Holdbéli utazás

By Cyrano de Bergerac

Cyrano de Bergerac regényes alakját a magyar olvasó elsősorban Rostand népszerű tragikomédiájából ismeri: a kötekedő, nagyszájú s sziporkázón szellemes párbajhőst és költőt, akinek harciassága gyengéd és érzelmes szívet, és önfeláldozó jóságot leplez. Valóban ilyen volt a történelmi Cyrano is, de még sokkal gazdagabb egyéniség: nemcsak félelmes kardforgató, hanem ismeretekre szomjazó szellem, a hagyományok ellen lázadó materialista gondolkodó, a 17. század első felének egyik legtehetségesebb írója.
Igazi halhatatlanságát Cyrano regényeinek, elsősorban a Holdbéli utazásnak köszönheti. Ez a mű nemcsak úti-, hanem filozófiai regény is, amelynek minden lapján játék és találékonyság, bizarr furcsaság és felvilágosult gondolkodás találkozik. A mindvégig szórakoztató és izgalmas regény engesztelhetetlenül állást foglal az egyházi hatalommal és a skolasztikus világfelfogással szemben. A mű a felvilágosodás egyik igen jelentős előkészítője – így kapcsolódik az emberi haladás állandó áramlatába –, ez adja meg időszerűségét a mai olvasó számára is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633443880

Book preview

CYRANO DE BERGERAC

HOLDBÉLI UTAZÁS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-344-388-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szávai Nándor jogutódja

Fordította:

SZÁVAI NÁNDOR

A fordítás az először 1657-ben megjelent szöveget veszi alapul, s az akkor kihagyott részeket a párizsi kézirat alapján pótolja.

A müncheni kéziratból vett pótlásokat lábjegyzetben megjelöltük.

Holdtölte volt, az ég felhőtlen, s esti kilencet ütött az óra, amikor Párizs környékéről, Clamart-ból visszatérve (ahol a helység ura, ifjabb Cuigy úr több barátommal együtt vendégül látott), útközben azokkal a változatos gondolatokkal szórakoztunk, melyeket ez a sáfránygolyóbis ébresztett bennünk. Így aztán szemünket e nagy csillagra függesztve, egyikünk afféle égi nyílásnak vélte, melyen át az üdvözült lelkek dicsőségét láthatjuk; a másik meg, hitelt adva régi meséknek, úgy képzelte, hogy Bacchus talán éppen ott tartja égi kocsmáját, s a teliholdat rakta ki cégérül; egy harmadik meg azon erősködött, hogy rézkorong ez, melyen Diana Apolló gallérjait vasalja; egy negyedik úgy vélte, hogy az ott maga a nap, mely este, levetve sugarait, egy lyukon át figyeli, mit csinálnak a világon, mikor ő távol van.

– Én pedig – mondom nekik –, aki szintén csatlakozni akarok lelkességetekhez, azt hiszem, s ez nem afféle csattanós elmejáték, amilyenekkel ti az idő múlását siettetitek, hogy a hold maga is világ,[1] akárcsak a miénk, amely amannak a holdja.

Néhány társam nagy mulatsággal hallgatta szavaimat.

– Talán – mondtam – most a holdban is kinevetnek valakit, mert azt állítja, hogy a mi glóbusunk is világ.

De hiába bizonygattam, hogy Püthagorasz, Epikurosz, Démokritosz, s napjainkban Kopernikusz és Kepler is hasonló véleményen van, csak még jobban hahotáztak.

De ez a gondolatom, melynek merészsége nagyon is megfelelt kedélyállapotomnak s amelyet az ellenvetések csak megerősítettek, végül olyan mélyen belém fészkelődött, hogy ezer meghatározást is találtam a holdról, melyeket aztán utunk végeztéig sorjában elmondtam; s mivel ezt a furcsa elképzelésemet szinte komoly érvekkel bizonygattam, végül már magam is közel voltam ahhoz, hogy elhiggyem, mikor aztán valami csoda vagy véletlen, a Gondviselés, a jószerencse vagy valami más, amit talán látomásnak, elképzelésnek, agyrémnek vagy bolondságnak tartanak, végre megadta azt az alkalmat, amelyről most szólni fogok.

Hazaérve felmentem a szobámba, s egy nyitott könyvet találtam az asztalomon; nem én tettem oda. Cardano[2] műve volt. Nem akartam elolvasni, de szemem önkéntelenül is megakadt egy történeten: a filozófus itt arról beszél, hogy miközben egy este gyertyafénynél dolgozott, a zárt ajtón át két magas aggastyán lépett a szobájába, kérdéseire elmondták, hogy holdlakók, s máris eltűntek.

Nagyon csodálkoztam, hogy a könyv csak úgy a maga erejéből az asztalomra került, s éppen abban az időben és azon a lapon kinyitva; isteni sugallatnak tartottam a véletlenek e láncolatát, s úgy véltem, fel kell világosítanom az embereket, hogy a hold szintén világ.

