Barátok között

By Ámosz Oz

Ámosz Oz új könyve egy képzeletbeli kibuc, Jikhát életébe avatja be az olvasót. Szereplői olyan nők és férfiak, akik a huszadik századi történelem egyik legnagyobb kollektív álmának árnyékában, személyes fájdalmaik átélése során emberi közelségre vágynak. Egy idős apa, akinek tizenhét éves lánya úgy dönt, hogy az apjával egykorú szerelméhez költözik; egy nő, aki megdöbbentő levelet ír élettársa volt feleségének; egy fiatal fiú, aki megpróbál beilleszkedni a számára oly idegen kibuci életbe, s egy napon engedélyt kér, hogy meglátogathassa édesapját a mentálisan sérültek kórházában; egy öregedő kertész, aki a világ összes tragédiáját a vállán hordozza - csupa irodalmi gyöngyszem; s egymás mellé fűzve hűen ábrázolják a korszakot, amelyben játszódnak, és az ideológiát, amely övezi őket.
Ámosz Oz finom iróniával átszőtt könnyes-keserű történetei egy saját, kemény törvények szerint működő zárt világot mutatnak be nekünk. Mára szinte teljesen eltűnt ez a világ, de hatása az izraeli mindennapokban még nagyon sokáig érezhető lesz.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 18, 2014
• ISBN: 9789630798228

Book preview

NORVÉGIA KIRÁLYA

Volt a kibucunkban, Jikhátban egy nőtlen, alacsony és gyakran pislogó, körülbelül ötvenöt éves férfi, Cvi Provisor, aki szeretett rossz hírekről beszámolni: földrengésekről, repülőgép-szerencsétlenségekről, lakóikra dőlt épületekről, tűzvészekről és árvizekről. Kora reggelente, mindnyájunkat megelőzve, elolvasta az újságot és meghallgatta a rádióban a híreket, hogy azután odaállhasson az ebédlő bejáratához, és megdöbbentsen bennünket, mondván, Kínában kétszázötven szénbányász rekedt reménytelenül egy beomlott aknában, vagy a Karib-tengeren egy komp elsüllyedt a viharban, és mind a hatszáz utasa odaveszett. Buzgón tanulmányozta a gyászjelentéseket is. Híres emberek halálhíréről elsőként értesült, és igyekezett azonnal megosztani az egész kibuccal. Egyik reggel megállított az orvosi rendelő előtt, az ösvényen:

– Hallottál egy olyan íróról, hogy Wisławski?

– Igen. Miért?

– Meghalt.

– Sajnálattal hallom.

– Írók is meghalnak.

Máskor pedig, amikor ügyeletesként az ebédlőben dolgoztam, elkapott és azt mondta:

– Láttam a halálozási rovatban, hogy elhunyt a nagyapád.

– Igen.

– És három évvel ezelőtt szintén elhunyt egy nagyapád.

– Igen.

– Akkor ez már az utolsó volt.

Cvi Provisor egyedül dolgozott a kertészetben. Reggel ötkor kelt, öntözőcsöveket vitt egyik helyről a másikra, ritkította a virágágyásokat, ültetett, metszett és öntözött, zakatoló géppel füvet nyírt, levéltetvek ellen permetezett, szerves és műtrágyát szórt szét és egyengetett el. A derékszíján kis tranzisztoros rádió lógott, amely folyamatosan ellátta rossz hírekkel.

– Hallottátok? Angolában tömegmészárlás volt.

Vagy:

– Meghalt a vallásügyi miniszter. Tíz perce mondták be.

A kibuctagok kerülték. Az ebédlőben ritkán telepedtek mellé az asztalnál. Nyárestéken egy zöld padon üldögélt magában, a nagy pázsit lankáján, az ebédlő előtt, s a füvön futkározó gyerekeket nézte. A fújdogáló szél kidagasztotta az ingét és felszárította az izzadságát. A magas ciprusok koronája felett a hőségtől vörösen izzott a hold. Egyik este Cvi Provisor odafordult a közeli padon egyedül üldögélő nőhöz, Luna Blankhoz, és szomorúan megjegyezte:

– Hallottad? Spanyolországban leégett egy árvaház, és nyolcvan árva megfulladt a füstben.

Luna, negyvenöt év körüli, özvegy tanárnő, kendőjével megtörölte verejtékező homlokát, és azt mondta:

– Ez szörnyű.

Mire Cvi:

– Csak három túlélőt sikerült kimenteni, de az ő állapotuk is válságos.

