El Dorado

By E. A. Rodriguez (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448045

Book preview

E.A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

EL DORADO

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-804-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

EL DORADO

„Tengeren túl, napnyugatra

Aranyváros integet,

Sziklás hegyen, völgyön által,

Arra húz a végzeted…

Eldorádó hol lehet?…"

E. A. POE

I. RÉSZ

PIZARRO ÚTJA

I. FEJEZET

FRANCISCO PIZARRO

Az Úr 1529. esztendejében láttam először Francisco Pizarrót. Akkor még nem sejtettem, hogy a híres konkvisztádor milyen nagy szerepet játszik majd életemben, és hogy sorsom menthetetlenül összekapcsolódik az övével.

Három éve voltam a királyi udvarnál, és a nagy felfedezések híre bennem is felkeltette a kíváncsiságot a távoli, csodálatos országok iránt.

Mexikó meghódítója, Marques de Valle, vagy ismertebb nevén Cortez, sokszor megfordult ebben az időben a királyi udvarnál, és őfelsége gyakran kikérte tanácsát. Hősiességéről legendákat beszéltek egész Castiliában. Külsejében volt valami, ami a sasra emlékeztetett; talán leginkább a nézése.

Cortez is a teremben volt, amikor az uralkodó először fogadta Pizarrót. A király, vagy ha úgy tetszik, a császár őfelsége fázósan kuporgott a trónus violaszínű homályában. Prémmel szegélyezett, sötét bársonyruhát viselt, inkább tudósnak vagy orvosnak gondolhatta volna az ember, mintsem uralkodónak. Őszes haja és szakálla rendezetlen hullámokban vette körül sápadt arcát. Görnyedten és fáradtan ült a trónon, áttetsző, sárgás keze mozdulatlanul pihent a dúsan aranyozott, oroszlánfejben végződő karfán.

Pizarro letérdelt a trón előtt, aztán felegyenesedett, és választékos szavakkal üdvözölte őfelségét. Jól megfigyeltem arcát, amíg beszélt, és első pillanatban határozottan ellenszenvesnek találtam. Hosszú, szőke szakálla deresedni kezdett, acélkék szeme hidegen és kifejezéstelenül csillogott. Nem gondoltam róla, hogy lelkesedni is tud valamiért – talán éppen ezért lepett meg mindnyájunkat ékesszólásával. Az egykori disznópásztor – ha csakugyan az volt – mindenesetre jól ismerte az udvar nyelvét, és varázslatos színekkel festette meg a távoli világ képét.

– Hatalmas birodalom terül el Mexikótól délre, a hegyek mögött, ahol a bennszülöttek arannyal díszítik házaikat, aranypohárból isznak, és ahol az ezüst oly bőven található, mint nálunk a vas vagy az ólom – mondta befejezésül.

A király fakó, kissé kipirult pillantása Cortezt kereste.

– Mi a véleményed a hallottakról?

Mexikó meghódítója nem felelt azonnal. Tekintetével Pizarrót méregette, majd a trónusnak koronával díszített baldachinjára bámult, mintha onnan akarná a feleletet leolvasni. Tisztában volt azzal, hogy egyetlen szóval eldöntheti Pizarro sorsát, és éppen ezért nem akarta válaszát elsietni.

– Mindenesetre jó lenne, ha a szép szavakat bizonyítékok is támogatnák! – Pizarro tapsolt. Az ajtókat takaró címeres drapériák szétváltak, és egy kis csoport tartott a trón felé. Büszke tartású, díszesen öltözött férfiak voltak. Testüket finom gyapjúköntös fedte, és lábukon aranypántokból készült sarut viseltek. Első pillantásra is feltűntek a súlyos fülbevalók, amelyek természetellenesen megnyújtották az idegenek fülcimpáit. Hajukon fekete gyapjúból font karika volt. Mellükön és karjukon nehéz aranyláncok csillogtak, és vezetőjük színes tolldíszt viselt a fején.

