A bíró vétke - Mr Justice Maxell

By Edgar Wallace

When Cartwright and Maxell visit the theater in Tangiers, Cartwright boldly liberates the Irish singer Miss O'Grady from her infamous surroundings, so angering the theater owner's son and the Spaniard Jose Ferreria. Then the news from El Mograb is good, s

• Language: English
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633774861

Edgar Wallace

Richard Horatio Edgar Wallace; * 1. April 1875 in Greenwich bei London; † 10. Februar 1932 in Hollywood, Kalifornien) war ein englischer Schriftsteller, Drehbuchautor, Regisseur, Journalist und Dramatiker. Er gehört zu den erfolgreichsten englischsprachigen Kriminalschriftstellern. (Wikipedia)

Book preview

EDGAR WALLACE

A bíró vétke

*

Mr. Justice Maxell

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Z. Tábori Piroska

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-486-1 (epub)

ISBN 978-963-377-487-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A bíró vétke

I.

Késő este volt, két órája, hogy a müezzin esti imára hívó kiáltása elhangzott. Az éjszaka csillagok millióival hintette be Tanger felett az eget. A kis utca kenyérárusai keresztbe rakott lábbal kuporogtak árujuk mögött. A gyertyák nyugodtan égtek, csepp széláramlat sem lobogtatta lángjukat. Az éjszaka csöndjét alig néhány hang zavarta meg: az egyik mór kávéházból egyhangú gitárpengés hangzott, egy elkésett szamárhajcsár biztatta szamarát a nagy bazárhoz vezető meredek úton felfelé, meztelen lábak csiszogtak a kövezeten, és messze a hullámok zúgtak.

John Maxell a Continental kávéház előtt üldögélt, egy sikerült ebéd után, jóllakottan. De a testi jó érzés, a pompás ebéd emléke sem tudta lelkét megnyugtatni. Már idegesen érkezett Tangerbe, franciaországi és spanyolországi útja mindenféle aggodalmat és kételkedést keltett benne, melyeket Cartwright sem tudott eloszlatni. Sőt az vidám kifogásaival, derűs optimizmusával és hirtelen fellobbanó ingerültségével még több okot adott a derék Kings counselnak, a királyi tanácsos úrnak, a nyugtalanságra.

Cartwright vele szemben ült, szokatlanul csöndesen. Maxell igen örült ennek. Semmi kedve sem volt fecsegni. Olyan éjszaka volt ez, amilyen Észak-Afrikában gyakori. Az ember nem meri megtörni a csendet, mely szárnyat ad, és szabad repülést biztosít a gondolatoknak. Maxellnek nagyon kellemetlen lett volna, ha mindjárt ebéd után üzleti ügyekről kell tárgyalnia.

Cartwrightnak nem voltak ilyen szeszélyei, más okból hallgatott. Végre mégis megszólalt. Olyan erőteljesen verte pipáját a vassal szegett asztalhoz, hogy érzékeny társa ijedten rezzent fel.

– Az életemre és a lelkem üdvösségére mernék fogadni, hogy mégis van ott arany – mondta váratlanul. – Ön is látta a legfelső réteget, nem ugyanaz az alakulat, mint az aranybányákban?

Maxell bólintott.

Bár tulajdonképpen kitűnő jogász volt, mégis érdekelte a bányászat, és alaposan tanulmányozta az aranyásás minden fortélyát.

– Elismerem – mondta –, de az is igaz, hogy nem egy kitűnő mérnök áldozott már jócskán időt és pénzt arra, hogy az ér fekvését meghatározza. Hogy Marokkóban van arany, azt mindenki tudja, és én azt hiszem, Cartwright, hogy igaza van. De hol az aranyér? Az ásatás vagyonba kerülne – bár, a már lefúrt nyílások megszabhatnák az irányt.

Társa türelmetlen mozdulatot tett.

– Persze, ha az ér már szépen fel volna egy térképre rajzolva, a dolog átkozottul egyszerű lenne. De akkor nem is juthatnánk úgy hozzá, mint így: pár ezer fontért. Az ördögbe, Maxell, valamit csak kell kockáztatnunk! Én is tudom, akárcsak ön, hogy ez számítás. Erről nem is kell beszélnünk. De más dolog is számításból történik. Számítás volt öntől, hogy jogot tanult és még inkább, hogy magára öltötte a selyemtalárt.

Ez kényes pont volt Maxell életében, és társa tudta ezt. Mint sokat ígérő, fiatal ügyvéd került a törvényszékhez és abban a reményben vette fel Kings counsel rangját és címét, hogy ez majd nagyot lendít előmenetelén. És mint olyan sokan előtte, ő is csakhamar belátta, hogy lehet valaki keresett ügyvéd, de ez még nem jelenti, hogy neves Kings counsel is.

