Útlevél a pokolba

By Berkesi András

„– Mit akarsz apámtól?– Nem tartozik rád! – Goldmayer elővette a heroinos cigarettát. Elhúzta az orra előtt. – Két adag van benne. Nos? Megkapom a kulcsokat?Emőke a cigarettát nézte, szája sarkából alig észrevehetően nyál szivárgott, nagyokat nyelt. Táskájából elővette a lakáskulcsokat és az asztalra tette, aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal a cigarettáért nyúlt. Goldmayer hagyta, hogy a lány elvegye tőle a cigarettát. Emőke lázasan kutatott a táskájában az öngyújtója után, de nem találta. A férfi elővette az öngyújtóját, felkattintotta, de nem gyújtotta meg a lány cigarettáját.– Kérlek, ne kínozz! Nem bírom tovább.– Bekapcsolom a magnót. Üzenj apádnak, hogy teljesítse a kérésemet, mert különben nem kapsz tőlem több drogot, és akkor véged. Világos?A lány bólintott.– Mindent elmondok, csak adj már tüzet!”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444061

Book preview

BERKESI ANDRÁS

ÚTLEVÉL A POKOLBA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-406-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

1.

Ezerkilencszáznyolcvanhárom szeptember huszadikán, kedden, telefonon felhívták Elekes András főhadnagyot, a mezőladányi ezred elhárítótisztjét. A telefonáló, bizonyos Virág Tibor, bemutatkozott és azt mondta, hogy szeretne Elekessel találkozni. Aztán gyorsan hozzátette, lehetőleg még ma.

– Milyen ügyben? – kérdezte óvatosan a főhadnagy.

– Levelet hoztam magának Münchenből.

– Ki küldte?

– Kátai Ferenc doktor.

A név hallatára Elekes szívverése felgyorsult, s néhány pillanatra elhallgatott. Virág Tibor arra gondolt, hogy Elekes letette a kagylót, meg is kérdezte:

– Letette?

– A vonalban vagyok – válaszolt Elekes –, honnan beszél?

– Egy csehóból.

– Tudja, hogy hol van az Aranynád?

– A szálloda?

– Igen.

– Tudom.

– Remek. Fél óra múlva a presszóban leszek. A pincérek jól ismernek.

– Rendben van. Várom. Egyébként nyomott orromról maga is rám ismerhet. Félnehézsúlyban bunyóztam.

– Mondja még egyszer a nevét.

– Virág. Virág Tibor.

– Hát persze, hogy ismerem. Háromszor nyert magyar bajnokságot, ha jól emlékszem.

– És kétszer voltam európai ezüstérmes. Tehát fél óra múlva.

