A megszabadított Jeruzsálem I. kötet

By Torquato Tasso

Torquato TassonA megszabadított Jeruzsálem e a világirodalom klasszikus alkotásai közé tartozik, az európai eposzköltészet egyik remekműve, az olasz késő reneszánsz – prebarokk irodalom legmagasabb csúcsa. E hőseposz – noha témáját a történelmi

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633766385

Torquato Tasso

Ralph Nash obtained his Ph.D. from Harvard University. He has published numerous articles on Renaissance literature.

Book preview

TORQUATO TASSO

A MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEM

ELSŐ KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-638-5

összkiadás: 978-963-329-495-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Oh, victor unsurpass’d in modern song!

Each year brings forth its millions; but how long

The tide of generations shall roll on,

And not the whole combined and countless throng

Compose a mind like thine? though all in one

Condensed their scattered rays, they vould not form a sun.

BYRON, CHILDE HAROLD, C. IV. 39.

A RENESZÁNSZ ÉS TORQUATO TASSO

Az irodalom és művészetek ragyogó korszakát, melyet Olaszországban Dante és Giotto nyitottak meg s mely délpontját Medici Lorenzo alatt érte el s Torquato Tasso-t születni látta, a szellemi világ újjászületésének (reneszánsz) szokták nevezni; mintha az emberi szellem tevékenysége a középkorban végképp megszűnt volna. Pedig a középkor vetette el a magot, őrizte, ápolta a csírát, mely eme korszak gazdag aratását előkészítette.

A római birodalom pusztulását követő századok viharai nem söpörték el nyomtalanul az emberi műveltség minden alkotását az ókorban. Nem különösen Itáliában, ahol, mint egy protestáns író mondja, a bekövetkezett éjszaka a föld nyári sarkéjszakája volt csupán. Még el se tűnt a lehanyatló nap búcsúfénye, már feltűnt az új nap hajnala. Mikor Róma megdől s a pogányság lidércnyomásától a félsziget megszabadul, népe fölkel és a keresztény vallás segélyével megőrzi, ápolja a tudományok és művészetek szent tűzét. Az új olasz nép, olasz művészet, irodalom Róma katakombáiban születik meg, veszi kezdetét. A képíró művészet, költészet egész ciklusa él itt, titokzatosan, de ékesszólón beszélve a halhatatlanság reményéről. Majd megnyílnak a pogány Róma romjain a keresztény bazilikák s a negyedik századtól a tizenharmadik századig emelt remekei a keresztény építészetnek, az egyszerű, de hatalmas mozaik festmények, a reneszánsz nagy mesterei tanulmányainak kiapadhatatlan forrásai, hirdetik a hit és művészetek magasztos harmóniáját.

Arisztotelész és Platón bölcsészete újból él az egyházatyák műveiben; Cicero s a Gracchusok ékesszólása szent Ágoston és szent Jeromos homíliáiban. Vergilius, Horatius költészete Prudentius verseiben, szent Ambrus himnuszaiban.

Időről-időre a gótok, frankok, longobárdok urai lesznek az országnak; de erkölcsileg, szellemileg ez hódítja meg őket s adófizetői lesznek nyelvének, műveltségének. Theodorik pártfogolja iskoláit, becsüli tudósait s a longobárdok fővárosa, Pávia, iskolája a hódítók szárnya alatt indult virágzásnak. A frankok meghódítják Itáliát, de Nagy Károly védelmébe veszi irodalmát. Tanítója, nevelője Pizai Péter is olasz volt; a híres Alkuin születésére szász, de nevelésére olasz volt s Pármában találkozott vele először. Dél felől jövő hódítói, nem említve a bizánciakat, az arabok, a kínaiak találmányaival, az indusok tanultságával, az egyiptomiak bölcselmével ajándékozzák meg Itáliát. Ők hozzák be az iránytűt, papirost. Karthágói Konstantin saját hazájukban keresi fel őket; elhatol Babilóniáig; bejárja Indiát, Egyiptomot; összegyűjtött kincseit elhozza Monte-Casinóba; itt szerzetesi cellájában lefordítja az orvosi tudományokra vonatkozó arab és görög műveket, melyeknek később a hírneves salernói iskola oly nagy hasznát veszi.