Szerencséjére már régebben fellépett egy választókerületben, és helyet kapott a parlamentben. A szolgálatok, melyeket a mostani kormánynak tett, bizonyos értelemben biztosították jövőjét. De anyagiakban nagy veszteségek érték.

– Nem – mondta –, elismerem, hogy a selyemtalár nem biztosít nagy előnyöket. Igaz, ezt a játékot elvesztettem.

– Most jut eszembe – mondta Cartwright –, hogy mielőtt Londonból eljöttem, hallottam, hogy önnek helyet akarnak adni a kormányban.

Maxell nevetett.

– Nagyon valószínűtlen – mondta. – No, és ha ki is neveznének Solicitor generalnak, államügyész-helyettesnek, azért még nem tartozom a kormány tagjai közé.

– Mindegy, sok pénzt hoz – mondta Cartwright rövid hallgatás után –, és most a pénz a fontos.

A jogász bólintott.

Azt is hozzátehette volna, hogy – ha nem volna szüksége pénzre – már régen megszakított volna Baton Cartwrighttal minden összeköttetést, bár annak neve a londoni City bizonyos köreiben igen jó hangzású volt. Együtt jártak iskolába, de abban az időben nem barátkoztak egymással. Cartwright kezdettől fogva a sikert hajhászta. Apjától jelentős üzletet örökölt, melyet megnagyobbított és jövedelmezőbbé tett. Azonkívül is száz más üzletben vállalt érdekeltséget, és legtöbbje nagy jövedelmet hajtott. Akadt ugyan köztük hibás is, és azt suttogták, hogy ezek nagy részét elnyelik a haszonnak, melyet jó üzletei hoznak.

Akkor találkoztak újra, amikor Maxell fiatal ügyvéd volt már, Cartwright pedig egy per vádlottja, melyet ha elveszít, körülbelül harmincezer fonttal marad szegényebb. Maxell, ha erre visszagondol, beismeri, hogy nem volt valami kellemes helyzet; Cartwirghtot azzal vádolták, hogy meghamisította a tényállást. És ha ő meg is nyerte számára a pert, mégpedig fényesen, soha sem volt valami büszke erre a sikerére.

– Nem – mondta –, a szünetek egyre szaporodtak és nőttek… nem tudom elképzelni, hogy a miniszterelnök ennyire szeressen. A parlamentben annak van sikere, aki képes másoknak kellemetlen perceket szerezni, vagy elég erősnek kell lenni, hogy követői legyenek a nép között, és elég függetlennek, hogy pártunk reszkessen tőle. Rólam tudják, hogy számíthatnak rám, kerületem biztos, még akkor sem veszíteném el, ha akarnám, így nem jut előbbre az ember. Persze, lehetne belőlem államtitkár-helyettes, ha kérvényt adnék be. Ez hozna évente pár ezer fontot, de azt is jelentené, hogy amíg ez a minisztérium van kormányon, alárendelt állásban vagyok, és alig melegedtem meg, pártom ellenzékbe megy, és akkor nincs mit tenni.

Fejét csóválta és újra az állítólagos aranyérről kezdett beszélni, mint aki nem kívánja, hogy magánügyeiről több szó essék.

– Azt mondja, jó csomó pénzbe kerülne, ha már megtalálták volna az aranyeret? De nem kerül-e így is sokba?

Cartwright habozott.

– Csakugyan – ismerte be –, a megtalált ér semmibe sem kerül, vagy csak nagyon kevésbe, mert El Mograb segít nekem. Tulajdonképpeni üzletünkben, a szindikátusban nem sok a kiadásunk. De én attól függetlenül is vásároltam, és erre kell a pénz. Angerától délre minden földet és telket megveszek – drága mulatság!

Maxell nyugtalanul fészkelődött székén.

– Nagyon kínos dolog, Cartwright – mondta. – Igen nagy tervei vannak. Ma délután kiszámítottam, amíg a szobámban ültem: ha a terve, ahogy tegnap vázlatosan elmondta, sikerül, ez önnek kétmillió hasznot jelent.

– Hármat – javította ki a másik vígan –, de képzelje el a további következményeket, Maxell! Feltéve, ha a terv sikerül! Feltéve, ha eret találunk, és az ér, ahogy én biztosan hiszem, az egész földdarabon, melyet megvettem, végighalad. Igenis, ez százmillió hasznot jelentene nekem!

Maxell sóhajtott.

– Én annyira vagyok, hogy százezer is hatalmas összeg számomra – mondta. – Hát igen, ön ismeri legjobban az üzletét, Cartwright. De én szeretném, ha nyugodt lehetnék közös üzletünk felől, hogy kötelezettségeim sohase haladják meg fizetőképességemet. És van itt más dolog is.

