Eszter és a fajdkakas

By Tatay Sándor

A szerelemben mindig a nő választ – tartja a közhit. De mi történik akkor, ha egy olyan leányról van szó, akinél – mint a népdalban – minden fa tetején, minden fa levelén szerelem virágzik? Aki – mint e pikareszk regény Esztere – egyszerre bolondítja magába az apatini disznókupecet és a finom költőt, a királypárti falusi tanítót és a nyugalmazott hóhért, a tyúkidomító esperes-plébánost és a papucs alatt nyögő vendéglőst, a puritán etnográfust és a vérbő ifjú fakereskedőt?
Ragyogó fiatalságával, boszorkányos vonzásával mindenestre felkavarja, átformálja a harmincas évek dunánúli falujának életét. Frigyeket old és köt, kigyógyítja idegbajából a vendéglősnét, ömbizalmat önt az elárvult hóhérba, megkeveri a paplány és a segédlelkész szerelmét.
A csiklandós mesét vidám gúny szövi át, de a nagy szerelmi lángok mögött egy pusztulásra érett világ haláltáncának kontúrjai bontakoznak ki.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766583

Book preview

TATAY SÁNDOR

ESZTER ÉS A FAJDKAKAS

REGÉNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-658-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

Izsák, útban rég nem látott barátjához, elhaladt a vár mellett. A várról annyit tudott, hogy innen indult el egy asszony háromszáz jobbágyával a mohácsi csata után eltemetni a holtakat. Látta maga előtt a menetet. Elöl az úrnő, bizonyára valamilyen díszes hintóban, néhány lovas kíséretében, és utána ásóval, kapával a gyalogos jobbágyok. Ennyi embert mozgósítani nem lehetett kis dolog. Vajon a jobbágyokat is fűtötte bizonyos ügybuzgalom, vagy mentek csak parancsra? Elhessegette magától azt a gondolatot, hogy egyesek zsákmány reményében mentek. Nyilvánvaló, hogy mire ezek több napos utazás végén odaértek, a holtakat már kifosztották.

Ilyen otromba gondolat nem is születhetett volna benne másképp, csak emlékein azoknak a nagyon fiatalkori estéknek, mikor még költő barátjával együtt szerettek duhajkodni az efféle kegyeletsértésben.

Néhány órát kellett gyalogolnia poros országúton könnyű bőröndjével. A hidakon sorban megpihent. Hidak sűrűn akadtak, mert a hajlatok alján kisebb-nagyobb patakok csobogtak. Némelyiknek nefelejcs és sárgaliliom nyílott a medrében.

A délután közepén érkezett a faluba. Itt meglepetés érte. Egész biztos volt benne, hogy hétköznap van. Az emberek mindenütt szorgosan dolgoztak a mezőn, itt pedig ünnepeltek. Az idősebbek a házak előtt ültek kispadon vagy kitett székeken, pipafüst illata terjengett. Keveredett némi tömjénillattal, mert tárva állt a templomajtó. Tán még körmenet is volt. A gyerekek ünneplőben szaladgáltak. Lányok és legények a széles főutca közepén vidám játékkal töltötték az időt, melyet úgy hívtak: hátulsó pár előre! Ez a játék abból állt, hogy páronként felsorakoztak egymás mögött: egy fiú, egy lány. Csak a legelöl álló fiatalembernek nem volt párja, annak kellett kurjantani:

– Hátulsó pár előre!

A legutolsó pár erre szétvált. Futásnak eredt nagy ívben; meg kellett kerülniük a magányos legényt, s ismét összefogózni. Ez csak akkor sikerült, ha útközben az indító el nem fogta a lányt.

Izsák keresett valakit, akitől megkérdezze: miért ez az ünneplés? Egy korosabb asszony ült a templom lépcsőjén, az ölében sok szétszórt virág, azt gyűjtötte csokorba. A templom kis dombon állt, a széles kőlépcsőről jó rálátás esett az egész főutcára. Ám a főutcáról is oda, és Izsák megdöbbent, mert az asszony, ahogy a virágoknak szétvetette térdét, nem ügyelt rá, meddig ér a szoknyája. Igyekezett elfordítani a fejét, de azért ha már nekiindult, csak lépegetett felfelé. Nem állhatta meg; szándéka ellenére így kezdte.

– A maga helyében azért jobban lehúznám a szoknyámat.

– Nem feltűnő – legyintett az asszony, éppen csak felpislantott rá.

Izsák teljesen értetlenül állt ott, mert milyen felelet az, hogy nem feltűnő?