Minden elfogulatlan történetíró hálával emlékezik meg az egyház és a pápák üdvös befolyásáról a középkor társadalmi életére. Az uralkodók, a népek, a kormányformák folytonos hullámzása között, egyedül a római pápa trónja maradt megingathatatlan; ő volt a legszelídebb, legtiszteltebb uralkodó s a szent várost legtöbbször megkímélték a barbár hódítók s falai alatt megtörtek a népáradat hullámai. Századok pusztításai, viharai közepett a vallás volt az egyetlen tartós és állandó, az igazság és legmagasztosabb tanítás szilárd alapjain épült intézmény. Szolgái, papok, szerzetesek, voltak a tudományok, művészetek egyedüli művelői. Az első könyvet a festészetről Teofil nevű szerzetes írta. Beato Angelico szerzetes volt. Könyvtárak, gyűjtemények csak a kolostorokban keletkeztek. Desiderius monte-casinói apát (később III. Victor pápa) képírókat, művészeket gyűjtött zárdájába s számtalan egyházi és világi munkát szerzett össze s mentett meg az utókornak.

A szerzetes költők, latin himnuszaik mellett olasz nyelven (volgáré) zengték énekeiket. Csak kettőt említek itt: a szent trubadúrt assisi Ferencet, ki mielőtt szerzetes lett, a „gaya cienza művelője s kedvenc dalnoka volt a vidám társaságoknak. Vallásos énekei az olasz hitélet és költészet maradandó emlékei. Tanítványa Beato Jacopone, szintén szent Ferenc-rendi szerzetes, ki előtt zajos örömök közt töltött ifjúság után, dalai nyitották meg a zárda ajtaját. Ő volt a „Stabat Mater szerzője s olaszul írt vallásos, szatirikus és népies költeményei nagy befolyással voltak Dante költészetére.

Csak tollheggyel érinthettem itt az újabban oly sokat rágalmazott középkort, mely gondosan őrizte az ókor becses hagyományait s azokat új kincsekkel gyarapítva adta át gazdag örökségképp ama századoknak, melyek az olasz történelem legfényesebb századai s arany korszaka egyszersmind az olasz irodalom s művészeteknek.

Ragyogó korszak, melyre irigy szemmel tekinthet nem csupán az egyesített Olaszország, hanem a XIX. század két világrészbeli művelt nemzetei is. Idegen uraitól, apró zsarnokaitól megszabadulva, kénye-kedve szerint rendezhette be társadalmi életét. Akiket uralt, saját véréből voltak s érdekeik kölcsönösen egymásra utalták őket; nem egy részében köztársaságok virágoztak vagy önkormányzatnak örvendett. Mind ami tudást, tanultságot, mind ami szellemi s anyagi kincseket a keresztes hadak keletről hoztak, magának foglalta le s csak morzsáit juttatta az északi országoknak. Az ismert világ tengerei olasz hajóktól hemzsegtek s hatalmat, gazdagságot hoztak kikötőibe. Mindenütt raktárak emelkedtek, tele a kényelem, fényűzés minden kigondolható cikkeivel; műhelyek, gyárak, mint méhkasok, nyüzsögnek a munkás néptől. Minden talpalatnyi föld szorgalommal, ész- és okszerűen művelve; úgy hogy bő aratást nyújtanak nem csak a legtermékenyebb síkságok, hanem az Appenninek előbb kopár magaslatai is. Gazdagság és tanultság karöltve haladnak; az ízlés nemesedik. Gazdag kereskedők hajói nem csak fűszerekkel, drága árucikkekkel, hanem ritka kéziratokkal is terhelve térnek haza. A tudományok szeretete, a művészetek pártfogása szenvedéllyé vált. Fejedelmek és gazdag polgárok, dózsék és kardinálisok vetekedve pártfogolják az irodalom és művészet embereit. A fejedelmek mindannyi mecénások; a legtöbb nem hiúságból, önmagát fitogtató kérkedésből, hanem őszinte lelkesedésből, kik sokszor, mint Medici Lorenzo, maguk is viselik homlokukon a babért, mellyel a költőket megkoszorúzzák. (Macaulay.)

