Zöld gyep, zöld asztal

By Kellér Andor

Kellér Andor (Budapest, 1903. május 5. – Budapest, 1963. augusztus 20.): író, újságíró.
1921-ben, 18 évesen Az Ujság c. napilap belső munkatársa.
1923-ban Revü címmel rövid ideig színházi és irodalmi lapot is szerkeszt.
1924–25-ben a Világ, majd újból Az Ujság munkatársa.
A 30-as években különböző napilapoknak dolgozott (8 órai Újság, Reggel, Népszava). Ekkor már három regényével szerzett magának nevet az irodalomban is (A gyűlölet angyala, Szaxofon, Rulettkirály).
1942-ben munkatáborba hurcolták.
1945 után a Világosság olvasó szerkesztője.
1948–1949-ben a Szabadság munkatársa.
1954–56-ban a Művelt Nép folyóiratnál dolgozott.
1957-től haláláig az Esti Hírlap főmunkatársa.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633745700

Book preview

KELLÉR ANDOR

ZÖLD GYEP,

ZÖLD ASZTAL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

978-963-374-570-0

© Kellér Andor jogutódja

©Fapadoskonyv.hu Kft.

A JÁTÉK VARÁZSLÓJA

Ez a férfi, aki az élet két legsikamlósabb parkettjén, a zöld gyepen és a zöld asztalon soha nem csúszott el, még csak meg sem tántorodott, máig is foglalkoztatja a képzeletet. Az egyetlen volt, aki nyert. Majdnem negyven éve halt meg, és temérdek földi kincset hagyott rokonára, akit soha nem látott, akit csak hírből ismert. De a személyét övező legenda azóta sem aludt el. Mi volt a titka a halk beszédű, szomorú szemű, örökké fázó embernek? Micsoda titkos frigyre lépett a szerencsével, amely egy aforizma írónk szerint olyan, mintha az anya keze a túlvilágról simogatna. Vagy talán ki lehet harcolni, erőszakolni a szerencsét? Igaz lenne az, amit Joseph Chamberlain állított: „A szerencse nem egyéb, mint az apró részletek pontos figyelembe vétele." Az annalesek számon tartják a világ nagy nyerőit, azokat, akiknek sikerült… de hol vannak ők, Garcia, a spanyol, aki milliókat nyert Monte Carlóban, koldusszegényen halt meg. Szemere volt az egyetlen, aki életének tanúsága szerint legyőzte az idegrendszer, a logika és tulajdonképpen a számok törvényét is, s alkonyi óráiban megállapíthatta, hogy nyert, vagyonát egyre gyarapította és az egykori, apanázsból élő követségi titkárból milliomos lett. Mi volt a titka?

A játék varázslója volt. A játékszenvedélyt a gyerekszobából hozzuk magunkkal. Talán az volt Szemere titka, hogy felnőtt módon játszott? Kicsit kívül maradt az egészen. Hűvös és közönyös lénye nem perzselődött meg abban a forróságban, amely óhatatlanul ott lebeg mindenütt, ahol játszanak. Rendszerező és megőrző agyvelejében jól megfértek a görög és latin szerzők tanításai, politikai elméletekkel és a lóverseny handicap-skáláival.. De e különös lény talán semminek sem tudott igazán örülni. Ellentmondások keveredtek benne Gőgös és zárkózott kaszinótag volt az arisztokraták között, de bármilyen alvilági figura kopogtatás nélkül beléphetett hozzá.

Mintha Jókai valamelyik regényéből lépett volna ki, furcsa különcségeivel az egykori követségi titkár, aki tikkasztó forróságban is feltűrt gallérú kabátban járt, és mindig csukott fiákerben ült. A lehetetlenből csinált lehetségest, csak a megoldhatatlan feladat izgatta, az élet könnyű és egyszerű leckéi untatták. Romantikus volt, de a tények romantikusa. Nem az úszó felhőket nézegette, hanem a kacéran eliramló pénzt kergette. Addig kergette, míg meg is találta, és meg is tartotta.

