Vulkán

By Tatay Sándor

Tatay Sándor remekbe sikerült kisregénye Badacsony népének életével foglalkozik a felszabadulás körüli időkben. A regény szerkezete és előadásmódja emlékeztet Roger Martin du Gard Vén Európa című könyvére. Tatay művében az egész hegy megelevenedik. Megismerkedünk Badacsony lakóival, emberi gondjaikkal és emberi örömeikkel. A történet főszereplője egy könyvtáros, aki a felszabadulás körüli idők bonyolult társadalmi és politikai viszonyai között fogja össze a hegy szerelmeseit a közös munka érdekében. A regény Taty vonzó stílusa és könnyed írásművészete élvezetes és tanulságos olvasmánnyá teszi.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766422

Book preview

TATAY SÁNDOR

VULKÁN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó · Budapest, 1968

Borító: Kovács G. Tamás

ISBN 978-963-329-315-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

1.

A HEGY LAKÓI

A hegy, amelynek lakóiról ez a könyv szól, valamikor tűzhányó volt. Azt is mondják a tudósok, hogy néhány százezer vagy millió évvel öregebb az ország összefüggő hegyvonulatainál. Hogy rettenetesen vén, megkopott, megroskadt, az egészen szembetűnő. Tekintsük csak a tetején körbefutó réteges bazaltoszlopokat. Ráncosak, gyűröttek, komorak, mint egy nagyon vén ember homloka.

Az is tudvalevő róla, hogy az őskori tengerből emelték ki a föld mélyének varázsos erői. És ha a lábánál elnyúló, nagy tó felől tekintesz rá, valóban vízből felbukkant tengeri szörnynek vélheted… Persze csak borongós napokon, gyorsan futó felhőkkel a válla körül. Mert ha verőfény éri az oldalát, akkor a lankás részein elnyúló szőlők szép rendje megnyugtat, és a szőlők közt elszórt, fehér házak tündöklése becsap…

Ki ismeri a föld mélyében rejtőző, fel nem mért erők szándékait? Ez a vulkán egyszer újra kitörhet. Ki gondol erre manapság? Senki. Egy azonban bizonyos: e hegy ősi lakóinak az élete minden más halandó életénél jobban tanúskodik róla, hogy hitvány és ingatag réteggel borított tűzgolyón taposunk. Pedig abban az időben, melyben a következő események itt lejátszódtak, mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, hogy talpunk alatt a poklok tüze ég.

1945 Mikulás-estéjén az óriás sziklaoszlopok tövébe épült turistaházban, egy ernyős petróleumlámpa fényénél, némán ültek egymással szemben Fü Gábor és felesége, az évek óta jóformán teljesen elhagyott turistaház kezelői. Ágnes, az asszony már a hetedik telet töltötte ebben a házban, de hogy Fü Gábor, az egykori könyvtáros idekerült, az az utolsó háborús év értelmetlen fintora volt. Számára a közelgő tél tele volt titkokkal.

Az ablak alatt megzörrent valami. Mind a ketten ijedten felfigyeltek, mert az elmúlt évek rémei az idegekben s a magános erdei ház körül, a bokrokban még ott bujkáltak. Gábor felkapta a súlyos fényképezőgép-állványt, mely bőrtokba húzva olyan volt, mint egy gumibot. Elhatározta ugyanis még a nyáron, hogy nem tart fegyvert a háznál, mert abból semmi jó nem származik. Ezzel a bőrhuzatos szerszámmal, ha fejbe is vág valakit, az nem hal meg, csak elszédül, és az orrára bukik. Fegyverével az ajtóhoz állt. Ott állt mozdulatlan vagy két percig, akkor ugatás hallatszott, de olyan volt ez, mintha a pokol kutyái ugattak volna, mintha a hegy gyomrából hallatszott volna az ugatás.

Ágnes hangosan felnevetett.

– A róka ugat! Talán mérgében, hogy nem talál baromfit a ház körül. Vagy panaszkodik a korai hó miatt.

Gábor visszaült helyére. Az asszony előtt kötés volt, a férfi előtt kitárt könyv, de mindketten előrekönyökölve egymás arcába néztek. Az elmúlt nyáron alig volt egy-két vendég a házban, s az ősz beállta óta állandóan egyedül voltak. Újság nem járt hozzájuk, rádiójuk nem volt, a világ hírei rettenetesen eltorzulva, elnyomorodva, félelmes állapotban jutottak el hozzájuk. Ezeknél jobb volt az üvöltő szelet hallgatni, jobb a róka vészes ugatását.

Mióta az esték megnyúltak, órák hosszat nézték így a lámpa sápadt fényénél egymás arcát. December ötödikén, mint sok minden ezen a télen, ez a játék is félelmessé vált. A mozdulatlanságban elfáradt szemek többet láttak, mint amit szemnek látni szabad, és másképpen láttak, és így történt, hogy megijedtek egymás arcától.

