Elhagytál, Helios

By Révay József

Az Elhagytál, Helios a néhány évvel ezelőtt megjelent Égi jel ikerpárja: mindkét történelmi regényben a főhős és a kereszténység egymáshoz való viszonya a kulcsprobléma. Az Égi jel cselekményének középpontjában az időzített „csoda” lélektani hatására fölényesen csatát nyerő, erőszakos és kegyetlen Constantinus áll, kinek nevéhez az „e jelben győzni fogsz” legendája fűződik, az Elhagytál, Helios főhőse pedig a Constantinus halála után negyedszázaddal hatalomra kerülő filozófus császár, Flavius Claudius Julianus, akinek tragédiáját filozófiai elveivel és újplatonista miszticizmusával egyfogantatású uralkodói tervei és szándékai okozták. Julianus izgalmasan ellentmondásos képletű egyénisége az ókori történelemnek: a műveltség, a gyakorlati érzék, az emberség és az egyszerűségre való törekvés sajátos módon párosul benne a vallásos fanatizmussal, az elfogultságokkal, az életellenes merevséggel és a korproblémák iránti érzéketlenséggel. Míg Constantinus a kereszténység hőse lett, mert nem szállt szembe a kor szellemével és a történelmi szükségszerűség által meghatározott törekvésekkel, Julianus, a Helios-kultusz kései főpapjaként, újplatonista rajongóként bukott el, mert - anakronisztikus módon - a görög világ isteneit akarta föltámasztani, pedig a kor, melyben uralkodott, az új vallási és szellemi irányzatoknak kedvezett. A regény főhősét a régi istenek szerelme feltartóztathatatlanul a tragikus örvénybe szédítette.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763100

Book preview

RÉVAY JÓZSEF

ELHAGYTÁL, HELIOS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-376-310-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

1

HELIOS NAPKORONÁJA

Evias, a gyorsírólány, lassan, nyugodtan ment végig az antiocheiai császári palota széles márványfolyosóján; illendőségből lassan lépkedett, bár szíve szerint repült volna, hiszen alig várta, hogy ott legyen Julianus mellett, hallja szenvedélyes és izgalomtól átfűtött hangját, élvezze világos és színes mondatait, prózájának elragadó ritmusát, színésziesen tökéletes arcjátékát s néha lágy és hajlékony, néha nyomatékos és erélyes kézmozdulatait, amelyek úgy kísérték a tollba mondott szöveget, mint színpadi kettős fuvolák a zengő drámai monológot.

Ha Evias azt hitte, hogy Julianus végzett minden hivatalos munkájával, és már csak őt várja, hogy tollba mondja neki a nagy istenanya, Kybele magasztalására tervezett művét: megint csak tévedett, mint már annyiszor. A császár úgy túlzsúfolta munkával a napjait, hogy mindig kifogyott az időből. Most is meg kellett hallgatnia még parancsőrtisztjének, Ammianus Marcellinus tábornoknak jelentését és Pentadius udvari titkárnak a napi beszámolóját.

Az antiocheiai császári palotában Julianus mindössze egy tanácstermet és egy dolgozószobát rendeztetett be magának: ez volt egyúttal a hálóhelye is; neszfogó nehéz szürke függöny rejtette a durva posztóval leterített katonaágyat, amely Lutetia Parisiorum óta Julianus egyetlen fényűzése volt, s ezt is alig használta: legfeljebb három órát aludt. Sűrűn rajzó gondolatai, ötletei még a pihenésre szánt órákban is zaklatták szüntelen.

Amint a terem ajtajához ért, szinte földbe gyökeredzett a lába: a szárnyas ajtóban – mint élő tilalomfa – elébe meredt az óriás termetű, bikaerejű, sebhelyes arcú törzstiszt, Aliso tribunus. Ez a durva katona már régóta feni rá a fogát, s most is nyilván őt leste, mert Julianus nem tűrt testőröket maga mellett: az ő helyük a kapuőrségen volt.

Aliso elállta a lány útját. Evias tiltakozott:

– Engedj bemennem, a császár hívatott! Diktálni fog nekem.

– Addig nem, amíg meg nem ígéred, hogy ma éjjel én diktálhassak neked – és jobb karjával máris derékon kapta a lányt.

Ebben a pillanatban hatalmas pofon csattant Aliso éktelen ábrázatán. A tiszt a meglepetéstől kissé megtántorodott, s a következő pillanatban Evias kisiklott a karjából, és berontott a terembe. Még homályosan hallotta a katona szitkozódását: „Hitvány rabszolga, ezért megfizetsz!"

A teremben alig keltett feltűnést Evias belépése, csak Pentadius, az udvari titkár szeme tapadt rá mohón, élesen, vetkőztetőn. Valóban klasszikus szépség volt a lány: magas, arányos termet, telt, izmos karok, aphroditei mellek, két tökéletes alabástrom-váll, ovális arcában a smaragdzöld szem külön élt és tündöklött, a tenger titkos mélységei villództak fel benne, és kemény vonalú száján szelíd mosoly játszadozott, mint rózsaszínű szitakötő. Ezt az üresfejű, cifrálkodó és hiú udvari titkárt is megigézte ez a harmonikus szépség, akárcsak a durva tribunust. Eviasnak helyén volt a szíve is, a tenyere is, a nyelve is, és úgy leteremtettézte a tolakodókat, mint annak a rendje, és ha szükséges volt, Basilina segítségéhez folyamodott: Julianus anyja úgy szerette a kislányt, mint a saját gyermekét, és ha valamelyik udvari ficsúr szemtelenkedni merészkedett vele, annak Basilina egyszer s mindenkorra elvette a kedvét a tiltott gyümölcstől…

Evias ugyan rabszolgalány volt, de a szigorú Basilina nem tűrt a házában semmiféle lazaságot, és kíméletlenül kiirtotta környezetéből azt a felfogást, hogy a rabszolgalány szabad préda. Nem egy javíthatatlan szoknyavadász csak a palota föld alatti börtönében józanodott ki aljas szenvedélyéből. De Basilina azzal is megmutatta szeretetét a csodálatosan szép kis rabszolgalány iránt, hogy mikor két fia, Gallus és Julianus iskolába került, a fiúkkal együtt a kis Eviast is Mardonios tanár gondjaira bízta. A kislány, bár valamivel fiatalabb volt a fiúknál, győzte az iramot, a rosszindulatú Gallus el is maradt mögötte, Julianus viszont eleven szellemével, csillapíthatatlan érdeklődésével és mohó betűéhségével az eszményképe lett.

A császár Ammianus tábornok előadását hallgatta, de az erélyes ajtócsapódásra felkapta fejét, s amint meglátta a gyorsírólányt, szokott hirtelen mozdulatával odaintett neki:

– Evias, menj csak az írószobába, s olvasd az Acta Diurna mai számát addig, amíg itt végzek.

– Igenis, Augustus – felelte a lány, és besietett az írószobába.

Ammianus éppen befejezte beszámolóját.

– Augustus, megbízásodat pontosan teljesítettem: gondosan elolvastam a galliai hadjáratról írt művedet, és katonai szempontból kifogástalannak ítélem. De a hitelességén kívül különös érdekessége az, hogy lebilincselő és izgalmas olvasmány, elsősorban azért, mert az előadást lépten-nyomon személyes kitérések, ötletek és néha humoros megjegyzések élénkítik. Amellett, hogy engem katonai szempontból különösen érdekelt, egyúttal kitűnően el is szórakoztatott. Tudod, Augustus, hogy nem szoktam hízelegni; tudom, hogy nem is tűrnéd, de őszintén meg kell mondanom, hogy a nagy Julius Caesarnak a galliai háborújáról írt „kommentárjai" nem egyebek száraz, egyhangú és álmosítón unalmas vezérkari jelentéseknél. Ez a könyved viszont a retorika tökéletes művészetével megszerkesztett irodalmi mű: szerzőségét bízvást vállalhatná az attikai próza nagy mestere, Xenophón!

– Lehet, hogy írásművem kissé egyéni hangja ragadott meg téged, tábornok, de görög írót nem érhet nagyobb elismerés, mint hogy Xenophónhoz hasonlítják. Köszönöm, tábornok.

Ammianus távozott, a császár pedig odaintett Pentadiusnak.