Cvit tiszteltük a kertészetben végzett lelkiismeretes munkájáért: huszonkét éve élt a kibucban, de a munka-könyvben egyetlenegy betegnap sem szerepelt a neve alatt.

Neki köszönhettük, hogy a kibuc egész területe virágzott. Minden szabad földdarabot idényvirágokkal ültetett tele. Itt-ott sziklakerteket épített, s különböző kaktuszokat ültetett el bennük. Az udvarban lugast ácsolt a szőlőnek. Az ebédlő elé csobogó szökőkutat épített, benne aranyhalakkal és vízinövényekkel. Mindenki értékelte kitűnő szépérzékét. A háta mögött azonban a Halál Angyalának nevezték, és azt pletykálták róla, hogy nem érdeklődik, sőt soha nem is érdeklődött a nők iránt. Mellesleg a férfiak iránt sem. Volt egy fiatalember, Roni Scheindlin, aki bámulatosan tudta utánozni őt, csak úgy gurultunk a nevetéstől. A délutáni órákban, amikor a kibuctagok családjukkal üldögéltek a házuk teraszán vagy a kis pázsiton a házak előtt, kávét ittak és a gyerekekkel játszadoztak, Cvi Provisor a klubba ment újságot olvasni, és ott ült öt-hat hozzá hasonlóan egyedülálló férfival, újságfaló, vitatkozó, idősödő agglegényekkel, elváltakkal, özvegyekkel.

Ruvke Roth, egy denevérfülű, kicsi, kopasz ember, a sarokban üldögélve azon morgolódott, hogy a megtorló akciók még több vérontáshoz vezetnek, mert bosszú bosszút szül és megtorlás megtorlást.

A többiek azonnal ráripakodtak és összeszidták: miket beszélsz, nem tűrhetjük el, az engedékenység és a békülékenység csak fokozza az arabok pimaszságát.

Cvi Provisor pislogott, és azt mondta:

– Ebből a végén még háború lesz. Nem lehet más a vége, mint egy szörnyű háború.

Mire Immánuel Glozman, a dadogós, fellelkesült:

– Há-há-háború! Na-nagyon jó! Győ-győ-győzünk, és elkergetjük őket a Jordánon túlra!

Ruvke Roth hangosan töprengett:

– Ben Gurion nagy sakkjátékos. Mindig öt lépéssel előre lát. Hanem, hát… Mindent csak erővel old meg.

Erre Cvi Provisor szomorkásan így jövendölt:

– Ha vesztünk, jönnek az arabok és lesöpörnek minket. Ha győzünk, jönnek az oroszok és lebombáznak.

Immánuel Glozman kérlelni kezdte a többieket:

– E-elég, barátaim, csendet, hagyjatok nyu-nyu-nyugodtan újságot olvasni!

És Cvi néhány perc hallgatás után:

– Hallottátok? Itt azt írják, hogy Norvégia királyának májrákja van. A mi körzeti tanácsunk elnöke is rákbeteg.

Amikor a tréfás kedvű Roni Scheindlin összefutott Cvi Provisorral a cipészműhely mellett vagy a ruharaktár előtt, gúnyosan azt kérdezgette tőle:

– Na, Halál Angyala, ma milyen repülőgép zuhant le?

Cvi Provisor és Luna Blank között kialakult az a szokás, hogy estefelé váltottak pár szót.

Cvi a pázsit lankás részén lévő bal oldali pad jobb szélén ült, Luna pedig közel hozzá, a jobb oldali pad bal szélén. Cvi, miközben a nőhöz beszélt, szaporán pislogott, Luna pedig, aki csinos, pántos nyári ruhát viselt, a zsebkendőjét gyűrögette az ujjai között. Dicsérte a kibuc virágzó parkjait, Cvi keze munkáját, és azt mondta, neki köszönhetjük, hogy itt élünk egy zöldellő mező közepén, virágzó gyümölcsöskertek árnyékában, virító ágyások között. Volt valamiféle hajlama arra, hogy ünnepélyes szavakat használjon. A harmadik osztályosokat tanította, és kitűnt finom ceruzarajzaival, amelyek ott függtek néhányunk kis lakásának falain. Az arca kerek és mosolygós volt, a szempillái hosszúak, ám a nyaka kissé ráncos, a lába nagyon vékony, a melle pedig szinte lapos. A férje néhány évvel ezelőtt életét vesztette, amikor tartalékos szolgálatban volt a gázai határon; házasságukból nem született gyermek. Mi optimista embernek láttuk Lunát, aki túltette magát az őt ért tragédián, és egész lényével a tanításnak élt. Cvi a rózsafajtákról beszélt neki, ő pedig lelkesen bólogatott, mint aki minden szavával egyetért. Cvi ezután a Szudánt sújtó szörnyű sáskajárást kezdte ecsetelni, mire Luna megjegyezte:

– Te olyan érzékeny ember vagy.

