A sivatagi harcos

By Rudyard Kipling

Nem gondolnánk A dzsungel könyve írójáról, hogy egy lassú, idilli kezdés után ilyen feszült, kissé kalandregényszerűen bonyolított művel iratkozott fel 1891-ben az irodalmi Nobel-díjasok várományosainak listájára. Igaz, nem ezt az első művét honorálták, hisz akkor még csak novellákkal, újságcikkekkel kísérelte meghódítani az olvasóközönséget.
Kipling zűrzavarosan zajlott gyermek- és ifjúkorát követően felnőtt évei sem nevezhetők szokványosnak. Indiában gyökerező életét erősen átszínezték az anyaország iskoláiban töltött évek. Részben ezekhez az emlékekhez kapcsolódik regénye is.
A sivatagi harcos (Korábban A fény kialudt címmel is megjelent kötet) magában foglalja első szerelme történetét. Maisie képét az író húgának barátnőjéről mintázta. A kissé szentimentális modorban fogalmazott, ám végig fordulatos, izgalmas mű egy nagyreményű festőművész belső küzdelmén át bontakozik ki. A fő dilemma: a valódi alkotó művész, vagy a kommersz üzlet csábítása kerül-e nyeregbe?
Ez még nem az a harc, ami az őserdő becsületes farkasai és nagymacskái között zajlik!

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633746509

Rudyard Kipling

Joseph Rudyard Kipling (Bombay, 1865-Londres, 1936), autor de relatos y cuentos infantiles, novelista y poeta, se le recordará, sobre todo, por sus obras infantiles. Entre ellas, destacan El libro de la Selva (1894), el relato corto El hombre que pudo ser rey (1888), la novela de espionaje Kim (1901), y Puck de la colina de Pook (1906), algunos de ellos, llevados al cine. Después de rechazar el premio nacional de poesía Poet Laureat en 1895, la Order of Merit y el título de Sir de la Order of the British Empire, Kipling aceptó el Premio Nobel de Literatura de 1907 convirtiéndose en el ganador más joven hasta la fecha de este premio, y en el primer escritor británico en recibir este galardón.

Book preview

RUDYARD KIPLING

A SIVATAGI HARCOS

Fordította

G. BEKE MARGIT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-650-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

AJÁNLÁS

Magos bitón ha függne testem,

Édesanyám, ó, édesanyám!

Tudom, valaki siratna csendben,

Édesanyám, ó, édesanyám!

Hevernék mély tengerfenéken,

Édesanyám, ó, édesanyám!

A te könnyed leszállna értem,

Édesanyám, ó, édesanyám!

Pokolra szállna testem, lelkem:

Felimádkoznál onnan is engem,

Édesanyám, ó, édesanyám!

I.

– Mit gondolsz, mit csinál velünk, ha rajtakap? Tudod, hogy nem szabad – mondta Maisie.

– Engem elver, téged meg bezár a hálószobádba – felelte Dick habozás nélkül. – Megvannak a töltények?

– Igen, itt vannak a zsebemben, de szörnyen zötykölődnek. Mondd, a gyutacsos töltény maga is el tud sülni?

– Nem tudom, de vidd a pisztolyt, ha félsz. Majd én viszem a töltényeket.

– De nem félek. – Maisie hirtelen előresietett, fél kezét a zsebében tartva, állát magasra feldugva. Dick egy kis gyutacsos pisztollyal jött mögötte.

Rájöttek, hogy pisztolyhasználat nélkül elviselhetetlen az élet. Dick nagy gonddal, sok önmegtagadás árán szerencsésen megtakarított hét és fél shillinget, amibe egy ócska szerkezetű belga revolver került. Maisie csak harmadfél shillinggel tudott hozzájárulni a vállalkozáshoz, s azon beszerezték a száz töltényt.

– Te jobban tudsz spórolni, mint én – magyarázta Dicknek. – Én szeretek finomakat enni, neked meg az mindegy. Különben is, az efféle a fiúk dolga.