E nemes versenyben a pápák nem maradtak utolsók. Róma romjai alól napfényre hozták az ókor emlékeit, műkincseit s a világon máig is páratlan gyűjteményekben, múzeumokban a késő utókornak megőrizték; könyvtárakat alapítottak; nem csak felismerték Itália legelső és legnagyobb mestereit, hanem, ami nincs megadva minden mecénásnak, nagy művészek elé nagy feladatokat tudtak kitűzni. Udvarukban dolgoztak Bramante, Raffaello, Michelangelo és sok mások, kiket itt fel nem sorolhattunk. S ami az olaszok szemében egyik főérdemük, nekik köszönheti Olaszország, hogy műveltsége tisztán nemzeti maradt. A politikai küzdelmek korszakában a pápák törték meg a német császárok hatalmát s mikor apró kényuraival vívott győzedelmes küzdelmei után önkormányzatát, szabadságát visszanyerte, a szentszék segítette nemzeti politikája alapjainak megvetésére célzó törekvéseiben, s hálából vagy szerencsés ösztönből, sohasem csatlakozott az ellenpápákhoz. Eltűrte ugyan a pápák száműzetését Avignonba, de ellenállott a schizma kísértéseinek.

A nemzeti műveltség első eszközét, a nemzeti nyelvet, már a XIV. század elején megalapította Dante, a művész nyugtalan szorgalmával, a lángész teremtő erejével s a nyelvész éleslátásával kiválogatva a számtalan nyelvjárásból a jót s Homérosz Iliásza óta a legnagyszerűbb költeményben, a Divina Comediában, közkinccsé tette s utána nem hiányoztak a költők, kik gyengéd és mégis erőteljes, a költő ragyogó színei alkalmazására oly páratlanul alkalmas nyelven zengték énekeiket.

Költeményeik közt azonban szoros értelemben vett művészi eposzra nem akadunk. A XV. században keletkezett tréfás verses elbeszélések, kalandos lovagregények, a legmagasztosabbat a legaljasabbal, alacsony tréfát a legfönségesebb komolysággal, vallásost a legfrivolabb gúnnyal, minden eposzi műalkotás nélkül, összevegyítették s Pulci Morgantéja tréfát űz a legszentebből s cinizmusától elfordul a mi jobb erkölcsi érzésünk, bár korában harsogó tapsokat aratott s klasszikus műnek nevezték. Bojardó Orlando innamorató-ját szintén a lovagmondákból merítette; tárgyát igyekezett komolysággal dolgozni fel, célja lévén egy olasz eposzt alkotni, de kevés szerencsével s jóllehet a klasszikus példaképeket ismerte, költeménye nem hős eposz s csak Berni átdolgozásában vált népszerűvé. Ariosto elődjei minden jobb tulajdonságait egyesítette az Orlando furioso-ban Dante kivételével. A tréfa, gúny, enyelgés hangját ő is bevitte ugyan költeményébe, de választékosabb ízlésével a kényesebb erkölcsi érzést nem sérti annyira, mint elődjei. Előadása magával ragadó ereje és teljessége, versei természetes folyékonysága, behízelgő ritmusa, leírásai igazsága, színpompája, közvetlensége által megragadja olvasóját. De újat nem talált föl; híján volt a műalkotás erejének, az egyszerűségnek és kerekdedségnek. Itália pedig, mely a görög és római klasszicizmus ébredése korszakában, a görög és római költészet virágát a klasszikus eposzt várta, nem találta meg azt az Orlandóban. Ariosto csak olasz és korának gyermeke. – Amikor Tasso a közönség elé lépett, már nem egy, a költészet iránt szívből lelkesedő világgal, hanem a költészet arisztotelészi szabályain rágódó kritikus közönséggel találta magát szembe. – Ariosto szíve sugallatát, fantáziája merész röptét követve, mással nem törődött. Tassónak, tárgyán kívül, Homéroszt, Vergiliust, Arisztotelészt is kellett tanulmányoznia. Tárgyával azonban mégis ki kellett lépnie a klasszikus eposz hagyományos korlátaiból s költői képzelete szárnyalása elé gátakat kellett vetni. Hőséül történeti alakot, Bouillon Godfrédot választván, az első keresztes hadjárat történetét, a földleírást, a Szentföld topográfiáját kellett tanulmányoznia, minthogy cselekménye nem nyúlt a mítoszok világába. Szereplő hősei nem voltak költött ideálok, hanem valódi emberek, legnagyobb részt szintén történeti emberek, akiket csak nagy céljuk s fennkölt érzelmeik eszményítettek költői alakokká; s bár Homérosz, Vergilius, Lucanusból sok helyzetet, leírást átvett a költő szabadságával, céljainak s eszményének megfelelő új tartalmat öntve régi formákba: a hősét segítő és gátló csudás hatalmakat saját kora néphitéből, meséiből, mondáiból szerezte.

