A hallgatás hajója

By E. A. Rodry (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448328

Book preview

E. A. RODRY

(BARSI ÖDÖN)

A HALLGATÁS HAJÓJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-832-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ELŐSZÓ

A New Orleans-i kikötőnegyed egyik rossz hírű kocsmájában ismerkedtem meg az öreg Larsen Péterrel. Soha életemben nem találkoztam még hozzá hasonló csodabogárral. Ráncos, barna arca még a szomszédos asztalnál üldögélő halászok viharvert ábrázata mellett is feltűnt. Homlokától a szája széléig hatalmas forradás húzódott végig. Az öreg nem szívesen beszélt erről a sebhelyről. Pedig valószínű, hogy minden új ismerőse megkockáztatott egy kérdést a seb eredetére vonatkozólag. Én is ezzel kezdtem:

– Hol szerezte ezt a forradást, öregem?

Larsen nagyot húzott a whiskyből, csak aztán felelt a kérdésemre:

– A mexikói öbölben történt. Akkoriban az „Esmeralda" első kormányosa voltam. Fogadni mernék, hogy uraságod most hallja először ezt a nevet! Pedig az Esmeralda a legjobb vitorlásnak számított messze környéken. Háromárbocos, remek szkúner! Gyorsabb volt, mint akármelyik gőzhajó. Most valahol a Jóreménység foka körül hever a tenger fenekén. Isten nyugosztalja. Derék hajó volt…

– A forradásról beszéljen öregem! – szóltam közbe.

Végighúzta kezét homlokán.

– Már nem is emlékszem pontosan… A mexikói öbölben sokat halásztunk… Egy alkalommal hatalmas kardhal akadt a horogra. Úgy csapkodott, mint az eszeveszett, mikor felhúztuk a fedélzetre. A többi már nem érdekes… Négy hétig feküdtem élet és halál között. Még örülhetek, hogy a fél szemem árán megmenekültem.

Önkéntelenül arra gondoltam, hogy az öreg nem akarja megmondani az igazságot. Nem tudtam ugyan elképzelni, hogy mi oka lehetett erre, de válaszát túl rövidnek találtam. Minden másról szívesen beszélt az öreg, és se vége, se hossza nem volt csodálatos történeteinek.

A kocsma lassanként kiürült, de én még mindig ott ültem a rozoga asztal mellett és borzongva hallgattam társam különös meséit. Larsen Péter csodálatos történeteket mondott el a cethalászok életéből, és meglepően színes szavakkal ecsetelte a bálna támadását a szigonyosok ladikja ellen. Az öreg sok mindent látott már életében: szemtanúja volt a cápáktól körülvett fűrészhal hősies küzdelmének, részt vett a gyöngyhalászok munkájában, ismerte az elektromos rájákat és az indiai folyók alattomos kajmánjait.

– Sok embertől hallottam már, hogy személyesen ismeri a Sárga-tenger ördögét, a „Fekete kalózt". Nem beszélne róla is valamit?

Az öreg elkomorodott és ráncos arca fájdalmasan összehúzódott.

– Nem szívesen beszélek erről – mondta csaknem ellenséges hangon. – Az ördögöt sohasem jó emlegetni, már pedig a Fekete Kalóz a megtestesült sátán.

– Talán csak volt – jegyeztem meg. – Valamelyik lapban azt olvastam, hogy elfogták és akasztófára került.

Larsen Péter nevetett.

– Éppen eléggé ismerem a Fekete Kalózt, és tudom, hogy életben van. Isten irgalmazzon annak, aki vele találkozik!

Kínos csönd nehezedett a homályos szobára. Az öreg Larsen Péter megnémult, mintha nyelvét kivágták volna. Rákönyökölt az asztalra és mereven maga elé bámult. A homályos szegletekben egyre sűrűbb lett a sötétség… Távolról egy hajósziréna bugása hangzott fel. A kikötő apró lámpásai fázósan hunyorgattak. Időnként sejtelmes fények suhantak el a kocsma ablaka előtt és újra elvesztek a sötétségben.

I. FEJEZET

Már régen elfelejtkeztem az öreg Larsen Péterről, mikor évek múlva újra megpillantottam a manilai kikötőben. Zsebre dugott kézzel ácsorgott a mólón és a tengert bámulta, összerezzent, mikor vállára ütöttem.

– Örülök, hogy láthatom, mister – dörmögte azután száját széles vigyorgásra húzta.

Csakhamar megtudtam tőle, hogy Kínába készült mint a Shogu Maru első kormányosa.

– A legfurcsább hajó, melyen valaha szolgáltam – mondta többek között. – A hajó egy japán részvénytársaság tulajdona, a kapitány és a tisztek európaiak, a legénység egészen vegyes; nagyrészt japán, de van köztük maláji, sőt néger is.

– Utasok is vannak a hajón? – érdeklődtem.

– Igen… Vannak élő utasaink is.

– Talán tréfál öregem? – kérdeztem érthető megdöbbenéssel. – Mit akar ezzel mondani?

Vállát vonogatta.

– Magam sem tudom, miért mondtam… Csak úgy kicsúszott a számon.

Természetesen nem elégedtem meg a válaszával. Most már fűtött a kíváncsiság, addig faggattam, míg végre színt vallott.

– Ha már egyszer kikotyogtam a titkot, hát inkább elmondok mindent… De kezet rá, hogy senkinek sem meséli el!… Úgy… Nem akarom kerülgetni a dolgot és egyenesen a tárgyra térek: a hajó rakománya főként halott kínaiakból áll.

– Ugratni akar öregem?

Larsen sértődött arcot vágott.

– Nem szoktam hazudni! Úgy van, ahogy mondom. Legalább száz koporsót raktároztak be eddig, de alighanem ez a szám megkétszereződik néhány nap alatt. San Franciscóból újabb szállítmányt várunk… Jelenleg csak a Shogu Maru kapitánya viheti be a koporsókat kínai területre… Talán, azzal kellett volna kezdenem, hogy a gazdag kínaiak rendszerint ragaszkodnak ahhoz, hogy haláluk után testük visszakerüljön hazájukba. A rokonság rendszerint tiszteletben tartja az elhunyt végső akaratát, és szép summát fizet a holttest elszállításáért… A szeszcsempészet megszűnése óta a