Cartwright sejti, hogy mi ez a „más dolog".

– Nos?

– Átnéztem az iratokat ma délután – mondta Maxell –, és semmit sem találtam, ami a régi spanyol üzemre vonatkozik. Emlékszem, ön azt mesélte nekem, hogy egy spanyol nagy darab földet vett meg, és egész tőkéjét belefektette, hogy az aranyeret megtalálja. Brigotnak hívták, ugye?

A másik bólintott.

– Iszákos, értéktelen fickó – mondta. – Nem sokáig húzza.

Maxell mosolygott.

– Erkölcsi tulajdonságai nem nagyon érdekelnek, az a fontos, hogy – ha az ön elmélete helyes – az ér a spanyol birtokán fut át. Mit akar tenni?

– Megvenni tőle – felelt a másik.

Hirtelen felállt.

– Kicsit kimegyek még a szabadba, velem tart?

Együtt mászták meg a hosszú, meredek utat és csak akkor szólaltak meg, amikor a régi kapun kilépve, a várost körülvevő félelmetes sötétségbe értek.

– Nem értem önt, Maxell, olyan elvei vannak, mint egy öregembernek – mondta Cartwright ingerülten. – Aránylag fiatal, jó színben van. Az ördögbe, miért nem házasodik meg?

Maxell nevetett.

– Próbált valaha gazdagon házasodni? – kérdezte szárazan.

– Nem – felelte a másik kis szünet után –, de azt hiszem, nagyon egyszerű lehet.

– Próbálja meg – mondta Maxell röviden. – A regényekben egyszerű, de az életben majdnem lehetetlen. Hiszen én megfordulok mindenféle társaságban és mondhatom, hogy még sehol sem találtam megfelelő pénzes lányt – legalábbis sok pénzzel nem. Igaza van – folytatta később –, a magamfajta embernek meg kéne házasodni. Mégpedig jól. Szép társadalmi állást biztosíthatnék a feleségemnek, csak megtalálnám az igazit. Helyzetem néha felbőszít. Öregszem, legközelebbi születésnapomon már negyvenhét esztendős leszek, és minden haszontalanul eltöltött nap elveszett. Házasodnom kellene, de nem tudom eltartani a feleségemet. Utálatos dolog a házasságot és pénzt összekeverni, de nem tudok másra gondolni sem. Ahogy házasságra gondolok, egy szépséget látok magam előtt, nagy pénzeszsákon ülve – magában nevetett. – Menjünk vissza, itt kinn mindig borzongok.

Valami dobogott mögöttük a sötétben, egy hatalmas nagy állat, melynek kellemetlen szagát is érezték, s valaki torokhangon, arabul kiáltotta:

– Vigyázz!

– Tevék – mondta Cartwright röviden. – Árut hoznak a holnapi vásárra. Még korán van, Maxell, menjünk fel a színházba.

– Színházba? Nem is tudtam, hogy itt színház van.

– Udvariasságból hívjuk annak – magyarázta Cartwright. – A bennszülöttek cirkusznak nevezik. Nagy faalkotmány, egészen a tenger partján.

– Ismerem, ismerem. Mit játszanak? Az egyetlen színészfélék, akiket ott láttam, spanyol artisták voltak, méghozzá elég rosszak.

– Most tetszeni fog önnek. Angol társaság, helyesebben varieté-társaság, egy sereg angol számmal. Rosszabbul is eltölthetnénk az időt, legalábbis én – mondta Cartwright.

A színházban kevés nézőt találtak. Cartwright nyitott páholyt vett, kísérője az egyik sarokba húzódott dohányozni. A műsor olyan volt, amilyen a Levantén lenni szokott. Egy flitterrel teliaggatott hölgy spanyol dalt énekelt, melynek komikuma félreérthetetlenül illetlen volt. Utána bűvész, majd egy kutyaidomító következett. Végül „Miss O’Gradyt" – jelentették be.

– Angol – mondta Cartwright, a műsorba pillantva.

– Sőt valószínűleg ír – mondta Maxell szárazan.

A szuszogó kis zenekar pár taktust játszott, és kilépett a lány. Szép volt, kétségtelenül, és mindkét férfinak tetszett. Angolszász volt, mert a francia dalt mindkét férfinek ismerős kiejtéssel énekelte.

– Borzasztó ilyen helyen és ilyen társaságban látni egy angol lányt – mondta Maxell.

Cartwright bólintott.

– Szerelném tudni, hol lakik – mondta inkább önmagának.

Maxell megvetően mosolygott.