Dick egy kicsit dörmögött a dolgok ilyen berendezése ellen, de azért elment, beszerezte a holmit, és éppen most készültek kipróbálni szerzeményüket. Pisztoly nem szerepelt a mindennapi életrendjükben, amit gondozójuk – akiről, elég helytelenül, azt hitték, hogy az anya helyét tölti be a két árvánál – előírt a számukra. Mrs. Jennett hat éve nevelte Dicket, és ezalatt szép kis hasznot húzott a fiú ruházására szánt segélypénzekből, és részben tudatlanságból, részben vele született kínzóhajlandóságból (már jó néhány éve özvegy volt, és nagyon szeretett volna újra férjhez menni) megnövelte a napok súlyát az ifjú vállakon. Ahonnan szeretetet remélt a gyermek, ott előbb idegenkedésre, aztán gyűlöletre talált. S mikor, növekedőben, egy kis megértésre sóvárgott, kicsúfolták. Nevelőanyja menthetetlen hazudozónak tekintette, amióta a kínzástól való félelem rávitte az első füllentésre, s így természetesen hazug is lett, de számító és tartózkodó hazug, aki a legapróbb füllentést se ejtette el hiába, és nem riadt vissza a legfeketébbtől, ha az elfogadhatónak tűnt és az életét valamicskével megkönnyíthette.

Egyik év őszén társa akadt a szolgaságban. Hosszú hajú, szürke szemű kis pötty volt a jövevény, zárkózott, akár ő maga, és szótlanul jött-ment a házban, az első hetekben szót se váltva senkivel, csak a bakkecskével, aki leghívebb barátja volt a kerek földön. Mrs. Jennett nem helyeselte a kecskét, azzal a megokolással, hogy az nem keresztény, ami elvégre igaz is volt.

– Akkor én – mondta a pötty, gondosan megválogatva szavát – írok a gyámjaimnak, és megmondom nekik, hogy maga nagyon rossz-szívű asszony. Amomma az enyém, enyém, enyém!

Mrs. Jennett egy mozdulatot tett az előszoba felé, ahol bizonyos botok és ernyők álltak a tartóban. A pötty csakúgy elértette a mozdulatot, mint Dick.

– Megvertek engem már azelőtt is – folytatta éppen olyan érzéketlen hangon –, megvertek engem már, jobban, mint ahogy maga meg tud verni. De ha megüt, írok a gyámjaimnak, hogy nem ad eleget ennem. Én nem félek magától.

Mrs. Jennett nem ment az előszobába, a pötty pedig, mikor egy kis szünet meggyőzte, hogy minden háborús veszedelem elmúlt, kiszaladt, és Amomma nyakán sírt egy keserveset.

Dick megtudta, hogy Maisie a neve. A közös elnyomatás már jóval a szünidő letelte előtt nagy szövetséget teremtett a két gyerek között, ha másért nem, már csak azért is, hogy együtt találják ki a Mrs. Jennettnek feltálalandó hazugságokat. Mikor Dicknek vissza kellett mennie az iskolába, Maisie a fülébe súgta:

– Most aztán egymagamban kell boldogulnom, de – és itt bátran fölvetette a fejét – tudok is! Megígérted, hogy egy gyékény nyakláncot küldesz Amommának. Küldd el mielőbb.

Egy héttel később postafordultával kérte a nyakláncot, és sehogy se tetszett neki, mikor megtudta, hogy időbe telik még, amíg elkészül. Mikor Dick végre elküldte neki az ajándékot, elfelejtette megköszönni.

Azóta sok szünidő jött, múlt, Dickből nyurga kamasz lett, aki kínosabban érezte a rossz ruháit, mint valaha. Mrs. Jennett gyengéd figyelme egy pillanatra sem ernyedt el, de a szabályszerű iskolai verések, amiket átlag havonta háromszor megtapasztalt, megvetéssel töltötték el gondozója képességei iránt.

– Az ő verése nem fáj – mondta Maisie-nek, aki lázadásra biztatta –, de meg aztán veled kedvesebben bánik, ha engem elpáholt.

– Éppen elég rossz dolgunk van mind a kettőnknek – mondta Maisie –, mért tegyük még keservesebbé? Csináljunk inkább valami okosat, hogy ezt elfelejtsük.

A pisztoly ennek az elhatározásnak eredménye volt. Csak a part legiszaposabb részén lehetett munkába venni, mennél messzebb a fürdőházaktól és mólóktól, a Fort Keeling gyepes lejtői alatt. Ezen a parton a dagály majd két mérföldre ért, és a szivárvány színeiben csillogó iszapzátonyok a rothadt hínár émelygős, poshatag szagát árasztották. Dick és Maisie késő délután értek a helyükre. Amomma türelmesen baktatott utánuk.

– Phű! – mondta orrát fintorgatva Maisie – szeretném tudni, mitől olyan rossz szagú a tenger. Nem valami kellemes.