A dualizmus korában élt. Akkoriban a születési előjogokban nemcsak azok hittek, akiknek előnyük származott belőlük, hanem többségükben azok is, akiket a kiválasztottak előjogaival megaláztak és kirekesztettek Szemere egy laza lelkiismeretű történésszel bebizonyíttatta, hogy familiáris hagyományuknak históriai alapja van: honfoglaló családból származik, Huba véréből. Szemere de genere Huba. De ne higgyük, hogy a leszármazási táblázat révén lett hangadó a budapesti Nemzeti Kaszinóban, vagy a bécsi Jockey Clubban. Leleményesen szerzett barátokat és fegyverzett le ellenségeket, fonta a szálakat, és egy angolna hozzá képest ormótlan medve volt,a hogy a rá kivetett horgok elől kisiklott. Persze voltak ellenségei, de végül még azok is megenyhülten néztek rá, akiket játékban kifosztott. Világa örökre elmerült, de egy emberöltővel a halála után, még mindig él az emlékezetben. Minthogy hasznos dolgot tulajdonképpen soha nem művelt, igazán sok, hogy ezt elmondhatjuk róla.

Az bizonyos, hogy Szemere Miklós sűrítetten élt; egy éjszakai kártyacsatában, vagy egy „fontos" futam lefutása alatt több élményt tárolt, mint az átlagos és szerény halandó hatvan esztendő alatt. Igazán jól csak három helyen érezte magát: a pesti Pannoniában, a bécsi Sacherben és a lóversenytéren.

Mindig hotelben lakott: mintha csak átutazó lenne a földi árnyékvilágban, és nem vágyna letelepedésre. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nem volt, amely arra mutatott, hogy kibírta volna a tartós lekötöttséget, az állandósult életformát. Csak szállása volt, lakása nem. Természetesen nem házasodott.

A lóversenyen annyi évtized után, hogy már nem él, még mindig jelen van. Tavasszal is, amikor a fák rügyezni kezdenek, és a turf alakjai reményektől fűtve abban bizakodnak, hogy talán majd az idén! És ősszel is, amikor sárguló levelek ropognak a léptek alatt, és a lovacskák már téli szőrben baktatnak a jártatóban.

A KISBIRTOKOS FIA

Nagybátyja, a költő Szemere Miklós, figyelmeztette unokaöccsét, hogy mindig tartson távolságot. Lehetőleg ne tegeződjék. A poéta nagybácsi elbeszélte, hogy magázódott Kazinczy Gáborral, a forradalmi idők híres szónokával, aki „ildomos, formás viseletű" férfiú volt. Egy napon összetegeződtek. Fél órára rá Kazinczy Gábor már leszamarazta. Miklósnak gyakran elmélték a családban, hogy Pál nagybátyja, aki később elesett Perlasznál, mindig urambátyámozta édestestvérét, Lászlót, aki negyvennyolcban mint a hajdú-huszárok parancsnoka halt meg. Alig volt néhány év különbség közöttük, és együtt szolgáltak mint tisztek, de soha nem tegeződtek. Így tehát a hűvös közöny és távolságtartás családi hagyomány a Szemeréknél.. Nevelték rá Miklóst.

Kis-Azaron született, 1856-ban, Szemere István és Tőrös Mária fia. A berzéki kúrián nevelkedett, majd a gimnáziumot Miskolcon és Sárospatakon végezte. Pataki diák korában érte első csalódása. Egy barátja szüretre hívta. Jókor reggel fuvarost fogadott, a hosszadalmas út végén estefelé érkezett a rázós szekér a szőlőhegyre, túl Mezőcsáton.. Soha azon a vidéken nem járt. Kérdezgette, hogy a barátja családjának hol a szőlője?

– Sehol, fiatalúr, nincs azoknak a hegyen szőlőjük.

Kiderült, hogy iskolatársa becsapta. Ez az élmény mélyen bevésődött emlékezetébe, és ettől fogva gyanakvó lett. Félt, hogy rászedik.

