Római hajnal

By Historycum Kft.

A Félhomály sorozat első kötete a Római hajnal címet viseli. A kalandos események Róma alapítását követő hetedik században zajlanak. Egy tehetséges, becsvágyó ifjú testvérpár – tekintélyes apja örökségét és saját tehetségét is felhasználva – megpróbálja átalakítani a válság tüneteit mutató Római Köztársaságot. Fő céljuk, hogy egy régi törvény felújítása révén korlátozzák az előkelők által birtokolt földek nagyságát, és földhöz juttassák a nincsteleneket. Titkos szövetségek, rejtélyek, demagógia, ármány, hűség és árulás mozgatják az eseményeket, a következmények pedig zűrzavar, utcai harcok, vér és a hatalmi viszonyok átrendeződése. De vajon valóban minden az aminek látszik...?

• Language: Magyar
• Publisher: Historycum Kft.
• Release date: Aug 26, 2014

Book preview

hajnal_covere.jpg

© Kapa Mátyás, 2013

ISBN 978 963 08 7750 3

Borító grafika: Kalamár Zuárd

Felelős kiadó: A Historycum Kiadó vezetője

Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda

Minden jog fenntartva – © Historycum Kiadó, 2013

Félhomály

Kapa Mátyás

Római hajnal

Előszó

A kötet, amelyet a Kedves Olvasó a kezében tart, egy igen különleges vállalkozás a részemről. A történelem iránt rajongó ügyvédként, jogot oktató egyetemi emberként kalandregény-sorozat írásába kezdtem. Nem kisebb tervet tűztem magam elé, mint egy hatkötetes történet-folyam útnak indítását, amelynek eseményei az ókori Rómától a 2008-ban kirobbant globális gazdasági válságig ívelnek. A tervezett kötetek – a valós történelmi tények bemutatása mellett – bőséggel támaszkodnak a szerzői fantáziára is, felvillantva annak lehetőségét, hogy a történelem folyását a világ eseményeinek egyszerű szemlélői számára láthatatlan, megismerhetetlen folyamatok, döntések, érdekek, motivációk – ha úgy tetszik összeesküvések mozgatják.

A Félhomály című sorozat egyes könyvei a világtörténelem egy-egy sorsfordító eseményét dolgozzák fel. Az időben egymástól távoli cselekmények összefüggő láncolatot alkotnak, ahol a kontinuitást két dolog biztosítja. Egyrészt, összekapcsolja az egyes történeteket az a körülmény, hogy valamennyi ismert történelmi esemény mögül – a félhomályból – ismeretlen gazdasági-, társadalmi-, politikai- folyamatok, összeesküvések sejlenek elő. Másrészt, a különböző történelmi korokban újra és újra ugyanazon családok leszármazói bukkannak fel úgy, hogy a sors mindig másféle, ámde meghatározó szerepet szán nekik.

A Kedves Olvasó a fentiekben röviden bemutatott sorozat első kötetét tartja a kezében, amely a Római hajnal címet viseli. Az e könyv hasábjain megelevenedő kalandos események a Róma alapítását követő hetedik században zajlanak. Egy tehetséges, becsvágyó ifjú testvérpár – tekintélyes apja örökségét és saját tehetségét is felhasználva – megpróbálja átalakítani a válság tüneteit mutató Római Köztársaságot. Fő céljuk, hogy egy régi törvény felújítása révén korlátozzák az előkelők által birtokolt földek nagyságát, és földhöz juttassák a nincsteleneket. Titkos szövetségek, rejtélyek, demagógia, ármány, hűség és árulás mozgatják az eseményeket, a következmények pedig: zűrzavar, utcai harcok, vér és a hatalmi viszonyok átrendeződése. És a végén egy váratlan fordulat…

Most essék néhány szó formai kérdésekről, amelyek talán használati útmutatóként is szolgálhatnak a Kedves Olvasó számára. Először is érdemes megemlíteni, hogy a könyv elkészítése során három római történetíró, Titus Livius, Plutarkhosz, és Appianos műveire támaszkodtam. Az általuk leírtakat követtem és bővítettem ki saját ismereteimmel és fantáziámmal. Annak érdekében, hogy az olvasó minél hitelesebben élhesse meg a leírt eseményeket, egy különleges időszámítást alkalmaztam. Mellőztem az „időszámításunk előtt, vagy „Krisztus előtt kitételek alkalmazását, hiszen a történet szereplői a saját korunkban nem sejthették, hogy mintegy százötven évvel utánuk új időszámítás kezdődik. Így minden esemény időpontját Róma alapításától számítva határoztam meg.