Most mind a ketten úgy érezték, menekülniük kellene ebből a szobából. Menekülni, de hova? Ki a havas erdőbe?

Ágnes felállt, a homlokához nyúlt, s amit mondott, úgy mondta, mintha valami veszedelmessé vált helyzetből kiutat talált volna.

– Tudod, mit? Öltözz fel Mikulásnak.

– Mikulásnak?

– Igen, ma Mikulás-este van. Elmegyünk, valakit meglepünk. Valahol a hegyben, ahol gyerekek vannak, majd örülnek. Viszünk süteményt meg aszalt szilvát. Akasztott szőlőnk is van még, diónk is.

Mivel más kiút nem volt abból a kátyúból, melybe jutottak, Fü Gábor valóban felöltözött Szent Miklósnak.

Először egy hálóinget adott rá Ágnes, olyan hosszút, hogy a csizmája szárát majdnem bokáig takarta. A ruhája fölé vette ezt a hálóinget, hogy ne fázzék, s ezáltal széles lett, tekintélyes az alakja. Derekát átkötötte egy vastag, fényes selyemszálakból font ejtőernyőkötéllel. Ezt a kötelet a rommá lőtt Budáról hozták, mert a sors különös kegyetlenségéből ott töltötték az ostrom idejét, s nekik is jutott azokról a vérvörös ernyőkről, melyekkel ágyúgolyókat küldtek a németek a körülzárt városba, s melyektől olyan volt ostrom után a meggyalázott táj, mintha megannyi sebből vérzett volna.

A nyakába karácsonyfára való, aranyszínű láncot akasztottak. Egy ötkilós tasakra ezüstpapírból széles keresztet ragasztottak. Ez lett a szent püspök süvege. A szakálla annak a birkának a gyapjújából készült, melyet szüretre vágtak le.

A jelmez olyan jól sikerült, hogy maguk is mindketten elcsodálkoztak rajta. Nem volt benne sem ijesztő, sem nevetnivaló, inkább tiszteletet és áhítatot kelthetett abban, aki látta.

Bundát vett magára Ágnes is, és talán először, mióta az ostrom után visszaérkeztek, magára hagyták a házat sötét este.

Nagy hó volt ebben az évben már Mikuláskor, a fenyőfák ágai ropogtak a súlya alatt. Gábor esetlenül lépkedett hatalmas csizmáiban. Könnyű félcipőhöz és parketthoz szokott a lába, legfeljebb a nyurga létra fokaihoz a könyvespolcok között. Mert Gábor könyvtáros volt az ostrom előtt egy híres pesti gyűjteményben. De az a gyűjtemény elhamvadt, utolsó darabjáig. Annak a szörnyű esztendőnek ilyen ostoba tréfái voltak, hogy Fü Gábor, a könyvtáros, idekerült férjnek és favágónak ebbe az eldugott, erdei házba.

A fogyó hold keskeny kiflije lenyugodott, még a nappal együtt. A hó azért világított volna valamit, ha nem szállt volna le rájuk éppen egy alacsony járású, vastag felhő. Amint mentek a sziklák alatt, a keskeny erdei úton, alig láttak mást, csak vastag szürkeséget. A hó is olyan volt, mintha hamuval hintették volna be.

– Patkós Ilonához megyünk először – mondta Ágnes. – Nemrég hozták Oroszországból holt hírét az urának. Két árva kislánnyal maradt itt egymaga, az erdő szélén.

– Maga a jó Isten sem küldhetne jobb helyre bennünket.

Egy darabig vízszintesen vezetett az útjuk, mert Patkós Ilona nem sokkal alacsonyabban lakott, mint ők, csak délkeletebbre, arra, amerre a tó nyújtózott a hegy lábánál.

Tudták, hogy a köd csak itt hömpölyög át a hegy koronáján. Amint kilépnek az erdőből, kilépnek majd a ködből is. Ennek a ködfelhőnek ismert a járása, s a határa nem mosódik el.

Lefordultak azon az ösvényen, mely Patkós Ilona házához vitt, s valóban, a köd csak az erdő alá bújt ház hátsó faláig ért. Gábor itt egy hatalmas kövön megállt, széttárta karjait.

– Most alászállok a fellegekből! – mondta. A fehér ing lobogott rajta, amint leugrott erről a kőről a puha hóba, és térdre bukott.

Alig múlhatott még hét óra, de lámpa már nem égett abban a kis nádtetős házban. Egy darabig tanakodtak, hogy megzavarják-e az álmukat. Végül is Ágnes ottmaradt a ház sarkánál, Gábor pedig az ajtóhoz ment, és a kilincsre tette kezét. Bent már a kilincs érintésére megreccsent az ágy, és hallatszottak a mezítlábas asszony léptei.