Apját áhítattal hallgatta. Az öregúr az ősökről beszélt. Huba vezérről és az 1280 körül élt Aba nemzetségbeli Gereven comesről, akinek Miklós tizennyolcadik ízig egyenes leszármazottja, és akinek másik vonalon tizenhatodízigleni utódja II. Rákóczi Ferenc fejedelem volt. Szemere István azt is elmondta fiának, hogy a famíliában mindössze egy idegen „beütés" volt, a bájos német Stolz Magdolna, Szemere Kelemen visegrádi várkapitány felesége, Hunyadi Mátyás király második asszonyának, Aragóniai Beatrix királynénak az udvarhölgye. A Szemerék ott voltak Mohipusztánál, Rozgony mezején és a mohácsi csatatéren. 1848-ban Perlasz sáncainál esett el Pál, a 10. honvédzászlóalj vitéz parancsnoka Bertalan, a miniszterelnök, száműzetésbe került. János, a kormánybiztos, Josephstadt börtönében vakult meg. Csak a maga viselt dolgairól nem beszélt szívesen az öregúr. Honvédfőhadnagy volt a szabadságharcban. Egyszer Szerencsen át vezette csapatát. A szerencsi templomban porladoztak Rákóczi György csontjai. Pihenés közben a főhadnagy legénységével összeszedette a nagy magyar maradványait, később márványurnát készíttetett hozzá, így őrizték meg a hamvakat. A szabadságharc leveretése után Szemere István egy ideig bujkált, aztán megkegyelmeztek neki.

Miklós bámulta apja egykedvű tempósságát, nyugalmát, vágytalanságát, de igazán gyengéd viszonyban csak anyjával volt. Anyja tüzelte becsvágyát, ő magyarázta, hogy meg kell szerezni a kamarásságot, mert ahhoz jogcíme van ősei után. Fölfelé kell nézni. Gimnázium után a Theresianumba íratták be Szemere Miklóst. A merengő tekintetű, zömök, széles vállú, akkor még hullámos hajú, viaszsárga arcú fiatalembert nem kedvelték a vörös téglás, előkelőséget és kiválasztottság sugárzó épületben. Kerülte a zajos társaságot; az álmodozást szerette, a magányt. Ha a tanárok szeme csak pillanatra is elfordult a növendékekről, a fiókból rögtön előkerült a kártya. Szemerét is hívogatták. Ilyenkor udvarias mosoly jelent meg vékony száján, és elhárította a meghívást: „Nem szoktam." De a játékot és a játékosokat figyelte. Egyetlen mozzanat sem kerülte el érdeklődő tekintetét. A gyermek- és férfikor határán már öregesen megfontolt volt, semmit sem sietett el és semmit sem tartott sürgősnek. Könyveit bújta: Shakespeare-t, Fénelont, Rousseau-t, Pestalozzit és a hadtörténelmi munkákat. A feladatokra készülődött és furcsállotta, hogy azt kívánták tőle, hogy leüljön kártyázni. Megfossza magát a pihenő órák édes elmélkedéseitől? A csendes olvasások élményeitől?

Ekkor még utálta és megvetette a kártyát.

Vakációra hazautazott Berzékre.. Kétszázötven hold föld, falusi kúria. Szemere István a tornácon pipázott, latin autorokat olvasott. Anyja Miklóska kedves túrós csuszáját főzte. És juhhúsos köleskását készítési fortélyát a famíliában Mátyás király ideje óta őrizték. Esténként csöndesen beszélgettek, keveset, de Miklós a kevésből is sokat értett. Egy év alatt a család nem költheti el felét sem annak, amit például a Baltazzi-fiú bent a Theresianumban délutáni szieszta közben egy lapra föltett. A fülében ott csengtek apja szavai a múltról, és szomorúan ébredt az ellentétre. Amikor bejelentette apjának, hogy diplomata szeretne lenni, az öreg keserűen nevetett:

– Pénz kell ahhoz, fiam – és leverte csibukjáról a hamut.

Az anyja csöndesen megszólalt.

– Ha pénz kell – lesz. Ad majd Andor bácsi.