Elekes András letette a hallgatót és Kátai Fecóra gondolt. Az általános iskola első osztályától kezdve az érettségiig padtársak voltak. Tizenkét éves korukban a Szent István-park játszóterén vérszerződést kötöttek, hogy életük végéig igaz barátok maradnak és egymást soha, senkinek nem árulják el. És különös módon akkor is kitartottak egymás mellett, amikor kamaszkoruk hajnalán feltűntek életükben a lányok. Együtt jártak a koncertekre, együtt lelkesedtek Illésekért, aztán, amikor dzsúdózni kezdtek a Dózsában, bizony kevés idejük maradt a „csápolás-ra és a „rázás-ra, mert a sport mellett a tanulást sem hanyagolták el. Elekes András apja beállító lakatos volt az Elzett Zár- és Lakatgyárban, édesanyja pedig műtősnő a Szabolcs Utcai Kórházban. Fecó anyja pénzügyi előadó volt a Jutában. Apja, aki az egyik újpesti gimnáziumban tanított, ötvenhét januárjában disszidált Nyugat-Németországba. Fecót édesanyja nevelte fel. A két család az Újpesti rakparton, a Palatinus-házak egyikében lakott, közel a Margit hídhoz. A fiúk kora reggeltől késő estig együtt lógtak, együtt mentek iskolába, együtt ebédeltek a Dunapark étteremben, együtt tanultak, együtt jártak tréningre Újpestre, együtt versenyeztek és sokszor egymással kellett megküzdeniük a bajnoki címért, amit hol Elekes András nyert meg, hol pedig Kátai Fecó. Elekes András gyerekkorától kezdve katona akart lenni, Fecó viszont orvos. Andrist az első „nekifutásra felvették az Egyesített Tiszti Iskolára, Fecónak nem sikerült a felvételije az orvoskarra. Meggyőződése szerint azért nem vették fel – bár pontszáma elegendő volt – mert apja disszidált, valószínűleg feketelistán van, ezért nem is látogathat haza. Kátainé arra gyanakodott, hogy férje valami disznóságot csinált az ellenforradalom napjaiban. Kátai Fecó nem adta meg magát. Elekesné közbenjárásával felvették a kórházba betegápolónak. Az orvosok, a nővérek megszerették, a betegeknek is a kedvence lett. Kátai ezekben a hónapokban ritkábban találkozhatott Elekessel, mert barátja már nem rendelkezett önállóan az idejével. Barátságuk mégsem gyengült meg, minden találkozás ünnep volt számukra. Másodszor is felvételizett, s bár vizsgája most is sikerült, nem vették fel „helyhiány miatt. Kátai Fecó nagyon elkeseredett. 1976 decemberében Elekes levelet kapott barátja édesanyjától. Néhány sort írt csak. Fecó a csapattal Klagenfurtba utazott, megnyerte a bajnokságot, de a verseny után már nem jött haza, menedékjogot kért az osztrák hatóságoktól. Elekes András megrendült. Sírt, mintha anyját, apját vagy testvérét vesztette volna el. Csak hónapok múlva nyugodott meg. Úgy érezte, hogy Fecó becsapta, elárulta. Két héttel később behívatták az elhárító tiszt irodájába és egy ismeretlen férfi kihallgatta őt. A nyomozó kimérten udvarias, jóindulatú volt. Kátai után kérdezősködött, minden érdekelte vele kapcsolatban: kik voltak a barátai, kiknek udvarolt, levelezett-e titokban apjával, mi volt a véleménye apjáról, milyen volt a kapcsolata édesanyjával, politizált-e, és ha igen, mi volt a politikai meggyőződése. Elekes András őszintén válaszolt a kérdésekre, nem tagadta le, hogy barátja szökése majdnem a „padlóra küldte" őt és őszintén szólva még most sem érti a dolgot. Higgye el, elvtárs, magyarázta, Kátai becsületes fiú volt, céltudatosan készült a jövőre és jövőjét csak Magyarországon tudta elképzelni. Meggyőződése, hogy ott Klagenfurtban történt vele valami. Igen, az lehetséges, hagyta rá a nyomozó, de hogy mi történt vele, azt a csapattársai, és a kísérők sem tudják. Becsületére legyen mondva, nem a verseny előtt lépett le, hanem a verseny után, nem hagyta cserben társait. A nyomozó megkérte Elekest, ha levelet vagy üzenetet kapna Kátaitól, jelentse az illetékeseknek. De Elekes évekig semmiféle üzenetet nem kapott barátjától. Kátai mamától tudta meg, hogy valamelyik menekültügyi szervezet lehetővé tette Fecó továbbtanulását a müncheni egyetemen, aztán évekkel később megtudta, hogy sebészorvos lett az egyetemi klinikán, nagyon jól megy a sora.

Időközben Elekes András hadnagyot egy káderbizottság javaslatára áthelyezték a belügyminisztérium állományába, elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakát és a katonai elhárítás tisztje lett.

Elekes András bezárta a páncélszekrényét, megnézte az óráját: még jó húsz perce van, időben odaér az Aranynádba. Telefonon felhívta Forgách őrnagyot, a hadosztály elhárítófőnökét, jelentette a történteket és engedélyt kért a találkozóra. Ladája a parkolóban állt. Szokása szerint körbejárta az autót, megrugdosta a gumikat, aztán beült, indított. Langyos őszi este volt, letekerte az ablakot és egyenletes tempóban autózott a város felé.

Virág Tibor már a presszóban volt, nem messze a zongorától ült. András megismerte, hiszen sokszor látta őt bokszolni, emlékezett nagyszerű lábmunkájára, elhajlásaira és iszonyatos erejű bal csapott horgaira.

