Dan Barry lánya

By Max Brand

 
…mire felegyenesedett a székben, már Haines revolverének torkába bámulhatott. Elfojtott szitkozódás tört fel belőle.
- Ezt igazán nagyon ügyesen csinálta, hogy vinné el magát az ördög!
- Sajnálom, seriff. Emelje fel a kezét, de gyorsan. Sürget az idő. Végtére is nem sokat számít, hogy az ajtó zárva van.
A seriff engedelmeskedett, és a magasba emelte a karjait.
- A kulcsokat! - szólt erélyesen Haines.
- Ott vannak az asztalon.
- Köszönöm. Kinek a lova áll ott kikötve a börtön mögött?
- Az enyém.
- Akkor sajnos kölcsön kell vennem a lovát. De megígérem, így visszajuttatom, amint biztonságban leszek.
 

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633445389

Max Brand

Max Brand® (1892–1944) is the best-known pen name of widely acclaimed author Frederick Faust, creator of Destry, Dr. Kildare, and other beloved fictional characters. Orphaned at an early age, he studied at the University of California, Berkeley. He became one of the most prolific writers of our time but abandoned writing at age fifty-one to become a war correspondent in World War II, where he was killed while serving in Italy.

Book preview

MAX BRAND

DAN BARRY

LÁNYA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-538-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Varga István, Németh Zoltán

I.

Néha úgy hangzott, mintha zsákmányuk után rohanó kutyák csaholnának, máskor semmiféle földi hanghoz sem hasonlíthatóan záporozott a kiáltásuk, megint máskor meg magányosan zengett. Így ereszkedtek alá a vadludak a sötétségből, hogy azután újra eltűnjenek észak felé.

Joan becsukta a könyvét. Sötét aranysárga haja a vállára omlott. A leány ösztönös mozdulattal igazította a helyére a rakoncátlan tincseket, aztán felemelte a fejét, de csak az öreg mennyezeti gerendákat látta.

Nem sok figyelmet szentelt a papírzörgésnek, amikor Buck Daniels leeresztette az újságját. Annak sem, hogy Daniels felült, s összeráncolt homlokkal riadtan rámeredt. Joan félretette a könyvét, és az ablakhoz lépett. Arcát az üveghez szorította, így jól kivehette a csillagok fényében szinte szellemképnek tűnő táj körvonalait.

Joan kiment az éjszakába. A házon túl, a nyugati messzeségben sötétlő dombok láttán úgy érezte, mintha saját gondolatainak határai is kitágultak volna.

A csillagok hidegen ragyogtak, és a vadludak gágogó kórusa még mindig hallatszott. A hívó kiáltás északon halt el, és Joan csöndben várta a föld válaszát az égi hangra. Meg is érkezett. Mintha a szélrózsa minden irányából egyszerre csapott volna a magasba a coyotok reszkető vonítása.

A ház hátsó ajtaja bevágódott.

– Joan! – hasított a levegőbe Buck Daniels hangja.

A lány nem tudott azonnal felelni. Úgy érezte, mintha egy kéz visszahúzta volna valami nagyon szép és különös dologtól a ranch öreg házába.

– Joan! – kiáltott újra a férfi, s a lány most azonnal felfigyelt az aggódó hangra.

– Igen, papa – felelte.

Az öreg futólépésben közeledett Joan felé. Megfogta a karját.

– Miért nem válaszoltál, amikor hívtalak? – kérdezte levegő után kapkodva, majd magyarázatra sem várva folytatta. – Gyere be ebből a sötétségből… ez…

Joan engedelmesen lépkedett az idős férfi mellett, Daniels mégsem engedte el a karját. Még akkor sem, amikor beértek a házba, s bezárta az ajtót. Kutatóan nézte a lány arcát.

– Miért nem feleltél, amikor először hívtalak? – kérdezte újra. – Miért mentél ki, Joan? Min gondolkodtál?

A lány őszinte csodálkozással meredt Buck Daniels szél- és napcserzette arcára. A szemöldöke előreugrott, szeme villogott, ajkait összeszorította, s Joan pontosan tudta, hogy ezek a félelem jelei.

De vajon mitől félhetett?

Joannak nem volt ideje megkérdezni, de felelni sem az iménti kérdésre, mert Buck Daniels folytatta:

– Ülj vissza a könyveidhez olvasni!