– Talán ki akarja menteni utálatos környezetéből? – kérdezte.

Cartwright dühösen nézett rá.

– Az ördögbe is, ne gúnyolódjék, Maxell!

– Bocsánat – szólt a másik –, ma kicsit cinikus hangulatban vagyok.

Tapsolni kezdett, mert a lány meghajolt és körülnézett a nézőtéren. Három páhollyal odébb kis férfitársaság ült, valószínűleg a spanyol kolónia jómódú tagjainak fiai. Ujjukon gyémánt villogott, és ékkövekkel kirakott cigarettaszipkákból füstöltek. Most Cartwright is odanézett.

– Miss O’Gradynak sikere volt – mondta. – Ezek a fickók hanyatt-homlok sietnek majd, hogy bókokat mondjanak neki. Szeretném tudni, hol lakik – ismételte.

A fiatalemberek most felálltak és elhagyták a páholyt. Cartwright elfintorította az arcát.

– Nem bánja, ha itt hagyom, és kimegyek?

– Nem én – mondta a másik. – Mit akar? Megtudni, hogy a lány hol lakik?

– Már megint kezdi? – dörmögött Cartwright. – Úgy veszem észre, hogy Tangerben rosszindulatú kezd lenni.

Mire az előcsarnokba ért, a spanyolok már eltűntek, de a páholynyitogató azt mondta, hogy a kis társaság csakugyan a színpad felé ment.

Kívülről is be lehetett menni a színpadra. Persze, kő- és vakolatrakásokon keresztül. Csakhamar egy nyitott ajtajú fülkéhez ért, melyben egy félvér pipázott, és valami ócska újságot olvasott.

– Kérem – kérdezte Cartwright spanyolul –, nem látta erre bejönni három barátomat?

– Igenis, uram – bólintott az ember –, épp most mentek be.

Sötét, rossz szagú folyosóra mutatott.

Cartwright átment a dohos folyosón, és a kanyarodon túl érdekes csoportra bukkant, amely egy csukott ajtó előtt állt. A társaság legkevésbé józan tagja az ajtót ököllel verte. Mellette egy alacsony, piszkos estélyi ruhás férfi feszített.

– Nyisd ki az ajtót, álmaim öröme – dadogta a fiatalember, és egyre erősebben verte az ajtófélfát. – Azért jöttünk, hogy hódoljunk neked és imádjunk. Mondja neki, hogy nyisson ajtót, José – fordult a színházigazgatóhoz, mire a kis emberke előretipegett, és angolul mondta:

– Úgy van, kedvesem, néhány barátom szeretné meglátogatni.

Belülről egy hang, melyet Cartwright felismert, azt felelte:

– Nem akarom látni őket. Menjenek el.

– Hallja? – mondta az igazgató és vállat vont. – Nem akarja önt látni. Menjenek csak vissza a helyükre, majd én megpróbálom rábeszélni.

– Señor! – Cartwright váratlan felbukkanása bosszantotta, homlokát ráncolva kérdezte: – Mit keres ön itt?

– A barátnőmet keresem – felelte Cartwright –, Miss O’Gradyt.

– Tilos a színpadra lépni – mondta az apró emberke nagyképűen. –Ha Miss O’Grady a barátnője, várja meg az előadás végét.

Cartwright nem sokat törődött a kis emberrel. Ő maga hatalmas, erős testalkatú ember volt. Minden nehézség nélkül tört utat magának az ajtóig, melyen bekopogott.

– Miss O’Grady – mondta –, egy angol van itt, aki beszélni szeretne önnel.

– Angol? – kérdezte az előbbi hang. – Jöjjön hát be.

Az ajtó megnyílt és a lány, aki színpadi ruhájára selyemkimonót borított, mosolyogva köszöntötte. A fiatal spanyol, aki az előbb az ajtót verte, követni akarta, de Cartwright karjával elzárta az utat.

– Óhajtja a fickót? – kérdezte a lánytól.

– Óhajtom-e? – mondta a Miss keserűen. – Akár a himlőt vagy pestist! Fogadást köthet rá, hogy nem óhajtom. Zaklat, mióta itt vagyok.

– Hallja, mit mond a hölgy? – kérdezte Cartwright spanyolul. – Nem óhajtja megismerni!

– Ez a színház az apámé – kiabálta a fiatalember spanyolul.

– Ezzel ugyan kár dicsekedni – válaszolta Cartwright nyugodtan.

A spanyol dühösen fordult mocskos rabszolgájához.

– José, azonnal dobja ki ezt az embert vagy megbánja!

A kis ember tehetetlenül vont vállat.