– Pentadius, add át kéziratomat Papylosnak, a főlevéltárosnak, azzal a parancsommal, hogy fogjon be ötven librariust ennek a könyvemnek a sokszorosítására! Egy hónap múlva látni akarom a példányokat! Értetted?

– Igenis, szent –

A császár fölkapta a fejét: szeme villámokat szórt. Pentadius későn kapott észbe, hogy a „felséges, „szentséges s egyéb efféle megszólításokat Julianus szigorún megtiltotta, sőt az „úr" megszólítást sem engedte meg senkinek. Érthető, hogy Constantinus talpnyaló környezetének egykori tagjai és neveltjei nehezen szokták meg az új rendet.

– Igenis, Augustus – helyesbítette elszólását a titkár –, máris indulok Papyloshoz. Kérlek azonban, Augustus, engedélyezd, hogy közöljem veled az imént érkezett alexandreiai gyorsfutár jelentését.

– Röviden! – utasította a császár.

– Tehát a lényeget parancsolod, Augustus. A lényeg mindössze ennyi: Clematiust, a gazdag és tekintélyes alexandreiai kereskedőt, a hajótulajdonosok collegiumának elnökét tegnapelőtt lefejeztette Honoratus, a comes Orientis…

– Mit beszélsz? – rivallt rá a császár. – Miért? Beszélj! – Megragadta mellén a könnyű chitont, s úgy megrázta az ifjút, hogy a fogai összekoccantak. Hangtalanul hápogott, s időbe telt, amíg újra felelni tudott.

– Honoratus csak a kötelességét teljesítette, Augustus, hiszen Clematiusra rábizonyult, hogy titkos varázslatokat végeztet assyriai mágusokkal, hogy az ágyába kerítse a főváros legkívánatosabb asszonyát, a lázító szépségű Byblist, aki történetesen az anyósa volt…

– Hazudsz, bitang! – fojtotta belé a szót a császár felháborodottan. – Még hogy Clematius, a Nagy Istenanya alexandreiai papi testületének felügyelője? Szennyes rágalom! A jelentést! A futárt! Azonnal hozzám!

– A futár a legközelebbi gyorshajóval visszament Alexandreiába…

– Mindegy, én előkerítem! Kivallatom, s aztán kiirtom ezt az aljas rágalmazó bandát! Takarodj! – mutatott erélyesen az ajtóra.

Pentadius úgy ódalgott ki a teremből, mint a leforrázott kutya.

– Ezt a gyanús képű Pentadiust figyeltetni fogom – nyitott be az írószobába a császár.

– Mi történt? – ugrott fel Evias, és félredobta az újságot.

Julianus elmondta a titkár meséjét, miközben hangja remegett a felindulástól. Ezt az aljasságot nem tételezhette föl Clematiusról! Azonnal vizsgálóbiztost küldött Alexandreiába, s a derék és komoly Aradius praetor egy hét alatt mindent kiderített. Julianusnak igaza volt: Clematius ártatlanul került a vérpadra. Aradius jelentése valóságos rémregényt leplezett le, ami nem is regény volt már, hanem gonosz és fekete tragédia.

Clematius boldogan élt feleségével, a csinos kis Feliciával. Anyja, aki már természetesen túl volt a hamvas fiatalságon, semmi áron sem volt hajlandó tudomásul venni az alkonyat kérlelhetetlen közeledését, s egész testével és egész vad szenvedélyével tiltakozott az öregedés ellen. Főleg a testével. Csillapíthatatlanul szomjazta a férfiölelést, s a fejébe vette, hogy szenvedélyét a legegyszerűbben és minden feltűnés nélkül otthon elégítheti ki, hisz ott van a veje, Clematius, Alexandreia legszebb férfia! Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a férfi elutasítja, hiszen gyönyörűnek és csábítónak látta magát elefántcsontnyelű sidoni üvegtükrében, s meg volt győződve róla, hogy drága kenőcsei és illatszerei az asszonyi harmincas évek apró szépséghibáit nyomtalanul eltüntetik.

De nem is ezen múlt a dolog, hiszen Byblis még mindig kívánatos szépség volt, hanem Clematius tisztességérzetén. Kár a szót szaporítani: Hippolytos szörnyű esete ismétlődött meg, azzal a változattal, hogy ez az újfajta Phaedra, Byblis, nem a mostohafiát, hanem saját leányának a férjét akarta elcsábítani.

Csakhogy a szemérmetlen és elvetemedett asszonynak minden ügyeskedése és felkínálkozása hatástalannak bizonyult és kárba veszett, végül is Clematius nemcsak kereken elutasította, hanem kiutasította a házából is. És most a vérig sértett nő halálos bosszút esküdött: fölment Honoratushoz, aki jobban méltányolta bájait, mint a durva vő: nemcsak a vacsora volt remek, hanem az éjszaka is. Reggel pedig Honoratus átszellemülten írta alá Clematius halálos ítéletét. A megokolás egyszerű volt és szófukar: összeesküvés, felségsértés. Clematiust még aznap kivégezték.

Aradius praetor jelentéséből a császár mindent megértett. Szokása szerint gyorsan döntött: Honoratust rabszolgasorba taszította, és bányamunkára kényszerítette: néhány év múlva elpusztult az egyik hispaniai ólombányában. Byblis büntetése még keservesebb volt: a tüzes vérű szépasszonyt a fagyos északra száműzte Julianus; parancsa szerint súlyos vasbilincsbe verték kezét-lábát, és egy tucatnyi gonosztevővel együtt teherhajón szállították a birodalom legészakibb pontjára, az örökké szeles, fagyos, jeges Thulébe, ahol soha többé nem ápolhatta hervadhatatlannak hitt szépségét, még tisztálkodásra sem volt módja. Vérig sértette, hogy a kis sziget tízfőnyi helyőrségében egyetlen legény sem akadt, aki őt megkívánta volna, holott a többi rabnőt – akik majdnem mind gyilkosok vagy méregkeverők voltak – ismételten kitüntették kegyeikkel ezek a durva katonák, akik javarészt szintén büntetésből szolgáltak itt a világ végén.

Sajnos, Byblis testét hónapok alatt tönkretették a folyton süvöltő szelek, a fagy, a jég, és főképp az ápolatlanság; sebek torzították el arcát és testét, és hiába könyörgött őreinek, hogy döfjék le, azok szóra sem méltatták. Tudták a történetét, mert a caledoniai Alauna-öbölbe jártak élelmiszerekért, s ilyen alkalmakkor a kis kikötővárosban elolvasták az Acta Diurna régebbi példányait is, az Acta pedig az ilyen feltűnő botrányokat színes és rikoltó cikkekben csámcsogta végig újra meg újra. Mikor végre az egykori „szépasszony" roncs testét megölte a szenny és a fagy, s a katonák bilincsestül a tengerbe dobták, már az izgató és csípős érdekességekre éhes Acta sem írt róla.

De ez a sötét tragédia csak hetek múlva zajlott le, amikor Aradius visszaérkezett Egyiptomból, megírta jelentését, és Julianus döntött. Egyelőre példás erőfeszítéssel legyűrte izgalmát és felháborodását, hiszen ma még rendkívüli erőfeszítés várt rá: az Istenanyára tervezett magasztalást vagyis himnuszt kellett lediktálnia. A türelmesen várakozó Eviasra pillantott, alig észrevehetően megrezzent, fejét fölvetette, és hirtelen megszólalt:

– Evias, légy türelmes még néhány percig, rögtön kezdjük. Előbb imádkozom, hogy az Istenanya világosítsa meg elmémet, gondolataimat telítse bölcsességgel, és öltöztesse az ékesszólás egyszerű és filozófushoz illő köntösébe.

Néhány pillanatig némán, elmerülten gondolataiba mélyedt: nyilván imádkozott; egyszerre csak felállt, két karját szertartásosan kitárta, arca felfénylett, szemei lángoltak: a nyitott szárnyas ablakon ezüstösen beomlott a telihold fénye, s izgatottan szikráztak a csillagok.

– Nézd, Evias, nézd – lelkendezett Julianus átszellemülten. – Látod ezeket az üdvözítő fényeket?

– Isteni fényözön – felelte csöndesen a lány. – Csoda.