Az egyes latin nyelvű kifejezések használata során azokat, amelyekre a magyar nyelvben már régóta meggyökeresedett magyaros alakok léteznek (például szenátus), azokat – a könnyebb olvashatóság kedvéért – magyar helyesírással írtam le. A többi fogalom esetében (például praetor) azonban megmaradtam az eredeti, latin írásmódnál, és nem próbáltam erőltetetten egyszerűbb alakot használni.

A kötethez négy függeléket csatoltam, amelyből a Kedves Olvasó a korabeli világ térképét, a főbb szereplőket, valamint a könyvben használt szakszavak jelentését ismerheti meg. Olvasás közben érdemes ezeket a mankókat használni.

A könyv címlapján a római főtér, a Forum Romanum képét helyeztem el, igyekezve annak, a kötetben elmesélt történet időpontjához legközelebbi állapotát rekonstruálni. A festmény Kalamár Zuárd alkotása, aki azt külön erre a célra készítette el, és amelyért őt hálás köszönet illeti.

És, ha már a köszöneteknél tartunk, szeretném hálámat kifejezni Puczné Mák Évának, aki a szöveg gondozásán messze túlmutató segítséget nyújtott számomra a könyv elkészítésében. Végezetül pedig szeretnék köszönetet mondani családomnak, különösen édesanyámnak, gyerekeimnek és feleségemnek, a türelemért és a támogatásért, amelyet a könyv írása során számomra nyújtottak.

Budapest, 2013. november 15.

1. rész

Tiberius

1. fejezet

Másodszor

– Mi hír, Publius? Hogy állnak a szavazatok?

Tiberius kérdése furcsán hasított bele a fülledt júliusi estébe, megtörve az időtlennek tűnő feszült csendet, ami kegyetlen polipként fonta körül, és fojtogatta a Gracchus-palotát a baljós tekintetű, jóképű ifjú érkezéséig. A hatalmas átriumban, és a környező oszlopok árnyai alatt legalább ötvenen, Tiberius családja és legelszántabb hívei várták Publius válaszát. Tiberius még alig múlt harminc esztendős, de számosan rajongva tisztelték. Férfiszemmel példa, női szemmel ábrándok tárgya volt. Ifjú kora ellenére már túl volt sok próbatételen, több tisztséget betöltött, nemigen vallott szégyent. Most éppen néptribunusi megbízatását töltötte, a római köznép választott tisztviselőjeként tette azt, amihez talán a legjobban értett. Magasztos célok után rugaszkodott. A magasztos célok eléréséhez pedig jelenleg éppen a néptribunusi tisztség adhatta a legtöbbet.

A néptribunusok a köznép, azaz a plebejusok által évente választott tisztségviselők voltak. A néptribunusi tisztség ősi intézmény, több mint 300 évvel Tiberius születése előtt jött létre. A néptribunusok száma előbb kettő volt, majd fokozatosan tízre emelkedett. Fő feladatuk a plebejusok érdekeinek védelme, jogaik feletti őrködés volt a római előkelőkkel, a patríciusokkal szemben. Tiltó szavuk a vétó, amellyel bármely intézkedést, törvényjavaslatot, határozatot és ítéletet azonnal megakadályozhattak. Személyük szent és sérthetetlen volt, házukban minden plebejus védelmet élvezett, menedéket talált. Mint Róma valamennyi tisztségét, a néptribunusi tisztséget is a hagyomány szerint csak egyetlen évig lehetett betölteni. Tiberius azonban – számtalan hívét maga mögött tudva – újabb esztendőre jelöltette magát.

– Sajnos, úgy látszik, hatásos lesz Nasica és a szenátorok praktikája. A szavazás elhalasztása komolyan rontotta az esélyeinket. Olybá tűnik, uram, nem leszel másodízben is néptribunus. Ez persze azt is jelenti, hogy az esztendő végére megszűnik sérthetetlenséged, és házad nem ad védelmet tovább a mi számunkra sem. Életünk már nem sokáig van biztonságban.

Publius szavaira a hőség ellenére borzongás futott végig a palotán, a zavar és a bizonytalanság pillanatok alatt a ház legmélyebb zugaiba is utat talált magának. A rossz hír pedig gyorsabban terjed, mint a legádázabb kór. Szinte még el sem hangzottak a Tiberius bukását előrejelző szavak, városszerte számosan gyors felejtésbe zuhantak. Egyesek hirtelen nem emlékeztek, miként segítette őket vagy családjukat Tiberius, másoknak már az sem rémlett, hogy valaha ismerték volna a néptribunust, megint mások olyan, sosem volt történetekről kezdtek regélni, amikor maguk is felléptek a zsarnoki hajlamú férfiú ellen. Mindez tovább rontotta Tiberius helyzetét, és ezt ő is jól tudta. Mégis, szinte zavaróan nyugodtnak tűnt, amikor az átriumban lévők legifjabbika, az alig tizenkét esztendős Quintus félhangosan kérdést intézett a hírnökhöz.