Az öreg legyintett. Pedig Andor bácsi, Semsey Andor, Szemeréné nagybátyja mégiscsak segített. Akkoriban, ha egy fiatalember diplomáciai pályára készült, köteles volt kimutatni bizonyos járadékot, amelyből „állásához méltóan" élhet. Semsey Andor nyolcezer forint évi apanázst biztosított unokaöccsének..

Pawlowski udvari tanácsos, a Theresianum igazgatója, nagyra becsülte Szemere Miklóst. Valósággal megdöbbent, mikor a fiatalember bejelentette: otthagyja a Theresianumot.. A kérdő tekintetre Miklós nem szívesen válaszolt, nem szeretett tapintatlan lenni, de hazudni sem akart, és így inkább kivágta az igazat.

– Miklós bátyám, a költő, Lasztóczról írt levelet. Óóvott attól, hogy elnémetesedjem. Ezért hagyom itt az intézetet.

A Theresianumból való távozás után Felméry Lajos, a híres humanista nevelte Miklóst. Aztán Genfbe került. Ott szorgalmasan hallgatta Charler Vogt előadásait. Annyira kitűnt, főleg két tantárgyban, geológiában és zoológiában hogy tanára felfigyelt rá, és minden vasárnap vendégül látta asztalánál. Ebéd után a tudós az asztalnál szolgáltatta fel a feketekávét. „Evés után ülve kell maradni, így kívánja az egészség. Nem szabad ebéd után felugrani az asztaltól." Ehhez a szokáshoz Szemere Miklós haláláig hű maradt.

Genf után Oxford következett. Az ottani élmények is mélyen bevésődtek az emlékezetébe. Alig néhány nappal azután, hogy Oxfordba került, az egyik kínai egyetemi hallgatót, aki pedig a külügyminiszter fia volt, kitették az egyetemről, mert ötven font adósságát nem rendezte idejében. Ezt is jól megjegyezte magának. Évek múlva is gyakran beszélt arról, meg is írta egyik röpiratában, hogy Oxfordban nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is.

Követségi szolgálatba lépett. Az első állomás Párizs volt. Csak néhány hónapig tartott. Kevés emléke maradt róla. Egy estély a köztársasági elnöknél, egy délután Munkácsy Mihálynál. És a Grand Prix izgalmas finise. Négy ló csaknem egy vonalban haladt át a célvonalon. Egy ismerőse megmagyarázta, milyen nagy sportértékű a háromezer méteres verseny, amelynek gondolata és megvalósítása Morny hercegtől, III. Napóleon lóverseny-kedvelő miniszterétől származott.

Azután Pétervár az új állomáshely. Akkor már olvasta a Háború és békét, és izgalommal várta a pillanatot, amikor meglátja a Téli palotát, a hótól csillogó utcákat, a szánokat, a bűvös és rejtelmes várost, amelyben Andrej herceg és Pierre, a kövér Pierre éltek. Nem csalódott. A berzéki kúria tornácán nem is álmodott a gazdaságnak olyan bőségéről, amilyent ott talált. A zempléni kisbirtokos fia bekerült a társaságba, és nagyhercegekkel barátkozott. Éjszaka együtt mulatott egy orosz arisztokratával, Gizicky Josip gróffal, akinek birtoka akkora volt, mint a régi Magyarország. Pétervárott kiderült, hogy a nyolcezer forintos apanázs csak koldusgaras a pétervári káprázatos pénzszórós fényűzésben.

Elvesztette önbizalmát, kerülte az estélyeket, a mulatókat, kimaradozott a társaságokból. De  néha fejárt a pétervári Yacht-klubba, ahol némán, karba tett kézzel figyelte a játékot. S egy este hozzálépett egy fiatal pétervári úriember, afféle semmittevő, aki az apja, Samakott csendőrségi főparancsnok tekintélyéből és pénzéből élt. Azt kérdezte, játszana-e pikét. Szemere bólintott. Leültek és eleinte az orosz nyert. De aztán éjféltájban megfordult a szerencse és hajnalban, amikor leszámoltak, Samakoff 14 000 rubelt veszített. Kezdetben kicsiben ment a játék, de ahogy az orosz veszített, folyton duplázott. Két hétig minden