Cvi pislogott, és azt mondta:

– Így sincs nekik túl sok zöld ott Szudánban.

Erre Luna:

– Miért veszed a válladra a világ minden baját?

Cvi így felelt:

– Behunyni a szemünket az élet kegyetlensége láttán, véleményem szerint egyszerre butaság és bűn. Tenni csak nagyon keveset tehetünk ellene. Akkor hát legalább beszéljünk róla.

Egy nyári estén Luna meghívta Cvit egy jegeskávéra a szobájába. Cvi az esti öltözékében jött, khakiszínű hosszúnadrágban és világoskék, rövid ujjú ingben. A tranzisztoros rádiója most is a derékszíján lógott. Nyolckor elnézést kért, és meghallgatta a hírösszefoglalót. Luna Blank szobájának falán néhány ceruzarajza függött egyszerű képkeretekben. A rajzokon álmodozó lányok voltak láthatók, valamint tájképvázlatok, sziklás hegyek és olajfák. Az ablak alatt franciaágy állt, rajta ágytakaró, hímzett, keleti párnákkal. A fehér könyvespolcon a könyvek magasságuk szerint sorakoztak: Van Gogh, Cézanne és Gauguin albumaitól a Cassuto kiadásban megjelent Biblián át a Nép Könyvtára regénysorozatáig. A szoba közepén kerek kávézóasztal, és mellette két egyszerű karosszék állt. Az asztalt hímzett terítő takarta, rajta kávéscsészék és süteményestányérok kettőjüknek. Cvi Provisor azt mondta:

– Kellemes itt nálad.

És hozzátette:

– Tiszta. Rendezett.

Luna Blank zavartan így szólt:

– Köszönöm! Örülök.

De semmilyen öröm nem volt a hangjában, hanem csak szégyenlős feszültség.

Azután kávét ittak és süteményt ettek, és beszélgettek díszcserjékről és gyümölcsfákról, fegyelmezési gondokról az osztályban mostanság, amikor mindent szabad, a madarak vándorlásáról. Cvi pislogott, és így szólt:

– Hirosimában, olvastam az újságban, tíz évvel a bomba után, még mindig nem voltak madarak.

Luna újra megjegyezte:

– A világ minden baját a válladra veszed.

És hozzátette:

– Pár napja az ablakom előtt egy alacsony ágon láttam egy búbos bankát.

Így kezdtek el találkozgatni a kora esti órákban. Üldögéltek és társalogtak az udvar egyik padján, a sűrű bougainvillea árnyékában, vagy kávézgattak Luna szobájában. Cvi négykor hazament a munkából, lezuhanyozott, megfésülködött a tükör előtt, felvette kivasalt khaki nadrágját a világoskék inggel, és Lunához indult. Néha idényvirág-palántákat vitt és ültetett el Luna kiskertjében. Egyszer egy verseskötetet adott Lunának, benne Jákob Fichman válogatott verseivel. Luna zacskóban mákos süteményt nyújtott át Cvinek, valamint egy ceruzarajzot, amely két ciprust és egy padot ábrázolt. De már nyolckor vagy fél kilenckor elköszöntek egymástól, és Cvi visszatért szerzetesi szobájába, amelyben az agglegénylét tömör szaga érződött. A tréfás kedvű Roni Scheindlin megjegyezte az ebédlőben, hogy a Halál Angyala rászáll a Fekete Özvegyre. Délután az újságolvasóklubban Ruvke Roth gunyoros kedvességgel így szólt Cvihez:

– Na, a kéz kesztyűt talált, mi?

De Cvi és Luna nem rémültek meg a pletykától és a piszkálódástól. A közöttük lévő kapcsolat szinte napról napra erősödött. Cvi felfedte Lunának, hogy szabadidejében, szobájának magányában, ül és lengyelről héberre fordítja Iwaszkiewicz egyik regényét. A regény tele van érzékenységgel és szenvedéssel. Ennek az írónak, úgy tűnik, hogy itt, ebben a világban állapotunk nevetséges, ámde megható is. Luna, fejét kissé oldalra hajtva, nyitott szájjal hallgatta őt, és töltött még a férfi csészéjébe a meleg kávéból, mintha azok a dolgok, amikről mesél neki, arról tanúskodnának, hogy a férfinak szüksége van vigaszra, amelyre méltó is, és a kávé mintha némi elégtételt adna neki az író Iwaszkiewicz bánatáért, és a saját bánatáért is.

