Rablás

By Margit Kaffka

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633745304

Book preview

KAFFKA MARGIT

RABLÁS

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-530-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

RABLÁS

A dohányfüstszagú, züllött kis tetőszobát lassan lehelte be az alkonyati homály és a hideg. Ócska, nagy bútortestek béna és rideg sziluettje tolódott itt a falak keskeny közei elé, siváran ülepedett meg a nagy csend és az idegen, bús téli este.

Grádicsos kis hegyi utcában, furcsa alpesi jelmezű, öreg villaház szemöldökorma alatt rejtődzött a csöpp diákodú; nagy, fehér, egyetlen ablakszemével a befagyott, néma folyóvízre bámult és a ködbe fátyolozott nagyvárosra odaát. Itt benn keményre süppedt, szégyellősen keskeny és lerongyolt díványon nagy darab legényfiú feküdt hanyatt; az utolsó cigaretta csutkájánál tartott, és a gondolatai most kezdtek illendőképpen, buzgón és hozzákészülten – valahogy literatúrásan nekikomorodni.

„Itt a vég! – mondotta, élvezve e gondolat jelentékeny voltát. – Nincs egy garasom, nincs fűtőszén; éhes vagyok és nem gyújthatok lámpát. Az élet!"

Ám ezek szógondolatok voltak, belsőleg szándékosak, leckések. Túl rajtuk, benn, tudattalan igazisággal ilyesmi rejtődzött:

„Kell ez nekem – jó ez most, áldott kis korgó gyomor, fázás! Hogy legyen mire visszaemlékezni majd annak idején. (És már színezte, fogalmazta, élvezte ezt az emlékezést.) Ezen átesett mind, aki felülkerekedésre termett. Holtbizonyos, hogy felül fogok kerekedni: csak hadd lássuk még egy kicsit ezt; – a züllést – ezt is vinni kell valamire! Mindenből a teljeset, élére állítottat, a megfoghatót; aztán egyszerre lendüljön vissza az élet, mint az inga. Az élet! A nyakán ülni – néha engedni, várni –, hirtelen zabolán rántani. Jó ez!"

Rajtakapta magát. Megfészkelődött egy kicsit fektében, és érezte, hogy a térdei dermedettek a hidegtől. Akkor pozitívumokra igyekezett gondolni kifejezetten, alannyal és állítmánnyal. Hogy csakugyan üres a lámpa, hogy ma sötétben fog maradni és megpróbál – valóban itt a legfőbb ideje – kitalálni valamit. Az otthonról hozott tolldunnát pedig a lábaira kell takarni, és nem vetkőzni le ma. – Igen, hát hogy is? – Az egyetemen utána kellene nézni valami privát órának délutánra; a szolga kerít, ha megalkusznak. És Weisz, a ragyás, aki még tavaly került fel hazulról, egész télen statiszta volt az Operánál, és egy koronát kapott minden estére. Hja, semmi előítélet! Aztán, mint végsőnek tartogatott mentsvár került eszébe megint, hogy ajánlólevele van a Krajcáros Lapok-hoz a vidéki újságja szerkesztőjétől, akinek tárcákat írogatott még az érettségi előtt. Hm! Holnap!

Hetek óta ült itthon, és nehéz tülekedéssel, nekifeszült akarások és rövidéletű kétségek közt ostromolta a fehér papiroslapokat. Kicsiholni – kihozni valamit; újat, igazat – önmagát! Az ebédre való hatosaiból vette meg a nagy, előkelő újságok számait, ahová az írásait beküldözte; minden reggel lement a kicsi trafikosboltba a lapokért, lüktető szívvel, félve és bizakodva. Ám ezt az izgalmat is csaknem élvezte, édesnek, elevenítőnek találta, és még mindig nem települt a lelkére csüggedés. Szinte tudatosan és tisztán látta maga is, mint kerekedik felül újra meg újra fiatal gőgje, konok és áldott fanatizmusa és öntisztelete. Rugalmasnak, terheltség nélkül valónak szerette tudni az idegeit; és rettegett, akarva félt e hite elvesztétől. „De nincs-e már ez aggodalomban valami beteges? Nincs-e már bennem is valami szomorú, furcsa métely?" – gondolta némelyik percben, és csak ez volt, amin összedöbbent. Ilyenkor eszébe jutott, hogy apja, szegény, amíg élt, írástudója volt a hitközségnek; vézna, csöndes, ahogy beszélik, és meg-megálló nézésű. Csak az anyja és övéi friss hangú, pénzzel és emberrel bánó, nagy praktikájú szatócsok.