– Tényleg megismertem volna – mondta a főhadnagy és kezet fogott a felálló Virággal. András valamivel magasabb és karcsúbb volt a bokszolónál, pedig az is túlnőtt a száznyolcvan centiméteren. Leültek. Virág Tibornak bársonyos őzbarna szeme volt, Elekesnek majdnem sötétkék, mindkettőjük sötétbarna haja a lenövéseknél feketébe hajlott.

– Rendelt már valamit? – kérdezte Elekes.

– Feketét. Kocsival vagyok, mást nem ihatok. Pedig szívesen meginnék egy üveg sört.

– Kamionnal van itt? – kérdezte Elekes és intett Mártának, a vörös hajú felszolgálónak. Tonikot és kávét rendelt.

– Nem. A saját kocsimmal jöttem. A kamionom Pesten van.

– Csak azért jött Ladányba, hogy velem találkozzon?

– Csak azért. – Szerényen mosolygott, szabálytalan fogsora kilátszott. – Az ember sok mindenre képes a barátaiért.

– Fecó a barátja?

– Az. És büszke vagyok a barátságára. Két évvel ezelőtt München mellett volt egy csúnya karambolom. A 304-es úton, Zorveding után, egy szembejövő pótkocsis Mercedes a sávokon átvágott, áttörte a felezőkorlátot és oldalról elkapott. Tehetetlen voltam. Előttem kocsik, utánam kocsik. Pokoli volt. Tudtam, hogy belém jön és nem csinálhattam semmit sem. Az intenzív osztályon tértem magamhoz, másnap délelőtt. Fecó műtött meg, ő hozott vissza a sírból. Azóta, hogy úgy mondjam, barátok vagyunk. – Belenyúlt a belső zsebébe, kivett egy levelet, átadta. – Tessék, ezt küldi.

Márti az asztalra tette a feketét és a tonikot, lekapta róla a kupakot, öntött belőle a pohárba.

– Egészségükre! – mondta és távozott.

– Köszönöm. – András felbontotta a borítékot, kivette belőle a levelet és olvasni kezdett.

„Andris!

Számolj tízig, azután olvasd el a levelemet. Egyszer, talán hamarább, mint gondolnánk, megmagyarázhatom a bizonyítványomat. Most csak annyit: annak a régi gyerekkori szerződésnek a pontjait magamra nézve kötelezőnek tartom. Ennek bizonyítéka ez a levél és mindaz, ami benne van. Közlésemet vedd komolyan. Ha nem érdekel, égesd el. Két éve tudom, hogy Mezőladányban szolgálsz, és azt is tudom, hogy az ezred elhárító főnöke vagy. Figyelmeztetlek, hogy a CIA néhány év óta figyelemmel kíséri az ezred életét. A művelet irányítója egy Viktor nevű férfi, tudomásom szerint magyar emigráns. Viktornak Mezőladányban rezidense van, az alakulatodnál beépült ügynöke a rezidensnek adja át jelentéseit. A rezidens a híranyagot futárok útján továbbítja Viktornak.

Hogy mindezeket miért írtam le és miért küldtem el neked, majd elmondom. Most csak annyit, továbbra is a barátomnak tartalak és bennem ma is elevenen élnek az emlékek, éjszakánként álmomban ott ülök veled a rakpart kőlépcsőjén és nézem a Rózsadombot, a Szigetet, a lassan folyó piszkosszürke Dunát. Aztán hajóval átmegyünk a Szigetre, megnézzük a kolostor romjait, egyszóval emlékszem, hogy milyen hülye, romantikus srácok voltunk. Es nagyon szerettük Gárdonyi regényeit. Sokszor eszembe jut az egri kirándulás. Bornemissza Gergely és Czeczei Eva emlékét kerestük és nem szégyellem bevallani, hogy én akkor kis srác koromban szerelmes voltam Czeczei Évába. (Most jut eszembe, nem vagyok benne biztos, hogy Gárdonyi Cz-vel írta-e Éváék nevét. Megnéztem – mert a szekrényben van az Egri csillagok –: Gárdonyi csak c betűt használt, így hát én Cecei Évába voltam szerelmes.) Ez azért fontos, illetve furcsa, mert ha emlékszel, akkor már a kemény rock hódított nálunk is, és abban a kemény vagy egyre keményedő világban nem illett érzelmesnek, romantikusnak lenni. Én akkor veled együtt csápoltam, ugráltam, de lelkem legmélyén megmaradtam romantikusnak. Engem már akkor is izgatott a magyarság múltja (izgat most is) és szerettem volna tudni, hogy mi a tudományos magyarázata annak, hogy mi magyarok megmaradhattunk magyaroknak, míg az avarok, longobárdok, gótok, besenyők, hunok eltűntek vagy beolvadtak más népekbe. Hidd el, amit mondok, ma is magyar vagyok. Itt, idegenben is. Andris, fáj, hogy így alakult sorsom, de ebben nem csak én vagyok a vétkes. Tibor a barátom, minden szempontból megbízható. Levelet is küldhetsz vele. Ezzel zárom soraimat és várom azt a napot, amikor mindent megmagyarázhatunk egymásnak. Szeretettel Fecó.