– Hogyan lehetne tudni, miként alakul a szavazás? Arra csupán holnap kerül sor, nem?

– Ugyan, Quintus, ifjú vagy te még az efféle dolgokhoz. Eredj pihenj le, sebesléptű a holnap, mindjárt ideér! – igazította rendre a fiút Tiberius apósa, Appius Claudius, aki egykoron consuli majd censori tisztséget is viselt.

– Ugyan, bátyámuram, a tudás megszerzéséhez nem lehet sem késő, sem korán! – szólalt meg Tiberius, majd a serdülő fiúhoz fordult – Tudod jól, Quintus, hogy a Római Köztársaság tisztviselőit, a magisztrátusokat a népgyűlések választják, így a néptribunust a köznép gyűlése, a consilium plebis. Ez a népgyűlés területi alapon szerveződik, a polgárok négy városi, és harmincegy vidéki tribus, azaz körzet szerint szavaznak. Bár néhány esztendő előtt a szavazás még nyilvános és szóbeli volt, ma már titkosan zajlik, a polgárok az általuk támogatott jelöltek nevének kezdőbetűit felírják az e célra kiosztott kis táblákra. A szavazatok körzetenként kerülnek leadásra. A harmincöt tribus szavazási sorrendjét előre kisorsolják, és a szavazás addig folyik, amíg a jelöltek meg nem szerezték a körzetek többségének szavazatát. Erre akár már tizennyolc körzet szavazatainak leadása után sor kerülhet. A többség elérése után a szavazást nem folytatják. Az összes választásra jogosult kicsi része, alig néhány ezren jönnek el tényegesen szavazni – különösen a nyári idénymunkák idején. Aki pedig szavaz, attól sok jóra nem számíthatunk. A szavazás nem arról szól, hogy a kiválóbb győzedelmeskedik. Aki maga mögé állítja a körzetek többségének befolyásos embereit, az uralja a szavazás eredményét. Tudd meg, a köz dolgaiban, a közös ügyekben a nép tunya és ostoba: nem tudja, mi jó neki. A közösségért tenni akaró politikusnak bármi áron segíteni kell a népnek, hogy – akár a nép akarata ellenére is – annak javára tehessen. Hírnévvel, kortesekkel, nagylelkűséggel és bőkezűséggel, ügyes munkával, pénzzel és ígéretekkel lehet szavazatot szerezni. Most pedig, úgy tűnik, mindezekben alul maradunk. Publiust a körzetek vizsgálatára küldtem, naphosszat tudakozódott a szavazni készülők szándékairól. Járt köztiszteletben álló személyeknél, hogy megtudja helyeztek-e el náluk nagyobb összegeket úgy, hogy azokat csak a választás után adhatják ki más befolyásos személyeknek. Nyilván kiderült, hogy az elmúlt napon sok pénz került így elhelyezésre megbízható polgárokhoz. Ezen összegek rendeltetése felől pedig ne legyenek kétségeid…! Ha tegnap lezajlik a szavazás, a következő évet is a néptribunusi tisztségben töltöm. Most azonban Publius azt mondja, a szavazás mondvacsinált okokból történt elhalasztása elég volt Nasica híveinek, hogy maguk mellé állítsák azokat, akik a szavazás eredményét eldöntik. Hát, innen tudni a holnapi szavazás eredményét.

Tiberius szavait feszülten figyelték a házbeliek. Mindenkit megbénított a hirtelen szerzett tudás, bölcs idősek és vakmerő ifjak mind tehetetlennek érezték magukat. Idegesen nézett egymásra a filozófus, Blossziosz, a földtörvény kidolgozásában részt vett jogász, Spurius Thorius, valamint Tiberius néptribunustársa, Quintus Mucius. A háttérben, az oszlopsor mögött két alak súgott össze: egy fiatal, lángoló tekintetű előkelő férfiú, aki termetében és arcvonásain is Tiberiust idézte, és egy magas, szikár rabszolga, akinek egész lényéből áradt a Gracchus-család iránti feltétlen hűség. Az alig húszéves ifjú Tiberius öccse és harcostársa, Gaius, az erőt és odaadást ötvöző rabszolga pedig a testvérek elmaradhatatlan testőre, Europorus volt. Rövid, fojtott beszélgetés után a két férfiú távozott a házból, és nekiindultak a városnak. Lehajtott fejjel, de gyors és határozott léptekkel haladtak az esti Róma nyüzsgő forgatagán keresztül, igyekezve elkerülni minden tekintetet. Hamarosan eljutottak úticéljukhoz, a parthus nép soraiból származó Arsak házához.