Felállt, végigment a kis szobán, és megint kellemes büszkeséget érzett arra a gondolatra, hogy lám, egészen a maga erejével ki tudott szabadulni azok közül. Ott akarták fogni – „hivatalnok úrnak" – napidíjasnak a városhoz –, most haragusznak rá, és itt csak magára támaszkodhat. – Ó, méltó küzdelem lesz ez – derék próbálkozás! – És nem vette észre, hogy úgy leli kedvét ebben, mint Grant kapitány kalandjaiban, amiket tízéves korában olvasott.

Odaát a falon túl vagy a folyosón könnyű nesszel járt-kelt valaki – gyors lábak kopogtak le a lépcsőn, aztán csend lett. – Az ám – Julis! Bejöhetne legalább! – És a fiúnak hirtelen élénkséget vert az agyába a rágondolás, az átsurranó kívánság. A háziasszony cselédje – igen; porszagú kis szoknyáiban, fiatal szája zamatával – kurta, parasztos, éles kacajával, mely frissen csattant zöldségfejek nyers illatához hasonlít, ami felszökken apró boltok előtt a városi utca aszfaltbűze fölé. – Tegnap este. – És önkéntelen kapcsolattal érezni vélte a szoba melegét. Igen – bizony! Tegnap itt fűtve is volt – ropogott, izzott a kis vaskályhában – és a lámpa égett. Pedig ő – hát ő nem adott Julisnak szénrevalót egy hete már. És nem kérdezte meg – honnét? Odaát, az első-emeleti erkélyszobában valami rendes ember lakott, tisztviselő, széles gallérú, vasalt és pontosan kelő; annak van egy szenesfülkéje valahol a lépcsőház mögött, Julis kezeli. És a petróleum is! – A fiú érezte, hogy elvörösödik egy kicsit, megállt az ablaknál, és dobolni kezdett az üvegen. „Na, semmi előítélet! – mondta félhangosan és megfordult. Ám megint – nyomtatott betűk formáiban gördültek agyába a felszabadító ötletek, amiket legelevenebbnek hitt – tán Nietzsche-aforizmák, mert fiatal és fogékony intellektusa épp Nietzsche-korát élte hónapok óta már, és elmerült e nagy hízelgő szólamaiba. „Semmi előítélet! variálta egészen szabadon mesterét és kissé erőltetve – tetszelgett ebben.

Most vállat vont, megfordult, s egyszerre az íróasztalhoz lépett. Egy pici oldalfiókot rántott ki vaktában, és tapogatva nyúlt bele. Lám, hát csakugyan – itt volt a kulcs. A leány tette ide. – A raktárpadlás kulcsa, a pántos ajtóé, mely az övé mellett nyílik a rövid és sötét kis folyosó végén. No lám! És látni vélte a kis cselédet, amint elmenőben, a kilincset fogva, kedves zavarral, mintha csak mellesleg, ügyetlenül rejtett fontoskodással mégis – elmagyarázta az ügyet.

– Igen – egy láda, ami senkié! Hát kié volna? Tele van valamivel. Az én anyám keresztanyja harminc esztendővel ezelőtt itt volt házmesterné még a régi, szélütött háziúr idejében. Most a vakok menházában lakik – már kilencven éves, és mindjárt elfelejti, amit beszél. Ezt is elfelejtette azóta, egyszer, csak úgy, eszébe jutott – és mondta nekem, hogy tán még most is itt van az ócska bútorok közt az a láda; mert a mostani háziasszony is már nagyon lábfájós, öregecske volt, amikor a házat örökölte. Nemigen járt a padláson. A ládát, hogy valami asszony vagy leányféle hagyta volna itt, aki akkor a házban lakott. Külső országbeli, hirtelen el kellett utazni neki, a törvényen keresték, vagy mi; azt mondta, visszajön vagy ír a holmija után, de hírét sem hallották azóta. Bizonyosan meghalt. Akkor két-három gazdája is cserélődött a háznak, de nem laktak itt; a mostani asszony meg nem is tud felőle. Senki se tud. Kié az most, fiatalúr? Én megnéztem. Le van szegezve, de nem nagyon. Tele van valamivel.

