Burkus

By Gaál Mózes

Gaál Mózes Burkus egyszerű történetében rávilágít arra az örök igazságra, hogy életünk nem más, mint egy kis fejezet a nagybetűs könyvben. Burkus hosszú évekig tartó tanulás, munka és kitartás után lépésről lépésre valósítja meg álmait. A fiatal férfi a h

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633740187

Book preview

GAÁL MÓZES

BURKUS

Regény az ifjúság számára

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-018-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

Az író egyet-mást előrebocsát, azután átadja Burkusnak a szót

Nemrégiben egy gyönyörű gyümölcsöskertben voltam valahol Erdélyben, kitűnő bortermő vidéken. Rég nem voltam ott, talán huszonöt esztendeje is lehet már, pedig olyan istenáldotta szép vidék! Azon a helyen, ahol a gyönyörű gyümölcsös van, ma egy csomó kőrakás, bojtorján, no meg egy girbegurba árok volt, melyben a falusi gyermekek néha tüzet gyújtottak, s ha a krumpli érni kezdett, egy-egy fészekkel kiástak és megsütötték.

A kavicsos mező, az árok mindkét partja, a krumpliföld egészen a határdombig egy császári és királyi kamarásé volt. Ugyancsak ő lakott a nagy zsindelyes házban, melynek oszlopos tornáca már akkor düledezett, mikor én láttam, a kamarás pedig sovány, görbe hátú úr volt s naphosszat a tornácban ült s várta, hogy a falusiak alázatosan köszönjenek be az alacsony léckerítésen át:

– Dicsértessék a Jézus, méltóságos uram!

Így volt ez huszonöt évvel ezelőtt. A szép gyümölcsösnek mostani gazdája pedig nem lakott ebben a roskadozó úri hajlékban, hanem a postával szemben egy szép kőházban, a ház mögött óriási kert volt, az udvaron nagy istálló kettő: egyik a lovaknak, másik az ökröknek és teheneknek. A kertbe a hatalmas kőből épült csűr kettős szárnyú ajtaján át lehetett bejárni. Az apját „tekintetes úr-nak szólították a falusiak, ami magában véve igen szép titulus – a kőházzal, a kerttel, a sok igás jószággal együtt bizony többet ért, mint a császári királyi kamarásság, meg a „méltóságos titulus.

A szép kőházban egy csomó gyermek istentelenkedett. Lehettek heten vagy nyolcan. A gyerekkel úgy van az ember, hogy nem igen számlálja meg, ha sokan vannak. Előhozzák a kenyeret, azt az édesanya reggeltől estig szeli s mindaddig meg sem áll, míg a sok kisebb-nagyobb kéz ki nem fárad a kéregetésben.

– Édesanyám nekem is! Nekem is! Marci nagyobb karéjt kapott, mint én! A púpját nekem adja!

Nem tud senki úgy alkudozni, mint az éhes gyermek az anyjával. Mit mondok: éhes gyermek? Hát van-e más gyermek a világon? Amelyik gyermek nem éhes, annak a fejét az édesanyai kéz már elkezdi tapogatni, annak a nyelvét rögtön ki kell öltenie, hogy színét megvizsgáltassák. Este herbatea – s reggel újra van a karéj kenyérnek gazdája.

No hát ezek között a kenyérkérő gyermekek között volt akkor annak a szép gyümölcsös kertnek a gazdája, kiről ez az én történetem szól.

Melyik is lehetett csak?

Az a szép szőke hajú, aki már a negyedik éve jár iskolába s mindig csupa „kitűnő-t meg „ernyedetlen-t hoz haza – a városba fog kerülni, faragott íróasztal mellett oszt igazságot, puha vánkosú székre ül, ügyelni fog a ruhájára, hogy mindig szép legyen, mindennap friss gallért tetet az ingére – nem, ez nem csinál a kamarás úr kavicsos dűlőjéből gyümölcsöst, ez nem fog béresekkel veszekedni. Hát a másik? Eleven barna leányka, egész nap énekel és masnikat köt a szalmakalapjára – ez sem arra való. A harmadik meséért gyötri az anyját, a képes könyveket bújja, pedig még olvasni sem tud. Ugyancsak hamar megtanul s akkor aztán bottal sem verhetik el a könyv mellől. Tudós lesz, vagy pap, vagy – Isten bocsáss – talán még nótákat fog írni, ami elég haszontalan foglalkozás. Ez sem a mi emberünk. Ahol van ni, az a maszatos, akit most húztak ki a kemencéből, sáros mind a két keze, a homloka, az orra hegye és irtózatosan bömböl, hogy őt Jutka miért húzta ki, mikor csak jót csinált, belül meg akarta a kemence falát tapasztani, mert omladozott.

Ez a mi hősünk, ez Burkus.

Burkus nem is embernév, legalább mifelénk nem az. Bozontos szőrű komondoroknak, kurta farkú kuvaszoknak a neve, amelyek szükség esetén a farkast is lehúzzák, nemhogy a kétlábú tolvajt beeresztenék az udvarra télvíz idején.