Luna érezte, hogy a közöttük lévő kapcsolat értékes számára, megtölti mindennapjait, amelyek addig egyhangúan teltek, és mindig hasonlítottak egymásra. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy mindketten egy lovon vágtatnak, melle szorosan a férfi hátához simul, karjai átölelik a derekát, magas hegyek között vágtatnak egy völgyben, amelyben hömpölygő folyó kanyarog. Úgy döntött, hogy erről az álmáról nem mesél Cvinek, annak ellenére, hogy egyéb álmairól részletesen és nyugalommal számolt be neki. Cvi a maga részéről pislogott és elmesélte,

Reviews for Barátok között

[ericlee_1 · Rating: 5 out of 5 stars]

I lived for nearly 18 years on a kibbutz. Amos Oz, who passed a way a few weeks ago, also lived for a number of years on a kibbutz. This collection of stories takes place on a fictional kibbutz, with a cast of characters who pop up in each other's stories and lives. One of the striking things about living on a kibbutz was how one knew people as neighbours, friends, co-workers, lovers. No one was just "the guy who repaired the shoes" or "the woman who worked with the chickens". Everyone was three dimensional, and that is clear in these wonderful stories. It is a sensitive, accurate, and somewhat sad account of what used to be called "the experiment that did not fail". The final chapter, "Esperanto" was especially beautiful, and one has to wonder if Oz was deliberatedly comparing the twin dreams of a universal language and that of a more equal and more just society.

[wassilissa · Rating: 5 out of 5 stars]

Amos Oz erzählt in seinen Texten vom fiktiven Kibbutz Jikhat. Wahrscheinlich um 1950/1960 herum spielen seine Geschichten, die die damalige Diskussion um Kibbutz - Ideologie aufgreifen und mit Menschen verknüpfen: Die Frage, ob Kinder bei den Eltern oder im Kinderhaus schlafen sollen, ob fremde Leiharbeiter im Kibbutz arbeiten dürfen, wie viel oder wenig Selbstbestimmung es etwa bei der Wahl der Ausbildung geben kann, der Generationenkonflikt zwischen den Überlebenden der Shoa und den Nachgeborenen. Mit klaren Strichen skizziert der Autor die Prinzipientreue der Chaverim und die daraus entstehende Kleinlichkeit. Auch das Verhältnis zu den Palästinensern scheint immer wieder durch. Es schadet wahrscheinlich nicht, ein bisschen was über Kibbutzgeschichte zu wissen. Doch das Buch gibt auch ohne Vorkenntnisse einen guten Einblick. Die Geschichte "Vater" über den Jungen Mosche, der mit dem Bus in die Stadt fährt, um seinen kranken Vater zu besuchen, erscheint mir sehr autobiografisch zu sein. Hier fühlt man sich an die "Geschichte von Liebe und Finsternis" erinnert. Herzzerreißend ist die Geschichte "Ein kleiner Junge", die die Einsamkeit und Traurigkeit eines Kindes und seines Vaters in der kibbutzeigenen Trennung thematisiert. "Deir Adschlun" ist der Name eines fiktiven arabischen Ortes, der von Israelis zerstört wurde. Dorthin flieht Jikhat, denn er möchte Weg aus dem Kibbutz, am liebsten das Angebot seines in Italien lebenden Onkels annehmen und zu ihm gehen um zu studieren. Doch erst in einigen Jahen wird er an der Reihe für ein Studium sein.Nachdenklich stimmt die letzte Geschichte "Esperanto". Der Holocaust-Überlebende Kibbutz-Schuster Martin ist ein prinzipientreuer Kibbutznik und ein begeisterter Anhänger von Esperanto: Wenn die Menschen eine gemeinsame Sprache sprächen, würde es keine Kriege mehr geben. Wie ehrenvoll und anrührend ist diese Hoffnung, der der todkranke biszum Ende anhängt. Die Einwände, etwa dass auch Deutsche und deutsche Juden die selbe Sprache gesprochen hätten, bleiben unwidersprochen, Am Ebde stirbt Martin und seine Beerdigung wirkt wie der Abgesang einer ganzen Ära. " Solche Menschen hin gibt es fast nicht mehr". Es gibt heute noch Kibbutzim, doch spielen sie in Israel nicht mehr die große Rolle. Der Traum des friedlichen sozialistischen Zusammenlebens hat such nicht in letzter Konsequenz verwirklicht - doch er ist auch nicht gescheitert. Ein schönes ruhiges Buch, das mir im Lauf des Lesens immer besser gefallen hat.