Tűnődni látszott, mondjon-e még valamit, és a fényeskedő, dióbarna szemében felcsillant az adakozás asszonyfölénye. Friss leányválla először hajladozott mostanában a gyors, odavetett, de bolondul erős és tüzes ölelések alatt, és már anya módjára kezelte a fiút – e kócos és piros, szapora beszédű kamaszleány. Most tán megfogta a mese káprázata is – azt hitte, véka aranyat, ezüstöt, szem nem látta kincseket juttat a kezére meghittjének, akinek mástól lopta a fűtőszenet és lámpaolajat. Nem szólt többet – a szemével intett, és leszaladt a lépcsőn.

A diák alig gondolkozva nyitotta ki a szomszéd kis fiókot is; csakugyan, a leány mindent rendben odakészített. Feszítővasat, fogót, darab faggyúgyertyavéget. „Hol szerezte ezt mind össze?" – mosolygott a fiú. Aztán kabátot vett magára és óvatos vadásznyugalommal előreleskedve kilépett a folyosóra – –

Egy keresztgerendán gyámoltalanul táncolt a faggyúcseppel odaragasztott gyertyavég lángja, a diák sűrű leheletpárákat fújt a hidegbe, és öntudattal, majdnem szertartásosan állt meg a fölfeszített deszkafedél előtt. Félgondolatban – furcsa gőggel üdvözölte önmagát. – „Ez tehát cselekvés – gondolta komolyan –, erőszakvétel a nyomorúságon, babonákon, félelmen – magamon. Amit most tettem – ez a mozdulat, a kezem rándítása, gördülő eseménylavinákat szakíthat rám; – rendőrség, elmaradás az egyetemről, nyomor, Amerika, a talentumom kibomlása, vagy züllés, öngyilkosság. – És megtettem. Mert akartam. – És… igen, holnap reggel zálogházba megyek, azután ebédelni valami jó helyre, lesz kávéház, szobabér – Julisnak egy forint – nem –, az összeg fele. Milyen galád is vagyok! Milyen galád merek lenni! Igen, én túl vagyok mindezeken – túlnőttem."

Ezeket gondolta, ilyen gyerekségeket pillanatokig a jéghideg, félhomályos padláson; – aztán hirtelen összegörbítette a jobb marka dermedt ujjait, és belemélyítette lezsúfolt idegen holmi közé. Átesett az első mozdulaton; – mélyet, nagyot lélegzett. Mintha valami – az énje súlyosabb fele pihenőre kéredzett volna ebben. – „Megtettem – gondolta gyorsan, magát békéltetően –, és könnyen ment, töprengés, alkudozás nélkül. Csak ezt akartam. Most már – lássuk!"

És könnyebbülten; szinte önfeledt kíváncsisággal hajolt a nyitott láda fölé.

Vatta volt felül, jó vastag rétegben szürkén, porosan, csomósan. A fiú megnézte, kezébe fogta. Át volt tűzdelve itt-ott kockás gépvarrással, mint a régi mantillák bélései, egy darabon még rajta a nyomott, fekete bársonycafat. Különös! Testhez szabott, gyöngyös, fakó brokátköpenyke; hol láthatott egyszer, valamikor olyat? Egy percre lehunyta a szemét, arcához emelt egy vattacsomót; és megszagolta. Harminc év – ötlött eszébe egy kicsit zavarosan; és valamire csodálkozva emlékezett. Látta egyszerre az apai nagyanyját egy vézna, árnyékos szemű kis öregasszonyt, aki a család régi jó módját emlegette halkan, bólintott a fejével – és minden hanyatláson és szegénységen át holtáig megőrzött egy ezüst mosdóservice-t. – Egy pillanatig csaknem nyugtalanul kutatta lelkében a temetés emlékét, tudta, hogy azelőtt, régebben még fel bírta idézni. – Már nem sikerült – kiesett. – De azután – amikor az édesanyja pergő szóval kirakta, szellőzte, árulta a holmit az elhagyott kis szobából – minden ablakot felrántott. – Milyen kis fiú volt ő még – tán ötéves! És mintha újraérezte volna azt a mély, különös, oktalan szorongást – mint akkor –, hogy fülledten illatos, vén szekrényeket bolygattak. – Egyszerre fölvetette a fejét, és mind a két kezével nyalábba húzva a foszlányos tölteléket, ledobta a földre.