Bár sok legenda keringett arról, miképpen került Arsak Rómába, a valóságot senki nem tudta pontosan. Mindenesetre az idegen harcos a római hadseregben véghezvitt hőstettei nyomán nagy becsben állt, és a hadisikerek úgy hozták, hogy kisebb vagyont is sikerült felhalmoznia. Bár Róma isteneinek is áldozott, megtarthatta saját isteneit és szokásait is. Arsak idővel ezzel, a rómaiak részéről tanúsított toleranciával vissza is élt, és épp felmerülő igényei vagy érdekei szerint – kizárólag általa ismert – vallási szokásokra és előírásokra hivatkozva hárított el kéréseket, vagy erőltette rá akaratát másokra. Így Arsak világában fokozatosan kialakult egy olyan – egyes elemeiben állandó, más elemeiben folyamatosan változó – misztikus vallási rendszer, amelynek valójában az egész világon csupán egyetlen követője volt: maga Arsak.

Ugyan Arsak igyekezett kellő távolságot tartani a politikától, néhány közös emlék és ügylet nyomán a Gracchusokkal jó kapcsolatot ápolt. Így Gaius, és bizalmas rabszolgája, Europorus szabad bebocsátást nyert a város külső részén található udvarházba, ahol rövid várakozás után szót válthattak a ház urával.

– Mi hozott szerény hajlékomba, Gaius?

– Kezdem a lényegnél, Arsak, nincs idő sem az udvariaskodásra, sem a homályos beszédre! Arra kérlek, hajnalban szállj hajóra, és menj követségbe Pergamonba, Arisztonikoszhoz. Ajánld fel neki a Gracchusok barátságát. Néhány hónapon belül Róma utcáin háború lesz, és akkor nem közömbös, hogy kit milyen viszony fűz a gazdag kis-ázsiai királyhoz.

– Ugyan miért éppen engem küldenél követségbe ahhoz a lázadóhoz?

– Tudod te azt jól! Arisztonikosz a Róma ellen fellázadt pergamoniak vezére. A parthus nép fiaként könnyen, és jól eligazodsz keleten, és remekül szót értesz a pergamoniakkal is. Aki pedig úgy ismer téged, mint én, tudja, hogy vannak közös ügyeid magával Arisztonikosszal is. Egyszerű római legegyszerűbben rajtad keresztül léphet kapcsolatba vele.

– Ugyan, Gaius, túlbecsülöd az egyszerű, korosodó katonát! És egyébként is, nyilván tudod, hogy az én vallásom szerint most van éppen az árnyak évadja. Isteneim az évnek ebben a szakában nem engedik a hosszú utazást, így nem tehetek érted semmit.

Gaius valójában még sosem hallott az „árnyak évadjáról", illetve ehhez kapcsolódó különleges tilalmakról, de semmiképpen nem akart parttalan teológiai eszmecserébe bonyolódni a parthussal. Így hát a szellemek világából az anyagi világba terelte a beszélgetést.

– Tízezer ezüst denariust, és egy rövid üzenetet kellene eljuttatni Arisztonikosznak, téged fáradalmadért háromezer denarius illetne. Gondold meg, egy légionárius tízévi teljes zsoldját kapnád e rövid küldetés teljesítéséért.

– Jobban utánagondolva, hitemnek létezik egy kevésbé ismert tanítása, amely szerint kecskeáldozattal feloldozást lehet kérni isteneimtől az utazás tilalma alól… Esetleg megejthetném ezt az áldozatot, ha a díjamat megfejeled további ötszáz denariusszal.

– Legyen úgy! De holnap pirkadatkor indulnod kell. Europorust előreküldöm Ostia kikötőjébe, hogy intézze el a szükséges teendőket. Ott kapod meg majd a pénzt és az üzenetet is.

– Hát legyen! Hajnalban két rabszolgámmal a kikötőben leszek!

A gyors alkut követően Gaius és Europorus sietve távoztak az udvarházból. Az utcán rövid, halk beszélgetést folytattak, majd két irányba indultak: Europorus Ostia kikötőjébe ment, Gaius pedig visszatért a Gracchus-házba. Az elmúlt órában a palotában nem sokat változott a helyzet, egyre gondterheltebb eszmecsere folyt a választás esélyeiről. Lassan mindenki ugyanazokat a gondolatokat kezdte ismételgetni, friss gondolat már nem férkőzött a társalgásba. A parttalanná váló szócséplésnek végül Tiberius vetett véget. Csendet parancsolt, a jelenlevők közül magához intett öt férfiút, majd szólásra emelkedett. Hangjában elszántság és furcsa ünnepélyesség ötvöződött.