– Neked semmi se kellemes, amit nem pont a te tiszteletedre csinálnak – felelte mogorván Dick. – Add ide a töltényeket, kipróbálom az első lövést. Vajon milyen messzire hord az ilyen kis pisztoly?

– Vagy fél mérföldre – vágta rá sebtiben Maisie. – De annyi bizonyos, hogy szörnyű lármát csap. Csak vigyázz azokkal a töltényekkel, nekem sehogy se tetszenek ezek a kiálló csipkék itt a szélükön. Igazán, Dick, kérlek, vigyázz.

– Jó, jó, én már tudom, hogy kell tölteni. Majd ott, arra a hullámtörőre célzok.

Lőtt. Amomma mekegve szökött félre. A golyó bevágódása magasra fröccsentette az iszapot a mohos cölöptől jobbra.

– Fölvág és kicsit jobbra. No most próbáld meg te. De vigyázz, egészen meg van töltve.

Maisie elvette a revolvert, és óvatosan előrement az iszap széléig, görcsösen rászorítva a kezét, bal szemét összehúzva. Dick egy iszaphalomra telepedett, nagy nevetve. Amomma közben óvatosan visszajött, megszokta már, hogy furcsa dolgokat kell tapasztalnia az ilyen délutáni kirándulásokon, s mikor a tölténydobozt őrizetlenül találta, az orrával kezdte vizsgálni. Maisie lőtt, de nem láthatta, hová ment a golyó.

– Azt hiszem, eltaláltam a cölöpöt – mondta, tenyerét szeme fölé emelve, és kitekintett a vitorlátlan tengerre.

– Fogadok, hogy kirepült a harangos bójára – csúfolódott Dick, befelé nevetve. – Tartsd lejjebb és balra, akkor talán eltalálod. Jaj! idenézz! Amomma befalja a töltényeket.

Maisie, kezében a pisztollyal, még éppen jókor fordult meg, hogy lássa, amint Dick kövekkel elhajszolja a kecskét. Egy bakkecske előtt semmi se szent. Amomma, úrnője becézett kedvence, ínyencfalatokhoz szokott, és bizony nagy ártatlanul elnyelt két éles töltényt. Maisie odasietett, meg akart bizonyosodni róla, hogy Dick csakugyan nem füllentett.

– Igen, kettőt befalt.

– Csúf állat. Most majd a hasában gurulnak és felrobbannak. De úgy kell neki… Jaj, Dick! Agyonlőttelek?!

A pisztoly kényes szerszám az ilyen fiatal kézben. Maisie nem tudta, hogy történt, de orrfacsaró füstfátyol takarta el Dicket előle, s ő szentül hitte, hogy a pisztoly egyenest az arcába lőtt, ahogy elsült.

– Dick, jaj, Dick, csak nem lőttelek meg, mondd? Nem akartam! – kiabálta.

– Nem, dehogyis – felelte Dick, amint előkerült a füst mögül és arcát törülgette. – De majd hogy meg nem vakítottál. Ez a puskapor fenemód éget. – Az egyik kövön szétfröccsent ólomtörmelék mutatta, hová talált a golyó. Maisie sírva fakadt.

– Ugyan, hadd el – szólt rá Dick, odaugorva hozzá és jól megrázogatva magát. – Egyáltalában nem sebesültem meg.

– Jó, de ha agyonlőttelek volna – makacskodott Maisie, még mindig lebiggyesztett szájjal. – Mit csinálnék akkor?

– Hazaszaladnál, és megmondanád Mrs. Jennettnek. – Dicknek már a gondolat is vigyorognivaló volt. Aztán kedvesebben folytatta: – Ugyan, ne törődj már vele. De meg mit vesztegetjük itt az időt? Teára otthon kell lennünk. Most add nekem egy kicsit a pisztolyt.

Maisie elsírta volna magát a legcsekélyebb biztatásra, de a fiú közömbössége megakadályozta ebben (bár a kéz, mikor a pisztolyt elvette, remegett egy kicsit). Zihálva feküdt a parton, míg Dick annak rendje, módja szerint bombázta a hullámtörőt.

– Na megvan, végre! – kiáltotta, mikor egy darab moha repült föl a cölöpről.

– Hadd próbáljam én is! – mondta Maisie parancsoló hangon. – Most már nyugodt vagyok.