Ez a név ráragadt a mi hősünkre. A szép kőház küszöbén ezelőtt harminc vagy még több esztendővel egy tépett bundájú kutya heverészett. Ezt hívták Burkusnak. Hogy aztán a nevezett kőházba sorba beköszöntöttek az apróságok, Burkus nagyon hozzájuk szokott. Az első fiú félt tőle, a leányka nem ment hozzá, hogy be ne sározza a ruháját, a harmadik egyszer leesett a hátáról s azóta csak távolról szerette, hanem a negyediknek már egészen Burkus volt a dajkája. Ő vigyázott rá a tornácon, kezéből kivette vajas kenyerét, nem mordult rá, ha a farkát ráncigálta, nem bántotta, ha parányi kezét bedugta a szájába.

Ha a gyermek reggel felébredt, Burkus volt az első szava. Erőnek erejével azt akarta, hogy fektessék melléje Burkust éjszakára. Egész nap elbeszélgetett Burkussal, még kérdezgetett is tőle mindenféle badarságot. Mikor pedig Burkust egy nyári délután a kert lábában megtalálták: a negyedik gyermek, a Pista fiú, úgy sírt, de úgy sírt, hogy alig tudták megvigasztalni.

A Burkus iránt való éktelen szeretete miatt elnevezték őt a testvérei, a szülei, a szomszédok, a falú – az egész világ: Burkusnak.

Így neveztem én is őt, mikor abba a faluba kerültem, hogy a szép kőház apró csemetéit nyirbáljam, nyesegessem, oltsam, s ha értek a mesterséghez, hát nemesítsem is.

Akkor Burkus volt otthon a legnagyobb, a többit elvitték: kit kollégiumba, kit nevelőbe; a lányt reábízták szelíd apácák kezére, a legkisebb még pólyában volt, a hatodik a térdemre való felmászásban gyakorolta izmait, a negyedik és ötödik – vagyis Burkus és Pityike (igazi nevén Bandi) – a tintafoltos asztalhoz kerültek, markukba pennát nyomtunk, s a vastag betűket úgy nézték, hogy szinte dagadt bele a szemük.

Burkus nem akart tanulni. Az istálló padlásáról, a jászolból, az almafa tetejéről kellett a lábánál fogva előrántani, ha a rettenetes „iskola kezdődött. Már pedig annak szigorú pontossággal kellett kezdődnie, mert a „tekintetes úr úgy kívánta. Az ő gyermekei pedig nem szoktak ahhoz, hogy az apával alkudozzanak.

Burkus a szomszédék Gyurkájának állítólag azt mondta, hogy ő inkább felakasztja magát, mintsem az iskolába járjon. Ennek pedig az volt a magyarázata, hogy Gyurka rémmeséket mondott az iskoláról: hogy ott a fiúkat először elevenen megnyúzzák, aztán borsón térdepeltetik, aztán sós vízbe áztatott kötéllel addig verik, amíg becsületes ember lesz belőlük. Gyurka szerint azért nincs sok becsületes ember a világon, mert vajon ki akarna ilyen rettenetes nagy áron becsületes ember lenni?!

Burkus hitt az akasztófáravaló Gyurkának, s ezért félt olyan nagyon az iskolától. Nekem sok rábeszélő szavamba, biztatásomba került, míg Burkusnak az iskoláról alkotott rémképeit némileg eloszlattam.

Pityike csendes természetű fiú volt, ő hamar beletanult abba, hogy az iskolában csendesen szoktak ülni, hogy az óra alatt nem feltétlenül szükséges a lábbal úgy harangozni, hogy az ember az asztal lábát eltöressél fenyegesse; a nagy tintatartóba pedig az ember a tolla hegyét szokta mártogatni, nem az öklét s az irkában azért vannak a kék meg vörös vonalak, hogy azok közé katonás sorrendbe szabályos vonalakat húzzon az ember s ne hízó malacokkal rakja tele.

Pityike mindezt hamar megértette, hanem Burkus!… Teremtő édes Istenem, miféle irkák voltak az övéi! A két sarka úgy felkunkorodott, mintha a beléje pingált eleven, egészséges malacoknak a farka lett volna.

Egyszer azt találtam mondani Burkusnak:

– Te, ez az irka valósággal röfög!

No, támadt erre kacagás. Burkus ledobta magát a földre, oldalszúrást kapott s addig kacagott, míg a két pofazacskója megdagadt és belekékült.

Ez azonban nem akadályozta meg Burkus abban, hogy a tintatartót fel ne döntse, s a sokat szenvedett irkát leírhatatlanul siralmas állapotban tudtuk a tintatengerből kihalászni. Ezekből kitetszik, hogy Burkusnak a szépírás a leggyengébb oldalaihoz tartozott. Hogy a betűknek összerakására némileg reákapassam: egynéhány ügyetlen pedagógiai fogást alkalmaztam, melyeknek haszontalanságáról később elég alkalmam volt meggyőződni. Többek között egykrajcáros pályadíjakkal kecsegtettem, ha az u–r úgy ejti ki, hogy én valami értelmes szót halljak. Burkus tudva azt, hogy egy krajcáron a vén boltosnál egész pakk gyújtót vásárolhat, igyekezett a pályadíjat elnyerni s több heti kínlódás után négy betűvel annyira-mennyire elkészültünk. Aztán a természet rendje szerint közbejött a kétheti szüret s a rakétapuffogtatás, a cigány muzsika, a sok vendég, a sok szőlő, az édes must a Burkus fejéből nyomtalanul kitörölte a v és r betűt, de annál égetőbb kívánságot ébresztett benne arra nézve, hogy gátakat építsen a kerten keresztül folyó patakban, s a varjakat kővel dobálja.