– Maga nem idevalósi – mondotta az asszony.

– Nem én, éppen azért kérdem, mit ünnepelnek?

– Ez a kolera ünnepe, lelkem.

– A kolera ünnepe?

– Ezernyolcszázhetvenben ezen a napon szűnt meg a kolera.

– Az nem létezik, jóasszony.

– Talán hazudok?

– A kolera nyári betegség, ilyenkor inkább kezdődni szokott.

– Hát akkor azért van az ünnep.

– Azt ünneplik, hogy kitört a kolera? Ilyen vidáman?

– Ez volt az utolsó kolera.

– Értem – mondta Izsák, pedig nem értette, mint ahogy még mindig nyugtalankodott az előbbi felelet miatt: hogy nem feltűnő.

Néhány kölyök megállt a lépcső alján, és kórusban kiáltott:

Belelátok Bécsbe,

Füstös kemencébe…

– Na, ugye, mondtam – szólt Izsák elégedetten, és indult lefelé.

– Hát nem megy imádkozni?

– Rám esteledik – felelt zavartan, és nem nézett vissza többé.

Ahogy haladt a főutcán nagy sebességgel szembefutott vele a játékban üldözött lány. Hogy az összeütközést elkerülje, átugrott egy szederfa másik oldalára. A lány ugyanabból az okból ugyanezt cselekedte, és a fa túlsó oldalán összekoccant a fejük, de rettentő nagy erővel. Izsák csillagokat látott. Többször hallotta már, hogy ha valakit fejbe vernek, csillagokat lát. Azt hitte, csak amolyan szólásmondás ez. Megbizonyosodott róla, hogy nem. Igenis csillagokat látott.

Kiejtette kezéből a bőröndjét, annak a rozoga zárja kinyílt, és összesajtolt tartalma szétrúgta magát,

A lány homlokán látta nőni a púpot. Nyilvánvalóan púp nőtt a saját homlokán is. Bizonyos szemérmességből egyikük sem nyúlt a púphoz. Míg ezek a púpok nőttek, a lány segített összeszedni az ingeket, a nyakkendőket, a könyveket, a borotvakészüléket, fogkefét és egyebet. Fehér blúz volt rajta. Nyaka alatt karikába, sok-sok ráncba fogta össze kék szalag a blúzt. Kicsit az ógörög nők öltözetére emlékeztetett. A játék állt, de a többiek csak messziről nézték őket.

– A vonatról jön? – kérdezte a lány.

– Igen.

– Jó sokáig jött. Bizonyára megnézte a várat.

– Nem. Eszembe sem jutott, hogy meg lehet nézni.

– Pedig meg lehet minden hónap első péntekjén.

– Maga már látta?

– Nem, még soha. Mindig azt mondtuk, majd május első péntekjén megnézzük, mert ebben az évben éppen péntekre esett a kolera-ünnep.

– Mégsem nézték meg?

– Pedig meg kellett volna, azt mondják, valamikor élt ott egy asszony, aki szép lányok vérében fürdött.

– Ne higgye el.

– Ez tény és való, az iskolában tanultuk.

– Akkor sem szabad elhinni, mert rossz álmai lesznek.

– Ajjaj, már voltak.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem volt igaz.

– Itt haljon meg, ha igaz volt?

– Ezen a szent helyen.

– Csak azért mondja, hogy ne legyen rossz álmom.

– Látja, még élek. Ez a bizonyíték.

– Azért jött, hogy egy nagy kő leessék a szívemről?

– Egész biztosan, azért jöttem.

– Ne haragudjék, hogy megütöttem a fejét.

És nőtt a púp a homlokukon.

A helybeliek kastélynak mondták, de a hivatalos neve az ilyennek csak: úri ház. Kerítése nem volt. A hajdani kerítésből egy faoszlop állt, rajta kétoldalt letört, lekorhadt heveder. Még egy darab rozsdás szögesdrót, mely felkunkorodott az oszlop tetején. Kereszt, melyről a pléhkrisztus eltűnt, maradt csak a töviskorona. Útszéli árok jelezte a kerítés egykori vonulatát. Az udvarból az árokpartra kivándorolt a torma, az árokpartról befelé a lapulevél, az útifű, a békarokka. A széles levelek alatt néhány sárga lábú csirke sétált. Két elvénült, megcsonkult diófa. Barnuló barkájuk ekkor kezdett szemetelni. És szilvafa elszórtan hat-hét.