– Uram – mondta angolul –, látja szerencsétlen helyzetemet. A señor a tulajdonos fia, és keservesen megbánhatom, ha ön el nem megy. Kérem, mint barátot és gentlemant, távozzék azonnal és ne okozza vesztemet.

Cartwright a lányhoz fordult.

– Vissza kell térnie ebbe a szörnyű viskóba? – kérdezte.

A lány nevető, bámuló tekintettel bólintott.

– És mi lesz, ha egyszerűen itt hagyja ezt az átkozott üzletet?

– Becsuknak. Tíz hétre szerződtem ezzel az emberrel.

– Mit keres?

– Kétszázötven pezetát hetenként – mondta a lány megvetéssel. – Mesés fizetés, ugye?

Cartwright bólintott.

– És meddig tart még a dolog, mikor jár le a szerződése?

– Négy hét múlva. Jövő héten Cadizban játszunk, utána Sevillában, majd Malagában, utoljára Granadában.

– Szívesen csinálja a dolgot?

– Szívesen! – a lány olyan megvetéssel mondta a szót, ami mindent kifejezett.

– Ez a ruha bizonyosan a társulaté – mondta Cartwright –, vegye fel az utcai ruháját. Majd megvárom.

– Mit akar? – kérdezte a lány, és mélyen a szemébe nézett.

– Majd kárpótlást nyújtok önnek elvesztett szerződéséért.

– Miért?

Cartwright vállat vont.

– Nem szívesen látok itt egy angol lányt.

– Írt – javította ki a lány.

– Akkor hát írt – nevetett a férfi. – Nem tetszik nekem, hogy egy ír lány egy rakás utálatos félvér között ilyen munkát végezzen. Ön elég tehetséges London vagy Párizs számára. Mit szólna Párizshoz? Egész rakás embert ismerek ott.

– Tudna nekem jó szerződést szerezni? – kérdezte a lány lelkendezve.

A férfi bólintott.

– Akkor hát először is mondja meg a nevét.

– Az igazán mindegy. Smith, Brown, Jones, Robinson – amelyik önnek legjobban tetszik.

A mozgékony kis direktor most közbeszólt.

– Uram – mondta –, önnek nincs joga rábeszélni a hölgyet, hogy itt hagyja a színházat. Nagy büntetés várna rá, bíró elé állíthatom.

– Csak verje ki a fejéből ezt a badarságot! – mondta Cartwright. – Tangerben nincsenek bírák. A hölgy angol alattvaló, és legrosszabb esetben az angol konzul elé viheti az ügyet.

– De ha újra Spanyolországba kerül? – mondta a kis ember, akinek a vér lassan már a fejébe tódult.

– Nem kerül Spanyolországba. Legfeljebb Gibraltárig utazik, onnan tengeren marad, míg angol kikötőbe nem ér.

– Megyek a spanyol konzulhoz – rikácsolta az apró igazgató hadonászva. – Nem engedem kirabolni magam. Semmi köze az én üzleteimhez, ön…

Ez az izgalom – ahogy Cartwright feltételezte – a fiatal spanyolnak szánt színjáték volt, aki a háttérben állt. Most Cartwright kiment a szobából, az ajtót becsukta maga mögött és elé állt. A fiatal spanyol izgatottan elsuttogott parancsára az igazgató eltűnt és két erőteljes színpadi munkással tért vissza.

– Hajlandó azonnal elhagyni a színházat? – kérdezte a direktor dühtől tajtékozva.

– Majd akkor, ha jónak látom – felelte Cartwright –, és ha hamarabb akarna kényszeríteni, biztosítom, hogy nem lesz könnyű dolga.

Az igazgató hátrább lépett.

– Dobjátok ki ezt az urat – mondta méltóságteljesen.

A két munkás habozott. Az egyik előbbre lépett.

– Az úrnak mennie kell – mondta.

– A maga idejében, barátom – felelte Cartwright.

Egy kéz megragadta. De azonnal lerázta magáról, és ökle teljes erővel csapott a munkás állkapcsára. A munkás elvágódott. Cartwright most a lányhoz fordult.

– Vegye fel a kimonóját – mondta gyorsan –, majd holnap visszaküldi a színpadi rongyokat. Különben baj lesz.

– Helyes – mondta a lány, kisurrant Cartwright mögött, hóna alatt a ruhacsomóval.

– Ismeri a kijárást, ugye? Mindjárt jövök én is. No, José? – mondta kihívóan –, most elmegyek, mert semmi dolgom itt többé.

II.

Mögötte pokoli lárma támadt. A csillogó gyémántok izgatottan villogtak. Cartwright megtalálta a sötétben várakozó leányt.

– Brr! Hideg van – mondta a lány.

– Hol lakik? – kérdezte a férfi.