Felváltva lődöztek, míg a silány kis fegyver szinte széjjelesett. Amomma pedig, akit kitagadtak (hisz akármelyik pillanatban felrobbanhatott) nyugodtan legelészett a háttérben, és csodálkozott, hogy őt kővel hajigálják. Aztán fölfedeztek egy szálfát, amely éppen a Fort Keeling tenger felőli lejtője alatt úszott egy tócsában, és mind a ketten leguggoltak az új céltáblát lesni.

Az agyonhasznált pisztoly vadul rángatózott Dick kezében.

– Jövő szünidőre – mondta – új pisztolyt kell vennünk, amely messzebbre hord.

– Nekem nem lesz több szünidőm – vetette közbe Maisie. – Én elmegyek.

– Hová?

– Nem tudom. Mrs. Jennett levelet kapott a gyámjaimtól, elkerülök valami nevelőbe, lehet, hogy Franciaországba, nem tudom még, de örülök, hogy elszabadulok innen.

– Na, én nem örülök egy cseppet se. Nekem biztosan itt kell maradnom. Mondd csak, Maisie, és igazán elmész? És ez az utolsó szünidő, amikor látlak, és jövő héten vissza kell menni az iskolába? Szeretnék…

Fiatal vére az arcába szökött. Maisie gyepgöröngyöket tépett ki, és lehajigálta őket a lejtőn egy sárga vízirózsa felé, amely magában bólogatott a végtelen ingovány s azon túl, a tejfehér tenger felé.

– Szeretnék valamikor még találkozni veled – mondta kis szünet után. – Te is szeretnéd?

– Igen, de jobb lett volna, ha – ha egyenesen lősz az előbb, ott lenn – a hullámtörőnél.

Maisie egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámult rá. Ez a fiú díszítette fel Amomma két szarvát rojtos papírtölcsérekkel alig tíz napja, és hajtotta ki az utcára a szakállas csúfságot! Lesütötte a szemét: nem ez az.

– Ugyan, ne beszélj ilyen bolondokat – mondta szemrehányóan, és ösztönösen kitért előle. – Milyen önző vagy! Gondold el, hogy mit éreztem volna én, ha ez az utálatos szerszám megöl téged! Éppen elég boldogtalan vagyok már így is!

– Miért, talán mert el kell hagynod Mrs. Jennettet?

– Nem azért.

– Hát, mert engem?

Semmi válasz jó ideig. Dick nem mert rátekinteni. Átérezte, ha nem is tudta, mit jelentett számára ez a négy esztendő, és mivel nem értett hozzá, hogy szavakba foglalja az érzéseit, annál inkább erőt vettek rajta.

– Nem tudom – mondta Maisie –, de azt hiszem, igen.

– Maisie, de kell, hogy tudd. Én nemcsak hiszem.

– Gyerünk haza – mondta Maisie erőtlenül.

Csakhogy Dicknek nemigen akaródzott hazamenni.

– Én nem tudom úgy kifejezni az ilyesmit – mentegetőzött –, de szörnyen sajnálom, hogy a minap megbosszantottalak Amommával. Most minden másként van, Maisie, nem látod? És azt is megmondhattad volna, hogy elmész innen, ahelyett hogy megvárd, míg én kitalálom.

– Nem is te találtad ki. Én mondtam meg. Ó, Dick, mire jó gyötörni egymást!

– Semmire. De látod, évek óta együtt vagyunk, és én sose tudtam, hogy annyira kellesz nekem.

– Nem is hiszem, hogy olyan nagyon kellettem.

– Azelőtt nem is, de most igen, most borzasztó sokat törődöm veled, Maisie – és zokogásba fúlt a hangja. – Maisie, édes, mondd, hogy te is törődöl velem.

– Törődöm, de igazán, csakhogy nem érünk vele semmit.

– Miért nem?

– Mert én elmegyek.

– Jó, de ha megígéred, mielőtt elmész… Csak annyit mondj – akarod?

Másodszor már jóval könnyebben jött ki a száján az „édes". Becézések nagy ritkaságszámba mentek a Dick életében és az iskolában egyaránt; ösztönösen kellett rátalálni neki magának. Megfogta a revolver füstjétől fekete kezecskét.

– Megígérem – mondta ünnepélyesen Maisie –, de ha törődöm veled, minek az ígéret?

– És igaz? – Most először találkozott a szemük, és elmondta helyettük, aminek elmondásában ők olyan gyámoltalanok voltak…

– Ne, ne, Dick, kérlek, ne! Olyan jó volt, mikor jó reggelt mondtunk egymásnak, de most minden másképp van.