– Hát nem? – töprengtem magamban. – Hiszen miután egész nap erről a dologról beszéltünk, ez a könyv, az egyetlen talán, amely ilyen sajátos módon szól erről a tárgyról, könyvtáramból asztalomra repül, értelmes lénnyé változik, és éppen e csodálatos kaland történeténél nyílik ki; szememet meg mintha valami külső erő vonzotta volna oda, hogy elmémben gondolatok, akaratomban pedig új szándékok ébredjenek!… Nyilvánvaló – folytattam –, hogy az a két aggastyán, aki e nagy férfinak megjelent, most idehozta az én könyvemet is, s ők nyitották ki ezen az oldalon, csak azért, hogy megtakarítsák egy új nyilatkozat fáradságát.

– De – tettem hozzá –, csak akkor tudom megvilágítani e kétségemet, ha magam is felmegyek oda.

– Miért is ne? – bátorítottam magamat. Annak idején Prométheusz is felment az égbe, hogy elragadja a tüzet. Miért ne tehetném meg én is? Miért ne remélhetném, hogy nékem is sikerül?

E hetvenkedést, amelyet valami lázroham megnyilvánulásának tarthatnak, csakhamar az a reménység követte, hogy meg is valósíthatom ezt a szép útitervemet: hogy a végére járjak, bezárkóztam egy elég távol fekvő vidéki házba, ahol, miután sokáig eltűnődtem a célomnak megfelelő eszközökről, a következő módon igyekeztem az égbe jutni.

Rengeteg harmattal töltött fiolát aggattam a testemre, s amikor a nap sugarai már erősen tüzeltek, a meleg, akárcsak a vastag felhőket, az ég felé vonzotta őket, s csakhamar olyan magasra emelkedtem, hogy máris túljutottam a középső rétegen.[3] De mivel a vonzás túlságosan erős volt, s nem a hold felé közeledtem, ahogy pedig szándékomban volt, hanem, amint láttam, egyre távolabb kerülök tőle, több fiolát eltörtem, míg csak azt nem éreztem, hogy súlyom erősebb a vonzásnál, s megint a föld felé szállok.

Nem is tévedtem, mert csakhamar földet értem, s ha a levegőben töltött órákat számítom, éjfél felé járhatott az idő. Mégis azt kellett látnom, hogy a nap akkor érte el a horizont legmagasabb pontját, vagyis, hogy dél van. Gondolhatják, mennyire meglepődtem: olyan nagyon, hogy nem tudva minek tulajdonítsam ezt a csodát, arcátlanul azt képzeltem, hogy merészségemet látva Isten másodszor is az égre akasztotta a Napot,[4] mivel meg akarta világítani e hősi vállalkozásomat.

Csodálkozásomat még az is növelte, hogy nem ismertem a vidéket, ahol voltam, pedig, úgy véltem, egyenesen szálltam felfelé, s most ugyanazon a helyen kell lennem, ahonnan elindultam. Magamon hagyva felszerelésemet egy kunyhó felé igyekeztem, mert ott füstöt láttam; de amikor már csak egy pisztolylövésnyire voltam tőle, azon veszem magam észre, hogy egy sereg mezítelen ember fog körül.

Álmélkodva figyeltek, mert, gondolom, még sosem láttak embert fiaskókból tákolt ruhában. És hogy felszerelésem természetét illetően még jobban megzavarodjanak, azt is látniuk kellett, hogy járás közben alig érintem a földet: azt persze nem tudhatták, hogy a déli nap melege testem legkisebb mozdulatára is a levegőbe emel harmatcseppjeimmel együtt, s hogy ha fioláim mind megvannak, szemük láttára akár az égbe is szállhattam volna.

Meg akartam őket szólítani; de mintha a rémület valamennyit madárrá változtatta volna, egy szempillantás alatt eltűntek a közeli erdőben. Az egyiket mégis elfogtam, mivel lába nyilván nem engedelmeskedett a szívének. Nagy nehezen megkérdeztem tőle (mert nagyon lihegtem), milyen messze vagyunk Párizstól, mióta járnak Franciaországban mezítelenül az emberek és miért menekülnek tőlem olyan iszonyattal.

Akihez szóltam, egy olajszínű aggastyán, mindjárt a lábam elé vetette magát; majd a feje felett egybekulcsolta két kezét, kinyitotta a száját és becsukta a szemét. Sokáig makogott a foga között, de egyetlen értelmes szavát sem hallottam, s így beszédét egy néma ember rekedt mormogásának véltem.

Nem sokkal később egy század dobszóra menetelő katonát láttam, majd észrevettem, hogy két ember kiválik a csoportból és felém tart. Amikor már olyan közel voltak, hogy hallhatták szavamat, megkérdeztem tőlük, hol vagyok.

– Franciaországban – felelték –, de mi az ördögnek bújt ilyen maskarába? S hogy lehet, hogy nem ismerjük? Már megérkeztek volna a gályák, s ön a kormányzó úrhoz siet jelentéstételre? És miért öntötte a pálinkáját ilyen sok apró fiaskóba?

Minderre én azt feleltem, hogy nem az ördög dugott ilyen maskarába; hogy azért nem ismernek, mert minden embert mégsem ismerhetnek; arról meg sosem hallottam, tettem hozzá, hogy a Szajnán gályák is érkeznének Párizsba; hogy semmi jelentenivalóm a kórházfelügyelő úrnak,[5] s hogy nincs is nálam pálinka.