– Aminthogy az éjszaka és a nappal, az ég és a föld, az ember és a világ, az élet és a filozófia mind csupa csoda. Érzed-e, Evias – forrósodott át a hangja –, érzed-e ennek az éjszakának a varázsát? Érzed-e, hogy az ilyen pillanatok hozzák meg a filozófusnak a legnagyobb kegyelmet: a boldogító egyesülést az istenséggel?

– Ezt még nem érzem, Julianus, csak sejtem: hiszen nem vagyok beavatott; nem volt részem a misztériumok adta megvilágosodásban, és a filozófiában is csak a kezdő lépéseket próbálgatom…

– Nem, Evias – tiltakozott Julianus –, én sokkal többre értékellek téged, és tudom, hogy közel vagy már a lelki tökéletesedés legmagasabb fokához, a tökéletes theurgiához.

– Még csak vágyódom rá, Julianus, és akarom. Minden erőmmel akarom!

– A te erős akaratoddal el is éred, ezt bizonyosan tudom. Ha elmélyedsz abban, amit ma lediktálok neked, jókora lépéssel közelebb jutsz a tökéletességhez. Úgy érzem, hogy megérett bennem a mondanivaló. Készen vagy, Evias?

A lány már mindent előkészített: az asztalán két vasnehezék feszítette ki a keskeny hasábokra vonalozott finom pergament, mellette henger alakú bronz tintatartó s vagy egy tucat nádtoll s az elmaradhatatlan vakarókés: erre ugyan sohasem volt szüksége Eviasnak, mert gyorsírása tökéletesen hibátlan volt. A lány fölvette az egyik nádtollat, belemártotta a tintába; várakozón Julianusra nézett, és így felelt:

– Készen vagyok, Julianus. Kezdhetjük.

„Vajon nem szentségtörés-e oly főbenjáró titkokat feszegetnünk, hogy kicsoda Attis vagy Gallus, ki az istenek anyja és milyen jellegű az ő engesztelő szertartása" – kezdte Julianus idegesen, éles fejhangon és máris kissé izgatottan, miközben a szöveget lendületes kézmozdulatokkal és arcjátékkal kísérte. Evias nyugodtan és egyenletesen írt, szeme és keze a pergament figyelte, nádtolla halkan sercegett. Miután a császár kissé nyugodtabban s egészen tárgyilagosan összefoglalta néhány mondatban az Attis-kultusz phrygiai eredetét, kialakulását hellén földön, főleg Athénben, hirtelen félbeszakította a diktálást:

– Olvasd fel, Evias – állította meg a lányt –, amit eddig írtál.

A leány pontosan felolvasta az elhangzott szöveget, a császár gyönyörködve hallgatta mondatainak kifogástalan stílusát és ritmusát.

– Új bekezdést – vezényelte a császár, s Evias új hasábot kezdett.

– Tehát? – fordult a császárhoz kérdőn.

„Érdekes történelmi adat és bizonyíték az istenség mindenhatósága mellett: hogyan jutott el Phrygiából a Nagy Istenanya szobra és tisztelete a birodalom fővárosába. Mivel a hannibali háborúk idején a rómaiak igen nehezen tudták legyűrni a punokat, Delphoitól kértek tanácsot és jóslatot. A Pythia azt felelte, hogy vegyék maguk mellé szövetségesül a pessinusi Nagy Istenanyát, s az ő segítségével bizonyosan legyűrik Karthagót. Hajóra tették hát az Istenanya égi eredetű szobrát. Vígan siklott isteni terhével a hajó, gyorsfutárok vitték Rómába a szentséges szobor érkezésének hírét… Ostia, a főváros kikötője ünnepi díszben várta az istenasszonyt… a parton a szenátus bíborszegélyes tógái és a magas rangú katonák ezüstpáncéljai ragyogtak, felsorakozott a fehér ruhás papság, ott álltak a hófehér fátylas Vesta-szüzek; pálmalengetéssel köszöntötték volna a Nagy Istenanyát – ám a hajó hirtelen megállt, és semmiféle emberi erő nem bírta megindítani. Ekkor előlépett Claudia, Vesta szűz papnője, akit azzal gyanúsítottak, hogy megszegte fogadalmát, és hangosan imádkozott az istennőhöz, hogy tegyen bizonyságot ártatlansága mellett… És íme, csoda történt: Claudia a hajó orrára erősítette az övét, és a szinte megfeneklett hajót könnyűszerrel partra húzta. A nagy istenanya bebizonyította ezzel, hogy szobra, amelyet a hajón hoztak, nem élettelen anyag, hanem valóságos, élő isten, amit az is igazol, hogy valóban hű szövetséges lett, mert megérkezése után felragyogott Róma szerencsecsillaga, és a rómaiak leverték a karthagóiakat, elfoglalták és lerombolták Karthagó városát, s ezzel a punok hatalma örökre megtört és megsemmisült. Így a Nagy Istenanya az igazi megalapítója Róma világuralmának."

Evias szeme fölcsillant; s mivel Julianus nem beszélt tovább, megszólalt:

– Milyen gyönyörű csoda!

– És hiteles – tette hozzá Julianus. – A történetírók egyhangúan igazolják, és tény, hogy Claudiának abban az évben, csak Rómában, hét bronzszobrot állítottak. Tudod, mi volt ez, Evias? A szüzesség csodája; mert ez a legnagyobb és legerősebb csoda a világon. Hogy egyesüljünk az istenséggel, annak leghatalmasabb eszköze a test és lélek tisztasága, amit egy szóval így nevezek: szüzesség. De erről majd később beszélek neked, Evias. Most folytassuk.

És a mély értelmű történelmi anekdota után lelkesen és folyamatosan fűzte tovább az értekezés lényeges tételeit: elsőnek ezt: Attis a Nap-ból sugárzó fény, utána pedig ezt: Attis a Nap teremtő ereje; a csillagos ég Attis tiarája, amelyet az Istenanyától kapott. A Gallos folyó, amelynek mentén a mítosz szerint az Istenanya megtalálta Attist, nem más, mint a Tejút, amelyben a szenvedély fűtötte test a szenvedélytelen aetherrel összevegyül. Ugyanezt így fejezi ki a mi nagymesterünk, Porphyrios: „A lelkeket a Tejútra vezetik, midőn átlépnek a létezésbe." A mítosz azt is elmondja, hogy mikor az Istenanya a Gallos folyó partján megtalálta Attist, azonnal szerelmére méltatta, és fejére illesztette a csillagos tiarát.

Kifogyhatatlan bőséggel és biztonsággal áradt a szó Julianusból, miközben az Istenanya tulajdonságait felsorolta: Evias felfigyelt arra a tételre, hogy az Istenanya „anyátlan szűz, rokona Athenaenek és valóságos anyja minden isteneknek". Az újplatonikusok allegorikus mítosz-értelmezése kissé még a filozófiában jól képzett Eviasnak is bonyolult volt, de hibátlanul leírta a szöveget; ezt a részt Julianus fel is olvastatta vele, és utána felkiáltott örömében:

– Nagyon jó! Kifogástalan! Megértettél! Nemhiába mondtam, hogy egyre közelebb jutsz a tökéletességhez!

– Julianus! Csak az írás az enyém, a gondolat a tiéd. Örülök, hogy hibátlanul le tudtam írni gondolataidat.

– Azért örülök tökéletes gyorsírásodnak, mert páratlan figyelmeddel és értelmességeddel szinte sugallod a mondataimat; érzem, hogy részt veszel filozófiai elmélkedésemben; nem vagy lelketlen gép, mint a többi gyorsíróm: Euagriusnak vagy Caepiónak legfeljebb egyszerű leveleket szoktam diktálni. De folytassuk!

Most a Nagy Istenanya ünnepe szimbolikus cselekményeinek leírására és magyarázatára tért át a császár. Evias élénken emlékezett még a tavalyi ünnepségekre, és érdeklődéssel hallgatta és írta Julianus fejtegetéseit: most értette meg igazán az ünnep jelentőségét.

Igen, tavaly! Sohasem felejti el Evias azt a szomorú márciust. Éppen a nagy fájdalom, a mély gyász és vezeklő böjtölés napján, március 22-én érkeztek Antiocheiába, a birodalom legvidámabb városába, a könnyű öröm és a léha szórakozás új Sybarisába.