Amomma messziről nézte őket. Sokszor látta már civakodni ifjú gazdáit, de a csókolódzás újság volt neki. A sárga vízirózsa jártasabb volt az effélében, és helyeslően bólogatott hozzá. Csóknak talán rosszul sült el, de mivel nekik kettejüknek – a hivatalos csókokat leszámítva – ez volt az első, amit adtak s kaptak ezen a földön, hát új világokat nyitott meg előttük, s azok ragyogásától ez a világ kiment az eszükből, főleg az, hogy teára otthon kell lenni az embernek. Csak ültek szép csendesen, egymás mellett kézen fogva, szótalan.

– Most már nem tudod elfelejteni – szólalt meg végre Dick. És az arcát égette valami puskapornál is perzselőbb.

– Úgyse felejtettem volna el – mondta Maisie. Egymásra néztek, és látták mindketten, hogy aki egy órával azelőtt még játszópajtás volt, az átalakult, csoda, megfoghatatlan titok lett belőle. A nap kezdett hanyatlani, és a sekély fölött esti szellő járt.

– Rettenetesen későn érünk a teára. Haza kell mennünk.

– Előbb még kilőjük a maradék töltényünket – mondta Dick, és lesegítette Maisie-t a domboldalon, bár az könnyűszerrel leszaladhatott volna ott maga is. De Maisie éppen olyan komoly arccal fogta meg a piszkos kezet. Dick félszegen lehajolt, Maisie visszahúzta a kezét, és Dick elpirult.

– Milyen szép – mondta.

– Eh! – nevetett Maisie, és hiúságának jólesett a dolog. Szorosan Dick mellett állt, mikor az utoljára töltötte meg a pisztolyt, és elsütötte a tengerre, a lelke mélyén valami olyanforma érzéssel, hogy a világ minden fenyegető veszedelme ellen védelmezi Maisie-t. Messze kinn a sekélyen egy tócsa felfogta a nap utolsó sugarait, és bíborvörös koronggá változott. Dick szeme egy pillanatig odatapadt a fényre, és ahogy most fölemelte a pisztolyt, megint elfogta a csodának a varázsa, hogy ő most itt áll Maisie mellett, és az megígérte, hogy szeretni fogja őt beláthatatlan időkig, egészen addig a napig, amíg…

Egy széláram arcába sodorta a lány hosszú, fekete haját, ahogy ott állt, kezét az ő vállára nyugtatva és Amommát „kis vadállat"-nak titulálva. Egy pillanatra sötétség borult rá – ez a sötétség perzselt. A golyó süvítve repült ki a puszta tengerre.

– Nem talált – mondta fejcsóválva. – Nincs több töltényünk, most aztán rohanhatunk haza.

De nem rohantak. Sőt, nagyon lassan menték, karon fogvást. És azzal se törődtek, hogy Amomma, hasában a két éles tölténnyel, fölrepül-e a levegőbe, vagy ott baktat-e mögöttük, mert drága örökség szállt rájuk, és ők ifjú éveik minden bölcsességével igyekeztek élni vele.

– Hogy belőlem mi lesz… – mondta Dick nekibátorodva, de abbahagyta. – Nem tudom, mi leszek. A vizsgákat, úgy látszik, nem tudom letenni, de pukkasztó karikatúrákat rajzolni a tanárokról – azt tudok. Haha!

– Hát légy művész! – mondta Maisie. – Engem úgyis mindig kinevetsz, hogy rajzolgatni próbálok, legalább megbűnhődöl!

– Ezentúl sose nevetek ki semmit, amit te csinálsz – felelte Dick. – Művész leszek, és csinálok valamit.

– A művészeknek soha sincs pénzük, ugye?

– Van 120 fontom évente, a vagyonomból. A gyámjaim azt mondják, ha nagykorú leszek, megkapom. Kezdetnek elég lesz.

– Ó, én gazdag vagyok – mondta Maisie. – Van 300 fontom évenként, ami csak az enyém lesz, huszonegy éves koromban. Mrs. Jennett is azért kedvesebb velem, mint veled. De jobb szeretném, ha volna valakim, aki hozzám tartozik… apám, vagy anyám.

– Te most már énhozzám tartozol örökre – mondta Dick.

– Igen, összetartozunk… örökre. Ez szép.

Megszorította a Dick karját. A sötétség nyájasan betakarta őket, és Dick egyszerre nekibátorodott, mert éppen csak a Maisie hosszú szempillás profilját látta, s a kapuban végre sikerült kiejtenie azt a pár szót, amit két óra óta hánytorgatott magában.