Ugyanebbe az időbe esett Burkusnak éktelen megbarátkozása Csillaggal, a kétéves csikóval. Addig nem is nyugodott meg, míg Csillagnak a hátára nem kapaszkodott fel s a következő pillanatban le nem repült onnan. Az én számításom szerint Burkus sokkal rövidebb idő alatt repült le Csillagnak a hátáról, mint amennyi időbe a felkapaszkodás került. Burkusnak ez alkalommal a fején cipónagyságú daganat támadt, melyet nem titkolhatott el, mert a kalapja nem volt alkalmas arra, hogy a cipót és a fejet is elfedje az édesanyai vizsgáló szemek elől.

A tekintetes úr kitiltotta őt egyszer s mindenkorra az istállóból, Csillagot hamarosan eladta a tövisi vásáron. Burkus a cipódaganat következtében kénytelen volt hosszabb időt tölteni a szobában s néhány új betű megismerésének a kínjával szaporodott szenvedése. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy délután másfél óra hosszáig a kézen való járásban gyakorolta magát s nemsokára olyan kiváló előmenetelt tett, hogy a levegőben kalimpáló lábával a mosdószekrényről egy régi üvegkancsót szerencsésen leütött. Bandi elkezdett sírni, az édesanya bejött a sírásra s látva az üvegkancsó szomorú romjait, elkezdette Bandit szidni.

Ekkor Burkus odaállt az édesanyja elé s így szólt:

– Engem verjen meg, mama, én törtem el a kancsót. Pityike nem csinált semmit.

Burkust ez alkalommal nem verték meg s nekem kezdett a fiú tetszeni, mert igazságos volt a lelke.

Márpedig Burkus soha sem hazudott.

Karácsonyra a nagyobb fiúknak új télikabátot készíttetett a tekintetes asszony. A Marci avatag kabátját Pistának szánta az anya. Más gyermek bőgött volna, hogy neki miért nem vesznek új ruhát: Burkus még örvendett is az avatag kabátnak, mert azon zsinór volt és sok gomb, továbbá kívül két zseb, belül egy zseb. A sok zseb teljesen kibékítette őt. Lesz hova a kavicsokat, a bőrpuskát meg ezer apró kincsét elrakosgassa.

A téli estéken Pityike mind cigánykodott, hogy meséljek neki a híres rablókról, mert ő az ilyen véres történeteket nagyon szerette. Az öreg Bagó, a kocsis egyet-mást mesélt a gyermekeknek a híres Sobriról meg Savanyú Jóskáról s ezzel úgy feltüzelte őket – különösen Pityikét –, hogy folyton gyújtogatott, fejbe kólintott, akasztott és siralomházi nótákat énekelt.

Burkus csodálatos módon nem szerette az ilyen „szamárságok"-at. Egyszer belekezdtem a Robinson történetébe. Burkus éppen ekét faragott a kályha mellett. Eleinte nem sok ügyet vetett a történetre. Egyszer-kétszer megállt a keze, felém fordult az arca, aztán letette a bicskát, odajött hozzánk az asztalhoz. A száját kitátotta s úgy hallgatta Robinson történetét attól a perctől kezdve, hogy a puszta szigetre kivetődött.

– Tanító úr, igaz ez a mese? Nem csak olyan mese ez?

Azt mondtam neki, hogy igaz. Azt is mondtam, hogy ez a történet háromszáz esztendős, hanem azért mindig új marad. Azt is mondtam, hogy mindennap támad egy-egy új Robinson a világ minden részében, aki elmegy valamely puszta szigetre, épít magának hajlékot, dolgozik, imádkozik, nem szorul másnak a segítségére, csak a jó Istenére, nem köszön másnak semmit, csak a jó Istennek és magának. És azt is mondtam, hogy az ilyen embereket én igen nagyon tudom becsülni.

Valahogy úgy történhetett a dolog, hogy én rémítően belemelegedtem a Robinson dicsőítésébe. Burkusnak égett az arca, a füle olyan piros volt, mintha egész délután tépegette volna valaki.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy Burkus belecsimpaszkodik a nyakamba, ölel, csókol s csaknem sírva mondja:

– Tanító úr, én magát erősen szeretem!

Sajátságos édes melegség áradt ki a szeméből. A sok szeretet közül, melynek életemben Isten különös jóvoltából részesévé lettem, a Burkusé nagyon drága volt nekem.

*

Az ma is.

Ott ültem vele a gyönyörű gyümölcsöskertnek kerek kőasztalánál az árnyas vadszőlő-lugasban, s hallgatom huszonöt esztendőnek a történetét. Ő mesél, én hallgatom.

Egykor én meséltem s