A díszesen öltözött férfiakat félmeztelen emberek követték, akik nehéz ládát cipeltek. Pizarro intésére a férfiak felnyitották a láda fedelét. Szinte hihetetlen, mi minden volt a ládában összezsúfolva: színaranyból készült edények, smaragdokkal ékes karperecek és láncok, ezüstfonállal átszőtt ruhák, aranyhegyű nyílvesszők és más fegyverek. A ruhákon különféle furcsa alakok, növények és csodálatos állatok pompáztak. Vörös és hófehér tollak valóságos erdeje került ki a ládából, de legcsodálatosabbak mégiscsak a különféle aranyedények voltak: némelyike fantasztikus szökőkútra emlékeztetett, de volt köztük olyan is, amely azokra a hosszú nyakú tömlőkre hasonlított, amelyekben a nehéz spanyol borokat tartották Sevilla és Granada környékén.

– Csodálatos – morajlott végig a termen az izgalom.

– Ezeket a szerény ajándékokat hoztam magammal Peruból, vagy ha felséged is úgy akarja: Új-Castiliából – mondta Pizarro.

– Új-Castilia – mormogta az uralkodó –, nem is rossz elnevezés. Ajándékaid szépek, de mivel bizonyítod, hogy nemcsak kivételes ritkaságokat hoztál, hanem hogy az arany és az ezüst valóban bőven található az ismeretlen birodalomban?

– Panamában mindenki csodákat beszél arról az országról – válaszolta a konkvisztádor élénken. – Arany és ezüst díszíti a templomokat és fehér palotákat… Órákig mesélhetnék a roppant falakkal körülvett városokról és a napfényben szikrázó gúlákról, amelyek az egyiptomi piramisokkal vetekednek. Nagy nép él ott mérhetetlen gazdagságban és jólétben.

V. Károly kissé előrehajolt, ujjai halkan koppantak a trónus aranyozott karfáján.

– És ki, vagy kik uralkodnak ezen a népen?

– Az inkák, felséges uram.

– Kik azok?

– A bennszülöttek szerint a Napisten gyermekei.

– Napisten – ráncolta össze homlokát a király. – Ilyen istent nem ismerek. Mit tudsz az inkákról?

– Sokat én sem tudok róluk – vallotta be Pizarro. – Azt beszélik, csodálatos palotában laknak, és nagy hadsereget tartanak.

– És hogy akarod őket legyőzni?… Azt hiszed, a mexikói csoda újra megismétlődhetik?

– Én csak annyit tudok, hogy néhány merész ember sok mindenre képes! Engedélyt kérek felségedtől egy expedíció megszervezésére. Mindössze egy hajóra volna szükségem, és kétszáz emberre.

– Mi a véleményed? – fordult az uralkodó Cortezhez.

– Az ajánlat mindenesetre megfontolandó – hangzott a válasz.

A király bólintott.

– Helyes. Néhány nap múlva tudatni fogjuk híveinkkel elhatározásunkat.

V. Károly felemelkedett helyéről, és bizonytalan léptekkel lejött a trón lépcsőjén. Az alabárdos őrök kemény, csörrenő mozdulattal vasszobrokká merevedtek. A görnyedt hátú, fekete ruhás ember, akiben Castilia a királyát és a német nép a császárát tisztelte, ébenfa botjára támaszkodva botorkált a kijárat felé. Olyan volt, mint egy szerzetes, aki cellája felé indul… Sötét árnyéka lomhán és eltorzultan kúszott utána a mozaikpadlón. Három héttel később az uralkodó aláírta azt az okmányt, amelynek értelmében Francisco Pizarro lesz a meghódítandó Peru kormányzója, évi egymillió dukát fizetéssel.

A konkvisztádor olyan jogokat nyert, mint annak idején Cortez: engedélyt kapott erődítések és várak építésére, viszont kötelezte magát nagyszámú zsoldos tartására. A koronatanács kijelölt néhány szerzetest, akik arra voltak hivatva, hogy a bennszülötteket megtérítsék. A királyi okiratban két pap neve is szerepelt; az egyikben régi tanítómesteremet tiszteltem, és ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy csatlakozzam Pizarro expedíciójához. A hírnév és a várható zsákmány nem csábított, sokkal inkább a kíváncsiság.