Ó! Csészék – pici, virágos, csodálatos holmik –, mind külön becsavarva, féltő gonddal. Kibontotta sorban, dideregve, de vigyázattal, összekeresve mindnek a párját, és sorba állította őket a vastag, gyalulatlan tetőgerenda lapján. Két fázó kezét a hóna alá kellett dugnia, hogy megmelegedjék; azalatt hát leült zsákmánya mellé ő is és nézte. Beh gyönyörű – gondolta és ebben a percben csak ezt, semmi egyebet. Karcsúk voltak, gyöngéden kényeskedők, mint egy kis úrileány – dús, meleg aranyozással az elegáns ívbe csavarodó, finom fülecskéken –, ódon gráciával kifelé görbülő ajkaik szélén tán még a mokka zárkózott, dúskálóan mély és tiszta zamata! Ki érinthette utoljára a csészeajkakat, amik harminc éve feküsznek itt és alusznak, némán, megőrizve az utolsó napot, az utolsó leheletet, egy kézről lehullott porszemeket, amely búcsúzva takargatta gyönge formáikat. – Hogy – asszonyé lehetett az a kéz vagy lányé! Hogy tán azóta mindörökre por – hogy már nincs! Most gondolt először erre, és röviden, csodálkozón sóhajtott. Miért csak most? Hisz csodálatos ez! Mennyi érdekeset, szokatlant lehetne végiggondolni felőle – milyen szépeket! A pillanat átsurranó álmodozásában szinte olvasni vélte új csengésű szavak betűit, ritmusos, megtalált, kielégülést okozó mondatokat. Az élet darabja ez itt – ez öblös és sötét ládaüreg, rég elmúlt érintések melegével a mélyén: a múlt, a rejtély, maga az ember – vagy az asszony. Kinyitotta a szemét, de érezte, hogy a nézése réveteg; és a párás homályban, táncoló, nyurga fénysávok között, mint valami nagy, egyszerű szimbólum, a múlt és jövő hozzáférhetetlen nyugalma, úgy feküdt előtte, a súlyos, nagy, barna árnyéktömb, az idegen láda. Az egész gőgös tudatosságát mintha leejtette volna magáról, mint szoros ruhát; és észre kellett vennie, hogy ez jólesik. Ettől fogvást valami mindennél bensőbb – játékszerű, vagy „l’art pour l’art" izgalom érdeklődése szállta meg és könnyű láz, amint gyorsabban hozzáfogott.

Mennyi minden volt ott! Soha nem látott, idegen bájú formái egy másik idő ízlésének; különösek és jelentékenyek, mint az embermunka, mint az ember közvetlen közelsége. – Névjegytál – zsírfényű, sárgás alabástromból, keményen metszett nagy szőlőfürtökkel a szélén. Szögletes, kicsi porcelán gyufatartón a treffdám fekete lóheréje és piros tarokkszív. – Most százredőjű molyjárta selymet rángatott szét – kis szürke köpenyke volt – türelmetlen gyerekizgalommal, hogy zizegve hullt a földre, megakadt, és tovább tépődött a szögeken. Milyen különös, engesztelő gyöngédséggel szabadította ki és emelte vissza! Egy apró, fekete ébenfakazetta rejtődzött a selyemrongyba takarva; gyöngyházvirágokkal, belül fehér csontból; olyan alakú, mint egy pici koporsó. Mi lehetett benne? Burnót vagy ékszer, száraz virág. Igen – fiatalnak kellett lennie az asszonynak – a kéznek, melynek ittfeledett nyomában turkál most az övé. Némelyik tárgy újságdarabba volt göngyölve – ám a gyönge, lobogó fénynél elmosódón táncoltak reszkető ujjai közt az idegen nyelvű, apróbetűs, csonkított sorok. Eldobta és tovább kutatott. – Milyen rendszertelenség! – gondolta egyszer és mosolygott. Ó, asszony csomagolt itt, fiatal, siető, zavart és szomorú; tán megcsókolt és megkönnyezett búcsúzva egy apró, lelkes holmit, és izgalmában – igen, valóban, itt – összetörte a másik percben. Szép volt vajon az az asszony?

Skatulyák következtek; kicsik és nagyobbak, mind más-más alakú. Egy csataképes nürnbergi játékdobozban kesztyűk fekete selyemből, viseltek, hosszú ujjúak. Ilyen volt a keze! De erre hirtelen, szinte ijedten rázárta a fedelet megint, és a másik után nyúlt. Egy szürke vászonnal bevont kis doboz tetején, fekete viaszosvászon lapon édeskés matrickép; benn gombok, sok-sok gomb, mindenfélék – fülesek, rézverettel, cifra alakúak, szövöttek, csontból valók, gyöngyházasak és cérnaszálúak meg sujtásos paplangombok sárga selyemből. A fiú arra gondolt, hogy egészen kicsi korában, téli estéken, ha magas nádszéken ült az asztal mellett, sokszor kiöntötték elébe a gombos skatulyát, és ő boldog volt, ha apró kezével játszhatott, rakosgatott köztük. Milyen jó is az. Gombok – lomok, csodálatos, idegen kaszatok! Ez itt kötőkosár, égetett ezüstből, csipkés finom veréssel; és a pamutgombolyag belsejében csörög valami. Lúdgége! És egy szem kukorica benn! – Különös, hogy eszébe jutott! Ilyenre gombolyítottak régen. Nagyanyó is, és ő néha tartotta a pászmát neki.