– Látod, Evias – szólalt meg Libanios a bevonuláskor a kocsiban –, ez a mindig léha és felelőtlen Antiocheia ma a világ legszomorúbb városa. Ha egy kicsit figyelsz, lépten-nyomon meghallod a hívők jajveszékelését és rituális gyászénekeit.

– És mi ez? Ma kezdődnek az ünnepek?

– Már egy héttel ezelőtt megkezdődtek – felelte Libanios, aki jól ismerte a várost is, az Attis-ünnepségeket is. – Attis mítoszát ismered; tudod, hogy a Nagy Istenanya találta meg őt a Gallos folyó nádasaiban, s ezért az ünnepségek a nádvivők, a kannophoroi felvonulásával kezdődnek: annak az emlékére vonul fel ez a körmenet március 15-én, hogy ekkor találta meg Attist a nádasban a Nagy Istenanya.

– Hiszen akkor éppenséggel örömünnepet kellene tartani – szólt közbe Evias.

– Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog – folytatta Libanios –, mert nyilván tudod, hogy ezek a tavaszi ünnepek a természet téli halálát és tavaszi feltámadását jelképezik, tehát az ünnepet egészen az utolsó napig a szomorúság hangulata jellemzi. Ha elmondom az ünnep egyes mozzanatait, voltaképpen egy szimbolikus tragédia jelenetei bontakoznak ki előtted, íme: március 21, a tavaszi napéjegyenlőség napja, a dendrophoroi körmenetének az ünnepe: egy kivágott fenyőfa törzsét drága takarókba csavarják, és telehintik ibolyakoszorúkkal. Ez a fa a halott Attis jelképe. Március 22 a halottsiratás, a gyász napja, sőt ezen a napon a halott isten engesztelésére böjtöt is tartanak. Ez éppen a mai nap, s ezért szomorú a császár reggel óta már, mert ilyen napon a városba érkezni végzetes, és ezért Antiocheia a császár életében, az ő meggyőződése szerint, halálos jelentőségű.

– Ez nála csak pillanatnyi hangulat – jegyezte meg a lány.

– Ne hidd – figyelmeztette Libanios –, ez megszállottság. Szentül hisz a jelekben: szigorú intésnek tekinti az istenség minden megnyilatkozását. Ilyen az is, hogy éppen a gyásznapon kellett ide érkeznünk. Ezt a hitét nem bírjuk megingatni.

– Igen. A hitében makacs és túlzó, mert föltette rá az egész életét.

– Ezt tisztelem benne, s ezért sajnálom. Mert ez lesz egyszer a végzete, és ezt semmiképpen sem háríthatom el. De hadd fejezzem be az ünnepségek ismertetését: a következő nap is gyásznap, folytatódnak a halottas siránkozások és a gyászénekek, a huszonnegyedike pedig már a nevével is jelzi, hogy a véres kiengesztelés napja. A neve Sanguis – Vér! A halott Attis szellemét ezen a napon véres áldozatokkal engesztelik: a papok, a gallusok, a fuvolák éles sikoltozása közben, irtózatos visítozással, őrjöngő önkívületben, már érzéketlenül minden testi fájdalom iránt, meghasogatják testüket, és az eszméletlen átszellemülés közben meghozzák a legfőbb engesztelő áldozatot: éles kővel megférfiatlanítják magukat.

– Szörnyűség! Visszataszító! – rázkódott meg Evias.

– Nehogy ilyesmit mondj Julianus előtt – intette Libanios –, neki ez szentség, a tökéletesség netovábbja. De hadd mondjam végig: március 25-én befejeződik az ünnepsorozat: ez az ujjongás és a vidámság napja, s ezért Hilaria a neve; értelme: a halott Attis feltámadt, vagyis a halott természet újraéledt, és ezt a feltámadást vidám dalokkal, álarcos felvonulásokkal és dús lakomákkal ünneplik. A halálos feszültség feloldódik; majd meglátod, milyen önfeledten tombol és ujjong a feltámadás ünnepén Antiocheia! Március 26-án egynapos pihenés következik; az agyonfáradt táncolók és részegek kialusszák magukat, hogy 27-én illendő állapotban vehessenek részt az ünnepélyes zárókörmeneten, amelyben a Nagy Istenasszony ezüstszobrát virágesőben viszik az Orontes folyóhoz, megfürdetik és megtisztítják, s így őrzik aztán pompás templomában a jövő év márciusáig.

Mire Libanios befejezte magyarázatát, meg is érkeztek a Silpius-hegy déli lejtőjén terpeszkedő császári palotához.

Kiszálltak a kocsiból, és Libanios, az ünnepelt filozófus és szónok, csak akkor eszmélt rá, hogy kivel is kocsizott együtt; ez a fiatal lány a császár gyorsírója és úgyszólván titkára, ez a tündéri kis rabszolgalány tulajdonképpen méltó volna rá, hogy egy harminckilenc éves filozófus szürke napjait megszínesítse. Eszes, okos, talpraesett lány, elvégezte a retorikai és filozófiai főiskolát, és valóságos nebáncsvirág; Libanios tudta róla, hogy már nem egy tolakodó udvari embert megszégyenített: Euphorion, a rettegett rabszolgafelügyelő már első szemtelen kísérletével csúfos kudarcot vallott; és azt is tudta, hogy Eviast kislány kora óta óvja és védi Julianus anyja, az előkelő származású, kivételesen művelt és szigorú Basilina. Mindezeken kívül Libaniost főképpen az tartotta vissza a közeledéstől, hogy féltette jó hírét, tudományos és közéleti tekintélyét; megérezte, hogy aki beleharap az efféle csábító, ám tiltott gyümölcsbe, elveszti az addig élvezett közbecsülést, nem is szólván arról, hogy a lány esetleg nyilvánosan is megszégyeníti. A professzor tehát, filozófushoz illő nyugalommal döntött, és a friss szellemű és csodálatos testű gyorsírólányt kikapcsolta az életéből. Bár meg volt győződve róla, hogy a leány, a „nagy tanár" világhírének varázsos hatására előbb-utóbb zsákmánya lesz, örült neki, hogy ezt a nyugtalanító és – mi tagadás – veszélyes leányt kiküszöbölhette az életéből.

Később, ha eszébe jutott ez a nagy kísértés, és feltündöklött képzeletében a „knidosi Aphrodité" (így nevezte magában Eviast) praxitelészi márványteste, mindig megborzongott, de mindig büszke elégtétellel töltötte el az a tudat, hogy filozófusi és emberi méltóságát sikerült csorbítatlanul megtartania. Egy pillanatra sem jutott eszébe az ezópusi példázat a savanyú szőlőről…

Julianus átszellemült magyarázatának igézetében eszébe jutott Eviasnak Libanios tavalyi szimbolikus ünnepértelmezése: akkor ez valóságos kinyilatkoztatásként hatott rá, de most, amint hallotta és írta Julianus mélyenjáró fejtegetéseit, úgy érezte, hogy a csoda most tárult fel értelme előtt teljes fényességében. Mert Julianus éppen most fejtegette az isteni misztériumok helyes és igazi értelmezését. Fölvetette a kérdést: mi a magasrendű filozófus büszkesége a tömeggel szemben? És megfelelt rá: az anyaghoz nyűgözött emberek áldozati szertartása is anyagias, a szellemi emberek istentisztelete tisztán szellemi. Már Porphyrios megmondta, hogy a különféle isteneket különféle áldozatokkal kell tisztelni – a mindenek felett álló istennek azonban sem tömjént, sem egyéb áldozatot nem szabad felajánlanunk, sőt nevén sem szabad szólítanunk: tiszta hallgatással kell őt tisztelnünk, szenvedélyektől megtisztult lélekkel és isten szemléletében. Némán, szavak nélkül kell imádkoznunk minden jóért az istenekhez. A filozófusnak nincs szüksége arra, hogy áldozatokat mutasson be: az ő számára az istentisztelet legmagasabb rendű formája a benső imádkozás, a szívbeli imádság, az egybeolvadás az istenséggel; az istenséget nem áldozatokkal, hanem tiszta élettel kell tisztelni; a kynikus, a stoikus tanítás ezen a ponton érintkezett legérezhetőbben Julianus filozófiai eszméivel, amelyeket olyan értelemben befolyásolt, hogy az áldozat fogalma módosult, s már nem állatok vagy növények feláldozását jelentette, hanem az istenek és a hívők közösen elfogyasztott rituális lakomáját.