A konkvisztádor engedélyt kapott, hogy embereket toborozhasson Sevillában és Toledóban. Pizarro értette a módját, hogy híveket szerezzen magának. Ékes, fellengzős szavakkal beszélt az aranyországról, és ha jól emlékszem, valami Tumbec nevű várost emlegetett, ahol állítólag arannyal és ezüsttel borított paloták vannak. Sok szó esett egy Almagro nevű emberről is, aki Panamában készítette elő az expedíciót.

Almagro neve egyébként a szerződésben is szerepelt. Őfelsége hidalgó címet engedélyezett neki, és őt szemelte ki Tumbec parancsnokává.

Rajta kívül még sok érdekes nevet olvastam a királyi pergamenen, de ezekről majd máskor írok.

Pizarro három törvénytelen testvére és a törvényes származású Hernando is csatlakozott az expedícióhoz.

1530. január 15-én indultunk el őfelsége kétárbocos vitorlásán a pálosi kikötőből, hogy Panamába hajózzunk.

Az útról nincs sok mondanivalóm, semmi olyan különös esemény nem történt, ami érdemes lenne a feljegyzésre. Örökké csak a ködös, baljóslatú tengert láttuk az ólomszürke égbolt alatt. A rossz idő az egész út alatt változatlanul tartott, és örültünk, ha néha néhány órára kisütött a nap.

Elvétve halakat fogtunk, és utazásunk nyolcadik napján a matrózok a fedélzetre vonszoltak egy sokkarú, furcsa élőlényt, amely a horgonyláncba kapaszkodott. A szörny karjait vagy csápjait egyenként kellett levagdosnunk. Csúnya, meredt szemét sohasem fogom elfelejteni.

Valverde barát, aki régi tanítómmal, Gaspar de Carjeval dömés atyával együtt velünk utazott a hajón, azt állította, hogy olyan szörnyek is élnek az óceánban, amelyeknek körülevezéséhez fertályóra is kevés volna, és az állatokból kinyúló, csigaszarvhoz hasonló karok vastagabbak a legnagyobb hajók árbocainál, és egy hatvanágyús fregattot is lehúznak a mélységbe.

A szerzetes leírását túlzottnak találtam, annál is inkább, mert Valverde páter megjósolta, hogy találkozni fogunk a hírhedt tengeri kígyóval, de ez a találkozás elmaradt.

Kétszer-háromszor repülőhalakat is láttunk, amikor kisütött a Nap a végtelen tenger fölött. Olyan gyorsan vágódtak ki a vízből, mint a szövetet áthasító késpengék; megvillantak a fényben, csillogtak egy pillanatig, aztán újra eltűntek a kék mélységben.

Sokáig emlékezetes maradt számunkra a megérkezés a panamai Santa Marta-kikötőbe. Itt kaptam először ízelítőt abból a csodálatos, forró égövi világból, amely később annyi éven át otthonom volt… A napsugarak aranyhálója táncolt a vízen és az égbolton… Hajónk lassan úszott a part felé, csónakok nyüzsögtek körülöttünk, és a kikötőben nagy tömeg verődött össze. Először azt hittem, hogy az emberek Pizarrót akarják ünnepelni, de egyetlen kar sem emelkedett üdvözlésére. A konkvisztádornak csak kevés barátja volt, és azok is meggyűlölték, amikor kiderült, hogy számukra a királyi okiratban nem biztosítottak megfelelő tisztséget. Sötét tekintetű férfiak nyitottak utat a parton, amikor Almagro háza felé indultunk.

Az igazságnak tartozom azzal, hogy Almagro igen jó benyomást tett rám. Jóval idősebb volt, mint Pizarro, szakállas arcát mély redők szántották végig, bozontos szemöldökében és hajában sűrűn csillogtak az ősz szálak. Fél szeme hiányzott, de megmaradt fél szeméből becsületesség sugárzott. Később azonban megtanultam, hogy sok tekintetben éppen úgy indulatai rabja, akárcsak Pizarro. Ritkán láttam emberi arcot annyira eltorzulva, mint az övét, amikor megtudta, hogy mindössze egy várkapitányságot szántak neki.