Pihent kissé, és már nem érezte úgy a hideget – a hajladozás fáradságától talán. A gyertyafénybe nézett révülten, félig hunyt szemmel; nem, nem akarta felriasztani önmagát! Még, még! Nos – virágváza, zománcos üveg, átlátszó; csiszolt bíborpettyekkel az oldalán – és a csomagolásnál kedvesen ügyetlenül tömték ki, hogy megóvják – valami puha holmival. Ah! Női harisnya, fehérre mosott, finoman éles cérna; csipkeszerűen mintázva kötött a boka táján. A fiú megmarkolta, belesüppesztve az ujjait, és maga elé nézett egy percig. Hisz itt már… itt mind fehérneműek következnek. Egy pillanatban csaknem kisiklott önmagából megint: mintha valaki, egy másvalaki – meglátta volna, hogy a homloka átpirul kissé, és gúnyosan nyelvet öltene rá. – Nem – még ne egy kicsit! Előbb egyenkint nyúlt értük, a fehérségük sárgás volt az állástól – a hajtások mentén keskedés pókhálócsíkja látszott és molyok cikcakkos útjai a hímzések és csipkék szövevényén. Lejjebb már csomókba kötve feküdtek, bronzsárga evült selyemszalaggal átszorítva. Olyan rendesen, csinosan; – ám egyik szétbomlott a kezei közt. Fésülőköpenyke, dúsan hímzett, rövid és alul nyitott ujján sok-sok, puha fodor – az összegombolt nyaknál hegyes kivágás! Valami gyöngén és határozatlanul felneszelt az emlékei közt, és akarva idézte fel – kereste. Bájosan vézna leánynyak – fürtökbe csigázott, oldalt leomló, sötét gesztenyehaj a fehér kis arcél körül; puha kéz, gödrös kis könyök – a kivágás mélyén, a fiatalos gyöngéd porcogók és hajlott inak patyolatja között fekete bársonyszalagon kis medalion. Képen látta-e? Tán valami kirakatban bámulta meg az utcán őgyelegve, és fejlődő fiúagya tudattalanul befogta és megőrizte a mélyén. Hol láthatta volna a valóságban? Valami régi arckép, egy fehér pongyolás, különös leány – ki ez?

A szívverését oktalan, ideges döbbenés fogta meg ebben a percben – mert vaktában, már a láda fenekére nyúlva, bőrbe kötött nagy könyvet emelt ki és felnyitotta. Arcképalbum volt. – Ó, ha itt! – Nem – idegen, idegen arcok! Férfiak, szakállasok – régi alacsony gallérral, ódivatú nyakkendőkkel; – öreg asszonyokon feszesen és keményen szétterülő; bő rokolyák – jól ápolt kezükben pici zsebkendő. Szinte félve fordított egy lapot. Ott fiatalok, homlokba nyírt, sima frufruval, tunikás, szűk ruháikba vállfűzővel beszorítva; tömött, barna hajfonatukban néhol egy virág. Alig árnyalt, elmosódón kicsi fényképarcok a sárgult papíron – a szemek, két fekete pont –, egykedvűek, jelentéstelenek vagy közönségesek. Eh! – –

Rácsapta a fedelet, és gyorsan – nem is tudva, miért – mélyen lehajolt, hogy visszategye. Széles, tele fénylobot vetett az elfogyó gyertyafény, és ő lenn a ládafenéken gépies félfigyelemmel olvasott le két-három könyvcímet: Heine – egy kötet Lewes – szótár… Felemelkedett, leült a láda szélére, és a kezébe fogta a homlokát. Könyvek – szótárak, írás meg okmány talán –, nem, mire az? A gyertyafény megint lelohadt – és a rezgő homályban, félig nyitott szemmel látta a szanaszét heverő tárgyakat – megcsillantak az aranyzománcú pici csészék – ott feküdt a hervatag selyemrongy, fonnyadt fehérségű, csipkés patyolatok, groteszk porcelánok; és úgy látta őket e percben, mint egy ihletett félóra teremtményeit, szinte elvontan, mintha az énjéből támadtak volna elő. Igen – csak ne túlságosan tiszta és éles képet a dolgokról, mert – világos ösztönnel érezte – hogy nem szabad megzavarnia a lelkében valamit. Félálomként kell csak éreznie a perceket – legyenek irreálisak, befelé termékenyítők –, ó, valami becseset, mindennél becsesebbet kell kikényszeríteni, rabolni e percektől. – –