1983. augusztus 30."

Elekes összehajtotta a levelet és visszatette a borítékba. Elgondolkodva kavargatta már régen kihűlt feketéjét, ivott belőle, aztán tekintetét Virág Tiborra emelte.

– Maga tudja, hogy mi van a levélben?

– Nem tudom – mondta Virág. – Nem is érdekel. Fecó azt mondta, maga a legjobb barátja és nekem ez bőségesen elég. Rendelhetek valamit?

– Kösz, de én is kocsival vagyok. – Elekes cigarettára gyújtott. – Egyébként ennél az asztalnál csak én fizethetek.

– Ugyan már, miért?

– Mert a felszolgálók csak tőlem fogadnak el pénzt. A vendégeimtől nem.

– Nofene. Magukat ilyen vastagon ereszti el a kincstár?

– Nem olyan vastagon, mint a kamionosokat, de így sincs okunk a panaszra. – Lepöccintette a hamut a cigarettájáról és a volt ökölvívóra nézett. – Mondja, hogyan él a barátom?

– Azt gondolom, nagyon jól. Ismeri Münchent?

– Nem, nem ismerem.

– Fecó nagyon szép helyen lakik az Armulf Strassén, közel a Belvároshoz és a Schlossparkhoz. Szép, háromszobás lakása van és külön rendelője. Nem panaszkodhat, jól megy a sora.

– Nős?

– Nem, gondolom nem akar rabszolga lenni. Küld neki levelet? Elviszem, ha akarja.

– Nem, egyelőre nem küldök. Mondja meg neki, hogy szeretettel gondolok rá.

– Oké. Akkor én megyek. Minél előbb vissza kell érnem Budapestre. – Virág felállt. – A névjegyemet mindenesetre átadom. Rajta van a címem és a telefonszámom. Köszönöm a kávét. Viszlát.

– Viszlát – mondta Elekes András.

2.

Elekes Kátai Ferenc levelét elküldte Forgách Miklós őrnagynak a hadosztályhoz, aki azonnal továbbította Elekes jelentését a budapesti központnak. A központban az értékelők alaposan és szakszerűen tanulmányozták a levelet, elmélyülten elolvasták Elekesnek a levélhez csatolt jelentését, amelyben részletesen leírta Kátai Ferenchez fűződő kapcsolatát, barátságuk történetét.

A központban Dávid Béla őrnagy kapta meg az ügyet, amit „Viktor"-ügynek neveztek el. Dávid Béla harminckét éves volt, középmagas, széles vállú, fekete hajú, fekete szemű, akadtak, akik azt terjesztették róla, hogy cigány származású.

Nagy körültekintéssel fogott munkához. Szinte kívülről tudta Kátai levelét. A központi nyilvántartóban megnézette, hogy van-e valami anyag Viktor nevű, vagy Viktor fedőnevű egyénről. Végül talált egy egészen halvány, de reményt keltő nyomot, amely Bálint Gergelytől, egy hazaárulásért jogerősen elítélt ügynöktől származott. Bálint az egyik elektromos berendezéseket gyártó vállalat üzletkötője volt, akit a CIA hírszerzői megkörnyékeztek és beszerveztek. Lebukott, tíz év fegyházra ítélték, büntetését a váci fegyházban tölti. A nyilvántartási akta szerint Bálint a következőket vallotta a Viktorról:

„Viktor volt magyar állampolgár. Bécsben, az Európa presszóban ismerkedtem meg vele, Viktor néven mutatkozott be. Hogy ez vezetéknév vagy keresztnév-e, nem tudom, öten vagy hatan ültünk az asztalnál. Viktor alig beszélt. Egy idő után jelzett, hogy menjek utána a mosdóba. Miután távozott, valaki megkérdezte, Viktornak hogy megy most a szekere. Elég jól, mondta Parádi, a fociedző, mióta a sváboknál él, feltört. Hogy gyakorlatilag ez mit jelenthetett, nem tudom. Kimentem a mosdóba én is. Viktor már várt. Magasabb volt nálam jó fél fejjel, szőke haját oldalt fésülte. Azt mondta, tudja, hogy Budapestről jöttem és hamarosan visszautazom. Nagyon vigyázzak, hogy mit mondok az asztalnál, mert a társaságban „tégla van, aki minden szavamat megjegyzi és jelenti Budapestnek. Megköszöntem a figyelmeztetést. Mielőtt elváltunk, azt mondta, szeretne találkozni velem kettesben, de erre már nem került sor, mert másnap hazautaztam.

Dávid többször átolvasta a nyilvántartási anyagot, legépeltette. Másnap leutazott Mezőladányba, Elekes Andráshoz. A főhadnagy megtiszteltetésnek vette az őrnagy látogatását. Dávid megkérdezte, hogy Forgách megérkezett-e már a hadosztálytól.

– Már jó félórája – válaszolt Elekes. – Átment a törzsfőnökhöz, de rögtön visszajön, Pogány alezredes régi barátja – tette hozzá és megkérdezte Dávidot, hogy kér-e feketét.

– Teát, ha van teád.

– Azonnal intézkedem – mondta a főhadnagy és a telefonhoz ment. Alighogy letette a kagylót, belépett Forgách Miklós őrnagy. Jelentkezett Dávidnál, aztán jókedvű nevetéssel átölelte. Néhány szót váltottak a családról, amiből Elekes arra következtetett, hogy a két férfi közelebbről ismeri egymást. Forgách egyidős volt Dáviddal, hízásra hajlamos, kövérkés, de mégis gyors mozgású. Fiatalabb éveiben a Dózsában birkózott, mióta abbahagyta a versenyzést, jó néhány kilót magára szedett.

Közben behozták a teáskannát. Teázás közben Dávid Mezőladányról kérdezősködött. Minden érdekelte, és örült, hogy Elekes felkészülten, szakszerűen válaszolt a kérdéseire. Látszott, hogy a főhadnagy ismeri, mégpedig alaposan ismeri „birodalmát". Még azt is feltérképezte, hogy a városkában vannak olyan házak, amelyekben két vagy esetleg több kijárat van. Elővett a szekrényből egy várostérképet, amelyen különböző színű jelek látszottak. Piros körökkel jelölte meg azokat a házakat, ahol hatósági bejelentés nélkül adtak ki egy vagy több napra szobát. Zöld körök mutatták az IBUSZ-lakásokat, kettős zöld kör jelölte a Volánturist bérlakásait, barna négyszög pedig az Új Élet Termelőszövetkezet turistaszállóját és lovaglóiskoláját. Három lila csillag is látszott a városközpont körül.

– Ezek mit jelentenek? – tette az ujját a lila csillagokra Dávid őrnagy.

– Ezek a titkos találkozóhelyek – magyarázta Elekes.

– Prostituáltak nemcsak Budapesten élnek, őrnagy elvtárs, évek óta nálunk is. Amióta üzemel az új gyógyfürdő, egyre több a külföldi látogató, és nem mindenki a feleségével jön ide.

– Szép munka – mondta Dávid a térképre mutatva.

– Kátai levelével kapcsolatosan van valami elképzelésed?

Elekes cigarettára gyújtott. Nézte a térképet és azt mondta:

– Az igazat megvallva, nem sok. Annyit tudok, hogy az ezrednél dolgozik egy, vagy két ügynök, de még csak a kört sem sikerült szűkítenem. Ha Fecóval beszélhetnék…

– Kátaival egyelőre nem beszélhetsz! Virág Tiborral, a kamionossal nem lehetne valamit kezdeni?

Forgách közbeszólt:

– Szerintem feltétlenül meg kell próbálni. – Dávidhoz fordult. – Lenyomoztátok?