– Az angol konzulátussal szemben, egy kis szállodában. Nem valami előkelő hely, de az egyetlen szoba volt, amit ezen az áron megkaphattam.

– Jobb volna, ha nem menne oda vissza – mondta Cartwright –, holnap majd elküldök a holmijáért. Adja ide a ruháit.

Cartwright hóna alá vette a batyut. Egymás mellett haladtak. Egyszer csak a lány belékarolt.

– Olyan boldog vagyok, hogy kiszabadultam onnan. Kutyának való élet. Meg akartam szökni. Ezek a fickók üldöznek, mióta Tangerben vagyok. Igazán azt hiszem, jobb, ha nem megyek a szállodámba. Ezek a spanyolok szívós fickók. S ha nem is értem az átkozott nyelvüket, tudom, milyen kellemes napokat szántak nekem.

A városba értek, és a mecset előtti úton mentek felfelé. A lány halkan kérdezte:

– Hová visz?

– A Continental szállóba.

– Ilyen állapotban? – kérdezte a lány meghökkenve. A férfi nevetett.

– Van irodám a városban. Felmehet és átöltözhet. Én majd kinn megvárom.

Elkísérte a parányi helyiségbe, mely az Angero Aranybánya Szindikátus székhelye volt. Maga leült a ferde lépcsőfokra és várt, míg a lány felöltözött. Nemsokára kijött, most volt csak igazán vonzó és előkelő jelenség.

– Eszembe jutott: jobb, ha ön a Central szállóba megy. Én a Continentálban lakom, jobb, ha önt nem látják ott.

– Magam is gondoltam ilyesmire – mondta a lány. – De mi lesz megszegett szerződésemmel? Tréfált, mikor azt mondta, hogy rendbe hozza a dolgot? Nem nagyon szeretek pénzügyekről beszélni, de semmim sincs. José még tartozik az utolsó heti fizetésemmel.

– Majd holnap rendbe hozom a pénzügyeket – mondta a férfi. – Most kölcsönzök önnek tíz fontot.

– Tulajdonképpen mit akar velem? Tömérdek regényt olvastam, és kívülről tudok minden mesét a kóbor lovagokról. Ön igazán nem olyannak látszik, mint aki ingyen tesz valamit.

– Nem is vagyok olyan – mondta a férfi hidegen. – Mikor a színpadon megláttam, eszembe jutott, hogy önt sokfélére lehetne felhasználni. Nekem szükségem van valakire, Párizsban, akiben megbízhatom – valakire, aki érdekeimet képviselje.

– Nem vagyok üzletasszony. Gyűlölöm az üzleteket.

– Üzleteket csak férfiak kötnek – mondta Cartwright nyomatékkal. – Van ott néhány ember, akit szeretnék megfigyeltetni. Ért engem?

A lány bólintott.

– Látom, hogy ön jobb ember, mint gondoltam.

Cartwrightot nem nagyon érdekelte a leány véleménye, sem az, hogy mit gondolt terveiről. Elkísérte a szállodába, szobát vett ki számára, aztán lassan visszasétált a Continentálba. Már az előcsarnokban volt, mikor eszébe jutott, hogy a derék Kings counselt, a parlament érdemes tagját, szerencsésen ottfelejtette a tengeri cirkusz egyik páholyában.

Maxell másnap reggel bocsánatot kért.

– Elkerültük egymást tegnap – mondta mentegetőzve –, mikor eszébe jutottam és visszajött értem, már eljöttem onnan, a sötétben nem találkoztunk. Mi történt tegnap este?

– Nem sok – felelte Cartwright könnyedén –, kimentem a lányhoz, nagyon kedves volt.

– Milyen kedves? – kérdezte Maxell kíváncsian.

– Hát, kedves. Éppen egy igazi spanyol hidalgó alkalmatlankodott neki.

– És ön közbelépett és megszabadította? – kérdezte Maxell. – De mi történt vele a szabadítás után?

– Elkísértem a szállodájába és ezzel vége a történetnek. Különben ma reggel már elindult a „Gibel Muzá"-n Gibraltár felé.

– Hm! – Maxell elgondolkozva nézte a kezében tartott levelet, összehajtogatta és félretette.

– A posta már megjött? – kérdezte Cartwright érdeklődve. Társa bólintott.

– Megkapta a napi levelet kicsikéjétől?

Maxell mosolygott.

– Tulajdonképpen nem is gyermeklevél, de nagyon eredeti – mondta.

– Hány esztendős a kicsi? – kérdezte Cartwright.

– Tán kilenc vagy tíz.

– Igazán szeretném tudni, hogy véletlen vagy a sors akarata – töprengett Cartwright hangosan.