[polaris4_1 · Rating: 5 out of 5 stars]

On our kibbutz, Kibbutz Yekhat, there lived a man, Zvi Provizor, a short fifty-five year old bachelor who had a habit of blinking. He loved to transmit bad news: earthquakes, plane crashes, buildings collapsing on their occupants, fires and floods.With these opening two sentences I am there. I know exactly who Zvi Provizor is, and I know who we're dealing with in the opening story of Amos Oz's latest collection of short stories. These are a series of eight vignettes set in a fictional collective settlement of late '50s or early '60s Israel. It's a place that the reader will come to know surprisingly well for so slim a volume. The tales are above all about humanity.I lived on a kibbutz once for several years, and no one of those communities is quite like another. That said, there are though certain traits and themes and character types that do tend to crop up in every one I ever encountered or heard about. Oz has captured with an amazing economy of words, and a clarity that is so satisfying, precisely who might live there and what preoccupies them.In "The King of Norway" our blinking bachelor Zvi and Luna Blank, a widow, fall into a new routine - talking every evening. "Two Women" exchange letters - Osnat the launderess has recently become separated, and Ariella, who works in the chicken coop and heads the culture committee, is the tall, slim divorcée to whom Boaz has run. The title story sees Nahum, a widower of about fifty, approaching the subject of his only remaining child, Edna, having moved in with David Dagan, a teacher and one of the kibbutz founders and leaders - a man his own age. "Father" is a story which I think is the most autobiographical: Sixteen year old Moshe is a 'boarder' newly arrived at Yekhat after his mother has died, and father and now uncle have both fallen ill. With the greatest poignancy we see Moshe finish work early one day and make the difficult trip to visit his ailing father. To anyone who has read Oz's 'A Tale of Love and Darkness' - this is a glimpse of what might have happened next. I was extremely moved."Little Boy" is another heartbreaker: The emotional volatility of the shared children's housing hits dad Roni in a way that doesn't quite affect mum Leah the same way. "At Night" sees Yoav the kibbutz general secretary turn night guard for the week. Nina needs his help with a problem that won't wait until morning. In "Deir Ajloun", Yotam the young adult son of another widow, Henia, receives an invitation from Uncle Arthur to study in Milan. Whatever will the general assembly have to say? The final story, "Esperanto", is about an older member of the kibbutz - Martin, a holocaust survivor who hid from the Nazis in Holland. Martin is the community shoemaker and is a former Esperanto teacher; he has trouble breathing and is dying. He is an anarchist to the very end:And once, when two brisk nurses came in to change his pyjamas, he grinned suddenly and told them that death itself was an anarchist. 'Death is not awed by status, possessions, power or titles; we are all equal in its eyes.' All of the characters we've met are present in this final tale, though they crop up here and there in the other stories - maybe on the path, or making a speech in a meeting - just as they do on any kibbutz. Amos Oz has written a first class and moving collection of interwoven stories. The final mosaic is a piece of art to behold. I had to pace myself to read this book as slowly as I could, I wanted to savour its quality for as long as possible. (Perhaps I should have just torn through it and reread it immediately?) Five stars and highly recommended.

[mkboylan · Rating: 5 out of 5 stars]

Oz is an award-winning Israeli author of both fiction and non-fiction.  I've been reading about Israel and Palestine this year and knew this would expand my knowledge further.  It is also a book of short stories, something I have never read and wanted to try.  The very first story, about a cranky old man who constantly complains about the injustices in the world, touched me deeply, but then I began to drift.  I kept thinking I needed an intense thriller type book to hold my attention away from the current sadness in life that I don't want to think about such as my failing mom.  But I kept coming back to this book and these stories and found the experience to be similar to my annual trip to the desert.  When I go to the desert it takes me while to settle in.  Everything is the same color.  But as I walk daily through the desert the subtleties begin to sink in and I see the multitude of colors, plants, blossoms, skittering critters and footprints.  Reading Oz was like that.  I began to see the subtleties in the people living in this kibbutz.  I saw their strengths and their weaknesses and the way they complemented the whole person.  Then I began to see how each person complemented the others living in the kibbutz.  This then worked its way into my perception of my own life and it too began to look beautiful.