Daniels a székhez vezette Joant, a széket pedig az asztali lámpa közelébe húzta.

– Mondd csak, édesem – mondta, miután a leányt leültette –, jó helyed lesz itt?

Joan felmosolygott rá, és látta, hogy az öreg visszamegy a helyére. Újra csend telepedett a helyiségre, de ez nem a megszokott álmos csend volt. Valami lüktetés rejlett ebben a nyugalomban, és Joan mindinkább úgy érezte, hogy az idegei az ujjai hegyéig bizseregnek.

Buck Daniels ismét megszólalt.

– Joan… Mondd, Joan, nem vagy itt boldog?

Danielst nagyon felkavarhatta valami, mert Joannak feltűnt, hogy összekulcsolta a kezeit, hogy ne lehessen észrevenni az ujjai reszketését. Volt valami rendkívüli és megmagyarázhatatlan a viselkedésében, el-elakadó beszédében.

Mialatt a válaszon gondolkodott, kocsikerekek zörgését és lódobogást hallott az országút felől. A kocsi közvetlenül a házuk előtt haladt el. És amint a zaj elhalt, hirtelen kacagás hangzott fel, egy mély hangú férfi nevetése, amire édes, dallamos lányhang válaszolt.

Joan fülében minden egyes hang zenének tűnt.

– Hogy kérdezhet ilyet? – fordult az öreghez. – Miből gondolja, hogy nem vagyok boldog?

– Én csupán érdeklődtem, Joan, és nem állítottam. De áruld el nekem az igazságot. Mi járt az imént az eszedben, édesem? Elnézlek, hogy már negyed órája ülsz azzal a könyvvel az öledben, s még egyszer sem lapoztál.

– Csak elgondolkodtam – felelte a leány.

– Min?

– Semmin – mondta Joan női logikával.

Daniels arcán a harag pírja lángolt fel.

– Akkor miért keltél föl és mentél ki az előbb a szobából? – tette fel a keresztkérdést.

– Kissé melegem lett idebent.

– Ej, Joan, hiszen nem sokkal ezelőtt még olyan hideg volt, hogy te kérdezted: nem kellene-e befűteni.

Buck Daniels érvelése oly határozott volt, hogy Joan enyhén belesápadt, és csupán azzal tudta elhárítani a kérdést, hogy a férfi szemébe nézett és rámosolygott.

– Az az igazság, hogy el is felejtettem, miért mentem ki a szobából. De biztosan nem volt semmi különösebb okom rá.

Buck Daniels felsóhajtott.

– Úgy látszik, kezdesz titkolózni előttem, Joan. Bár azt hiszem, erre előbb-utóbb mindenkinek számítani kell, csak, tudod, nehéz szembenézni vele.

Az öreg szavaira Joan hevesen felcsattant.

– Hallgasson meg! – kiáltotta.

A távolból újabb halk, elhaló kacagás hallatszott be.

– Én sosem megyek oda, ahová a többi lány jár – mondta.

– Úgy érted, hogy táncolni és hasonló helyekre?

– Igen.

– Várd ki, amíg felnőtt leszel, Joan.

– Már tizennyolc éves vagyok, papa.

Buck Daniels pislogott.

– Ugyan, mi az a tizennyolc év? Semmi. Még gyermek vagy.

Joan nem szólt egy szót sem, csak nyugodtan nézett a férfi arcába. Ez volt a szokása. Az eredmény ezúttal is Daniels kudarca lett. Egy másodpercnél tovább nem tudott Joan szemébe nézni. De Joan is lesütötte a szemét, mert szégyellte, hogy ilyen hatalma van az öreg felett.

– Csak azt szeretném, amit anyád is akart, Joan. Anyád azt akarta, hogy nyugalomban élj, amíg felnősz.

– De mikor lesz az?

– Talán, ha húszéves leszel.

– Négy évvel ezelőtt azt mondta: „Majd ha tizennyolc éves leszel."

Válasz helyett Daniels másra terelte a szót.

– Mit figyeltél, amikor kimentél?

– A vadludakat – felelte Joan.

Erre a válaszra Daniels felemelkedett a székéből, s úgy tett, mintha a pipáját keresgélte volna. Aztán összeráncolt homlokkal visszacsoszogott. Még mindig a pipájával bíbelődött.