– Mi lenne véletlen?

– Hogy önnek van egy leánykája, akiről gondoskodik, én pedig bizonyos értelemben felelős vagyok egy eleven eszű fiúért. Azt hiszem, az én feladatom kevésbé érdekes. Mindegy, legalább fiú és valamiképpen unokaöcsém. Ostoba szülei vannak, akik született rabszolgák, kell nekik valaki, akiért agyondolgozzák magukat, és akik istentelenségnek tartanák fellázadni sorsuk ellen. Én csak egyszer láttam a kölyköt, de azt hiszem, nem alkalmas a szüleihez hasonló életre, hanem szerencsét fog próbálni. Különben nem is érdekelt volna.

– Mennyire terjed az érdeklődése? Nem hiszem, hogy ön kedvtelésből segítene szerencsétlen szegényeken.

– Nem tart olyannak, aki érdek nélkül tesz valamit? – nevetett Cartwright. – Érdekes, tegnap óta másodszor hallom ezt.

– Ki mondta először, a színésznő?

Cartwright társa térdére csapott.

– Eltalálta. Nem, igazán semmit sem teszek ingyen. Azok közé az optimisták közé tartozom, akik fenyőmagot ültetnek, hogy öreg napjaikra legyen tüzelőjük. Nem tudom, milyen ember lesz Bate-ből, de jól indul. Egy úton járunk hát, Maxell.

– Egy különbséggel – mondta Maxell. – Ahogy mondja, semmi köze védencéhez, és alapjában mindegy magának, hogy kísérlete hogyan sikerül.

– Igaza van, kísérlet az egész.

– Nekem a kislány több annál. Az egyetlen élőlény, akihez igazán vonzódom. Meghalt bátyám gyermeke.

– Akkor hát húga önnek? Persze, ez más. Nekem sose volt húgom, nem is szeretném, ha valaki bácsikának szólítana.

Beszélgetésüket egy kis emberke érkezése szakította félbe, akin meglátszott, hogy legjobb ruháját vette fel. Homlokán mély ránc, mely fenyegető akart lenni, de csak mókás volt. José Ferreira külön kiöltözött ehhez a tárgyaláshoz, mert – amint barátainak bejelentette – ijesztő és méltóságteljes akar lenni egyben, mert: „Az az ember megrontotta az életemet!" – mondta.

Cartwrighthoz fordult tehát és megkezdte betanult beszédét.

– Estoy indignado…

De Cartwright játékos ijedtséggel szavába vágott:

– Horroroso! Ön nagyon dühös, ugye? No, jöjjön hát, kis emberke és mesélje el, miért dühöng úgy!

– Señor – mondta az emberke ünnepélyesen –, ön szégyent és megaláztatást hozott rám – ezt nem felejtem el soha!

Spanyolul beszéltek, de Maxell tökéletesen jártas volt ebben a nyelvben.

– Mi a baj? – kérdezte, mielőtt még a felháborodott José folytathatta volna.

– Hallgassa meg és ítéljen – csúfolódott Cartwright. – Voltam olyan bátor és hasonlíthatatlan együtteséből kiragadtam a legdrágább gyémántot, az igazgató szeme fényét.

– Más szóval a szeretetre méltó Miss O’Gradyt – mondta Maxell.

– Ó igen, uram – szólt José. – Számomra ez a romlást jelenti. Mennyi pénzt adtam ki, hogy együttesemet teljessé tegyem! Az a férfiú finanszírozta, aki leggazdagabb embere Tangernek, és a fia most azt mondta nekem, ha a hölgyet vissza nem hozom, mehetek a pokolba vagy az utca csatornájába – sírta.

Maxell lopva a társára kacsintott.

– Nos, itt az újabb alkalom, hogy fenyőmagot vessen – mondta mosolyogva. – Nem tudná ezt az urat is használni?

De Cartwrightnak nem volt kedve tréfálni.

– Señor Ferreira, ön, mint ahogy minden spanyol tudja, gazfickó és csirkefogó. Ha még nagyobb gazfickókkal kerül össze, az az ön baja. Csak annyit mondok, örülhet, hogy nem vittem a dolgot a spanyol konzul elé. Biztosítom, többet a lábát sem tehetné Tangerbe, azok után, amiket önről hallottam.

A kis spanyol nyitott szájjal, rémülten bámészkodott. Nagyon félt! Cartwright csak találomra beszélt, de biztosra vette, hogy egy olyan mulatóban, mint az igazgatóé, valószínűleg történtek dolgok, amik a vezetőre igen rossz fényt vetnek.

– Minden, amit rólam beszélnek, hazugság – buzgólkodott a kis ember. – Az életem csupa erény! Még ma panaszt emelek az angol konzulnál, és majd meglátjuk a többit!