– Rögtön világot gyújtok – hangzott a vékony, fáradt hang. S abban a pillanatban fel is lobbant bent egy szál gyufa, majd hallatszott a lámpa zörgése, s a fény fehérebbé változott.

Az asszony azt sem kérdezte, ki az, csak megnyitotta a nyikorgó, üveges ajtót, s mikor a belépőt meglátta, ijedten hátrált, a kezét összecsapta.

– Szentséges Isten!

A Mikulás olyan öreges és olyan végtelenül jóságos hangon szólalt meg, hogy az asszonynak a könnye csordult ki a hallatára.

– Meglátogatlak, leányom, lássam, hogy élsz itt árvaságodban?

– Éva, te, Éva! Kelj fel, kincsem! Ládd-e, itt a Mikulás bácsi.

A hatalmas dunna alól, honnan az asszony is előkerült, felemelte aranyszőke fejét egy négyéves kislány. Nyöszörögve, siránkozva ébredt rövid álmából, de mikor meglátta a Mikulást, egyszeriben elállt a lélegzete. Majd gépiesen, mintha valami titokzatos hang parancsára cselekedett volna, félrehajtotta a dunnát, a durva szövésű lepedőn feltérdelt fehér ingecskéjében, összeszorította két kis tenyerét, és fennhangon, mintha leckét mondana, imádkozni kezdett:

„Üdvözjégy Májija,

Majasztaj tejjesz!"

Az anyjától az elmúlt napokban többször megkérdezte, mit kell csinálni, ha jön a Mikulás.

– Nem jön, lányom, mihozzánk nem jön, szegény emberek vagyunk mi – szokta mondani neki az asszony.

– De ha mégis jönne?

És Ilona akkor megtanította az Üdvözlégy egy mondatára. De ki hitte volna, hogy ez a gyermek, felriadván álmából, letérdel, és szaporán mondja a nehéz imádságot?

– Szentséges Isten – mondta még egyszer az asszony, és a homlokához kapott.

Gábor is meglepődött ettől a különös jelenségtől, a hangja lágy lett, szinte félénk.

– Látom, kislányom, szépen tudsz imádkozni. Most elteszem a virgácsot, nem bántalak. Azt hallottam, rossz vagy, de amiért ilyen szépen imádkozol, nem bántalak. Nesze… itt van ez a tasak, ezt neked hoztam.

Egészen más, ünnepélyesebb szavakat tartogatott a gyermek számára, de csak ezek értek az ajkára.

– Hát ez a másik? – A kétéves Anikóra mutatott, aki egy kopott bölcsőben feküdt, a konyha közepén.

– Az is jó gyerek! – kiáltott Éva. – Megtanítom az imádságra is, csak ne bántsa.

Anikó lerúgta magáról a takarót, hason feküdt, kurta kis inge is felcsúszott a háta közepéig. A Mikulás odatette a másik tasakot a kisebbik lány mellé, a bölcsőbe. Az asszony mozdult, hogy keltse fel azt is. De csak egyet tudott előre lépni, aztán két lépést hátrafelé tett, s megtámaszkodott az ajtófélfában. Kezével a homlokát simogatta. Gábor ijedten nézett rá. „Miért nem jön be Ágnes? Olyan furcsa itt minden!" Valósággal félelem fogta el. A szerepéből azért nem tudott kiesni.

– Mi van veled, lányom? Beteg vagy talán?

– Nem tudom, mi van velem. A fejem. Három napja egyfolytában fáj, majd szétrobban a fejem…

– Bizonyosan a rossz hír miatt, amit Oroszországból hoztak… Talán nem is igaz, majd az Isten megsegíti… – Ezt már a saját hangján mondta, de különösképpen az arca nem változott.

– Nem, nem, persze hogy nem igaz. Aki a hírt hozta, nem is biztos benne, hogy meghalt, csak azt látta, hogy kitették a vonatból egy állomáson, s a karját széttárva, ottmaradt a havon. Emberek állták körül. A vonat aztán ment tovább. Istenem, mit tudhatja azt az ember, hogy valóban halott volt-e?

– Isten legyen veletek, gyermekeim! – szólt Gábor, ismét a Mikulás hangján, de méltóság és nyugalom már hiányzott ebből a hangból.

Ekkor olyasmi történt, amire aztán Gábor egyáltalán nem számított, s ami olyan zavarba hozta, hogy szóhoz nem jutott többet.

Az asszony letérdelt előtte, és megcsókolta a kezét.

– Isten áldja meg a jóságáért magát!

Az álpüspök elkapta a kezét, s mint akit üldöznek, úgy rohant ki a konyhából.

– Ágnes! – súgta, mikor betette maga után az ajtót. – Ágnes, hol vagy, mért nem jöttél be?… Ilyen bolondságot!

