Aprópénz: Elbeszélések

By Palotai Boris

„Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? – gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják… Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek… A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja, mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből. – Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le – dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761762

Book preview

PALOTAI BORIS

APRÓPÉNZ

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-176-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

PANNI-TÖRTÉNETEK

A KÜLÖNBSÉG

Négy év korkülönbség van közöttük. Mindketten szőkék és gömbölyűek, vonásaik, mozdulataik annyira hasonlóak, hogy Panni tulajdonképpen Julika nagyított fényképének tűnik. Juli futtában lekapott kis amatőr felvétel, Panni gondosan kidolgozott, nagyított fénykép.

A természetük azonban annál különbözőbb. Legjobban egy kis történettel tudnám bizonyítani. Panninak hároméves korában elmeséltem a Piroskát és a farkast. Amikor a farkas belépett, a mesébe, Panni már nyugtalankodni kezdett. Egyre szaporábban pislogott, egyre aggódóbbá vált az arca. Orra kipirosodott, szeme megtelt könnyekkel. És amikor a nagymamát bekapta a farkas, olyan hangos zokogásra fakadt, hogy kénytelen voltam módosítani a mesén. Gyorsan helyesbítettem: tulajdonképpen nem is kapta be a farkas a nagymamát. Csak be akarta kapni.

Ez sem használt. Panni tovább zokogott. A puszta szándék is megrémítette, érezte, hogy szándék és tett között csupán árnyalatnyi a különbség. Ha valakit be akarnak kapni, az előbb-utóbb sikerül. A mesét kénytelen voltam alaposan átdolgozni. A farkast agyonüttettem a nagymamával. De Pannit ez a megoldás sem nyugtatta meg. A bosszú gondolata elviselhetetlen volt számára.

Hevesen rázta a fejét, és azt kiáltotta: – nem, nem, nem! Nem akarom! Mit volt mit tenni… A mese további átdolgozásra szorult. Végül is a farkas és a nagymama együtt uzsonnáztak a kunyhóban, vendégül látva Piroskát, majd később a vadászt, aki a történtek után kissé kilógott a meséből. Hogy mégis legyen valami szerepe, ő törte fel puskájával a mogyorót, amit a nagymama jóízűen ropogtatott. Minap Julika követelt rajtam mesét. Nosza, előszedtem Piroskát és a farkast. Alighogy belekezdtem, Juli megkérdezte: mit vitt nagymamának a kosárban Piroska? Milyen kalácsot? Csokoládésat? Hát még? Krémest nem vitt? Miért nem? És szabad a nagymamának bort inni? Mért nem iszik inkább kakaót?

Nagy nehezen eljutottunk addig, hogy megérkezett a farkas. Juli arca a szenzációvárás izgalmában égett. – És? – kérdezte csillogó szemmel.

A farkas és a nagymama közti párbeszédet kissé hosszúra nyújtottam, mert élénken emlékezetemben élt Panni rémült arca, amikor a drámai pillanat bekövetkezett, és a farkas kitátotta a száját.

– És? – sürgetett Juli.

Lehunytam a szemem. – A farkas kitátotta a száját – mondtam olyan hangon, amely hajlamos az engedményekre. Esetleg a tátott szájat ásítássá formálom.

– És? – kérdezte ragyogva Juli.

– A gonosz farkas bekapta a nagymamát – mondtam elszántan.

Juli kíváncsian előrehajolt. – Melyiket? A budait vagy a szegedit? Nagyjából ez a különbség a két gyerek természete között.

ÁTÉRTÉKELT DAL

Hazajön Panni nevű kishúgom az óvodából, és énekel: Erdő mélyén de jó lakni, mert ott fát kell hasogatni…

Félbeszakítom: – Nem így megy, Panni. Úgy kell énekelni: Erdő mélyén nem jó lakni…

– Dehogyis! Erdő mélyén de jó lakni! – erősíti Panni. – Az óvónéni így tanította. Tapsolni kell a végén.