– Csak menjen panaszra, barátom – mondta Cartwright.

– Adok önnek még egy módot – señor Ferreira kövér, piszkos ujja ott mozgott az orra előtt. – Ha visszahozza nekem Miss O’Gradyt, nem teszek további lépéseket ön ellen.

– Miss O’Grady elutazott Tangerből – felelte a másik nyugodtan. – Igazán nem hozhatom hát vissza.

– Nem igaz – bömbölt a spanyol –, figyeltettük a hajót, mely az utasokat a Gibel Muzára szállította, a Miss nem hagyta el a mólót.

– A partról indult – magyarázta Cartwright türelmesen. – A „Cecil" egyik matróza vitte át csónakon. Azóta már félúton jár Gibraltár felé.

Ferreira felnyögött.

– Ez a vég! Az enyém, de talán az öné is – mondta baljóslatúan. – Nem tehetek mást, mint hogy Párizsba utazom, és az ügyet nemes uram elé terjesztem, Señor Don…

Cartwright fejével a ajtó felé intett.

– Tűnjön el – mondta, és az asztalon fekvő újságot kezdte olvasni.

Maxell megvárta, míg a kis dühöngő emberke eltűnik. Azután Cartwrighthoz fordult.

– Gonosz dolognak látszik, Cartwright. Mi történt a lánnyal?

– Nem hallotta? Gibraltárba küldtem. Egy kutyát sem hagytam volna ebben a társaságban. És Gibraltárból az első angol hajóval hazamegy.

– Hm! – dünnyögte Maxell már másodszor.

– Mi az ördögöt akar az örökös dünnyögésével? – morgott Cartwright. – A lány elment. Nem látom többet. A felebaráti szeretet egy fejezete volt. Nem tetszik önnek?

– Bocsásson meg. Nem hittem, hogy ennyire rossznéven veszi. Igazán azt hiszem, jót tett a lánnyal. Csak éppen manapság nem várja az ember…

– Boldog, aki semmit sem remél, Maxell – idézett Cartwright –, mert nem csalódhat. Nem hiszem, hogy a tulajdonos, akárki legyen is, a kisujját is megmozdítsa a dolog miatt. Átkozott fiacskája fűti ezt az imádatra méltó Josét.

Aznap délután a két férfinak megbeszélése volt egy kissé feltűnően öltözött mórral, aki olyan óvatosan közeledett hozzájuk, hogy valami idegen megfigyelő rablónak tarthatta volna. Ha Marokkó jelenlegi uralkodóját megkérdik, azt feleli, hogy rablónál is rosszabb. Mert a férfi El Mograbnak, a trónkövetelőnek követe volt. Fejére hatalmas díjat tűztek ki, és ezért nem csoda, ha óvatosan mutatkozott. El Mograbtól hozott levelet Cartwrightnak. Örömhírt.

Maxell és barátja már kora délután elindultak, és két órát vártak irtózatosan égető napsütésben, a városon kívül. Bár Maxell jogász volt, cseppet sem bántotta a tudat, hogy összeesküszik a szultán ellenségével. Sokkal jobban ismerte az ország történetét, semhogy sokat törődött volna szultánokkal és trónkövetelőkkel. A csak élvezeteinek élő szultán uralma, melyet gyakori lázadások tettek jellegzetessé, nem tarthatott már soká. Nagybátyja, El Mograb, született uralkodó és hétezer jól felfegyverzett katona parancsolója, csak a lélektani pillanatot várta, hogy öccsét letaszítsa a trónról. Nem lehetett már messze az idő, melyben Abdul összes autójával, rézágyával, csillogó rongyaival eltűnik a színpadról, és börtönbe kerül, mely nagyon alkalmas hely az ilyen kicsapongó és ingatag uralkodók számára.

El Mograb jó híreket küldött. Még egyszer megerősítette a szerződést, melyet megbízottja az ő nevében kötött, és virágos arab nyelven mondott köszönetet annak a férfiúnak, aki katonáit a szükséges fegyverekkel ellátta.

– Ez újság nekem – mondta Cartwright, mikor visszalovagoltak a városba. – Nem tudtam, hogy ön fegyverekkel is kereskedik, Maxell, és hogy El Mograbbal ilyen jó barátságban van.

– Szeretem El Mograbot – felelte Maxell. – Azok közé az arabok közé tartozik, akik feledhetetlen benyomást tesznek az emberre. Ne feledje, hogy már ifjúkoromban gyakran jártam Marokkóba és a legtöbb vezért ismerem. Ismertem El Mograb bátyját is, aki Tetuannál esett el. Mikor