– Mi történt veled?

– Olyan furcsa volt az egész! – mondta bosszúsan Gábor, és hatalmasakat lépett a térdig érő hóban. Az asszony alig bírta követni.

Amint a Mikulás kiment az ajtón, Éva elővett egy süteményt a tasakból, s a szájába tette, de alig olvadt el a nyelvén, visszadűlt a nagy, csíkos párnára, és elnyomta az álom. Ilona betakarta a gyermekeit, de nem oltotta el a lámpát, és maga nem feküdt le. Odaült a kihűlt tűzhely mellé, egy székre. Hatalmas kendő volt rajta, mely majdnem földig betakarta testét, csak sovány, fehér bokája látszott ki, lábujjait egy szakadozott bőrpapucsba bújtatta.

De nem fázott a kihűlt tűzhely mellett sem. Ellenkezőleg, a testén végig-végig hullámzó forróság kínozta, mely onnan indult el a tarkójától, ahol a fájdalma olyan rettenetes volt. Fájt a feje a homlokától, a szeme golyójától kezdve, de ott, hátul mintha a karmaival markolt volna bele valami kegyetlen állat. Legalább három órát ült itt, és nem gondolt vele, hogy hiába fogy a drága petróleum, amelyet vöröshagymáért vett egy pesti asszonytól. Feje néha előrehajlott, de nem az álomtól, hanem az irtózatos fájdalom súlya alatt. Kendőjét néha széttárta, hogy az ajtó résein beáramló hideg a térdét érje, mert égett a teste, csak úgy pihegett a melegségtől.

Egyszer csak úgy érezte, olyan kevés és forró a levegő a konyhában, hogy tüstént meg kell fulladnia. Felállt, és úgy ahogy volt, egy szál ingben, hosszú kendőjében kiment a havas éjszakába. Egy csepp hideget nem érzett odakinn. Lassan, tétován lépdelt ott, ahol délután elhányta a havat. Kiment arra a meredek kocsiútra, mely tompa kanyarokkal az erdő sarkától le a tó partjáig vezetett. Ott fordult ez az út, Ilona lakása közelében, s ahol fordult, ott volt legerősebb a szelek marása, egy hatalmas követ ott, az út mentén megkopasztott a szél egészen a hótól, pedig alig-alig fújt ezekben a napokban. Ilona leült arra a kőre. Amint a hűvös levegő járta az arcát, egy időre szűnt valamelyest a fájdalma, és a belső tűz sem égette annyira, tudott a mindennap közönséges gondjaival törődni. Odahallatszott a malac sírása, éhes volt a nyomorult pára, nem volt már a gazdájának egy szem kukoricája. Kukoricát csak borért adtak volna, de nincs annak ilyenkor már bora, aki más szőlőjében dolgozik. Nincs annak, aki gyenge kezeivel egymaga keresi két csöpp gyermekének a kenyeret… Hej, ez az út, ez a kanyargós út! Ha ennek az útnak a túlsó felén lakna, akkor talán nem volna most ilyen nyomorult, mert akkor nem a törkei, hanem a karaji határban lakna. A karaji oldalon, a tó felé ereszkedő oldalon, hol a napsugár kétszeresen árasztotta el a szőlőket, egyszer az égről, egyszer meg a víz tükréről, ott sok úri birtok volt. A karaji hegy lakói mind kaptak szőlőt a tavasszal, de ezen a szerencsétlen törkei oldalon mind csak nyomorultak laktak azelőtt úgy, mint most.

Ezt ilyen okosan végiggondolta, de ez a próbatétel sok volt az agyának. A következő pillanatban tüzes golyók indultak el a szeme gyökerétől, futottak hátra a tarkója alá, s ott keveregtek, mint a forgószél. Kétségbeesetten felsikoltott, felugrott a kőről, de úgy, hogy a kendője ott maradt, ahol ült. Elindult futva, de úgy, hogy a papucsa ott maradt a hóban. Mezítláb, egy szál ingben, lobogó hajjal futott át az úton, el a hegy déli oldalára. Futott szőlőkön, bástyákon, árkon-bokron át. Futott elnyújtott lépésekkel lefelé arra, ahol a tó jeges tükrén látszottak a csillagok.

Lenn, a tóparti villákban, orosz katonák laktak. Az egyik villa erkélyén világos volt, harmonikaszó és orosz nóta hallatszott onnan. Ez előtt a villa előtt hallgatózott, és onnan indult el fel a hegynek Rebe Gizi. Rebe Gizinek hatalmasan ki volt ondolálva a haja, hogy egy valóságos licérbokrot hordott a fején. Szép szeme volt és fehér bőre, de csúnyán foghíjas volt. A fogai nem úgy töredeztek le, mint az fiatal korban is elő szokott fordulni, hanem kihullottak, mint az