Lehajolt a földre, és sietve, hunyt szemmel nyalábolta át a ruhaneműeket. Visszarakta – mind, a többit is, gyorsan, egy-két mozdulattal leszorította, aztán porcelánt, üvegeket, skatulyát. A keshedt vattát csomósan szórta közé, fölé. Visszatartotta a lélegzetét, hogy ne érezze az illatát; nem, hisz már mámorosan homályos, inspirálón határozatlan emléke élt benne annak az illatnak. – Vissza mindent! – Most a fedél. Néhány tompa kalapácsütés még; – a deszkán már szétfolyt a gyertyavég olvadt faggya, és üszkösen haldokolva imbolygott fölötte a kanóc. Szétnyomta a kezével, és a sötétben tapogatódzva alig lelte meg a padláskulcs zárát, aztán a fal mellett osonva ment át a kicsiny folyosón.

A szobája világos volt és meleg. A kis kályhában izzott, parázslott a szén, és a lámpa enyhén sárgálló fényköre alatt, az asztalon kis nikkeltálcán egy csésze langyosodó tea – pár sütemény.

Leült. Csaknem gondolkodni kezdett, hogy most, ebben a percben, lehet-e, szabad-e ezt? Ám zsarnoki, fiatal életereje lett az erősebb, szinte reszketve, akaratlan mohósággal nyúlt utána. „Na, még ez egyszer! – gondolta félhomályosan, amikor elkészült, és félretolta a tálcát. Fehér, tiszta papiros feküdt előtte egész ívcsomó – ó, ez mindig volt bőven az asztalán. „Julis – kóválygott meg agyában néhány kelletlen gondolat – holnap – lakásbér, ebéd. Ejh – reggelig az idő még az enyim!

És írni kezdett. Könnyen, felszabadulón, csodálatos örömmel. Illatok és emlékek, szimbólumok és az ember legbensőbb lélekbonyodalmai életteli, mély gyökerű szókba öltözve buzogtak fel a tudata mámoros félhomályából, érezte, hogy most játékos ösztönnel tapint rá a dolgok életterére, szuggesztíve és csaknem szándéktalanul; félig lázasan és egyre növekvő diadallal.

1909

KÜLÖN ÚTON

Alkonyat óta lenn járt az utcákon, egyre idegesebb magafeledkezéssel gyorsítva a lépteit, és nyolcórás harangszó zümmögése, távoli, körúti lárma zenévé szitált, rezgő hangpora enyhén szállongta körül a csendes, kicsi közben, ahol a lakása volt. Sietve, lihegve ért fel a lépcsőn.

– Épp most aludt el, nagy nehezen! – mondta suttogva a cseléd, amíg ajtót nyitott.

De amikor lábujjhegyen belépett a sötét szobába, hallotta a kicsi test virgonc lökését, amint neszelve rúg egyet az ágyacska kongó pléhfalán.

– Itthon az anyám! – rezdült vissza az ébrenlétbe az ujjongó, üde kis hang. – Feküdjön mellém picikét!

E megszokott összebúvást elalvás előtt oly nehezen engedte el. Az asszony ledobta a kalapját, ahogy volt, kicsire zsugorodva megsimult a takaró szélén, és a gyerek két eleven, meleg karjával boldogan és mohón szorította körül a nyakát.

– Ugye – zümmögi kedves álomhangon –, ugye, most alszanak szépen a jó fiúk, és a rosszak zörömbölnek a sötétben. De ha majd felébredek és kávézok, akkor idejön a reggel. Akkor kisüt a nap, mert mondja neki az édesanyja, hogy süssön, hogy én nagyra nőjek. Már nagy vagyok, de még nagyobbra – ugye, anyám?

Egy félálmos, puha kacaj, halk gyöngyözésű, majd csend. Az ölelés ernyed, fényes szeme elkomolyodva néz egy percig, és lassan, súlyosan ereszkednek le a pillák.