– Reméltem, hogy ez a pillanat csak később jön el. De most mégis itt van. Legkiválóbb barátaimmal még a mai estén bejárom Rómát, felkeresek néhány házat. Megidézem, és segítségül hívom a múlt árnyait…

2. fejezet

Atyai örökség

A második néptribunusi megválasztására készülő Tiberius Gracchus története valójában sok évvel megszületése előtt kezdődött. A Sempronia nemzetség Gracchus nevezetű családja már Tiberius születése előtt is sok kiváló katonát és politikust adott Rómának. Ezek közül a legnevezetesebb Tiberius és Gaius apja, Tiberius Sempronius Gracchus volt, aki saját nevét adta legidősebb fiának is.

Az idősebb Tiberius Gracchus – Tiberius és Gaius apja – szülei első fiúgyermekeként jött a világra, így, a testvérei születése után – a sok hasonló nevű őstől és rokontól való megkülönböztetés érdekében – a Primus Tiberius Sempronius Gracchus névvel illeték. Ebből a hosszú elnevezésből idővel – különösen pályája gyors felívelése után – családja, barátai és tisztelői csak a Primus, azaz „az Első" nevet használták rá.

Tiberius apja, Primus, hamar kitűnt Róma ígéretes ifjai közül. Tudása, a vallás-, a jóslás- és a diplomácia iránti különleges fogékonysága miatt már nagyon fiatalon, mindössze tizenhárom évesen augurrá, azaz madárjóssá lett. A madárjósok fontos szerepet töltöttek be a római közéletben. Az augurok különleges jelek alapján állapították meg, hogy az istenek helyeselnek-e egy-egy tervezett cselekedetet, legyen szó akár háborúról, törvényről, választásról vagy bármely más államügyről. Meghatározott előjelekből következtettek adott ügy kapcsán az istenek szándékára. A jelek érkezhettek egyrészt rendkívüli természeti jelenségekből, mint amilyen a napfogyatkozás, a csillaghullás, vagy a szivárvány. Másrészt fontos üzenetet hordozhatott a madarak viselkedése.

A jóslás szempontjából a madarakat két osztályba sorolták: olyanokra, amelyek hangjukkal adtak jelet, mint például a holló, a bagoly, a varjú, a harkály és a kakas, valamint olyanokra, amelyeknek a repülése és a száma volt a jóslás alapja, mint a sas, az ölyv, a galamb, vagy a gém. Bevett jóslási forma volt, hogy a jós megjelölte az égtájak határait, elmondta az égtájak aktuális jelentését, majd hangos fohásszal kért egy, vagy több istent, hogy adjanak jelet. Ezután figyelték, merről tűnnek fel madarak, vagy valamely égi jel, például mennydörgés. Innen lehetett következtetni, hogy az istenek melyik lehetőség mellett teszik le a voksukat. Háborúkban, az ütközet előtt abból jósoltak, hogy a ketrecbe zárt tyúkok miként esznek. Jó előjelnek vették, ha gyorsan kiszaladtak ketrecükből, és mohón ettek, ezzel szemben rossz előjel volt, ha csak lassan tették ezt, vagy ki sem jöttek a ketrecből. Primus tehát madárjósként – a jóslások celebrálásával – már nagyon fiatalon ráhatással bírt jelentős, az állam, a közösség életét befolyásoló döntések megszületésére. Megismerhette a döntések irányításának finom, taktikus folyamatát és technikáit.

Ezt követően pályája meredeken ívelt felfelé, bizonyíthatta rátermettségét mind katonaként, mind államférfiként. Eleinte a Köztársaság keleti határain jeleskedett, ahol a Római Birodalom közvetlen szomszédságában, a Balkán-félszigeten Makedónia, tőle tovább keletre, Kis-Ázsiában pedig a Szeleukida Birodalom terült el. Ez a két állam egymással és Rómával is állandó konfliktusban állt, a három birodalom terjeszkedése ugyanis rendre összeütközéseket szült. Primus ifjúkorát a három állam egymás ellen vívott háborúi, és egymás elleni, változó összetételű, kusza szövetségei jellemezték.

Róma – a város alapításának 564. évében – háborút indított a Szeleukida Birodalom ellen. A római hadak vezetését Lucius Cornelius Scipio consulra és fivérére, a korábban, a második pun háborúban Hannibált is legyőző Publius Corne­lius Scipio Africanusra bízták. A hadjárat megindítását megelőzően a két fővezér magához hívatta az ekkor huszonhét esztendős Primust.