Julianus belemelegedett a tárgyba, amelyet részletesen elemzett, egészen a legfinomabb árnyalatokig és érezhető lendülettel és szenvedéllyel. Evias egyszer-egyszer fölkapta a fejét, s a figyelemnek és együttérzésnek ilyen mozdulata minduntalan felfűtötte a beszéd amúgy is magas fokú hőmérsékletét, és fokozta sodró és egyre révültebb iramát. Eviast is elkapta az izgalom, amikor fülébe csattant Julianus heves felkiáltása:

„De mivel is fejezhetném be legméltóbban ezt a mai előadásomat?"

Erre a harsány kérdésre a lány letette a tollat, és odafordult a császárhoz.

– Csillapodjál, Julianus. Pihenj egy kicsit.

Mélyen bent jártak már az éjszakában. Az imént még nyugtalanul szikrázó csillagok lassan-lassan halványultak, Kelet felé pirkadni kezdett az ég alja, Julianus fölrezzent révületéből:

– Igen – mondta rá csöndesen –, de fejezzük be.

Evias bemártotta a tollát:

– Kezdhetjük!

Julianus fölemelte jobb kezét, és diktálni kezdett:

– Azt hiszem, a legméltóbb befejezés lesz egy fenséges himnusz a Nagy Istenanyához. Írhatod, Evias, „Istenek és emberek anyja, a nagy hatalmú Zeus uralkodótársa és trónjának osztályosa, a gondolkodó istenek kimeríthetetlen forrása! Életet teremtő istennő, jóságos gondviselés, lelkünk teremtője, te szereted a nagy Dionysost, te megmentetted a kitett Attist, és mikor leszállt a barlangba, te hoztad fel újra, te adományozod a gondolkodó isteneknek mind a javakat, te töltöd meg a látható világot mindennel, kegyelmedben te halmozol el bennünket minden jóval: adj minden embernek boldogságot és a legnagyobbat: az égi megismerés boldogságát add meg az egész római népnek, s mindenekfelett azt, hogy törölje le magáról az istentelenség szennyfoltját; adj neki jó szerencsét, és uralkodjál vele együtt sok ezer esztendeig! Nekem pedig – jutalmul azért a tiszteletért, amellyel övezlek – add meg az isteni tanítások igaz megismerését, a tökéletességet a theurgiában s mindenben, amit állami és katonai ügyekben elrendelek és elkezdek, adj határozottságot és szerencsét, s végezetül fájdalmatlan és dicsőséges halált, azzal a jó reménységgel, hogy majdan isteni közösségtekre méltattok engem is".

Csak egy pillanatig tartott a döbbenetes csönd, csak addig, amíg Evias letette a tollat, mert a következő pillanatban feloldódott Julianus feszültsége, felszabadult az egész éjszakán át tartó embertelen izgalom alól, s a „fájdalmatlan és dicsőséges halál" gondolata és látomása kirobbantotta belőle a megváltó zokogást. Végre elült a belső vihar, a császár odahúzta székét Evias mellé:

– Hajnalodik, Evias – szólalt meg –, fáradt lehetsz, és én is fáradt vagyok. De hadd mondjam meg neked, hogy csodálatos volt ez az éjszaka, és a csodát te művelted. Emlékszel rá, hogy a Heliosnak szentelt értekezésemet tavaly magam írtam le, nehéz filozófiai fejtegetés volt, és nem mertem senkinek sem diktálni. Három napig írtam egyfolytában éjjel-nappal, és éppen december 25-én, a Győzhetetlen Mithras születésnapján fejeztem be. Most sajnálom, hogy akkor nem bíztam eléggé filozófiai tudásodban és gyorsírás-tudományodban. Íme, az Istenanyáról szóló értekezés egy éjszaka alatt elkészült, s én nagyon hálás vagyok neked érte. Meg akarom köszönni ezt az értékes segítségedet…

Ezzel két tenyerébe fogta Evias fejét, végigsimította fáradtságtól és álmatlanságtól égő arcát: a lány őszinte csodálkozással meredt rá:

– Julianus, gyerekkorunk óta ismerjük és szeretjük egymást, de ezt még sohasem tetted velem, egy ujjal sem értél hozzám. Mit jelent ez a mai kedveskedésed?

– Ez azt jelenti, Evias, hogy ma rendkívüli felismeréssel ajándékozott meg Helios. Ma megértettem, hogy több vagy nekem, mint gyermekkori játszópajtás, vagy mint főiskolai tanulótárs; ma egészen összeforrottál velem. Mától fogva csók nélkül és szeretkezés nélkül testvérem vagy és lelki feleségem, az Istenanya szeretetében.

– Julianus – mondta rá meghatottan és reszkető izgalommal Evias –, most már megmondhatom, hogy nekem nem volt szükségem a mai varázslatos éjszakára, hogy összeforrjak veled; tizenöt éves korom óta szeretlek, de nem átszellemült és testetlen vonzódással, hanem vad és erős és egész életre szóló földi szerelemmel, és forrón kívántam isteni fejedet, sima arcodat, duzzadt és ingerlő vérvörös szád csókjait, s végül fullasztónak álmodott izzó ölelésedet. Szűz voltam, testem még éppen hogy bimbózott; de parázna gondolataim és vágyaim máris kéjes gyönyörűséggel játszottak hajlékony és virágzó ephebos-testeddel, holott jól tudhattam, hogy egy rabszolgalány soha el nem érheti a császári ház ifjú sarját, legfeljebb – ha az ifjú megkívánja – befeküdhet az ágyába. És íme, elérkezett a beteljesülés pillanata: megkívántál, szerelmeseddé és feleségeddé avattál, s ez minden földi szerelemnél és házasságnál tökéletesebb gyönyörűség…

– Hogyhogy? – lepődött meg a császár. – Az imént még forró szavakkal rajongtál a testi szerelemért, s most egyszerre belenyugszol a lelki egyesülésbe?

– Az imént csak a gyermekkori vágyak édesedtek föl emlékezetemben, de a mai éjszaka sorsomat eldöntő élménye után csak a lelki egyesülés vágya él már bennem, a misztikus egyesülés és felolvadás az isteni harmóniában. És ezt neked köszönhetem, Julianus!

A császár úgy érezte, hogy most aratta élete legnagyobb és legszebb diadalát: az újplatonikus filozófia győzelme volt ez a hitvány anyagon, a gyönyörökre éhes és mindig csiklandós kielégülésre szomjazó testen. Bár semmiféle élménye sem volt a nők szerelmi éhsége, kéjvágya és kielégülése terén, sőt a férfivágyakozás és szeretkezés úgynevezett gyönyörűségei sem érdekelték, nem értette, hogyan idézhet elő két test állati jellegű összefonódása olyan – állítólag – eksztatikus testi gyönyört és kéjérzést, ami némelyek szerint az emberi gyönyörűség netovábbja?

Ez a lány az első, aki tökéletesen megértette őt; akit az Istenanya himnuszának zárósorai meghódítottak a tiszta szeretet eszményének. Ez a komoly és tudós leány, hajnal óta az ő lelki felesége, csók és szeretkezés nélkül erősebben és végzetesebben az ő örök élettársa lett, úgyhogy a mai éjszakai jelképes házasságkötéssel Evias valóságos Vesta-szűzi fogadalmat tett.

– Nem tudom, méltó vagyok-e hozzád, Eviasom, hiszen én már valóságos, testi házasságban éltem…

– Tudom – felelte a lány –, de hiszen ez kényszerházasság volt, dinasztikus érdek sugallta, hogy a Flavius-uralkodóháznak magva ne szakadjon. Constantius császár kényszerített rá, hogy nőül vedd időske húgát, a már erősen hervadozó Helenát, aki majdnem anyád lehetett volna, hiszen legalább huszonegy évvel idősebb volt nálad.

– Hagyd, Evias – legyintett Julianus fáradtan –, hiszen mindez már a múlté; Helena halott, fia is halott, a Flavius-dinasztia kihalt, én nem vagyok alkalmas tenyészállatnak.

– Nem arra szántak téged az istenek: filozófiai műveid a te gyermekeid s azok mind életképesek.