Dávid bólintott.

– De még nem kaptam meg az anyagot. Andrisnak igaza van, ha ismernénk az ügynök jelentését, a kört leszűkíthetnénk. – Az őrnagy hátradőlt, egy-két pillanatra lehunyta a szemét, mintha a fény bántaná. – Mondd csak Andris, ha három fiú lejönne tőlünk, hol szállásolhatnánk el őket? Feltűnés nélkül. Mert ha beindul a verkli, márpedig hamarosan be kell indítanunk, akkor itt több szólamon kell játszani.

– A szállást elintézem. Azzal nem lesz gond – mondta Elekes. – A Bányagépgyárnak hipermodern munkásszállója van. A gondnok valamikor a seregben volt hivatásos.

– Kirúgták? – kérdezte Forgách nem éppen jóindulattal.

– Nem, dehogy – válaszolt gyorsan – tűzszerész volt, százados. Hatástalanítás közben fölrobbant egy második világháborús gránát. Ketten ottmaradtak, Máthé Ernőnek a fél szeme és a bal karja ment rá. Rokkantnyugdíjas lett. Nagyszerű ember, számíthatunk rá.

– Ja, úgy – mondta Forgách. – Elnézést.

– A környéken egyébként geológiai kutatások is folynak – mondta Elekes –, úgyhogy nagy a sürgés-forgás. Azonkívül az új főút kijelölését is hamarosan elkezdik, a mimikrizéssel különösebb baj nem lesz, ha sor kerül az akcióra.

– No, ez nem rossz – állapította meg Dávid. Teázás után kocsiba ültek és körbe járták a várost.

Az Aranynádban tonikot ittak, Dávid alaposan megjegyzett mindent, merre van a mosdó, az átjáró az étterembe és a szálloda halijába. Később a Kossuth térre mentek. Dávid körüljárta az impozáns Kossuth-szobrot és elégedetten nézegette a városi tanács majolikával díszített szecessziós épületét. Elekest kérdezgette a tér északi oldalát uraló kéttornyú román stílusú katolikus templomról, a mellette épült érseki palotáról és a Benedek-rend volt kolostoráról. Nem tetszett neki a tér túlsó oldalán épült művelődési ház. Valahogyan nem illett a városképbe. Később elmentek a motelba és a kempingtáborba is. Még mindkettő üzemelt, néhány tucat autót és lakókocsit láttak a fák között. Dávid nézte a kocsikat, cigarettára gyújtott, aztán Elekeshez fordult:

Andris, holnap elmegyünk a váci fegyházba. Meglátogatunk egy bizonyos Bálint Gergely nevű elítéltet.

– Bálint Gergely? – Elekes töprengve nézett az őrnagyra. – Nem hallottam a nevét.

– Ő sem a tiédet – mondta. – Ez az ürge arról nevezetes, hogy Bécsben találkozott egy Viktor nevű pasassal. Lehet, hogy a mi Viktorunkkal.

– Ez már azért nem semmi – mondta nyakatekert stílusában Forgách.

3.

Másnap délelőtt tíz órakor a fegyház nevelőtisztjének szobájában Dávid és Elekes Bálint Gergellyel beszélgetett. A férfi negyvenegy éves volt, sovány, hosszúkás arca frissen borotvált, sötétbarna hajában már szaporodtak az ősz szálak. Rabruhája tiszta volt, mintha most hozta volna el a mosodából.

– Hány évet kapott? – kérdezte Dávid.

– Tízet.

– Akkor még hátra van…

– Pontosan nyolc – szólt közbe Bálint.

– Levelezik a családjával?

– Jól viselem magam s így levelezhetek. Feleségem pedig meglátogathat.

– Dolgozik?

– Könyvtáros vagyok. Jó néhány ezer könyvünk van.

– Ez fegyintézet? – kérdezte Elekes.

– Az. Miért tetszik kérdezni? A könyvtár miatt?

– Igen. Talán még szabadságot is kapnak? – érdeklődött Elekes.

– Én még nem kaptam. De a főkönyvtáros már három ízben volt szabadságon. Karácsonykor megy negyedszer.

– Szeretne szabadságra menni? – kérdezte Dávid. Bálint sokáig hallgatott.