– No no! – mondták, megragadva a karomat –, legénykedünk, mi? A kormányzó úr tudni fogja, hogy ki maga!

Csapatukhoz vezettek, és itt megtudtam, hogy valóban Franciaországban vagyok, de az Újban,[6] s nem sokkal később már be is mutattak az alkirálynak, aki megkérdezte, honnan jöttem, mi a nevem és a rangom; s miután, elmondván utam kellemes sikerét, megfeleltem néki, akár mert hitt beszédemnek, akár mert úgy tett, mintha hinné, kegyesen egy szobát adott nékem a maga lakásában. Nagyon örültem, hogy ilyen emelkedett gondolkodású férfival találkoztam, aki egy cseppet sem csodálkozik, amikor azt mondtam, hogy a föld nyilván forgott repülésem közben, mivelhogy Párizstól két mérföldre kezdtem emelkedni, s aztán szinte merőleges vonalban Kanadába zuhantam vissza.

Este, amikor már az ágyba készülődtem, a szobámba lépett és így szólt:

– Nem zavarnám meg nyugalmában, ha nem gondolnám, hogy aki fél nap alatt ilyen nagy utat tud megtenni, ahhoz is ért, hogy egyhamar ne fáradjon el. Még nem is mondtam – tette hozzá –, milyen mulatságos vitám volt önnel kapcsolatban a mi jezsuita atyáinkkal? Váltig erősködnek, hogy ön varázsló; s legfeljebb azt a kegyet érheti el náluk, hogy csupán szélhámosnak tartsák. S valóban, az a mozgás, amely ön szerint a föld sajátja, elég kényes paradoxon; ami meg engem illet, hogy őszintén szóljak, én azért nem osztom a véleményét, mivel, ha csak tegnap indult is Párizsból, a föld mozgása nélkül is ideérkezhetett; mert ha önt a nap mozgatta, fiaskók segítségével, nem hozhatta-e mindjárt ide, hiszen Ptolemaiosz[7] és a modern filozófusok szerint éppen azt a kerülőt futja meg, amelyet ön a földnek tulajdonít? Aztán hogyan képzeli ön, hogy a nap mozdulatlan, mikor pedig látjuk a járását? és mi a valószínűsége annak, hogy a föld ilyen gyorsan forog, amikor szilárdnak érezzük a lábunk alatt?

– Uram – válaszoltam néki –, nagyjából elmondom azokat az okokat, amelyek erre az ítéletre késztetnek. Először is, maga a józan ész sugallja nékünk, hogy a nap a világmindenség középpontjában helyezkedett el, hiszen minden természetes testnek szüksége van erre az alapvető tűzre; éppen azért lakik e birodalom szívében, hogy gyorsan kielégíthesse bármelyik rész szükségletét, amint a nemzések kiváltó oka is mindig a test középpontjában van elhelyezve, hogy hatása egyenletesen és könnyebben érvényesüljön; a bölcs természet is így helyezte el a nemzőszerveket az emberben, a magházat az alma közepén, a magokat a gyümölcs belsejében; így védi a hagyma százszorosan rétegződő héjával azt az értékes csírát, amelyből tízmillió új hagyma meríti lényegét. Mivel pedig ez az alma parányi, önmagában zárt mindenség, magháza is melegebb többi részénél, ez az ő napja, amelyből a glóbusát fenntartó meleg kisugárzik; s a csíra, e vélekedés szerint, a kis világ kicsiny napja, amely e kis tömeg éltető sóit melengeti és táplálja.

Mindezt feltételezve tehát azt mondom, hogy szüksége lévén fényre és hőre, valamint e nagy tűz hatására, a föld önmaga körül forog, hogy minden porcikája egyenletesen részesüljön e létét fenntartó erőben. Éppen olyan nevetséges volna azt hinni, hogy e hatalmas fénylő test egy számára jelentéktelen pont körül forog, mint arra gondolni, hogy, amikor pacsirtát sütünk, a kemencét forgassuk körülötte. Más szóval, ha a napnak tulajdonítjuk ezt a fáradságot, mindjárt azt is képzelhetjük, hogy az orvostudománynak van szüksége a betegre; hogy az erősnek kell meghajolni a gyenge előtt, s a nagynak a kicsit szolgálni; s hogy nem a hajó cirkál egy tartomány partja mellett, hanem a tartományt kéne mozgatni a hajó körül.

Ha pedig csak nehezen tudja megérteni, hogy mozoghat egy ilyen súlyos tömeg, vajon, s erre feleljen, kérem, könnyebbek-e a csillagok és az egek, melyeket pedig olyan szilárdnak vél? Mivel tudjuk, hogy a föld kerek, még mindig egyszerűbb, ha formájából a mozgására is következtetünk. De az eget miért vélnénk gömbölyűnek, hiszen ezt semmiképp sem állíthatjuk, márpedig, ha nem ez a formája, biztos, hogy nem tud mozogni. Nem is az önök