Ha tapsolni kell, az más… A taps kétségkívül örömet fejez ki. Eltöprengek rajta. Mi tanultuk volna helytelenül? Kora gyermekségünkben elvették volna kedvünket a fahasogatástól? Vagy azóta gépesítették a favágást, és a dalokat átértékelték, különös tekintettel a gépesített munkamódszerekre ? Igazán zavarban vagyok. Addig is, míg illetékes helyen eldöntik, hogy melyik felfogás a helyes, szöveg nélkül éneklem a dalokat.

ÚJ MÓDSZER

A szomszéd erkélyről minden szó áthallatszik. Jelen pillanatban egy nagymama eteti az unokáját. Azzal a módszerrel, ahogy én etettem annak idején a fiamat. Hiába építünk azóta előre gyártott elemekből házakat, hiába világítjuk ki neonnal az utcákat, a szomszéd erkélyről átszűrődő hangok arról győznek meg, hogy az etetési módszer terén semmi változás nem történt. Maradt minden a régiben.

A nagymama szívós türelemmel rákezdi: – Nyeld le szépen, Lacika. Ne gyűjtsd az ételt a szádban. A főzelék nem arra való, hogy gyűjtsék. Golyókat gyűjtsél. Színes golyókat. Mindjárt adok neked egy kéket meg egy pirosat. Csak előbb nyeld le… Így ni. Na látod. – És ünnepli Lacikát, aki lenyelte a spenótot. Három kanál spenót lent van. Még öt kanál kell a normához! Ahogy én a nagymamákat ismerem, az is meglesz. Én annak idején trombitáltam a fiamnak. Vagy olyan táncmozdulatokat végeztem, amely még őt is meglepte, úgyannyira, hogy kitátotta a száját, s én kihasználva az önfeledt pillanatot, belécsúsztattam a kanalat. Most kíváncsian vártam, mivel döbbenti meg nagymama Lacikát, aki hároméves létére már annyi mindent tapasztalt főzelékevés közben, hogy nagymama legyen a talpán, aki úgy trombitál, hogy attól eltátsa a száját. Nagymama dobot ver és szaxofonozik. Közben azt mondja: – Egyél, Lacika. Nézd, Zsuzsinak is adunk belőle. Gyere ide, Zsuzsi. Gyorsan kapd be. És Ferkó is kap. Még egy kanállal kap Ferkó. Minden gyerek kap. Úgy látszik, ez hatott. Lacika evett, sőt nyelt.

– Nagyszerű! – ujjongott nagymama. – Mindenki eszik: Zsuzsi, Ferkó, Emike. Ez váratlan fordulat volt. Ugyanis az én időmben így etették a gyerekeket: ha nem eszed meg, Lacika, Zsuzsinak adom. Eredj innen, Zsuzsi! Kapd be gyorsan, Lacika, mert különben elveszi tőled az a csúnya Ferkó. Nem adunk Ferkónak, dehogy adunk! Mind a Lacikáé! Senki sem kap belőle. Úgy látszik, mégis változnak az etetési módszerek. Szerencsére változnak a nagymamák is. Akik verik ugyan a dobot, fújják a szaxofont, de nem felejtik el, hogy a Lacikák ma már merőben új szövegre nyitják ki a szájukat.