– És amikor hallgattad őket, Joan… mit éreztél?

A kérdés oly váratlanul érte a lányt, hogy valósággal megrettent.

– Ezt honnan tudja? – suttogta.

– Ah, édesem – folytatta Daniels leírhatatlan szomorúsággal –, sokkalta többet tudok én rólad, mint sejtenéd. Többet, mint te saját magadról.

– Akkor mondja el, hogy miért mentem ki figyelni a vadludakat!

Daniels megrázta a fejét, aztán közelebb húzta a székét a Joanéhoz, és kezébe vette a leány kezét.

– Tudod, ha az ember magába zárja a gondolatait – kezdte gyengéden –, ezek a gondolatok egyre súlyosabbak lesznek. A sok hallgatás apránként megmérgezi az embert, Joan. Ugyan, mi másra teremtette isten a nyelvünket meg a szánkat, mint arra, hogy kimondjuk azt, ami a lelkünket nyomja? Keresd meg hát a szavakat, és mondd el. Meglásd, megkönnyebbülsz.

Joan a nyugodt szavakból kiérezte a félelmet. Miféle félelem lehet ez, azon kívül, amit ő maga sejt? Némi tépelődés után megszólalt:

– A vadludak természetesen semmit sem jelentenek. De olyanok, mint a mérföldkő az országút mentén. Mutatják az utat. Ugye érti?

– Az utat?… De hová… hová mutatják az utat?

– Miért olyan izgatott, papa?

– Izgatott? Dehogy vagyok izgatott. Csak… Istenem, ki hallott már olyat, hogy a vadludak olyanok, mint a mérföldkövek? De folytasd csak, Joan!

– Úgy értem, hogy amikor meghallom azt a kiáltást az égből, és tudom, hogy északra mennek… olyankor egyszerűen mindenféle kép jelenik meg az agyamban.

– Miféle képek, drágám?

– A boldogságról… furcsa, szomorkás boldogság… egy csodálatos, magányos, szabad boldogság képe.

Buck Daniels eltakarta az arcát. Aztán újra aggódó, mohó szemmel meredt Joanra.

– Boldog képek?

– Amilyenekre mindenki gondol… hegyek, nagy fák, mindenfelől süvöltő szél, a különböző vadászó teremtmények neszei, s az üldözött teremtmények zajai, melyeket a szél sodor magával.

– S ezeket te mind látod és hallod?

– Természetesen… és még ezernyi mást. Néha, amikor hallgatom, úgy érzem, mintha vissza próbálnék emlékezni valamire vagy valakire, akit régen ismertem. De nem tudom pontosan, hogy mi lehet az… és ez a vágyakozás oly kínzó, hogy már valósággal fáj. Északra vágyakozom, hogy megtaláljam azt a helyet…

– Miféle helyet?

– Magam sem tudom pontosan. De ha rátalálnék, nyomban felismerném. Ott az ember tökéletesen boldog lenne. Ott érne véget az utazás, egészen addig, amíg…

– Meddig?

– Míg ősszel újra délre nem szállnak…

Daniels a tenyerébe rejtette az arcát, de Joan annyira elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette. Mert magában máris átélte az utazást az ismeretlen vidéken.

– Mert ősszel, amikor rövidülnek a nappalok, s a vadludak délnek repülnek, természetesen egészen más képet idéznek fel. Akaratlanul a szemem elé vetítődnek a nagy, kék mellékfolyók a meleg déli széllel, a partjaikon magasba szökő náddal és sással, és pompázó virágokat látok, még ha éppen tél van is.

– De Joan, honnan jutnak eszedbe mindezek?

Joan most alaposabban megfigyelte Buck Danielst és felkiáltott:

– Papa, olyan sápadt, akár egy kísértet! Talán beteg?

– Ó, nem, dehogy!

– Netán van valami rossz abban, amit mondtam?

– Nem éppen… de… – Daniels hangja ismét elakadt. Küszködött, hogy valamiféle magyarázatot tudjon adni Joannak a felindultságára. – Ismertem egy embert, akinek a fejében ugyanilyen furcsa képek támadtak, ha a vadludakat látta vagy hallotta.

– Ó – kiáltott fel Joan –, meséljen róla!