– Fivérem, Lucius nagyon elismerően szólt rólad. – kezdte a beszélgetést Scipio Africanus, aki ekkor Róma legnagyobb hősének számított, valóságos élő legenda volt. – Azt mondja, bátor és fegyelmezett katona vagy, ráadásul elképesztő tudással, műveltséggel és diplomáciai érzékkel bírsz.

– Örömömre szolgál, ha parancsnokom ilyen jó véleménnyel van rólam. – felelte Primus.

– Úgy tudom görögül is kiválóan beszélsz. Így van?

– Igen uram, beszélem a görög nyelvet.

– Nos, egy nehéz és veszélyes feladatot akarunk rád bízni, amelynek teljesítéséhez szükséged lesz valamennyi említett erényedre. Ahhoz, hogy seregeink eljussanak a szeleukidákhoz, át kell vonulniuk Makedónián. Követséget tervezünk küldeni a makedón király, V. Philipposz udvarába, hogy kieszközöljük a római hadak zavartalan átvonulását az országon. A kérdés, hogy vállalnád-e a követség vezetését.

Primus arca ugyan rezzenéstelen maradt, de valahol legbelül teljesen felderült. Úgy érezte, fontos, és igazán testhezálló feladatot akarnak rá róni.

– Megtiszteltetés lenne a számomra, és örömmel vállalnám. Mikor indulhatok?

– Hohó, ne kapkodjunk annyira! Tudnod kell, hogy a feladat nem veszélytelen. Philipposz nehezen kiszámítható, álláspontját és szövetségeseit gyakran váltogató, hirtelen haragú és a legkevésbé sem könyörületes uralkodó. Nem lehet tudni, hogy miként viszonyul majd a nyugati és keleti szomszédja közötti háborúhoz, és különösen bizonytalan, hogyan reagál majd a római kérésre. Lehet, hogy meg se hallgat, azonnal megölet. Lehet, hogy nyájasan fogad, tárgyal veled, aztán egyszerűen csak a levágott fejedet küldi vissza Rómába.

– Az efféle eshetőségek engem a legkevésbé sem rettenthetnek vissza. Ha egyetlen mód lesz rá, elérem a szabad átvonulást, ha pedig meg kell haljak, férfihoz méltóan teszem majd.

– Ugye megmondtam. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lucius Scipio, bátyjára nézve, elégedetten bólogatva. – Magabiztos, és nem ismer lehetetlent. Pont ilyen ember kell nekünk. – Ezután Primushoz fordult. – Kezdj el készülődni, válassz magad mellé néhány megbízható embert, két nap múlva indulhattok.

Primus fejével biccentett, majd távozott. A két testvér ezután tovább folytatta a beszélgetést.

– Még egy dolgot biztosan tudnunk kell. – kezdte Lucius. – Tisztességes, becsületes embernek ismerem, de biztosra kell mennünk.

– Így van! Küldj előre egy csapat makedónnak álcázott katonát, hogy még mielőtt Philipposz udvarába ér, próbálják megvesztegetni. Lássuk miként reagál!

Két nap múlva Primus, és maga által összeverbuvált kísérete elindult Rómából a makedón király udvarába. Nehéz útjuk volt, hetekbe telt, amire odaértek. Ráadásul útközben többször, többféle indokkal még fel is tartották. Végül, nagy nehezen, mégis sikerült eljutni Philipposz királyhoz.

Időközben a két Scipio is elindult hadai élén keletnek. Útközben egy makedón kereskedőkből álló kicsiny csoport csatlakozott hozzájuk, akiknek a vezetője azonnali kihallgatást kért a hadsereg két vezetőjétől, akik fogadták is.

– Nahát Paulus, de ostobán nézel ki ebben a makedón ruhában. Öltözz már vissza normális, római viseletbe. – kezdte mindenfajta üdvözlés nélkül Lucius.

– Elnézést uram, rögtön hozzád siettem, még nem volt időm visszaöltözni. – felelt az a bizonyos Paulus.

– Persze, rendben van. Inkább arról beszélj, mi történt?

– Megingathatatlan. Sőt, rögeszmés. Szerencse, hogy élve megúsztuk, úgy feldühödött még a felvetéstől is, hogy Róma ellen cselekedjen. Nincs az a pénz és nincs az a zsarolás, amivel a Köztársaság ellen lehetne fordítani. – szólt a válasz.

– Remek, magam is erre számítottam. Na, bátyám, akkor hát te is elégedett lehetsz, amúgy is azonnal megkedvelted ezt a Gracchust. Még a végén ezt is beházasítod a családba… – fordult bátyjához az ifjabb Scipio fivér, aztán újra Paulushoz szólt. – Köszönöm a szolgálatodat, elmehetsz.