A ház egyik kéményén gólyafészek. A gólyafészek nem úri ház dísze. Tiszteletlenség az ilyen. A gólya még nem rakta le tojásait. Állt fél lábon a fészek szélén. A csőre mozgott, de nem kerepelt, félrehajtott fejjel a kiskacsákra figyelt, melyek a bejárat előtti zöldes tócsában viribeltek. A tócsába jókora köveket hajigáltak, ezeken lehetett megközelíteni a ház lépcsőjét.

Izsák végigtáncolt a köveken. A lépcsőn nagy komondor feküdt, de ügyet sem vetett a vendégre. Hasán egy macska szunnyadt, egy tyúk pedig a legyeket szedegette róluk, hogy nyugodt legyen álmuk. Az Isten békéje uralkodik ebben a házban – gondolta, és benyitott. Tágas, hosszú folyosóra jutott. Egy ajtó volt nyitva, a konyháé, onnan gép zakatolása hallatszott. A konyhában ugyanis egy Alfa szeparátor működött.

– Az Alfa szeparátor pompás találmány – mondta később a ház gazdája, idősebb Artúr. – A centrifugális erő segítségével kiválasztja a tej nemesebb részét, azután már csak ezzel kell foglalkoznunk, akár szállításról, akár további feldolgozásról van szó. A vékonyát pedig megkapják a malacok. Fejlődnek tőle, mintha húznák őket. A tejszínért ugyanazt az árat megkapom, mintha az egész tejet eladnám, szóval, a malacokat ingyen nevelem. Egyáltalán, a mezőgazdaság jövője a gépesítésben van, és ésszel kell élni. Többet ésszel, mint erővel, az erő úgyis a parasztok oldalán van. Ők sokkal könnyebben átvészelték a gazdasági válságot, mert nem kellett munkabért fizetniük. Na, most ennek a Hitlernek a háborús készülődései megindítottak némi vérkeringést. Ez a kritikus pillanat, most kell koncentrálni, ha meg akarunk maradni.

Az Alfa szeparátort egy cselédasszony tekerte. Csípőjének ütemes mozgása erőt sugárzott. Nem úgy a család tagjai. Sem arcuk, sem alakjuk. Ám Izsák ismerte azt a lenyűgöző erőt, mely ifjabbik Artúr költészetéből áradt.

Hideg volt a tűzhely, a konyhát nem lehetett sem rendesnek mondani, sem tisztának, de piszkosnak sem. Legfeljebb annyi, hogy a lenyugvó nap ernyedt sugarai kiemelték az ablak tisztátalanságát. Az erőtlen sugarak megtorpantak rajta, szétestek, nem hatoltak be a helyiségbe, hanem inkább eltorlaszolták a kilátást. Mintha az ablakszemek a semmibe néznének.

A nagy szürkeségből kivált egy falra akasztott réz habverőüst. Ennek a fenekét teljesen indokolatlanul kifényesítették. Ez egyedül átlopta a homályos üvegen a napsugarakat, és ékeskedett velük. A ház külön, belső napja.

Egy későbbi percben pedig sárga tükörré vált. Látni engedte Ilmának, a ház asszonyának arcát. Ilma ekkor ötvenéves lehetett, de a rézüst csodát művelt megkopott arcával. Tündöklő szépségű fiatalasszonyt mutatott, büszke szépségű asszonyt. A szépség maga volt büszke, és nem az arckifejezés. Az inkább álmodozó, messze néző. A női arc és a dús bronz hajkorona uralta az üst fenekét. Az optika különleges törvényei szerint a rézgömb megnövelte a távolságot, ami közte és a két Artúr között a valóságban volt. Kicsi figurák a háttérben. Az idősebbik Artúr egészen jelentéktelenné vált. Miért ment feleségül hozzá a lenyűgöző szépség? Minden bizonnyal, hogy megszülessék a költő. Megszülte, felnevelte, és betöltve hivatását elhullatta díszét.

Fejük felett forgott az Alfa szeparátor kereke, és ringott a szolgáló csípője, melyet még megnövelt a derékon hurkába göngyölt szoknya.

– Voltál a várban? – kérdezte idősebb Artúr.

– Nem – felelte Izsák –, valahogy eszembe sem jutott.

– Pedig a hónap első péntekje van, s ilyenkor megnyitják kapuit.

– Honnan tudtam volna?

– A barátod nagyon jól tudta, hogy ma érkezel, és elfelejtette megírni. A várúr most egy bajor herceg. Benne több a demokratikus érzék, mint a magyar urakban. Minden hónapban egyszer beengedi a népet. De a bástyákat azért láttad.