A két erős férfi csaknem ölre ment, és csak közös barátaik akadályozták meg őket abban, hogy egymás vérét ontsák. Almagro minduntalan széles pallosához kapott, és Pizarro is többször dühösen markolta meg kardját. Ezekben a sorsdöntő percekben néhány olyan férfit ismertem meg, akik később nagy szerepet játszottak Peru meghódításában. A tapasztalt Bartholomeus Ruiz és a görög származású Pedro de Candia mindent megkísérelt, hogy a két férfit kibékítse egymással. Nem volt könnyű a dolguk. Almagrót különösen nehéz volt lecsillapítani. Végre sok huzavona után létrejött a megegyezés, amelynek értelmében Pizarro megígérte, hogy a meghódítandó ország egy részét átengedi barátjának.

A tárgyalás alatt alkalmam volt megfigyelnem azokat az embereket, akiktől Új-Castilia sorsa függött. A csontos arcú, hideg tekintetű Hernando mellett Gonzalo ült, a vezér legfiatalabb öccse. Fiatal arcán erély és bátorság tükröződött. Férfi volt, a szó legnemesebb értelmében. Antik hősnek is beillett volna hullámos, gesztenyeszínű hajával és alig pelyhedző bajuszával.

Bartholomeus Ruiz ravasz arcát mozgékony és finom ráncok pókhálója vonta be. Erősen kopaszodott, és kiálló pofacsontjával azokat a mongol fajokat juttatta eszembe, akiket V. Károly kíséretében láttam egyszer Madridban.

Pedro de Candia is éppen olyan férfias jelenség volt, mint Gonzalo. Róla mintázhatták volna meg a sárkányölő Szent Györgyöt, vagy akár Perseust, aki legyőzte a tengeri szörnyet. Széles homlok, egyenes orr és erélyes áll jellemezte leginkább a görög lovagot. Szeme derűsen, szinte gyermeki kíváncsisággal bámult a világba.

A hosszú asztalnál még vagy tíz férfi ült: a sápadt arcú D’Orellana, az elhízott Hernando de Luque és még sokan mások.

Amikor végre megkötötték az egyezséget és kifelé indultunk, egy ifjút pillantottam meg az ajtóban. Feltűnően hasonlított Almagróra. Összenőtt szemöldökei baljóslatú és melankolikus vonást kölcsönöztek büszke, fiatal arcának.

– A fiam – mutatta be a házigazda.

Pizarro az ifjú vállára tette csontos kezét.

– Atyád sokat mesélt rólad. Hallom, értesz a kardforgatáshoz.

A fiatal nemes arca kipirult.

– Apám tanított vívni.

– Akkor jó mestered volt – bólintott Pizarro. – Örülnék, ha te is elkísérnél bennünket az útra, vagy utánunk jönnél atyáddal együtt…

– Fiam természetesen velem jön! – vágott közbe Almagro. – Vagy talán túszra van szükséged?

A két férfi tekintete összevillant. Pillantásaik úgy keresztezték egymást, mint a villogó kardpengék; de míg a konkvisztádor tekintete hideg maradt, addig Almagro szeme izzott, mint az eleven parázs.

– Miért gondolod, hogy túszra van szükségem? – kérdezte Pizarro.

– Esetleg azt hihetnéd, hogy nem akarok a tartalékcsapatokkal utánad menni.

– Erre nem is gondoltam – mondta Pizarro őszintén. – Bizonyosan el fogsz jönni, és eljönnek majd mindazok is, akik kíváncsiak az aranyország csodáira.

Két hét múlva befejeződött a toborzás a gyarmatokon. Az emberek közönye meglepett. Pizarro száz embert hozott magával Castiliából, és csak nagy üggyel-bajjal tudta a többieket összeszedni. Pedig az arannyal és ezüsttel átszőtt ruhák, drágakövek és más kincsek, amelyeket Pizarro első útja alkalmával zsákmányolt Peruban, mindenkit meggyőzhettek az aranyország létezéséről.