A cseléd lámpát gyújt odaát; az ajtóból, hosszú, halovány fénypászma feküszik végig a szőnyegen. Az asszony még elnézi a kis alvót, soká, szinte fürkészően, és már megint idegen, torz gondolatok törnek rá egyszerre. Lám, e gömbölyű arcél, erős, eleven száj, tompa orrocska, gyerekes puhaságban ugyanaz a jól ismert arc, a rákbetegség iszonyatától torzultan; apja, igen – amint haldokolva forgatta felé kábult szemeit a szörnyű sebek közül. Pedig kisgyerek volt egyszer az is – tán ilyen. Száz év és már a Sándorka gyermekei sem fognak élni. Különös!

Ejh – idegesség! – gondolta gyorsan, és átment a nagy tetőszobába, ami a műterme volt – és ebédlő és szalon –, a másikkal együtt ennyi az egész kis lakás. Hiszen – gondolta, amint végigjárta – most már jól van! Független vagyok, és itt minden az enyém… Jólesett beszívni az olajfesték szagát, a falnak fordított vásznakét; és a teásasztalka magányos, hófehér terítékén békülten pihent meg a szeme. Itt kelhet, fekhet szabadon, az övé, benn Sándorka piheg a kis ágyon, hisz jó így. Ámde most, huszonkilenc évvel – talán késő is! – Miért nem előbb? … És szinte megijedt e gondolat gonoszságán.

A leány már elkészítette a fürdőt, és ő enyhült sóhajjal csillogtatta át fehér bőrét a langyos víz fátyolán. A félhomályban visszhangos zengéssel ütődött egyik csepp a másik után. Ideges vagyok – gondolta most már nyugodtan –, de ez majd elmúlik. Még sok jó jöhet, és dolgozni akarok, még van egypár évem…

Ám megint kedvetlenül gondolt a képekre odaát, amiken hetek óta egy ecsetvonást sem húzott. Ó, a sok csinos, apró modorosság, az ő lámpafényes tónusai, tetszetős enteriőrök csillanó selyme, vánkos és virág, a jobb átlagízléshez udvarias bájjal simulók. Akkor, mindjárt a haláleset után siető buzgalommal csinálta nyakra-főre, és vásárolták, és egy műkereskedő szerződést kínált apró, pontos időre készülő vásznakért. Tetszett ez a jólét – a magaszerezte; – de egyszerre ijedt tisztánlátással döbbent vissza. Ezt nem szabad így! Most már önmaga előtt sem volna mentsége. Inkább várni!… napok jöttek szédítően tétlen magányban és hetek; végire nem járható kényszergondolatok hernyószürke rajzása; néha lerázhatatlanul, mint valami őrlő és szünetlen testi fájdalom, vagy önmagunk, a múlt.

Irigykedő vágyat érzett a régi idő, fiatalsága dús és termékeny színálmai, a különös szimbólumok után, amik könnyedén, virágegyszerűen támadtak elő valami friss és gazdag életérzésből, alig öntudatosan. Huszonnégy éves leány volt, amikor az „Őszi tündértánc feltűnt az Újak szalonjában, és ő, a kis erdélyi város ámuló irigysége közt olvasta a lapok dicsérő sorait. Özvegy apja mellett, szabadon, egy kissé különc módon nevelődött, és egy lezüllött, öreg lángész, a mestere akadt rá véletlenből. Ám a siker után már úgy tudta, hogy az első lépés most a város felé vezet, ahol várják: a megértés, a hasonlók, minden emberi emelkedés. A fővárosba, a fejlődésbe. Az apja rendetlen pénzű, öreges hivatalnok, közönyös és tehetetlen… és oly gyors véletlennel, hogy alig gondolhatott, elétoppant a megoldás: a pesti kérő Bartos, a gyári mérnök. „Szeretem! – hazudta egyszerre oly könnyedén és gyerekes félelmetlenséggel, hogy szinte ártatlan volt e gonoszság; aminek mégis a bűntudata lett tán béklyó rajta utóbb.