A korszak gúnyolódó, gyakran a legszentebből csúfot űző romantikus költőitől azonban legfőképp megkülönbözteti őt szilárd hite eszményében s az isteni szeretet és gondviselésben, mellyel pogány mintaképeiben a kérlelhetetlen végzetet helyettesíti. Rendíthetetlen katolikus hite nem engedhette, hogy Isten hatalmát, az égi gondviselést kérdés tárgyává tegye. A Sátán akadályokat gördít hőse elé; de mennyire különböző az ő Plútója (Megsz. J. IV. ének, I. és köv. V. szakok) a protestáns angol költő Sátánjától. Tassónál a Sátán ocsmány szörny s legyőzetéséről már eleve bizonyosak vagyunk. Amíg Milton Sátánja sötét szépségével, nagy értelmi erejével érdekes, csaknem rokonszenvet keltő hős, kinek szinte sajnáljuk legyőzetését; a hagyományok, a tekintély ellen föllázadt lélek, a szabadvizsgálat pártütő szellemének alkotása, mely a Gondviselés titkaiba nem tud behatolni s mégis meg akarja oldani a mindenség jelentését. Tasso Sátánja a tehetetlen erősködés képviselője a mindenható Gondviselés legbölcsebb végzése ellen. A költő meg van győződve, hogy az angyalok bukása, a bűn eredete nem megoldhatatlan problémák s a föld sáredénye nem győzhet alkotójával szemben.

Pazar színekkel rajzolja ugyan Armida epizódjában Rináld szerelmét, de sehol se csapong túl a tisztesség korlátain, mint sok romantikus költő. Élénk színeit mérsékli a háttérben lévő nagy eszmény, a szent háború; s a megtévedt vitéz az isteni kegyelem egy sugaránál csakhamar belátja, hova sodorta őt a vak szenvedély és siet vissza a szent város falai alá, hol bűnbánat által megtisztulva, újjászületve, Godfréd jobb keze lesz szent célja végrehajtásában.

Mély, őszinte vallásossága, igaz keresztény katolikus világnézete, Isten akaratában való teljes megnyugvása, mely halhatatlan eposza s minden más munkájának minden lapján megnyilatkozik, tartják fenn a csapások, szenvedések között, melyeket keresztény megadással viselt mindaddig, míg a halál meg nem szabadította őt szenvedéseitől.

Torquato Tasso született 1544. március 11-én Sorrentóban. Szülei régi nemes családokból származtak. Atyja, Bernardo, bergamói lovag, jeles prózaíró s költő, 48 éves korában Rossi Porziával, egy nemrég Nápolyban letelepedett pistójai család sarjadékával kelt egybe. Torquato volt egyetlen életben maradt fiúgyermekük. Nőtestvére Kornélia két évvel idősebb volt Torquatónál.

Neveltetésének legelső gondjai anyjára hárultak; mert három éves korában atyja kénytelen volt őt az anyai szárnyak alatt hagyni. Húsz évig volt Bernardo meghitt titkára Sanseverino salernói hercegnek, aki V. Károly méltatlan bosszújától félvén, II. Henrik francia királyhoz pártolt s ennek szolgálatába lépett. Bernardo urát hűségesen követte, ami elég ok volt V. Károly szemében, hogy száműzze őt s javait elkobozza.

Fia hét éves korában a nápolyi jezsuiták iskolájába lépett s három év múlva már oly jártas volt a görög és latin nyelvekben, hogy mind a két nyelven verseket és szónoklatokat írt, amelyeket nyilvánosan is előadott.

Atyja Franciaországból visszatérve Rómában telepedett le s ide rendelte fiát (1554), további képeztetését Itália egyik legtudósabb mesterére Cattaneo Maurizióra bízván. De a kiütött háborúk miatt, nem sokáig adott Róma menedéket a száműzött politikus és írónak, aki, birtokai visszanyerésére tett hiú kísérletek után, az urbinói herceg udvarában vonta meg magát, ahol fia két éven át az ifjú herceggel, Francesco Máriával egy és ugyanazon oktatásban részesült. Innen Velencébe költözött, kineveztetvén az itteni akadémia „Della Fama" titkárjának. Ide szólította fiát, Torquatót is, s maga oktatgatta őt. Az ifjú Tasso Velencében a hazai klasszikusok, Dante és Petrarca tanulmányozására vetette magát, s eme tanulmányainak gyümölcse nagy költeményének mesterileg csiszolt nyelve és irálya.