– Nem is tudom – mondta aztán. – Gondolkodnom kéne rajta. Azt hiszem az efféle szabadság nemcsak előnnyel jár. Kaphatnék egy cigarettát?

Az őrnagy megkínálta. Elekes tüzet adott neki. Bálint kifújta a füstöt, aztán a két férfi mellett kinézett az ablakon. A Dunát nem láthatta, csak a fénylő kék eget, meg a párába vesző távoli hegyeket.

– Beszéljen Viktorról – mondta Dávid. Az elítéltet váratlanul érte a parancs.

– Kiről? – kérdezte, hogy időt nyerjen gondolatai rendezésére. Mit akarhatnak ezek Viktortól? – tűnődött ijedten.

– Viktorról. Bécs, Európa presszó, Parádi fociedző, meg mások. Érthető? – Dávid tekintete keményen villant.

– Igen, most már érthető. De legyen szabad megjegyeznem, annak idején Viktorról én mindent elmondtam.

– Nem baj. Most szedje össze magát és mondjon el mindent újra! Például maga szerint hány éves?

– Negyven és ötven között lehet. De közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. – Elhallgatott és várakozva nézett Dávidra.

– Nos – törte meg a csendet az őrnagy –, tudjuk, hogy Viktor szőke, haját elválasztva oldalt fésüli, szeme kék, arcformája hosszúkás. Persze a haját befestheti feketére, megnövesztheti, vagy kopaszra nyírhatja. De viselhet parókát is. Az arcát is átszabathatja. Érti, hogy mire gondolok…?

Bálint arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme szűkült össze parányit.

– Muszáj nekem emlékeznem? Muszáj megértenem magukat? – kérdezte fakó hangon. – Jogerősen elítélt vagyok.

Dávid felállt, az ablakhoz ment. Néhány másodpercig nézte a szigetet, a lassú sodrású vízben manőverező kompot, a fák közül kilátszó Pokol csárdát. Ez a Bálint üzletelni akar. Hát persze, külkeres volt, mindenből üzletet csinál. Ennek üzlet a hazaszeretet, a tisztesség, minden. Legszívesebben leköpné. Megfordult. Mereven nézte a cigarettázó férfit.

– Magának, Bálint, nem muszáj emlékeznie semmire sem. Nem muszáj megértenie minket. Természetesen az sem muszáj, hogy maga harmadot, vagy negyedet kapjon. Miért kéne magának esetleg három évvel előbb szabadulnia? Könyvtárosnak se muszáj lennie. Ülhet a zárkájában is.

– Értem – mondta Bálint s valóban megértette, hogy látogatóival nem packázhat, ez a két fiatalember tudja, hogy mit akar. Jobb hát a békesség, mint a magánzárka. – Miről van szó? – kérdezte.

– Az emlékezőképességéről – mondta Dávid és eljött az ablaktól. – Igen, Bálint Gergely, a maga emlékezőképességéről, amelynek hatékonysága szorosan összefügg az adható és kapható engedményekkel, esetleg azzal is, hogy a neve felkerül-e az egyéni kegyelemben részesülők listájára.

– Mit akarnak tudni? – Bálint elnyomta a csikket, izzadó tenyerét a nadrágjába törölte.

– Mit tud Viktorról? Mivel foglalkozott Magyarországon a disszidálása előtt? Hol lakott? Budapesten vagy valamelyik vidéki városban? Melyik évben disszidált? Volt-e családja? Van-e különös ismertetőjele? Hol élnek a rokonai?

Bálint bólogatott. Felnézett a mennyezetre, aztán hogy megszemlélte a sarkokat, tekintetét Dávidra emelte.

– Őrnagy úr, én értem magát. De ne feledje el, én kereskedő voltam, lélekben ma is az vagyok. Adtam, vettem. Valamit, valamiért. Nézze, engem különösebben nem érdekel a harmadolás, aki két évet ült, annak a hátralévő pár év nem sokat jelent. Negyvenéves vagyok, nincsenek illúzióim. Szabaduláskor negyvennyolc leszek. Tíz évre eltiltottak a közügyektől. Tehát bárhogyan nézem is, a jövőm totálkáros. Ha én most segítek maguknak, mit kapok cserébe?

