A boldog vadászok

By Révay József

Huszonöt régi görög novellát kap ebben a kötetben az olvasó; mindegyik az antik világ irodalmának egy-egy gyöngyszeme. Mindenki tudja, mennyire alapvetően fontos szerepet játszott a görög széppróza a modern európai irodalom fejlődésében; de magukat a nove

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441343

Book preview

A BOLDOG VADÁSZOK

Görög novellák

Fordította és a bevezetőt írta:

RÉVAY JÓZSEF

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó Budapest, 1959

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-134-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

A GÖRÖG NOVELLA

Az európai kultúra a novellát s vele a regényt is, mint minden egyéb irodalmi műfajt, a görögöktől örökölte. A görög szellem alkotta meg minden műfajban, irodalomban és művészetben egyaránt, az örök mintaképet. De a görög mesélőkedv, a görög mítoszok ragyogása már a ködös őskorban felcsillan, akkor, amikor még nincsenek műfajok, nincsen irodalom. A görög istenmondák valóságos novellák sorozatai, s nem egy van köztük, amely megfelelő feldolgozásban, állandóan szerepel a későbbi novellagyűjteményekben.

Homéros két eposza kimeríthetetlen forrása lett a regény- és novellairodalomnak. A trójai háború a legmozgalmasabb romantikus epizódok sorozata, és ezért nem csodálatos, hogy korán feldolgozták regényalakban is. Odysseus bolyongásai során is egymást érik a kalandos, csodálatos élmények, a furcsa, idegen népek közt megélt rendkívüli és gyakran hajmeresztő események, harcok, ravaszkodások, varázslatok és szerelmek, s mindezeknek az olvasóközönség szempontjából közös jellegzetessége: az érdekesség.

De a Közel-Keletről szerzett rabszolgák és a kisázsiai görögség közvetítésével távoli népek monda-anyaga is eljutott Görögországba, Keleten pedig bőséges volt a mese- és mondatermés, főképpen akkor, amikor Nagy Sándor egészen a mesés Indiáig vonult győzelmes hadaival. Tüneményes egyénisége körül valóságos mondakör alakult ki, s életének kalandos, titokzatos és csodálatos eseményeiből szövődött a Nagy Sándor regény, amelyben már ott szerepel a későbbi görög regény – és novella – valamennyi lényeges eleme: harc, szerelem, kaland, varázslat, csoda.

Ez a gazdag elbeszélés-anyag hamarosan utat talált az irodalomba is. A görög mondákon és Nagy Sándor történetein kívül beszivárogtak az irodalomba a Közel-Kelet mese- és mondavilágának gazdag képzeletre valló, színes elbeszélései: istenek és emberek mulatságos és csintalan, néha szomorú és tragikus kalandjai: egytől egyig novellák.

Először Hérodotos nagy történelmi művében jelentkeznek a görög novella csírái, az i. e. 5. században; a világjáró történetíró valamennyi ismert nép meséiből és mondáiból összegyűjtötte az érdekes és regényes történeteket és művét teletűzdelte ilyen elbeszélésekkel; akár megtörtént esetek voltak ezek, akár a képzelet szüleményei, az olvasók szinte megkövetelték az efféle érdekességeket a történelmi művekben. Ebben követte példáját közvetlen utóda, Xenophón is, és rendkívül érdekes, hogy évszázadokkal utánuk, még a legkiválóbb római történetírók is szívesen szőtték át meg át érdekes és izgalmas elbeszélésekkel komoly történelmi műveiket.

Ám nemcsak a történelmi műveket fűszerezték az írók novellákkal, hanem a szónoki beszédekben, irodalmi levelekben és a szorgalmas kivonatolok kuriózum-gyűjteményeiben is megbújt sok-sok novella.

Hogy már a rómaiak mennyire kedvelték a novellát, annak egy hadi esemény a bizonysága.

Ennek a carrhaei csatának részleteit Plutarchos (46–120) mondja el Crassus életrajzában (32. fejezet): mikor a csata után a zsákmányolt málhás szekereket átvizsgálták, a római tisztek személyes holmija közt sok-sok példányban ott találták bizonyos Aristeides nevű görög írónak[1] elbeszélés-gyűjteményét, latin fordításban. A fordító pedig nem volt más, mint Lucius Cornelius Sisenna tábornok[2], aki a latin fordításnak ezt a címet adta: Fabulae Milesiae. (Miletosi mesék.)