MIKULÁS

Az én gyerekkoromban Télapó ünnepét Mikulás-ünnepnek hívták, s már ebből ki lehet számítani, hogy 13 éves elmúltam. A kirakatok, csakúgy mint most, pirosba öltöztek, piros pulóverek, piros nyakkendők, piros szoknyák figyelmeztették a járókelőket, hogy nemcsak Krampusszal él az ember! Minket gyerekeket nem érdekeltek se a piros pulóverek, se a piros szoknyák. Sőt még a nagy szakállú Mikulás se, amely a kirakatban trónolt. Mi szétszedni való van a papundekliből készült öregemberen? Abban a korban voltunk, amikor csupán a szétszedhető, elrontható játékoknak volt értelmük. A jóságos, nagy szakállú Mikulás-figurával nem tudtunk mit kezdeni. Unalmasnak találtuk. Iskolácskát sem lehetett játszani vele, mert abban az időben nem volt még Dolgozók Iskolája, ahová az ilyen öreg bácsik jártak. Kiskocsiba sem lehetett befogni, ahhoz túlságosan öreg volt, s a szakálla mégiscsak bizonyos tekintélyt kölcsönzött. Szó, ami szó, cseppet sem vágyódtunk rá. Sőt mi több, a Mikulás-ünnepségek csokoládéfiguráira sem vágyódtunk. A fényes, piros sztaniolba csomagolt Mikulás-csizmácskák, papucsok rendszerint szappan ízűek voltak, a fűszerboltokban terjengő szappan- és terpentinszag alaposan átjárta őket. Ha valami csoda folytán nem érződött rajtuk szappanszag, úgy a fényes papír alól szürke réteg bukkant elő, mely nyállal lement ugyan, de aztán valami megkövesedett rétegbe haraptunk, úgyhogy a legfalánkabb gyereket is megszállta ilyenkor az adakozás szelleme… A csokoládéfigurák ugyanis nem fogytak el egy-egy Mikulás-napkor, így hát szépen eltették őket jövő esztendőre, amikor is lefújták a porréteget róluk, kitették a kirakatba, ahonnan Mikulás-nap után visszavándoroltak a fiókok mélyére, mindaddig, amíg megavasodtak, megöregedtek…

Ez volt az oka, hogy amikor a szenesember felöltözött Mikulásnak, kétes színű vatelinból szakállt ragasztva magának, fejébe nyomva a viceházmester kucsmáját, magára öltve a házban lakó borkereskedő bekecsét, és sorra járta a lakásokat, megkérdezve, ki hogyan viselkedett, dadogva azt válaszoltuk, hogy jól, nagyon jól… tulajdonképpen jól, de egyszer árulkodtunk, egyszer meg labdával betörtük az ablakot, tehát mégsem egészen jól… A szenesember-Mikulás megdicsért őszinteségünkért, mire mi oly rémülten tiltakoztunk a kövecses csokoládécsizma ellen, hogy a Mikulás tanácstalanul nézett anyánkra, aki a sarokba húzta, és tárgyalni kezdett vele. Mi ugyanis szemmel láthatóan a virgácsra vágytunk, amivel csapkodni lehetett, jót húzni egymás lábszárára, egyszóval értelmesen játszani. – Jók voltunk– mondtam elcsukló hangon, s a kosarából kikandikáló virgácsra pislogtam.

A szenesember-Mikulás eltűnt, s félórás késéssel megjelent a frissen beszerzett virgácsokkal. – Mert szorgalmasok voltatok! – dicsért meg minket. – Jó magaviseletűek – helyesbített édesanyám. Akkor már a szomszéd gyerekek, a környék legvásottabb, legrosszabb kölykei javában püfölték egymást a virgáccsal, sikongva, üvöltve, remekül szórakozva.

Mi illedelmesen átvettük a virgácsot, köszönetet rebegve érte, mindenkinek kezet csókolva, aki szájunk ügyébe került. A két gyerekcsoport kíváncsian nézegette egymást. Egyik része büntetésből kapta a virgácsot, másik része jutalomból. Mindnyájan meg voltunk elégedve… Akkoriban történtek ilyen fura dolgok…

KARNEVÁL

Az autóbuszon arra lettem figyelmes, hogy öreg főmérnök barátom élénk vitába bocsátkozik egy szemüveges férfival.

– Bársonyból kell csinálni a füleket – jelentette ki határozottan, mire a szemüveges tagadólag rázta a fejét.