– Nem, erről szó sem lehet. Soha, soha ne is kérdezz felőle!

– Az ellensége volt?

– Ellenkezőleg, a legeslegjobb barátom.

S most Joan, legnagyobb csodálkozására, könnyeket látott megcsillanni Buck Daniels szemében. A helyzet annál is titokzatosabb volt, mivel – Joan tudomása szerint – az öregnek nem voltak barátai. Kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy a lány valóságos remeteéletet éljen a ranchon, és ő maga is csupán bevásárolni ment a városba.

A lány mindig is úgy emlékezett Buckra, mint visszavonult, magányosan élő emberre. S hogy valójában miként találkozhatott az ő édesanyjával, és hogyan tudta elnyerni anyja szeretetét, ezt Joan sohasem tudta megmagyarázni önmagának.

– De mégis – folytatta Joan –, nem mesélne róla valamit?

– Neked? – kiáltotta Buck Daniels, és felugrott a székről. – A világ minden kincséért sem. De… de most már itt az ideje, hogy lefeküdj, Joan.

Joan tétovázott. Kérdések tódultak a nyelvére, ám mégis magába zárta őket. Hiszen tudta, ha ez az ember hallgatásra szánta el magát, reménytelen őt beszédre bírni.

Ráadásul az öreg épp eleget mondott ahhoz, hogy a lány egyedül kívánjon maradni, hogy átgondolhassa a hallottakat és a történteket. Ezért aztán egy röpke töprengés után megcsókolta a nagytermetű férfi bronzvörös arcát, és felsétált a nyikorgó lépcsőn.

Buck Daniels elgyötört arccal nézett Joan után, és amikor eltűnt a szeme elől, megtömte a pipáját, rágyújtott és kiment. Odakinn sokáig járkált fel s alá. Úgy érezte, hogy elérkezett a vég kezdete. Reménytelenség szállta meg.

Dohánya már rég hamuvá izzott, amikor visszament a házba. Óvatosan felosont a lépcsőn, s megállt a lány ajtaja előtt.

– Joan! – szólt be a lehető leggyengédebben.

Miután választ nem kapott, megnyugodott, hogy a lány már elaludt, és bement a saját szobájába.

Ám Joan csupán azt várta, hogy Daniels léptei elhaljanak, s utána nyomban kibújt az ágyából.

II.

Hal Springer és Rudy Nichols örömmel üdvözölte a naplementét, mert ha valaki egész álló nap a „földet túrja, és ráadásul a „föld kemény kvarc, akkor a fáradtság egészen a lélekig hatol. Az is tény, hogy könnyebben elviselték volna a fáradtságot, ha a dús sárga kőzetben megpillantják azt a bizonyos csillogó vonalat, ami egyszerre azt jelenthette volna, hogy munkájuk után végre a megérdemelt pihenés következik.

Letették a csákányt és fúrót, de nem fogtak hozzá rögtön a vacsorakészítéshez. Letelepedtek egy kőre, és rágyújtottak a pipájukra. Némán, fáradtan nézték, miként hosszabbodnak meg az árnyékok a völgyben.

Mindkét férfi úgy negyvenöt év körüli lehetett, s bár testalkatukat és ábrázatukat illetően igencsak különböztek egymástól, mozdulataik, arcjátékuk mégis annyira hasonlított, hogy akár testvérek is lehettek volna. Egyik is, másik is húsz évet töltött már a hegyek között, kalapácsukkal egészen Kanadától Mexikóig tördelték a sziklát.

Fejük a legkülönfélébb értesülésekkel volt tele, és furcsák voltak a reményeik is. Úgy vélték, agyuk mélyén ott rejlik az értékes információ, hogy hol kell lennie a mesés aranynak. Mindegyikük oly sokáig élt magányosan, hogy a társulás a két másik emberrel a fennmaradást látszott biztosítani számukra.

A harmadik társ, Harry Gloster most távol volt, vadászni ment. Emezek örültek távollétének. Nem mintha nem szívelték volna Harryt, viszont sokkal jobban kedvelték a teljes magányt. Magukban elhomályosuló szemmel szokták fürkészni azt a helyet, ahol a szivárvány a földet érinti.