Az emberek megbámulták a dió nagyságú smaragdokat, a pompás ékszereket és fegyvereket, de a veszélyes útra mégsem szívesen vállalkoztak. Egyesek legendákat beszéltek az ismeretlen ország zord klímájáról és a bennszülöttek kegyetlenségéről, és olyan élénk színekkel ecsetelték a hódítókra váró nélkülözéseket, hogy a szerződtetett emberek közül is sokan kereket oldottak.

Végre mégis elérkezett az indulás napja. A panamai templomban Valverde atya megszentelte zászlóinkat, és 1531. január elsején három hajóval elindultunk a kikötőből.

Ünnepélyes pillanat volt. A kikötőben elsütötték az ágyúkat, és a hajók is ágyúlövéssel válaszoltak az üdvözlésre. A kékes lőporfüstben egy pillanatra elmosódott a páncélos lovagok és tüzérek alakja… Csak sejtelmesen csillant meg itt-ott egy vért vagy sisak. A félmeztelen, izmos matrózok felhúzták a horgonyláncot, és a vizes vasmacska nagyot koppant a fedélzeten. A főárbocra felkúszott Castilia lobogója…

Hajónk gyorsan távolodott a parttól. A kikötő házai mindinkább összezsugorodtak, és rövid idő múlva már csak egy elmosódó sáv jelezte a partot.

Pizarro egyenesen Tumbecbe akart vitorlázni, de a viharok és a köd meghiúsította szándékát. Tíz napig bolyongtunk a nyílt tengeren, anélkül, hogy földet láttunk volna. Sokan már abban is kételkedtek, hogy valaha is partot érünk…

II. FEJEZET

PERU FÖLDJÉN

Szürke ködfoszlányok lebegték körül a hajót. Az árbocok sötéten és kihívóan rajzolódtak ki a hajnali derengésben, míg a vitorlák, mint roppant, fáradt denevérek, petyhüdten lógtak le a rudakról. Tökéletes szélcsend volt…

Felnéztem a főárbocra. A kosárban mozdulatlanul állt az őrszem. Olyan kicsinek látszott, mint azok a játék katonák, amiket anyám árult valamikor Granada napsütötte piacán.

Léptek koppantak a fedélzeten. Megfordultam. Pizarro közeledett néhány tisztjével. Utazásunk alatt mindennap láttam őt, és mégis mindig újra megcsodáltam. Sohasem tudtam eldönteni, hogy a hőst vagy a kalandort lássam-e benne? Annyi furcsa legenda és történet keringett róla, mint magáról Cortezről. Állítólag Magelhaest is elkísérte egyik útjára, és akkor fogamzott meg benne az aranyország meghódításának gondolata. Legalábbis így mesélte nekem Hernando de Luque, a kövér és fecsegő ültetvényes.

Pizarro fejjel magasodott ki társai közül, akik körülvették. A fekete bársonyruha talán még inkább növelte alakját. Francesco D’Orellana, a fiatal hadnagy szinte gyermeknek látszott mellette szürke bőrruhájában. A karcsú Gonzalo is eltörpült bátyja oldalán, pedig ő igazán nem tartozott a kistermetű emberek közé.

A felhők közül előtörő napfény megvilágította Pizarro arcát. Bőre sárga volt, mint a régi pergamenek, amelyekre tanítómesterem, Gaspar de Carjeval, dömés szerzetes rótta fáradhatatlanul cikornyás sorait. Fehér gallérja élesen vált el sötét ruhájától. Keze a hosszú és egyenes kard markolatán pihent. Bizalmas barátai körében sem mutatkozott soha fegyver nélkül, hiszen az asztrológusok horoszkópjai szerint éppen a legbizalmasabb híveitől kellett tartania. Én magam sohasem hittem az efféle jövendölésekben, de ő maga sokat adott a csillagjósokra, és útja előtt számos horoszkópot csináltatott.