Ez a novella-gyűjtemény újdonság volt, a műfaj első képviselője a római irodalomban, divatos könyv, hiszen Ovidius (i. e. 43–i. sz. 18) még a száműzetésben is, nyolc évtized múlva, emlegeti egyik versében, hogy Sisennának egy csöppet sem ártottak meg a szerelmi történetkék, amelyeket beleszőtt történelmi művébe. Lehet, hogy Sisenna csakugyan beleszőtt ilyen kis novellákat Sulla koráról írt történelmi művébe, viszont bizonyos, hogy a görög Aristeides novelláit latinra fordította.

Ezt a latin nyelvű novelláskönyvet találták meg a római tisztek málnájában; egyet név szerint is megemlít közülük Plutarchos, mégpedig Roscius századost, mert történetesen az ő holmijából előkerült példány jutott a parthus fővezér, a Surena kezébe. A tanácsban aztán kárörvendőn mutatta fel a fővezér a könyvet, s gúnyosan megjegyezte: íme, a római tisztek még háború idején is ilyen csintalan elbeszéléseket olvasnak, nem pedig Marcus Porcius Cato Censoriusnak (i. e. 234–149) a katonai fegyelemről írt művét vagy egyéb komoly könyveket! Hogyan is győzhetnének hát olyan pipogya emberek, akik efféle hitvány és erkölcstelen könyveket olvasnak!

Plutarchos ugyan nem mulasztja el megemlíteni, hogy a parthusok viszont nem könyveket, hanem cifralányokat vitetnek maguk után a málhás szekereken s nem röstellnek háborúban zenével, tánccal, lányokkal mulatni, inni, vigadozni, tehát mégiscsak a rómaiak a különbek – minket azonban itt nem ez érdekel: minden hálánk a derék Roscius századosé, hogy elvitte a táborba ezt a könyvet, s így kétségbevonhatatlan bizonyossággal megtudtuk, hogy Aristeidesnek latinra fordított novelláskönyve az i. e. első század derekán a római közönség népszerű olvasmánya volt.

Sajnos, Sisenna fordításából alig néhány szó maradt meg, Aristeides eredeti szövegéből még ennyi sem – vagy talán nagyon is sok, ha számba vesszük, hogy Parthenios, Phlegón, Aelianus és Aristainetos szerelmi elbeszélései éppen úgy, mint a latin Petronius satiriconjába és Apuleius regényébe beiktatott novellák, tárgyuk és hangjuk szerint, egyaránt Aristeides könyvében gyökeredznek.

Szeretik a görög (és vele együtt a római) társadalmat méltóságosan szónokló és férfiasan harcoló polgárok gyülekezetének festeni, mint Taine „A görög művészet bölcselete" c. hírneves könyvében; ő csak Hellas fényes egét, a kék tengert, a nagyszerű ünnepeket és pompás látványosságokat s a mintaszerű állami intézményeket látja: elvakítja szemét az i. e. 5. sz. irodalmának és művészetének ragyogó csodája, és nem veszi észre az igazi életet, a kisemberek hétköznapjait, általában a jellemző kicsinységeket; vagyis átszellemült rajongással egy eszményi görögséget alkot magának, és nem tud eljutni az antik ember megérzéséig. Pedig a görög vázák egy-egy játékos képe, Tanagra szobrocskái, a komédia kincsei, az anekdotairodalom maradványai, Pompéji csintalan falfestményei, bronzai és humoros graffitói, a mimusok, a csipkelődő gúnyversek, a paródiák és a szatirikus csúfolkodások hozzák igazán közel korunkhoz az antik görögséget (és rómaiságot), csak ezek mutatják meg a hangzatos szónoklatok méltóságos körmondatain túl a hétköznapi saruiban ügyes-bajos dolgai után lótó-futó, küszködő, dolgozó és élvező, anyagi és szerelmi gyötrelmekben vergődő, síró és nevető, húsból és vérből való igazi antik embert.