– Közönséges flanelból. Én a puritán megoldás híve vagyok.

– De a bársony anyagszerűbb…

A kalauznő beleszól a vitába: – Krepp-papír se rossz.

– Szakad! Gátolja a gyerek mozgását – jegyezte meg egy aktatáskás nő. Különben is a virágokra veszünk irányt. Kíváncsian néztem az aktatáskásra, aki a virágokra vesz irányt. Még hallottam, amint a kalauznő közölte vele:

– Tűzoltó se rossz, vagy tigris. Én tigrisnek adom a fiamat.

Kicsit restelltem magam, hogy annak idején nem voltam elég gondos, elmulasztottam a pillanatot, amikor tigrist csinálhattam volna a fiamból. Képzelőerőm megrekedt a kéményseprőnél.

Otthon azzal fogadott a kishúgom: – Panni karnevál-hercegnő lesz. – És lázasan szétfejtette hálóingét, televarrta flitterekkel, majd rövid habozás után előkerült a dobozból Panni vadonatúj cipője, s azt is teleragasztotta flitterrel. Később az emeleten lakó fogorvos értésemre adta, hogy az a gyanúja, az óvodában klikk működik, példa rá, hogy egy Jagoda nevű kisfiú kapta az eltévedt nyuszi szerepét, amely kétségkívül a leghálásabb szerep. Minden szülő pályázott rá, s pont Jagodára osztották, aki csípi a gyerekeket, azonfelül selypít is… Az ő kislánya viszont példás magaviseletű, mégis csupán egyszerű gyöngyvirág lesz, épp csak megszagolják a többiek…

Vasárnap ott szorongtam én is az óvodában. Körülöttem nagyszülők fészkelődtek az aprócska székeken, s ügyet sem vetve magas vérnyomásukra, teljesen átadták magukat az izgalomnak.

Egy reszketős fejű bácsi a verejtéket törölgette homlokáról.

– Andrisnak rosszul ragasztották fel a bajuszát – mondta kétségbeesetten. – Ilyen bajusszal nem lehet macska valaki! Egy szőke kis fiatalasszony azt súgta az anyjának: – Ági többet mutatott otthon. – (Szegényke még nem szokta meg, hogy az emberek általában többet mutatnak otthon!) Az óvónők hetyke papírcsákókkal a fejükön nyargalásztak a teremben, türelemre intve a szülőket, akiknek égett a fülük, s azon igyekeztek, hogy elfogulatlan arcot vágjanak. Végre bevonultak a gyerekek. Egyik-másik bátorító pillantást vetett elcsigázott anyjára, akinek szája hangtalanul mozgott, egyre ismételve a versikéket… Panni is ott csetlett-botlott anyja hálóingében, méltóságteljesen integetve kormánypálcájával mindaddig, amíg a virágok leperegtek róla, s csupán egy árva fakanál maradt a kezében.

– Hogy került Pannihoz az a fakanál? – kérdezte megütődve Panni apja.

– Ez kormánypálca – jelentette ki határozottan Panni anyja, ismerve a mesék törvényeit.

Egy huszárnak öltözött kisfiú – feszes mackónadrágján apja pizsamájának vitézkötései – sikongva csúszkált a parketten, mígnem a Karnevál-hercegnő felemelte díszétől megfosztott kormánypálcáját:

– „Hoppmester kérem, adja meg a jelt, hogy megkezdhessük az összejövetelt."

– Ez is selypít – súgta a fogorvos, és jelentőségteljesen nézett a mellette ülő nőre, aki bánatosan ingatta a fejét.

– Az én kislányom szegény a tavalyi karneválon bárányhimlős volt, ez idén a torka fáj… ilyen pech. Már két farsangi mulatságról lemaradt.

– Hány éves a kicsi? – érdeklődtem.

– Négy múlt decemberben – sóhajtotta.

HA VONALAKAT RAJZOLNÉK A PORBA?…

Délutánonként a