– Evias, tudod, milyen volt ez a házasság, hiszen engem úgyszólván erővel kellett belekényszeríteni az öregedő nő nászágyába. Tudod, milyen pompásan, mennyi cécóval és cicomával tálalták nekem Helenát, én azonban mindössze a nászéjszakát töltöttem vele, de ennyi is elég volt nekem ebből a kiéhezett anyatigrisből. Minduntalan szeretkezésre akart kényszeríteni, de nekem „sürgős államügyek" ürügyén mindig sikerült elhárítanom a házassági kötelesség teljesítését, főképpen Oreibasios barátom, a kitűnő orvosprofesszor segítségével. A fejembe kerülhetett volna ez a mesterkedés, de már négy hónap múlva az utolsó udvari szolga is tudta, hogy Helena áldott állapotban van, sőt a császár asztrológusai határozottan megjósolták, hogy Helenának fia fog születni. Ez megnyugtatta Constantiust, és megmentette az életemet. A kisfiú kellő időben megszületett, s bátran kimondom: szerencsére holtan. Nekem nem kellett gyermek, nem kellett fiú, nem kellett utód! De hagyjuk ezt, mondom, hiszen már mind halottak – legyintett idegesen.

– Julianus – mondta rá halkan s némi részvéttel a lány –, mai eszményi házasságkötésünk egyszer s mindenkorra száműz mellőled minden néven nevezendő anyatigrist, és nincs már, s nem is lesz senki, aki téged nászágyba kényszeríthetne. Én leszek a testőröd!

– Hát akkor gyere velem, Evias, és hívd magaddal Ursulát is: ő lesz az anyatestőr! Ketten vigyáztok majd rám. Fölmegyünk a Silpius-hegy legmagasabb pontjára, s onnan fogjuk élvezni Helios feltündöklő fényességét, és áldozni fogunk izzó parázson elhamvasztott fehér galambokkal mai átszellemült nászéjszakánk emlékezetére. Negyedóra múlva, a fürdő után indulunk!

A Silpius-hegy csúcsa alig három stadionnyira volt a császári palotától, s az út odáig mindenütt kerteken át vezetett. Julianus és Evias könnyedén vették a csekély kapaszkodót, Ursula néni azonban már zihálva lélegzett. Evias figyelmeztette Julianust, hogy lassítsa az iramot.

– Nem lehet – tiltakozott Julianus –, Helios vár, nem késhetünk.

Éppen a kellő pillanatban érkeztek: az oltárszolgák éppen akkor helyezték az izzó parázsra az áldozati galambokat; a szent állatokból azonnal láng csapott fel, egyúttal hallatszott a zsír sistergése, miközben az egyik szolga illatos mandulaolajat hintett az oltárra.

Julianus az oltár elé állt, karjait kitárta, Ursula és Evias lehajtott fejjel hallgatta a császár áhítatos imáját:

„Magasságos Helios, add meg nekem, hogy eljussak igazi lényeged helyes felismeréséig; add meg nekem, hogy amennyire erőmtől telik, szent élettel, áldozatokkal és himnuszokkal hódoljak az isteneknek. Könyörgök hozzád, mindenek királya, Helios, hogy légy kegyes hozzám ezért a buzgóságomért; add meg nekem, hogy becsületes életet éljek; add meg a tökéletes önismeretet és azt az isteni szellemet, hogy a sorstól megszabott távozásom az életből annak idején szelíden és fájdalom nélkül következzék be. És add meg nekem, hogy eljussak hozzád, és nálad maradhassak az örökkévalóságig, vagy – ha az életemmel nem is érdemeltem ki ezt a legfőbb boldogságot, akkor is megszámlálhatatlan és a végtelenségig tartó korszakokon át nálad maradhassak. Fogadd ezen a szent hajnalon hálám áradó himnuszát, szentséges alkotóm és atyám, magasságos istenem, Helios!"

Az imádság végeztével a két nő megrendülten roskadt le az oltárt övező fehér márványpadra. És csak most rázta meg őket szívük mélyéig a hajnali élmény, mikor látták Julianus átszellemült arcát, a rajongásban kigyulladt szemeit és még mindig égnek tárt karjait.

A fölkelő Nap fénybe borította Julianus sápadt arcát, és úgy tündökölt borzas és szakállas aszkétafeje fölött, mint a mindeneket teremtő és éltető szentséges Helios izzó és sugárzó napkoronája…

2

A KÉK MADÁR

Julianus rajongása Heliosért régi keletű: voltaképpen kisgyerek korában kezdődött, amikor édesanyja, Basilina, egyedül hagyta idegenek – elsősorban gonosz indulatú nagybátyja, II. Constantius császár kényére-kegyére. Huszonhat éve éppen most, hogy a Flavius-dinasztia megalapítója, I. Constantinus – akit Nagy-nak nevezett el az ariánus és történelemhamisító caesareai püspök, Eusebios, rosszhiszemű propagandája – örökre behunyta szemét. A nyomban kitört katonai lázadás azt vetette ürügyül, hogy a „Nagy császárt testvére és unokaöccse megmérgezte, s ezért véres kegyetlenséggel kiirtották egész rokonságát, csak az éppen akkor nagybeteg Gallust és féltestvérét, Julianust hagyták életben. Ez a Flavius Claudius Julianus mindössze hatéves volt a szörnyű vérfürdő idején. Anyja halála óta Ursula gondozta; ez a csinos és eleven kedélyű rabszolgalány épp a kis Julianus születésekor vesztette el újszülött csecsemőjét, és Basilina kapott az alkalmon, és az egészséges parasztlányt azonnal kirendelte a kis Julianus szoptatós dajkájának. Ezzel egy csapásra megnőtt az „udvari dajka tekintélye: hiába környékezték, hiába halmozták el csábító ajánlatokkal, olyan válogatós lett, hogy nemsokára senki sem kellett neki. Felelősnek érezte magát a két fiúért, főképpen a kis Julianusért, aki ugyan egészséges és izmos kisfiúvá fejlődött, de Ursulát komolyan aggasztotta, hogy állandóan nyugtalan, ideges és ingerlékeny, sokszor izgatott, még többször szótlan, merengő, sőt elrévült, mintha egészen más világban élne, és nem is tudna környezetéről s a kézzelfogható valóságról. Mintha légüres térben élt volna, s néha csak átszellemült mosolya árulta el, hogy él. Ursula jól ismerte ezeket a révületeket, s ilyenkor nem is zavarta.

– Néha reggeltől estig szótlanul ült mellettem, mereven bámulta a Napot, este meg a csillagokat, s néha mozgott az ajka, mintha mormolt volna valamit – beszélte Dynamiusnak, a második udvari gyorsírónak. – Egyszer, lehetett már tízéves, megnyílt a szíve előttem; elárulta, hogy már kisgyerek kora óta imádja a Napot, a fényt, szóval Heliost. Zeus és Helios: egy.

– Nekem is azt mondta egyszer, hogy ő a Nap csatlósa, akár Heliosnak nevezem őt, akár Zeusnak, akár Apollónak, akár Mithrasnak – szólalt meg Dynamius –, a lényegük ugyanaz, teremtő tevékenységük azonos. De mintha magának mondta volna ezt, szinte észre sem vette, hogy ott vagyok. Pedig tudom, hogy hozzám beszélt. De csak a hangja volt már jelen.

– Igen, már én is régóta figyelem az efféle révületeit – kezdte újra Ursula –, de ezek jó időre megszűntek, mikor a császár Mardonios professzort ránk szabadította… mondhatnám így is: ránk uszította.

Constantius császár vallás és filozófia dolgában nem ismert tréfát: Mardonios pedig, teljesen a császár kedve szerint, közel sem engedte a fiúkat a filozófiához, ellenben annál szigorúbban vette az istentiszteletet, a tevékeny és buzgó részvételt az ariánus szertartásokon. Megtörtént azonban, hogy hamarosan mind a két fiú lázadozni kezdett Mardonios „szent szabadsága" ellen: Gallus azért, mert fékezhetetlen természete nem tűrt semmi fegyelmet, Julianus pedig azért, mert a tartalmatlan alakiságok helyett mély vallásos élményre vágyódott, ami egyelőre révült Helios-rajongásában robbant volna ki belőle. De ezt titkolnia kellett.