Acélpatkók csattogása ütötte meg a fülüket. A zaj gyorsan közeledett feléjük. Tudták, hogy ki érkezik. Valójában már két órája figyelték a messzeségből felfelé igyekvő lovast. Először egészen kicsinek látszott, de a tiszta hegyi levegőben világosan ki lehetett venni az alakját. Ám egyetlen szót sem ejtettek az eseményről. Sőt, voltaképpen egy árva szót sem szóltak egymáshoz azóta, hogy Gloster korán reggel eltávozott.

Azonban amint közelebb ért a patkócsattogás, Hal Springer bement a lakásnak és fedezéknek használt faviskóba. Mire visszajött, felcsatolta töltényövét, amit erősen lehúzott a csípőjéről a revolvere. Úgy tűnt, mintha csupán arra készülne, hogy valami csekélységet elhárítson, mintha a déli hegyormoknak a tárgyakat elhomályosító árnyékát akarná elűzni. A másik férfi szippantott még néhányat a pipájából, azután ő is beballagott a kalyibába, és társához hasonlóan, felfegyverkezve tért vissza.

Alighogy végzett, az idegen máris felbukkant az ösvényen. Olykor-olykor eltakarta a hegyoldal egyik-másik kiszögellése. Csak most vált láthatóvá, hogy élete virágában lévő, széles vállú, hosszú karú fickó a jövevény, aki oly könnyedén ült a nyeregben, mintha meg sem kottyant volna neki az egész napi kemény lovaglás.

– Helló, Hal! – kiáltotta, leszállván a lováról. – Hogy alakulnak a dolgok?

– Hát, elég tűrhetően – válaszolta tömören Springer, miközben kezet fogott a másikkal. Nyilvánvaló volt, hogy korántsem örül annyira a találkozásnak, mint az érkező. – Ő Rudy Nichols – mutatta be társát. – Rudy, ismerkedj meg Joe McArthurral.

A két férfi kezet rázott, majd McArthur visszalépett Springerhez. Nem vesztegette az időt, egyenesen a tárgyra tért.

– Az az átkozott telér teljesen megkopasztott.

Springer csak némán pöfékelt.

– Pedig minden jel arra mutatott, hogy lehet rá számítani – folytatta McArthur. – Aztán egyszer csak elsekélyesedett. Telér így még életemben nem járatta velem a bolondját. Megmutattam az öreg Shaugh Henessynek, és ő is ugyanezt mondta.

– Felettébb kellemetlen – felelte Springer elnyújtott hangon, anélkül, hogy különösebb érdeklődést tanúsított volna.

– Így aztán fuccsba ment az összes élelem meg felszerelés, amit tőled kaptam a neked ígért nyereségrész fejében.

Springer megrándította a vállát. Egykedvűen tanulmányozta a közeli hegyet.

– Azért jöttem fel ide – folytatta McArthur udvariasan, s letelepedett egy kőre, ahonnan éppen szembe nézhetett Springerrel –, szóval azért jöttem föl, mert további nyereségrész fejében újabb élelmet és felszerelést akarok kérni.

Springer oly mélyen hallgatott, akár az őket körülvevő néma hegyek.

– Most végre biztosan megtaláltam az igazit – tette hozzá McArthur, miután sodort egy cigarettát. Rágyújtott, s elfordította a fejét, hogy lássa, milyen ívben repül az elhajított gyufaszál. – Ha elárulnám, hogy hol és merre van, biztosra veszem, hogy ti is nyomban itt hagynátok ezt a gödröt és eljönnétek velem.

– Meglehet – biccentett Springer.

– Gazdag lelőhely, nagyon gazdag! – toldotta meg McArthur feltűnő lelkesedéssel. – Elegendő csupán egy kalapáccsal ráütni egy kőre, s amit látsz, attól máris táncra perdülsz.

– Én már elroptam a magam táncát – válaszolt Springer vontatottan.

– Hal – duruzsolta McArthur előrehajolva, rábeszélő hangon –, tudom, hogy sok reményt fűztél hozzám, de értsd meg, nem tehetek róla, hogy ez az utolsó aranyásás ilyen balul ütött ki. De elhiheted nekem, hogy életed legnagyobb szamárságát követnéd el, ha most még utoljára nem próbálnád meg velem. Hidd el, sokan vállalnák a támogatásomat egy ilyen lelet ismeretében, én viszont azt szeretném, hogy visszakapd a pénzedet, sőt még többet is. Hát ezért jöttem egyenesen hozzátok ahelyett, hogy valamelyik gazdag úriembernek mutattam volna meg ezt az aranylelőhelyet. Nézd meg ezt!