A görög novella ezt az embert mutatja meg a maga valóságában, mert a görög szellem mindig hajlamos volt az élet reális ábrázolására, mihelyt a hellenisztikus fordulat megtörte a klasszikus eszményítés egyeduralmát. A mítoszok, legendák és mesék után a mindennapi élet kérdései jutnak szóhoz az irodalomban is, elsősorban a mimusban és a komédiában; s mikor az ősi mesélőkedv egyre jobban közeledik a valósághoz, egyúttal szabadjára engedi a fantáziát is: az isten-mítoszok és kalandok mintájára a költői és írói képzelet megalkotja az emberi kalandok és szerelmek mítoszait is: a regény és az elbeszélés műfaját. Így válik a prózai elbeszélés a mindennapi élet tükrévé, amely megmutatja az ókor embereinek igazi arcát, a kifogyhatatlanul játékos és leleményes görög szellemnek ezekben a mindig érdekes és mulatságos alkotásaiban. S nemcsak kialakul a műfaj és egyre csiszolódik, tökéletesedik, hanem tárgyköre is gazdagodik: Indiából, Egyiptomból s általában a Közel-Keletről sorra átszivárognak az újabb és újabb tárgyak, és Kis-Ázsia nyugati partszegélyén, a görög Ioniában, hosszú érlelődés után, egyszerre csak kivirágzik a novella, és a műfaj első irodalmi értékű terméke: Aristeides novelláskönyve.

A görög novella tárgya minden, ami érdekes és izgalmas: mindennapi esemény, rablóhistória, misztikum, csoda, utazás, romantika vagy szerelem, s főképp a szerelem. De amikor görög novelláról beszélünk, rá kell mutatnunk a lényeges különbségre antik és modern novella között: a modern novella egy-egy helyzet vagy probléma meglepő, kiélezett, drámai megoldása, viszont az antik novella egy-egy érdekes eseménynek mulatságos, vagy a tárgyhoz illőn esetleg komoly elbeszélése. Amott a pszichológiai megokolás a lényeg, emitt az eseményeken van a hangsúly; amott az élet problémái szabnak határt a fantáziának, emitt élet és misztikum, realitás és csoda egyformán szárnyra lendíti az írót és leköti az olvasót, csak az a fő, hogy érdekes legyen.

Mint említettem, a görög novella, mint önálló műfaj, csak az i. e. második század legvégén jelentkezik, Aristeides könyvében; de megvolt addig is, csak éppen megbújt más műfajok keretében; görög novellákat éppúgy találunk történelmi művekben, szónoklatokban, levelekben, sőt regényekben is; nem egy görög regény epizódjai valóságos novellák.

Gyűjteményünk mintegy nyolcszáz év görög novellatermésének legjavát tartalmazza, Hérodotostól egészen Aristainetosig. A gyűjtemény tizenegy szerzője közt három történetíró van: Hérodotos, Charés és Appianos, ott van Aischinés, a szónok, s ott van Héliodoros, a regényíró és Dion Chrysostomos, az erkölcsbölcselő, Lukianos, a szatirikus, Aristainetos, a levélíró, Phlegón, a kuriózum-gyűjtő, Claudius Aelianus és Parthenios: két igazi novellista. Ha ezeket a novellákat szemügyre vesszük, s velük együtt megvizsgáljuk Petronius és Apuleius regényének novellabetétjeit, felismerhetjük bennük az ún. miletosi elbeszélés műfajának minden jellegzetességét, s egyúttal megállapíthatjuk, hogy Aristeides elbeszélés-gyűjteménye, ez az ókori dekameron, olyasféle novellákat tartalmazhatott, mint Boccaccio keretes novella-gyűjteménye: kétségtelen bizonyossággal tudjuk, hogy Boccaccio csakugyan ókori, görög, római, egyiptomi, keleti könyvekből merítette novelláinak tárgyait.