Elekes András undorral nézte a sápadt arcú rabot. Elárulta a hazáját és most még feltételei vannak. Az őrnagyra nézett. Dávid mosolygott. Magatartásán nem látszott, hogy Bálint viselkedése, ultimátumszerű kérdései felháborították volna.

– Tehát üzletet akar kötni? – kérdezte.

– Szeretnék.

– Bálint, mi csak biankó csekket adhatunk magának. Bíznia kell bennünk, el kell hinnie, hogy a csekk beváltható. Magának nincs más választása. Végül is maga rab. Maga, ha úgy tetszik, egy vacak hazaáruló. Szeretném, ha ezt nem felejtené el. Tudja, Bálint, az emberölésre vagy más köztörvényes bűncselekményre a pszichológusok többféle magyarázatot is találhatnak, de a hazaárulásra, a kémkedésre nincs magyarázat. Ez a bűncselekmények között a legaljasabb, mert a kém a hazáját árulja el, a honfitársait, a dolgozó embereket, az ártatlan gyerekeket. Döntsön, ha segít nekünk, valamit jóvátesz és mi nem leszünk hálátlanok. Ha nem akar segíteni, a lelke rajta, és ne számítson a jóindulatunkra.

Bálint lehunyta a szemét, gondolkodott. Mint egy videokazettán, visszapergette az elmúlt két év képsorait és szinte beleremegett. Kaphat olyan zárkatársakat, akikkel pokol az együttlét. Eszébe jutottak azok a hetek, amikor egy analfabéta gyilkossal ült egy zárkában. A nap minden perce szenvedést jelentett, nem volt egy nyugodt pillanata, zárkatársa nem mosakodott, teste ontotta magából a bűzt, kötekedő, agresszív volt.

Dávidra nézett. Hát persze, hogy kitolhatnak vele, azzal nem vétenek a törvényesség ellen, ha állatemberekkel vagy emberállatokkal teszik őt össze.

– Kérek egy cigarettát. – Szinte esdeklőn nézett Dávidra. Az őrnagy megkínálta, tüzet is adott neki. Elekes csodálkozott Dávid nyugalmán. Ő nem tűrte volna el, hogy ez a hazaáruló feltételeket szabjon neki. De türtőztette magát, végül is csak kontrás a zenekarban, a szólót Dávid játssza, az őrnagy pedig bizonyára tudja, hogy mit akar.

Valóban, Bálint mintha megtörni látszott volna. Sűrűn szívott a cigarettából, aztán kis idő múlva megszólalt:

– Kérem, én a kihallgatásaimon nem mondtam igazat.

– Éspedig?

– Én ugyanis még aznap este találkoztam Viktorral. – Hol?

– A szállásomon. A Hotel Royalban. Ott laktam. Az Európa vécéjében megbeszéltük, hogy Viktor este tíz órakor felkeres a Hotel Royalban. Kérem tisztelettel, feljött a szobámba. A kettőszáztizennégyes szobában laktam. Meg kell hogy mondjam, nagyon agresszíven viselkedett. Azt mondta, ő tudja, hogy én már eladtam a lelkemet az ördögnek, vagyis, hogy beszerveztek. Kérdeztem tőle, hogy honnan tudja? Erre ő feldiktált egy telefonszámot, azt mondta, hívjam fel és kérjem a telefonhoz Mr. Green urat. Tulajdonképpen világos beszéd volt, mert én Mr. Greennel kötöttem meg az üzletet. Nos, nem akarom részletezni: kiderült, hogy Viktor is Mr. Green embere. Ez hamarosan tisztázódott.

– Hogyan? – kérdezte Dávid.

– Hát egyszerűen. Viktor azt mondta, ő is ugyanazt az istent szolgálja, mint én. A jelszavunk: egy akol, egy pásztor. A pásztor Mr. Green, én is juh vagyok, ő is az. Akár tetszik, akár nem, engedelmeskednünk kell. Mindenesetre hívjam fel Mr. Greent. Felhívtam. Green akkor már úgy beszélt velem, mint egy őrmester az újonccal. Megtehette, hiszen a markukban voltam. Azt mondta, minden oké, Viktor az ő munkatársa, teljesítsem a kérését. Bocsánat Mr. Green, mondtam, ez nem volt benne a megállapodásunkban.