Primus közben megkezdte tárgyalásait a makedón udvarban, ahol közel egy hónapot töltött el. Ezalatt tiszteletet és népszerűséget szerzett: művelt, okos és becsületes emberként tekintettek rá. A közvetítés olyannyira sikeres volt, hogy nem sokkal azután, hogy a római hadak átvonultak birodalmán, maga Philipposz is hadba szállt a szeleukidák ellen – Róma mellett. A háború első szakaszában fogságba esett Scipio Africanus fia, aki nagybátyjához hasonlóan szintén a Lucius névre hallgatott. A szeleukida király ekkor gesztust gyakorolt a római hadvezér irányában, a foglyot gyorsan és ingyen szabadon engedte. A háború viszont gyorsan eldőlt, a szeleukidák hamar megsemmisítő vereséget szenvedtek és békét kértek. A Scipio fivérek viszonylag enyhe békét kötöttek Antiokhosz szeleukida királlyal, amiért később drága árat fizettek.

A szenátus nem fogadta el a hadvezérek által megkötött békét, és két évvel a háború lezárása után egy sokkal szigorúbb szerződést kötöttek a szeleukidákkal. Ezt követően a szeleukida háború hőseit, Lucius Scipiot és Publius Scipio Africanust megvádolták sikkasztással és korrupcióval. A fő vádpont az volt, hogy Antiokhosz, szeleukida király megvesztegette őket, az enyhébb békefeltételek érdekében. Először Lucius Scipiot vonták perbe, akit el is ítéltek, és vagyonvesztéssel sújtottak. Utána Scipio Africanust is megvádolták, ő a perben védőbeszéd helyett csak órák hosszat saját érdemeit, Rómáért megtett cselekedeteit sorolta. Primust éppen ebben az esztendőben választották néptribunussá. Ezt a tisztségét felhasználva megvédte Scipio Africanust a vádaktól. Ebben az időszakban sok időt töltött a hős hadvezér társaságában, a két, alaptermészetét tekintve különböző, de hasonló értékeket képviselő ember jól egymásra talált. A jó kapcsolat odáig jutott, hogy a két derék férfiú sokat beszélgetett négyszemközt is, amelyek tartalmáról legfeljebb csak a legközelebbi családtagoknak lehetett sejtelmük, ezekből a titkos eszmecserékből ők is alig egy-egy hangfoszlányt hallhattak. Ők meg aztán ezekből utóbb – saját érdekeik szerint – csak arra emlékeztek, amire akartak…

­­­***

Róma alapításának 573. évében aztán Primus Tiberius Gracchus elnyerte az egyik legmagasabb magisztrátusi címet, praetor lett. A praetor feladata elsősorban a jogszolgáltatás: a polgári-, és büntetőügyekben megvalósított bíráskodás, a consulok távollétében azonban a legfőbb államhatalmat gyakorolta, sőt hadat is vezethetett. Primus idejében már – a Róma városában tevékenykedő két praetor mellett – egyes tartományok élére további praetorokat választottak. Primus számára a szenátus Hispania Citerior-t, azaz Hispániának a Rómához közelebb eső tartományát jelölte ki állomáshelyül, ebben az esztendőben ő felelt ennek a területnek az igazgatásáért. A feladat korántsem ígérkezett egyszerűnek: Hispániában ugyanis Róma hosszú ideje súlyos harcokat folytatott egy erős kelta népcsoport, a keltibérek ellen. Primus a feladat teljesítésére elszánt sereget kapott, ennek élén vonult az Ibériai-félszigetre.

Hispániába érkezve Primus Tiberius Gracchus és praetortársa, Albinus Postumius megegyeztek, hogy Albinus, megkerülve az ellenséget, nyugatra vonul, megütközik a félsziget legtávolabbi részén lakó törzsekkel, majd onnan nyomul vissza kelet felé, amíg Primus csapataival keleti irányból nyomul be a keltibérek földjére. Primus mindenekelőtt felderítőket küldött az idegen területekre. Ezek hamarosan visszatértek, és jelezték, hogy Munda, Certima és Alce városánál táboroznak jelentős ellenséges erők.