Természetesen a könyvünkben közölt 25 novellának akár a kétszeresét is fölvehettem volna a kötetbe, de ez a 25 novella is bőségesen jellemzi a görög műfajt. Felvehettem volna még számos olyan elbeszélést, amelyeknek tárgya máig is él a világirodalomban; ilyen Hérodotos története Gügés gyűrűjéről, ez az ősi keleti mese; ilyen az i. sz. 2. századában élt Hyginus elbeszélése, amelyet Schiller dolgozott fel a „Bürgschaft"-ban; ilyen az ugyancsak i. sz. 2. sz.-beli Alkiphron jó néhány levele – de ezek javarészt vagy csupán anekdoták, vagy száraz kivonatok, vagy csak nyersanyagot adnak, vagy pedig életképek, igazi eseményanyag nélkül; Hérodotos egyéb elbeszélései pedig azért nem szerepelnek itt, mert más novellákkal mutattuk be művészetét. Egyébként Hérodotos novella-anyaga oly gazdag, hogy a kötetünkben közölt három novella alig egy tizedrésze annak a roppant elbeszélés-anyagnak, amelyet egyiptomi és közel-keleti utazásain gyűjtött.

Hérodotos (i. e. 484–425), a görög prózának éppoly édes szavú művésze, mint Homéros a költészetnek. Éppen azért tartottam helyesnek ezt a három elbeszélést közölni, mert mind a három jellegzetesen tanúskodik a görög novella-témák keleti és egyiptomi eredete mellett.

Aischinés (i. e. 389–314), színésznek készült, de megbukott a színpadon, és szónokká képezte ki magát; mint politikai szónok a makedón-párt mellé szegődött. Azonban Démosthenésben kemény ellenfélre akadt, úgyhogy végül is menekülnie kellett Athénből; élete végén szónoklat-tanár volt Kis-Ázsiában. Itt közölt novellájának ősi témája egyebek közt Flavius Josephusnál és Boccacciónál is tovább él. Levelek is maradtak fenn a neve alatt, de ezek kétségtelenül más Aischinéstől származnak; ám van ezek közt egy, a 10. levél, amely hamisítatlan miletosi elbeszélés; ennek késői változata szerepel könyvünkben is, Aristainetos neve alatt (Az aranyalma).

Charés mytilénei származású athéni hadvezér és történetíró, Nagy Sándor szertartásmestere; megírta Nagy Sándor történetét, ebből való az itt közölt novella. A chaironeiai csatában esett el (i. e. 338).

Parthenios, a kis-ázsiai Nikaiában született görög költő, a Kallimachos-féle görög elégia egyik csillaga. Mint hadifogoly jutott Rómába i. e. 73-ban, később jó barátságba került a római elégia kiváló költőjével, Cornelius Gallusszal (i. e. 69–26), s neki ajánlotta egyeden prózai művét, amelyben 36 szerencsétlen szerelem történetét dolgozta fel novellisztikus alakban. A könyvet, saját vallomása szerint, költők és történetírók műveiből állította össze. Íme egy ókori tanúbizonyság a görög novella forrásairól.

Dion Chrysostomos Cocceianus (40–120), az aranyszájú Dion, a kis-ázsiai Prusa (ma: Brussza) városából származó stoikus filozófus, a korában divatos népszerű „erkölcsprédikáció (diatribé) egyik legkitűnőbb elméleti és gyakorlati művelője. Mivel Rómában a stoikus ellenzékkel tartott, száműzték, s ekkor messze földeket bejárt népszerű előadásaival. Később visszakerült Rómába, és Traianus császár pártfogásába vette (i. sz. 102). Erkölcsi kérdésekkel foglalkozó ún. „beszédei ránk maradtak; ezek közül való a könyvünkben közölt, szociálpolitikai hátterű „A boldog vadászok" c. történet is (görög címe: Euboikos), amely a maga idilli hangulata mögött mély és égető társadalmi problémákat feszeget.

Phlegón (i. sz. 2. század), a kisázsiai kariai Trallesből (ma: Aidin-Güzelhisszar) származó görög író, akit Hadrianus (117–134) császár szabadított fel a rabszolgasorból. Könyvet írt a 137–140. évek olympiai versenyeiről és győzteseiről, írt a hosszú életű emberekről és novellákká szélesedő elbeszéléseket mindennemű csodás eseményről. Ennek a „csodák könyvének" első fejezete a könyvünkben közölt elbeszélés Machates és Philinnion halhatatlan szerelméről, Goethe: Die Braut von Korinth c. balladájának forrása.