Hosszasan elnéztem a vezér markáns, férfias arcát, amint társaival beszélgetett. Időnként a tengert nézte. Olyan szeme volt, mint a sirálynak; az erős fényben sem rebbent. Egy váratlan szélroham lesodorta a fejéről a barettet, és összekuszálta őszes haját. D’Orellana vette fel a barettet, és túlzott, szinte szolgai mozdulattal nyújtotta át Pizarrónak. Nem tetszett nekem ez a sápadt arcú fiatalember, de a legénység nagy része rajongott érte.

A szél belekapott a vitorlákba, és megduzzasztotta őket. A petyhüdt vásznak megfeszültek, mint termetes asszonyokon a ruha. A hajó megindult. A hullámok lomhán csapódtak a vitorlás oldalához, és fehéren porlódtak szét a mellvéden. Néhány sirály kóválygott a magasban, hogy aztán a hulló kő sebességével csapjon le a vízre.

Pizarro aligha látta a fehér madarakat. Messze néző szeme a látóhatárt kutatta, ahol szürkén gomolygott a szakadozó ködtakaró.

A szél feltámadása reménykedéssel töltött el. A friss levegő egyszerre kitisztította agyamat, amely már kifáradt a csodavárásban, és eltompult a ködtől. Éreztem, hogy nem lehetünk messze a parttól, és nem is csodálkoztam túlságosan, amikor meghallottam az őr harsány hangját.

– Föld! – kiáltotta az árbockosárban álló férfi, és karjával keletre mutatott.

A fedélzet percek alatt megtelt emberekkel. Sokan nem akarták a hírt elhinni, annyi napja voltak úton, és olyan régen nem láttak partot. Én Pizarrót néztem. Mozdulatlanul állt, mintha szobor lett volna, de arca éppen eléggé elárulta érzelmeit. És amint a szürke ködpalást hasadozni kezdett az ég peremén, úgy oldódtak fel a férfi arcán a sötét ráncok; szeme ragyogott, és keskeny szája egy szót suttogott makacs állhatatossággal:

– Arany!

Ez a szó járt szájról-szájra. Ezt a szót mondta mohó vágyakozással Hernando, és ettől a szótól pirult ki Francesco D’Orellana halvány arca is.

A három hajó egymás mellett horgonyzott az öbölben. A partraszállás nem volt könnyű feladat. Némelyik csónaknak tízszer is meg kellett fordulnia, amíg mindenki elhagyta a fedélzetet.

A parton felsorakozott a kis hadsereg: 180 ember és 67 ló. Az ágyúkat is a partra vontattuk, és most ott álltak a víz partján, komoran és feketén, tágra nyitott érctorokkal, mint a dühös kutyák. A perc ünnepélyességét Pizarro is átérezte, mert teljes lovagi fegyverzetben lépett emberei elé. Páncélján vörös fényű selyemszalag csillogott, sisakján fehér tollak lobogtak. Felült fekete lovára, és elléptetett a katonák sorfala előtt.

Később beszédet intézett a kis sereghez. Ezúttal rövid, katonás, pattogó szavakat használt. Utalt a jövő harcaira és a várható zsákmányra. Megemlítette Almagro nevét is, aki megállapodásuk értelmében új csapatokkal fog utánuk jönni.

Beszéde végén parancsot adott katonáinak a táborverésre. A vezér sátrát egy dombon állították fel, ahonnan messze el lehetett látni a tengerre.

A vidék heroikus, zord hangulata teljesen hatalmába kerített. Sohasem láttam hasonló tájat. Egyik oldalon a végtelen tenger terült el, míg a síkság másik oldalán töretlen hegylánc emelkedett a magasba. A sötét, meredek sziklafalak teljesen elzárták a látóhatárt, és mögöttük csak még magasabb hegyek hó takarta csúcsai fénylettek, mint az ezüstözött lándzsák.

A gyér növényzet merőben ismeretlen volt számomra. A furcsa ágas-bogas fákon szúrós tövisek meredeztek, akárcsak a sündisznó hátán. Árnyékot alig találtunk. Már az első napon sokat szenvedtünk a melegtől, és tikkadtan várakoztunk az alkonyra, amikor a várva várt lehűlés csakugyan bekövetkezett. A hegyek felől hideg szél tört a síkságra, és csakhamar lehűtötte a levegőt.

A