Ekkor Primus magához rendelte az őt Hispániába elkísérő madárjóst, Decimust, akitől azt kérte, tudakolja meg, az istenek miként vélekednek tervezett hadjáratáról. Másnap hajnalban Decimus, a madárjós – aki az ősi szokásoknak megfelelően skarlátvörös sávokkal ékesített lila színű tógát viselt – Primusszal és annak két alvezérével felment egy közeli magaslatra. Itt a madárjós mutatópálcájával vonalakat rajzolt a földre, majd imával megszentelte a helyszínt. Ezután arccal délnek fordult, újabb imát mondott el jelet kérve Marstól, a háború istenétől, majd széles gesztusokkal és hangos szóval kijelölte az égtájak jelentését.

– Amennyiben az isteni jel jobbomon, azaz nyugatról tűnik fel, úgy Mars a keletibéreket fogja pártolni, ellenben, ha a jel balomon, azaz keleten jelentkezik, úgy Róma praetora sikerre vezeti hadait.

Újabb rövid fohász, azután feszült csend következett. Korán volt, még alig pirkadt, a szél nyirkos tengeri levegő és füst szagát hordta. Decimus körültekintett. Hirtelen a távolból két hatalmas sas tűnt fel – jobbkéz felől. Az isteni jel annyira egyértelmű volt, hogy nem szorult a madárjós magyarázatára sem. A magaslaton állók mind tudták mit jelent ez a jel: a sasok megjelenése a nyugati fertályon a keltibéreknek fényes diadalt, a római hadaknak csúfos vereséget jövendölt. A kicsiny csoport letaglózva állt a dombon, a két alvezér szemét is lesütötte. Ekkor hirtelen hatalmas robaj törte meg a hajnal csendjét, rettenetes mennydörgés hallatszott, felélénkült a szél, erős vihar közeledett. Keletről… Primus korábban maga is madárjós volt, ráadásul egyike a legkiválóbbaknak, így ezen újabb isteni jel értelmezése nem okozott nehézséget számára. Most azonban más minőségében vett részt a szertartáson, így nem volt módja jóslatot adni, egyedül Decimus közvetíthette az istenek üzenetét. Decimus viszont zavaróan sokáig hallgatott, így a praetor és alvezérei türelmetlenül szegezték rá tekintetüket. A madárjós újabb imát mormolt, majd ünnepélyes hangon a következőket mondta.

– A keltibérek büszkék és erősek. De Róma hatalmasabb. Praetor, ha megtartod isteneink parancsait és dicső őseink szokásait, akkor Mars támogatja hadjáratodat.

Primus megkönnyebbült, hogy az augur nem bújt semmirevaló, kétértelmű jóslat mögé és tiszta, érthető tájékoztatást adott az istenek szándékairól. A pillanat ünnepélyes hangulatát kihasználva alvezéreihez fordult.

– Láthattátok a jeleket, hallhattátok az augur szavait. Menjetek a csapatokhoz, és tudassátok a katonákkal, hogy bátor terveink bírják Mars isten támogatását.

Az alvezérek gyorsan távoztak. Primus jól tudta, hogy ez a hír megsokszorozza majd katonái önbizalmát és erejét, különösen akkor, ha a tisztek átszellemülten, a friss élmény hatása alatt terjesztik azt. A praetor már aznap este elrendelte a hadjárat megindítását.

Másnap hajnalra a katonák fegyelmezett sorokban, teljes menetfelszereléssel várták az indulást. A nagyszámú gyalogságból és néhány ezer lovasból álló sereg meglepetésszerű, hirtelen rohammal egyetlen éjszaka alatt bevette Munda városát, ahol jelentős hadizsákmányra és túszokra tettek szert.

A római légiók rövid pihenő után Certima ellen vonultak. Primus itt hosszabb harcra rendezkedett be, katonáival körbezárta a várost, csapatai védelmében falakat illetve sáncokat emelt az ostromlott város irányában, tábora előtt és mögött árkokat ásatott, az árkok mélyére pedig karókat és dárdákat telepíttetett. Az árkok ásása során kitermelt földet a város falai közelében helyeztette el, hogy az alkalmas időben abból emelhessenek töltést, illetve rámpát a falak megmászásához. Közben, távolabb a falaktól, több, felfelé szűkülő ostromtornyot ácsoltatott, felső részén csapóhíddal. Alig telt el egy hét, minden készen állt az ostromra, Primus áldozatot mutatott be Róma isteneinek, majd rövid lelkesítő beszédet tartott katonáinak.

Másnap reggel a praetor támadást vezényelt, és megindult a harc. A rómaiak egymástól egyenlő távolságra három, kerekekre erősített ostromtornyot igyekeztek a falakhoz taszítani, közben pedig a gyalogság egységei egy-egy centúrió vezetésével felvették a teknősbéka alakzatot, téglalapot formáltak, az alakzat belsejében állók a fejük fölé-, az alakzat szélén helyet foglalók maguk mellé tartották pajzsukat. Ahogy közeledtek