Atyja, tudván saját tapasztalásából, mily kevés anyagi haszonnal jár az irodalom művelése, nem jó szemmel nézte fia verses és prózai munkáit, melyekből pedig velencei ismerősei nagy jövőt jósolgattak a fiatal poétának. Páduába küldte hát a gyümölcsözőbb jogi tudományok tanulására. Torquato azonban épp oly kedvetlenül foglalkozott a jogtudományokkal, mint Petrarca vagy Ariosto. A leckék alatt verseket költött s verses elbeszélésén, „Rinaldo-n dolgozott, melyet 17 éves korában, tíz hónap alatt írt meg. Az egyetem leghírnevesebb tanárait annyira elragadták a költemény rendkívüli szépségei, hogy rábeszélték atyját, engedné meg kinyomtatását. Így jelent meg atyja beleegyezésével „Rinaldo 1562-ben; lovagregény ez Ariosto modorában; csakhogy Tasso már a „simplex et unum klasszikus szabályát szemmel tartotta; de az „Orlando hatalmas arányaihoz, színpompájához szokott közönség hidegen fogadta.

1562-ben abbahagyta a jogi tudományokat s hajlamainak megfelelőbb tanulmányokra adta magát. Sigonio, Aristotelész poétikáját fejtegető s Pendasio filozófiai előadását hallgatta. Mindkét tanár a bolognai egyetemre hívatván meg, Tasso nem akart tőlük megválni s követte őket. Itt fogott a Megszabadított Jeruzsálemhez s jövendő szenvedéseinek előrevetett árnyéka itt tűnik fel első ízben. Igazságtalanul egy maró szatíra írásával vádolták, amelyben Bologna némely hatalmas és befolyásos polgárai voltak nevetségessé téve. A rendőrök felkutatták lakását s nem találván a szatíra kéziratát, kész munkáit vitték magukkal. Tasso haragra gyulladva hátat fordított Bolognának, visszatért Páduába s ott folytatta még nagyobb hévvel filozófiai tanulmányait. Itt írta három értekezését (Discorsi) a költészetről, melyet, megkezdett nagy eposza kész részleteivel s vázlatával együtt, megmutatott ekkor Mantuában tartózkodó atyjának, midőn hozzá, tanulmányai befejeztével, visszatért.

Az apa magában elismerte, hogy fia nálánál nagyobb költő; azonban javai visszaszerzésére semmi reménye se lévén, azzal kecsegtette magát, hogy fia a törvénytudók pályáján fog magának független, kényelmes életmódot biztosítani s nem lesz kénytelen, mint poéta, valamely olaszországi szeszélyes herceg fényes, de lelkiismeretlen és cselszövő udvaroncokkal népes udvarában élni le élete napjait. Pedig máris jogot szerzett magának a fiatal költő, hogy helyet foglaljon a szép elmék, tudósok és költők koszorújában, akik a vidám udvarok büszkesége és ékessége voltak. Az ifjú Tasso azonban hallani sem akart a jogi pályáról; atyja tehát kénytelen volt engedni. Máris két testvér, Estei Lajos bíbornok és II. Alfonz, Ferrara uralkodó hercege, vetélkedtek egymással, melyik nyerje meg magának a költőt. A bíbornok jogcíme volt „Rinald", melyet Tasso neki ajánlott; a herceg pedig udvarába kívánta venni, hogy ezáltal jogot szerezzen munkában lévő nagyobb költeményéhez.

Huszonegy éves volt Tasso, mikor a két testvér meghívására, végre 1565. október havában Ferrarába ment; erős, egészséges, szép fiatalember; lovaglásban, bajvívásban s bármely férfiúi erőgyakorlatban nem talált párjára s testi és lelki tulajdonságaival ékessége lehetett volna bármely nagy és hatalmas fejedelmi udvarnak. Az Esték udvara ez időben egyike volt a legfényesebbeknek s legszebb ékességei voltak az uralkodó herceg nőtestvérei: Lukrécia – később az urbinói herceg felesége –, és Leonóra; okos, művelt, szellemes hölgyek, kik már előbb is ismerték Tasso ragyogó tehetségét, bámulták eddig megjelent műveit s lelkesedve buzdították őt a Megszabadított Jeruzsálem befejezésére s szívesen időztek a fiatal költő társaságában. Tasso felolvasta nekik nagy hőskölteménye kész versszakait, kikérve egyes részeire véleményüket; szonetteket írt hozzájuk, melyek testi és lelki bájaikat magasztalták. Itt Tasso életének azon szakaszához jutunk, mely sok és nagy szenvedéseinek kezdetét, talán forrását is, képezi. Nem egy életírója állítja, hogy Leonóra hercegnő iránt szerelemre