– És én… én szeretlek, Maisie – suttogta, de úgy rémlett neki, hogy a suttogása végigzeng az egész világon… a világon, amelynek holnap nekivág, hogy meghódítsa.

Illendőség okáért inkább nem írjuk le azt a jelenetet, amikor Mrs. Jennett neki akart esni, először a hallatlan késés miatt, másodszor meg, amiért a tiltott fegyverrel kis híján meggyilkolta magát.

– Játszottam vele, és elsült – mondta Dick, mikor már nem titkolhatta tovább puskapor ette képét –, de ha azt hiszi, hogy most megver, akkor téved. Ezentúl soha többször hozzám nem nyúl. Üljön le, és adja ide a teámat. Abból legalább nem sinkófálhat el semmit.

Mrs. Jennett levegő után kapkodott, halálsápadtan. Maisie nem szólt, de a szemével biztatta Dicket, és az egész este ilyen gyalázatosan viselkedett. Mrs. Jennett azzal kecsegtette, hogy tüstént lecsap rá az Isten haragja, és nyomban azután poklokra száll a lelke. Dick azonban a paradicsomban tartózkodott, és nem is hallotta, mit beszél. Csak este, lefekvéskor nyerte vissza önuralmát a derék hölgy, Dick lesütött szemmel, messziről köszönt jó éjszakát Maisie-nek.

– Ha nem is vagy gentleman, legalább úgy viselkedhetnél, mintha az volnál – mondta fitymálva. – Látom, megint veszekedtél Maisie-vel.

Ezzel arra célzott, hogy elmaradt a rendes esti csók. Maisie a szája széléig halványan, de bámulatosan közömbös képpel tartotta oda az arcát, Dick szabályszerűen megérintette, és pipacsvörösen kirobogott. Az éjjel bolond álma volt. Meghódította az egész világot, és egy tölténydobozban Maisie elé rakta, de az felrúgta a lábával, és „köszönöm" helyett így kiáltott fel:

– Hol van a gyékény nyaklánc, amit Amommának ígértél? Ó, milyen önző vagy!

II.

– Amúgy nagyjában nincs kifogásom angol honfitársaim ellen, de szeretnék itt látni vagy néhány ezret ezek közt a sziklák között. Azt hiszem, akkor nem esnének olyan mohósággal a reggeli újságjuknak. El tudja képzelni a derék nyárspolgárt, az igazság tutorát, a rendes előfizetőt, családapát, az egész társaságot, ahogy itt pörkölődik a forró homokban?

– Kék fátyollal a feje körül, ronggyá tépett ruhában. Van-e valakinek tűje? Kerítettem egy cukorzsákdarabot.

– Ha ad belőle hat négyszöghüvelyknyit, kölcsönzök magának egy zsáktűt. Az én két térdem is kivan.

– Miért nem kér mindjárt hat négyszögmérföldet, ha már benne vagyunk. Hanem azért csak adja ide a tűt, meglátom, mire megyek a korccal. Bár attól tartok, az egész se lesz elegendő, hogy dicső testemet megvédje ebben a kutya fagyos szélben. Mit bújja megint azt az elválhatatlan vázlatkönyvet, Dick?

– Tanulmány. Saját különtudósítónk, amint gardróbja kiegészítésén dolgozik – felelte nagy komolyan Dick, míg a másik lehúzta beteggé nyűtt lovaglónadrágját, és egy négyszögletű, durva zsákvászondarabot próbált ráilleszteni a legtátongóbb nyílásra. Savanyú képet vágott, amikor az űr egész nagyságában kibontakozott előtte. – Eh, mit, cukorzsák! Hej, pilóta, add kölcsön a bárkád összes vitorláit!

Egy fez koszorúzta fej bukkant elő a farvitorla mögött, pontosan két félre vált, amint a vigyorgás átcikázott rajta, aztán továbbimbolygott. A sebesült nadrág tulajdonosa, akinek minden ruházata egy zubbony meg egy szürke flaneling volt, tovább folytatta a goromba öltögetést, míg Dick vigyorogva hajolt a vázlata fölé.

Vagy húsz bárka állt ott, orrával a homokzátonyon, ahol mintegy fél tucat hadosztályból való angol katonák fürödtek vagy ruháikat mosták. Nagy halomban hevertek egy helyen hadbiztossági ládák, alattság-tekercsek, cukorzsákok, lisztes meg muníciós ládák, jelezve, hogy