– Hát annyi bizonyos – szólalt meg újra Dynamius –, hogy ebben a kettősségben nemcsak a fiúk hibásak, hanem az öreg Mardonios is. Ez a vén eunuch teleszívta magát minden hellén tudománnyal, de éppily buzgón és eredményesen fölfalta a bibliát és az ariánus teológiát is, és bármily hűséges és alázatos szolgája volt Constantiusnak, maga sem tudta volna őszintén megmondani, hogy voltaképpen hellén-e vagy ariánus.

– Igen – mondta Ursula –, már ott megkezdődött ez a kettősség – én kimondom kereken: kétkulacsosság, odafönt, Macellumban! Pedig milyen gyönyörű volt, és milyen gyönyörű lehetett volna az élet ott, a császári családi birtokon, ahol a két kisfiú élt, pazar kényelemben és fényűzésben; szüntelenül Damokles kardjával a fejük felett! Hiszen Constantius felől egy pillanatig sem lehettek biztonságban! Valójában börtön volt ez a Macellum, a pompás palota, a pazar kert, a gyönyörű lakosztályok, a kitűnően betanított rabszolgák tömegével együtt! Börtön, keserves börtön, és sohasem lehetett tudni, vajon nem siralomház-e máris Gallusnak vagy Julianusnak. Egyelőre bőségesen ellátták őket testi és szellemi táplálékkal, mint a ketrecben hizlalt pávákat vagy gyöngytyúkokat, dús asztalok gyönyörűségére, de a végzetes kard ott himbálódzott a fejük fölött.

Egyelőre azonban zavartalan nyugalomban és jólétben élhettek Macellumban, a kereken négyezer méter magas Argaios-hegy tövében. Az örökké hóborította, roppant és zordon hegy úgy magasodott föléjük, mint félelmetes és fenyegető ellenség. Ha ők adhattak volna nevet neki, bizonyára nem Argaiosnak nevezik el, hanem Constantiusnak… ámbár Gallusról ez sem bizonyos, mert ez az ízig-vérig megbízhatatlan, alattomos fiú – ha kellett – az egész Argaios-hegyet letagadta volna a föld színéről.

Hogyan is folyt hát az élet ott az Argaios-hegy tövében, a pompás császári birtokon? Erről sokat beszélhetne Ursula néni, a „császári dajka", a legtekintélyesebb rabszolga, de ugyancsak sok érdekeset beszélhetne Evias, a X. rangosztályba sorozott császári gyorsíró, Julianus gyerekkori játszópajtása, most pedig fontos feladattal megbízott állami tisztviselő, a császár legbizalmasabb gyorsírója, sőt valóságos titkára.

Még egyelőre senki sem tud róla ennél többet. Evias a megerőltető éjszakai munka és a titokzatos hajnali Helios-istentisztelet után csak pihenni vágyott. Julianus is rögtön rég megszokott tábori ágyára zuhant, és szinte azonnal álomba merült, de alighogy a vízóra kürtöse elfújta a hatot, máris fölserkent, és munkához látott.

Evias, az éjszakai megrázó élmény után még ennél is kevesebbet pihent: mindössze egy órát, mert nem hagyta aludni az a tudat, hogy délig még át kell tennie folyóírásba a Nagy Istenanya magasztalását, és valóban már a hajnali derengésben meggyújtotta mécsesét, és gyorsírását szép gyöngybetűs görög folyóírásra derítette föl. Csak délutánra lett készen vele, s mikor bemutatta Julianusnak, a császár azonnal átküldte Papylosnak a másolóirodába.

Evias csak most engedhette át magát az igazi pihenésnek. A megerőltető éjszaka s a hajnaltól késő délutánig tartó másolás alaposan megviselte; szobájába vonult, ledőlt a pamlagjára, és zsibbadt félálomba bágyadt. Most egyszerre rohanta meg gyermekkorának minden emléke, soha ki nem mondott, de annál mélyebben érzett szerelme Julianus iránt: forróság öntötte el arra a gondolatra, hogy ma ez a gyermekszerelem virágba borult; ma nemcsak szerelmese lett Julianusnak, hanem felesége is, mégpedig örökre érinthetetlen, örökké szűz felesége… Most úgy érzi, hogy ez a tiszta kapcsolat a legtökéletesebb emberi egyesülés. Testben és lélekben szűz volt Evias, és bármily ravaszul és gonoszul ólálkodtak körülötte az éhes férfiak, vágyaikat mindig sikerült elhárítania s elutasítania; vagy lehűtenie kemény szóval, vagy izmos tenyerének félreérthetetlen sújtásával. De józan lány volt, s tudta, mit akarnak a férfiak, sőt már a fiúk is: birtokba venni a virágzó leánytestet, gyönyörbe fullasztani s vele együtt szemérmetlenségig elfulladni a kéjek forró hullámaiban. Tizenöt éves korában Mardonios professzor egyik előadása egészen felhevítette képzeletét, de a platoni erost már akkor is magasrendű eszményi szerelemnek és egyesülésnek képzelte. Ursula néni ugyan józan tárgyilagossággal fölfedte előtte a férfi és a nő testi egyesülésének módját, célját, csiklandó örömeit és elkerülhetetlen következményeit, de ezt a folyamatot sohasem érezte közelinek és elkerülhetetlennek. Inkább borzongott az ilyenfajta női kötelesség teljesítésétől.

Egyszer aztán rá kellett döbbennie, hogy ez a rettegett folyamat mégsem olyan távoli, mint gondolta. A professzor éppen Xenophón Symposion-ját magyarázta, és a mulatságos szépségverseny kapcsán kitért a faunok és a nimfák csintalan játszadozására. Nos, Gallusnak sem kellett több: megrendezte a kergetődzést, és oly ravaszul intézte a fogócskát, hogy a remekül és ruganyosan futó Eviast csak hosszas hajsza után sikerült utolérnie, mégpedig jó távol, fent a hegy legalsó lejtőjén, a karcsú és hajlékony nyírfák ligetében.

De mikor utolérte a lányt, Evias undorral rettent vissza kivörösödött arcától; olyan állati mohósággal vigyorgott rá ez az eltorzult arc, mint az ordas ragadozó pofája, amikor bele akarja vágni fogait áldozata eleven húsába. Evias eddig csak az állati pofát látta, amely már-már beleharapott, és nem vette észre, hogy az erőszakos fiú jobb keze már az ujjatlan peplos alá csúszott, és a lányka éppen feslő almamellecskéjét szorongatja. Eviast ez a durva erőszakoskodás magához térítette, és azonnal s hatásosan cselekedett: izmos kezével megragadta Gallus jobbját, s egyet csavarintott rajta, de olyant, hogy a csont reccsenése is hallatszott, s utána a megbénított csuklón tehetetlenül lógott a karja végében az imént tilos helyre tévedt, de most fonnyadtan lekókadó jobb tenyér…

Elképzelhetetlen volt, hogy valaki rendreutasítsa Gallust, hiszen mindenki félt erőszakoskodásától és bosszújától, csak Ursula mert ráförmedni:

– Ó, te istentől elrugaszkodott satyriskos vagy paniskos, vagy minek is nevezzelek? Ó, te elvetemedett Echon, Lepsis vagy Dromis! hozzá ne merj nyúlni még egyszer ehhez a kislányhoz, mert velem gyűlik meg a bajod! Hogy a Fúriák szánkázzák meg a hátadat, gyalázatos!

– Jó, jó, Ursula néni – vágott vissza hetykén a süvölvény –, nem kell azért ennyire tüzelni!

De Ursula erre már rá se hederített: jól tudta, hogy ez a legénykedés csak a kényszerű visszavonulás szégyenét akarja szépíteni. Evias ellenben hajnalos és kissé mindig rejtelmes mosolygásával hálálta meg Ursula néni harcias védelmét.

Szerencse, hogy Ursula néni tekintélye idejében elfojtotta Gallus alantas ösztöneit és szenvedélyeit, s így nyugalmat teremtett a macellumi palotában. Ezt a nyugalmat véglegesítette Gallus távozása a császári száműzetésből és kinevezése Caesarrá. Addig azonban még sok vérnek kellett elfolynia, és sok fejnek lehullania…

– Mondd csak, Dynamius – fordult egyszer Julianus a gyorsíróhoz –, miféle furcsa hírek keringhetnek itt, hogy valahányszor beszélgető tisztviselőkhöz vagy rabszolgákhoz közeledem, valamennyien azonnal elhallgatnak? Ursula néni sem tud semmit, Evias sem, Gallus sem, nem is szólván a pökhendi rabszolgafelügyelőről, Euphorionról, mert az, ha velünk beszél, úgyis mindig hazudik. De én ebből a titkolódzásból és sustorgásból arra következtetek, hogy valaminek történnie kellett! Dynamius, te jó barátom vagy, mondd meg: mi történt? Mit tudsz? Ugye, történt valami?