Jó és igaz ember volt a férje, keményen a maga igaza szerint élő; és az övéi kiterjedt, tisztes és összefogó polgárcsalád. Konok jóságúak, hajthatatlanok a tekintély és a jómód kultuszában; és ő fiatal volt, valójában szelíd lényű és tapasztalatlan. Eleinte csodálkozó lenézéssel hajolt meg, mintha csak a sok beszédet kerülné; látszatra buzgón igazgatta a háztartást, és néha, délután, a kassza mellett ült az apósa nagykereskedésében. Szinte lopva festett, vaskemény elszánással; néhány művészember felkereste, biztatták; foglalkoztak vele, sürgették a tárlatra. Ám egyszerre mögötte volt, fojtogatóan szoros falanxban, a rokoni tábor. És az ura mögött. Ez nem lehet így, ilyen még nem volt a családban. Hosszú hajú, idegen léhűtőkbe botlani minduntalan a házban; akiknek más az élete, a ruhája, idegen és furcsa a gőgje. És hogy úriasszony művészösszejövetelekre járjon, vagy cél nélkül bolyongja az utcát! „Több a hóbortnál! – mondta az anyós és a többi meny. Az ura mégis elkísérte néha, hogy kedvét keresse; idegenül gőgbe rejtett lehangolással ült a másfajta emberek közt, és feszélyezte őket; végin rövidesen beleunt. „Festhetsz, ha épp akarod, de a házamban tisztes szokások szerint élj, és engem itthon ne háborgassanak!

Lázongások jöttek, nagy, kemény tusák, görcsös dühben vesztegetett sok szó; és mikor tán szakadt volna minden szál, váratlanul: a gyerek. Emlékezett – nem kívánta, szinte gyűlölte utolsó percig –, de amikor itt volt, egy volt az életével és a terveivel. Elválni!… Tudta, hogy idővel elég pénzt kereshetne, és odáig boldog és friss kalandvággyal nyomorgott volna – egyedül; de most a kicsinek sok tej kell, jó meleg szoba, egy személy a gondozására… Vagy tán mindez önáltatás volt; csak elfogyott szépen a kimerült energia; félte a tett percét, az utolsó szót. Az ura szelíd volt hozzá, ellátta, megkímélte. Tán ez az igazibb – érezte néha kicsit szomorúan –, e gyermeki és asszonyi, pihentető megadás, amit nem ismert azelőtt. Volt, hogy egyetértő aggodalomban néztek össze a kicsike betegágya fölött, és ő rémülve gondolt a felelősségre, ha elszakítaná őt magával a bizonytalanba. Már-már elnyugodott. Néha, ritkán volt egy-egy aprósága kisebb tárlatokon; udvarias, rövid dicséreteket azért büszkén olvasta a család; már-már összesimultak. És akkor minden nyomot és mindent eltörült az iszonyú válság; egyévi, lassan ölő kór, betegápolás, és szemtől szembe a halál.

Most vége a gyászidőnek, szabad; csinos nyugdíja van, és önmaga előtt is csodálatos rövidséggel rázta le az öregek gyámkodását. Műterme van, festhet és járhat kedve szerint. De most, egyszerre kegyetlen súllyal érezte, a nyűgöző, hosszú esztendők terhét – a visszahatást. Hét hosszú év!… Néha szinte fájt a szabadság, mint a pincerabnak a fény. És az átlagos, szép technikájú apróságok, a sok váza és virág! Szinte hallotta, amint komoly, nagy művészek jóindulatúan térnek napirendre fölötte. Nem – gondolta lázadt keserűséggel –, ez nem, inkább semmi!…

– Kérem – szólt a cselédlány lábujjhegyen közeledve, mikor a teához ült –, egy névjegyet hagytak itt – majd elfelejtem. – Utánanyúlt: Dániel László; – olvasta tűnődve, majd meglepetten.

Dániel, az író. Egy név, amit régen, levélborítékra írt egynéhányszor; és testetlen, hűsen eszményi rokonszenvet jelentett neki csupán. Ez az ember írt neki, még a nagy kép sikere előtt, és már akkor olyan komolysággal, ahogy kész, egész emberekkel beszélnek. Vagy öt-hat ünnepi eszményiségű művészlevelet váltottak akkor; és menyasszony korában magától abbamaradt. Sohasem találkoztak. Hallotta róla, hogy külföldön jár többnyire, sokszor olvasta a dolgait, és megvette minden könyvét. Dániel! Az ő izmos, mélyenjáró szavai, közvetlen és rávilágító esztétikája; vagy a novellák, regények, amikben brutális idegerők és véres, állatian hatalmas élettörvények százarcú eredője a sors, ember, asszony. Igen, Dániel azóta hírneves lett; nyolc éve, hogy írtak egymásnak – fiatalon. A kártyán jelezve a legközelebbi látogatás napja; el akar jönni hát! Különös!

Felvillanyozta és foglalkoztatta. Egyszer a külsejére gondolt, milyen lehet; és eszébe jutott, hogy kinevette a szegény ura néha, mikor nimbuszos, híres nevek viselőjével megismerkedve,