Appianos i. sz. 100 körül született, Hadrianus uralkodása alatt Rómába költözött, és ügyvéd lett; barátja volt Frontónak, a híres szónoknak, később pedig császári helytartó. 160-ban jelent meg „Római történelem" c. munkája, amely tartományok szerint adta elő Róma történelmének anyagát Romulustól Traianusig. Bár forrásértékű mű, jellemzi a Róma-imádat és a regényes történetek beleszövése: Hérodotostól kezdve egészen az ókor végéig, minden történetíró teletűzdelte művét ilyen mazsolaszemekkel, mert csak így lehetett a könyve kapós és népszerű. Appianos művének 24-ik könyve Szíria történetét tárgyalja; ebbe a részbe illesztette bele a könyvünkben közölt jellegzetesen miletosi elbeszélés-ízű novellát (A nagylelkű király).

Lukianos (120–180), az Euphratés-menti Samosatából származó görög ügyvéd, vándorszónok és író; mint Aranyszájú Dion, ő is bejárta a fél világot: Makedóniát, Galliát, Italiát, Görögországot; sokszor járt Olympiában, 160 körül Athénben hirdette a népszerű erkölcs-bölcselet igazságait. Eredeti és kitűnő írói tehetség; valóságos ókori újságíró; eleme az irónia, a szatíra, a pamflet, a paródia, írásai duzzadnak a humortól és komikumtól; friss és eleven, sokszor elképesztő és gyilkos gúnyolódását valósággal mainak érezzük. Mindenesetre az ókor legkiválóbb haladó írója, akiről találón mondta egyik ókori kritikusa: „Műveiben sem istennek, sem embernek nem irgalmazott. „Igaz történet c. írása az első „Münchhauseniáda, az ókorban divatos utazási regények szellemes és kegyetlen paródiája; négy másik novellája (A szirén; A szelence titka; A bűvészinas ; Barátság mindhalálig) az ókori elbeszélés-irodalom gyöngye, a „Csodaszamár pedig – amely Apuleius révén világirodalmi nevezetességre jutott – a műfajnak szinte minden elemét egyesíti magában: kaland, babona, varázslat, romantika, szerelem, misztika egyesül benne lenyűgöző változatosságban.

Plutarchos (46–120) neve is szerepel kötetünk szerzői között, de, bár a közölt három novella az ókor óta az ő neve alatt jár, nem ő a szerzőjük. Ezek a novellák egy gyűjteményből valók, amelyet i. sz. 2. századában állított össze valaki és „Szerelmi elbeszélések címen a rendkívül népszerű Plutarchos neve alatt adott ki. Plutarchosnak valóban megmaradt egy „Szerelem c. műve, és tudunk egy „A szerelemről" c. munkájáról is. Az ismeretlen szerző ezzel a tárgyi rokonsággal valószínűsítette Plutarchos szerzőségét, amivel persze nagyobb hitelt és olvasottságot biztosított gyűjteményének.

Claudius Aelianus (i. sz. 2. sz.), a Róma-környéki Praenestében született. Soha életében nem mozdult ki Italiából, de remekül megtanult görögül; rengeteget olvasott, és ennek köszönhetjük, hogy az ókori irodalom sok kincsét megmentette nekünk, mert mindig csak kivonatolt, soha eredetit nem alkotott. Sajnos, „Tarka történetek" c. görög nyelvű munkájának, illetőleg gyűjteményének 14 könyve nem maradt ránk teljesen, java részét csak kivonatokból ismerjük: íme, a kivonatolót utolérte a végzet! Könyvünkben közölt két novellája a miletosi műfaj remeke.

Héliodóros (i. sz. 3. sz.), az emesai papi családból származó Theodóros fia, a legolvasottabb ókori görög regény, az Aithiopika (Etiópiai történet) szerzője. Ez a nagy terjedelmű regény, Charikleia etiópiai királylány és a gyönyörű ifjú Theagenés érzékeny története az egész görög regényirodalomban legvilágosabban mutatja a görög regény tipikus szerkezeti vázát és motívumkincsét: szerelem, elválás, megpróbáltatások, egyesülés. A hatalmas alkotásban egymást érik a meghökkentő és lélegzetet elállító események, váratlan fordulatok, csodálatos meglepetések; a fő-esemény kerete újabb keretes epizódok egész sorát fogja át: a regényben valóságos önálló kisebb regények és elbeszélések húzódnak meg; színes és izgalmas történetek, hajmeresztő