– Láttam, és a vizesárkot is körülötte.

– Szegényes kis vár – jegyezte meg a költő.

– Éppen ez az. A hőskorában még ilyen sem volt, csak összefontak fiatal husángokat, és a közét kitömték sárral. Mégis tízezres seregeknek álltak ellent. Igazi várvédelemről csak Magyarországon lehet beszélni.

– Elvéreztünk Európa nyomorúságos keleti bástyáiban – foglalta össze a költő azt, amit idősebb Artúr bizonyára hosszan fejtegetett volna.

Idősebb Artúr pedig, mint aki alól kihúzták a talajt, így szólt:

– Hét óra van. Elmegyek megmérni a csapadékot.

Ilma cigarettára gyújtott ideges, kicsit remegő kézzel.

– Vajon mi az ördögöt mér, amikor nem volt egy csepp eső, sem köd, sem semmi, ami nyomokat hagyhat abban az edényben?

– Látod – szólt a ház gazdája –, ilyen az asszony. Átaludta az éjszakát, vagy legalább annak jó részét. Délután is lefeküdt másfél órára. Lehet, hogy nem aludt, csak olvasott. De én ismerem őket a fiával együtt. Volt már úgy, hogy olvastak, és egy kiadós záporra sem figyeltek fel. Hogy vehetnék észre az átfutó csepegést?… Én magam sokkal éberebben alszom. Én valóban tudom, hogy nem volt eső. Mégsem mernék megkockáztatni ilyen állítást, amíg nem mértem. Aki csapadékot mér, annak mindennap mérni kell. Mert a negatív eredmény is mérési eredmény.

Izsák elgondolkodott.

– Előfordult már, hogy szerintük csapadékmentes volt az elmúlt huszonnégy óra, a tartályban mégis volt nedvesség?

– Na látod, éppen ez az. Márciusban egyszer mindketten kötötték az ebet a karóhoz, hogy még harmat sem volt, és három millimétert mértem. Nos, megtehetem ezek után, hogy nem nézem meg a műszert?

– Nem – felelte határozottan a vendég –, én is azt mondom: vagy műszerekkel dolgozik az ember, vagy a benyomásokra bízza magát.

– Ez az! Pontosan fogalmaztál. Köszönöm.

Idősebb Artúr kiment, és megmérte a csapadékot.

– Nem baj – mondta vacsoránál, míg Ilma és a költő felszolgálta a hideg báránysültet és a teát –, azt szeretem bennük, hogy vacsora után ókori táblákat fejtenek. Ez sokkal jobb, mintha pasziánszoznának. A táblák ihletik a fiamat. Ez tehát termékeny munka, és az ilyet szeretem magam körül.

Vacsora után Ilma fülére tette a rádióhallgatót, és kiáltott, ahogy bírt, mert nem ítélhette meg jól a saját hangjának erejét.

– Bruckner professzor szerint századunk hátralevő évtizedeit az eszmék harca tölti be.

– Nem lesz rajta isten áldása – jegyezte meg idősebb Artúr. – Eszmékért vért ontani a legnagyobb bűn, mert a legnagyobb hiábavalóság.

– És mikor nem bűn a vérontás?

– A haza védelmében vagy ország-gyarapításért. Harcoltam volna én Kun Béla eszméiért? Dehogy. Harcoltam a Felvidék visszafoglalásáért.

– No de ha győztök, Kun Béla marad az úr.

– Mindegy, hogy ki az úr, csak legyen ország.

– És felkelni a zsarnok ellen?

– Isten ments! A zsarnokságot az élteti, hogy mindig megvan a felkelés lehetősége. Zárd ki ezt a lehetőséget, és elfonnyad a zsarnokság.

– Sőt én még tovább mennék – toldotta a költő cinkosan –, a hódítónak nem szabad ellenállni. A hódító csak hódítson, csak terpeszkedjék. Szétterül, mint a tehénlepény, és kiszárítja a nap.

– Az én fiammal nem lehet vitatkozni – legyintett keserűen idősebb Artúr. – Mindent ad abszurdum visz, ahol elsorvad a szenvedély.

– És eltompul az agy, és akkor jön az aranykor. Nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy nem őszintén beszélek.

– Természetesen – mondotta Izsák –, sokan eljutnak a végső következtetésig, csak kevesen merik kimondani, mert attól félnek, hülyének találják őket.

– A költő azonban megengedheti magának, mert a neve márka, és az ilyen kritikán felül áll.

Izsák nem az úri házban aludt. Az udvarnak számító megműveletlen terület egy hirtelen, falszerű