Azzal McArthur egy kisebb kőtörmeléket dobott Springer kezébe.

– Te pedig nézz a lovad után! – mondta Springer.

McArthur hátrafordult. A kis ló engedve a fűcsomó csábításának, le akart térni az útról, de egy kiugró sziklába beleakadt a gyeplő. A ló erre egy erős rántással elszakította a kötőféket, s a kantár a földre csúszott.

– Ez az átkozott bolond! – förmedt az állatra Mc­Ar­thur. – No, de sebaj, pányva nélkül sem kóborol messzire. Szóval, mi a véleményed erről a mintadarabról, Hal?

– Szó ami szó, mutatónak megfelel – dörmögte Springer.

– Ahogy így elnézem, könnyen lehet, hogy van benne valami.

Azzal visszadobta a kőmintát. A másik csendesen a zsebébe csúsztatta. Előreugró állkapcsa megkeményedett, tekintete elsötétült.

– Ez azt akarja jelenteni, hogy fütyülsz a saját szerencsédre? – kérdezte.

Újabb nyomasztó szünet következett.

– Hal – szólalt meg végül McArthur –, te nem hiszel nekem?

Megint csend lett, kínos, feszült csend, melyre még az odébb fel-alá sétálgató Nichols is felfigyelt.

– Valóban nem hiszek neked – bökte ki Springer megfontoltan. – S nyilván tudod, hogy első ízben is csak azért adtam neked felszerelést meg élelmet a vállalkozásodhoz, mert részeg voltam. És te ezt kihasználva addig győzködtél, míg nem adtam neked elegendő pénzt. S emiatt nekünk kellett úgy feljönnünk ide, hogy mindennel csak szűkösen vagyunk ellátva.

McArthur a szája szélébe harapott, aztán leküzdve indulatait, kérlelni kezdte Springert.

– Azért mégis, nézd meg újra ezt a darabot.

– Ugyan már, egy mintadarabot nem nagy dolog beszerezni. Van aki megvásárolja, van aki egyszerűen kölcsönkéri.

McArthur felegyenesedett. Ez a kijelentés félreérthetetlen volt.

– Hogy értsem ezt, Springer?

– Úgy, ahogy mondtam – felelte a másik. – Egy kicsit kérdezősködtem felőled, s amit hallottam, attól még egy kutya is felfordulna. Megtudtam, hogy nem vagy becsületes ember, McArthur. Egyszer sikerült megszabadítanod engem egy csinos összegtől, de még egyszer nem kopasztasz meg. Torkig vagyok a magadfajtákkal. Volt alkalmam hallani, hogyan…

Springer hangja elakadt. McArthurban mintha robbant volna valami. Szája széle remegett, sovány arca szinte felpuffadt.

– Te átkozott vén bolond! – sziszegte.

– Ide figyelj… – kezdte Springer, de a mondatot be sem fejezte, s közben olyan gyorsan kapott a pisztolya után, hogy a pipa is kiesett a fogai közül.

A fegyver könnyedén siklott ki a tokjából, s ez tulajdonosa nagyszerű kézügyességéről tanúskodott.

Ám McArthur Springernél is gyorsabb volt. Mielőtt amaz fegyverének csöve teljesen előbújt volna, McArthur revolvere eldördült. A bányász egy hördüléssel megfordult a saját tengelye körül, aztán arcra bukott.

– Te átkozott orgyilkos! – üvöltött föl Rudy Nichols eltorzult hangon, s revolverét McArthurra szegezte. Mint tűzoltófecskendőből a vizet, úgy pumpálta a lövedékeket, de egyetlen egy golyó sem ért McArthur közelébe se. McArthurnak így arra is maradt ideje, hogy úgy tegyen, mintha egy céltáblába akarna pontos lövést küldeni. Nichols arcra bukott, pisztolya pörögve, csattogva bucskázott alá a lejtőn.

McArthur megvárta, hogy odalent is elcsendesedjen a lövések visszhangja. Aztán a lovához