– Kérlek, Julianus, jól figyelj rám: Constantius őszentsége halálbüntetést esküdött mindenkire, aki a macellumi udvartartás tagjai közül, akár szabad, akár rabszolga, csak egyetlen szót is elárul abból, hogy mi történt családotokkal…

– Szóval: a családunkkal történt valami? – kapott a szón Julianus.

Dynamius ijedten védekezett:

– Én ezt egy szóval sem mondtam! Csak a császár őszentsége parancsát ismételtem.

– Beszélj, Dynamius – sürgette Julianus szinte eszelősen –, csak annyit mondj, élnek-e vagy nem?

– Gallus él, és te is élsz, Julianus. Ennyi bizonyos. És ezzel még semmi titkot sem árultam el! De hiszen ezek a bizonyos események még a születésed előtt történtek, s te bizonyosan hallottad is annak idején, csak elfelejtetted…

– Hogy az apámat meggyilkolták? Hát ha ezer évig élnék, elfelejthetném-e? És most már mondd meg, ki a gyilkos?

– Azt csak a szentséges Jézus Krisztus tudná megmondani – felelte halkan Dynamius.

Julianus is halkabbra fogta a hangját:

– Tudja azt más is, nemcsak a keresztények tudatlan istene – sziszegte Julianus. – Azt hiszed, nem nyomoztam már én is, évek óta, de mindenki csak hímezett-hámozott; a nyomorult rabszolgák dadogtak, és mindenáron szépítgették a dolgot. Én azonban isteni sugallatot kértem, de nem ám Mardonios Jézus Krisztusától, hanem az én magasságos Heliosomtól, és most már tudom! Tudom, hogy a gyilkos senki más, mint…

Dynamius rémülten feszítette felé tiltakozó tenyerét:

– Ki ne mondd, Julianus! Ki ne mondd!

– És ha nem mondom ki, mit változtat az a lényegen? A tény csak tény marad! Ő a gyilkos, vagy legalábbis a felbujtó. Már évek óta próbáljuk megfejteni ezt a rejtélyt, Gallus is, én is. De Gallus okos és ravasz, és nem árulja el, hogy mindent tud, s hogy én is mindent tudok. Én sem árulom el, Dynamius! Felőlem nyugodt lehetsz! Gallus egyszer ezt mondta: „Jó, de a zsarnok ezért is felelni fog! Én ezt sem mondom. A zsarnok csak élje a maga aljas és gonosz életét, töltekezzék vérrel, borral, arannyal, én várok! Nem fogok elsietni semmit sem, a vallomást sem, a bosszút sem. Megvárom, amíg gyalázatosságaiért földre sújtja Helios villáma, s az elégtétel pillanatában elmondhatom fölötte Homeros sorát: „Megmarkolta a szörnyű halál s vad erővel a Végzet!

– Csillapodjál, Julianus – csendesítette a gyorsíró –, csillapodjál! Tudod, hogy a szentséges Augustus szemmel tart mindkettőtöket, Gallust talán még szigorúbban, mint téged! Elég egyetlen hibás lépés vagy akár egyetlen szó, s máris téged markol meg a szörnyű halál, ahogy az imént mondtad.

Dynamius figyelmeztetése helyénvaló volt: itt minden meggondolatlanság végzetes lehetett! S hogy mégsem következett be a régóta és folyton rettegett végzet, az – Julianus hite szerint – Helios különös kegyelmének köszönhető.

Valójában azonban annak, hogy a perzsák – a birodalom ős ellenségei – a Constantinus halálát követő évtizedekben túlságosan elszemtelenedtek. Megérezték, hogy a hatalmas és félelmetes római birodalomban meglazultak a kormányzat gyeplői, az elhunyt „Nagy császárnak két fia, Constans és II. Constantinus elvérzett már a dús örökségért folytatott marakodásban, s végül a legtehetségesebb és legügyesebb maradt a porondon: II. Constantius. A birodalom nyugati fele még a testvérháború sebeit nyögte, keleti felét pedig a perzsa háború veszedelme fenyegette. Hogy a végzet nem sújthatott le a két fiúra, azt éppenséggel nem „Helios különös kegyelmének köszönhették, hanem II. Shâpur perzsa királynak, aki a római birodalom pillanatnyi zavarait és gyengeségét ki akarta használni, hogy a hatalmas test keleti részeiből minél nagyobb darabot harapjon le.

Nos, Constantiusnak éppen elég baja volt a lázakban égő Nyugattal, ahol Magnentius volt a legveszedelmesebb ellenfél, ezt kellett hát elsősorban legyőznie és megsemmisítenie, tehát a keleti hadjárat vezetését nem vállalhatta. És ekkor gondolt először arra, hogy saját családjából, a Flavius-dinasztiából kellene helyettest választania. Ki is van még életben a családjából? Persze, tudta ő nagyon jól, hogy két unokaöccse még él: a Constantinus halálát követő vérfürdőből ez a kettő csodálatosképpen megmenekült; nos, ha tőle függ, ezt a kettőt is kiirtatja, akkor volna egészen nyugodt… S most ezekre kell gondolnia? Igen, hogy Flavius legyen, akinek hatalmat és hadsereget ad a kezébe! De vajon Gallusban vagy Julianusban megbízhat-e, csak azért, mert Flavius?

Hetek óta ez volt az udvar legizgalmasabb kérdése. Constantinopolisban a császári tanács ismételten foglalkozott vele, de a sok ellenvélemény minduntalan megingatta a császár elhatározását. Pedig dönteni kellett, mert minden késlekedés vagy halogatás csak Shâpur jobb felkészülésének lehetőségét biztosítja…

Éppen ezt fejtegette Eusebios, a vénséges vén constantinopolisi püspök – aki valamikor viharos szerelmi viszonyt folytatott a „Nagy Constantinus ifjú és üde leányával, Constantiával, aki most már ugyan a „még mindig szép asszony rangot viselte, de azért változatlanul kívánatos és tüzes szerető tudott volna lenni, ha az egykori „nagylegény" Eusebios, főképp száműzetése után, ki nem rokkan mellőle.

A püspök fején találta a szöget, amikor beleszólt a vitába, és ezt mondta:

– Én csak istenben boldogult nagyurunk, Constantinus példájára hivatkozom – erélyesen beszélt, pattogott a hangja, szinte szikrát vetett –, amikor megmondom, hogy ő bizony nem kímélte a Flaviusokat, az unokatestvéreit, a feleségét, a saját pompás fiát, Crispust sem; házi hóhérja, a durva Zabas, mindig kéznél volt. És van is benne valami, ha egy uralkodó a számba vehető utódait – főleg ha tehetségesek – idejében kiirtja. Halottakból még sohasem lett usurpator. Ha nagyurunk élne, ezt a két Flavius-kamaszt is Crispus után küldené. Így azonban ki tudja, mennyi bajt és zűrzavart okoznak még! Az idősebbik huszonnégy éves, a fiatalabbik alig húsz: az ilyen forrófejű kiskakasoktól minden kitelik!

– Nono, Eusebios – csillapította Sallustius, a galliai főkormányzó, maga is jóval a hatvanon felül járó, nyugodt, előkelő úriember – sem műveltségedhez, sem magas egyházi méltóságodhoz nem illik ez a vérszomjas fenyegetődzés. Gallusra szükség van, hogy a császár unokaöccse legyen a perzsák elleni hadjárat vezére, az ilyesmitől a primitív perzsák – ahogy a fővárosi lóversenyek szedett-vedett prolinépsége szokta mondani – „begyulladnak", s ez már maga félsiker.

– De hiszen hatökör a hadvezetéshez; egy paraszt optio is többet tud nála. Én csak tudom, hiszen én irányítom a nevelésüket, az övét is, Julianusét is. Gallust megtenni hadvezérnek? Hisz ennek a legénykének csak a lányokra van gondja! Tavaly vagy tavaly előtt