Életpályám

By Táncsics Mihály

„Kend volt, Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk: Attila ugarján, Táblabírók földjén, Szenvedő szerelmünk. Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senki se volt, Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633766323

Book preview

TÁNCSICS MIHÁLY

ÉLETPÁLYÁM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-632-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1. SZÜLETÉS. GYERMEKKOR. VISSZAEMLÉKEZÉSEK. ELSŐ ÖRÖMÖK

Igen természetesen mindenek előtt azt kell elmondanom, akár érdekli az olvasót, akár nem, hogy én Veszprém megye Ácsteszér nevű helységében, a Bakony szélén, 1799. évi április hónap 21-én születtem.

Ácsteszér helységet kis határával, minden oldalról erdők veszik körül; délről a súri, nyugatról a csatkai és rédei; északról a szombathelyi és hántai; keletről a nagybéri és akai. Már ebből is világos, hogy én nem valami fényes városi műveltségű úrfi, hanem erdők közt nevelkedett vad fiú valék.

Apám, szintén Mihály, a helységben telkes gazda volt, hová Győr megyének Horvát-Szent-Iván nevű helységéből szakadt; s mivel Horvát-Szent-Iván lakosai valóban horvátok voltak, mert oda Horvátországból költöztek, s telepedtek és onnét nyerte a helység horvát melléknevét, tehát apám horvát eredetű volt, s e nyelvet kis gyermekkoromban kevéssé még beszélte is; anyám pedig tót származású vala, mint nemzetiségi neve Nebehaj mutatja, s a tót nyelvet még nem egészen felejtette volt el.

Ilyen ős szittya magyar vérből eredtem én.

Szüleimnek 13 gyermeke közöl heten maradtunk életben, négy fiú, három leány, ez élők közt én a közepet foglaltam el, lévén három idősebb, és három kisebb korú testvérem. Eleinte mindannyian földműveléssel foglalkoztunk, ki-ki kora és tehetségéhez képest; én, mint a kisebb korúak legidősbike, mikor még mindnyájan együtt valánk, libapásztor voltam, majd meg ökröket s lovakat őriztem, stb., mint a szükség magával hozta.

Télen iskolába küldöttek.

A helységben Márton napján, november 11-én esvén a búcsú, vagyis egyház felszentelésének ünnepe, ez volt a határozott nap, melyen az iskolába járás kezdődött; ekkorra édesapám mindig megszerezte a csizmát, s új ábécés-könyvet, hogy örömestebb menjek iskolába. Április elején, vagy március végén, mikor a zsibák (libák) kikeltek, az iskolába járás rendszerint megszűnt; próbatét? Nem volt nálunk szokásban. Mert hiszen a mester és pap úgy is tudták mit tanultunk, a szülők pedig nem sokat törődtek velünk, tehát mire való volt volna a próbatét?

Mikor mestramnak, mint egyszersmind jegyzőnek a helységházán (vagyis a bíró házánál, mert nem volt külön helységház) dolga volt: akkor mindig csak magunktól, vagy néha a mesterné asszonyom betekintése mellett katekizmust tanultunk, mi ekképpen ment végbe: egy nagyobb fiú a kérdéseket könyvből elolvasta, mi többiek szintén könyvből a feleleteket ráolvastuk oly hangosan, amint csak bírtuk, úgy, hogy csöndes időben kiabálásunk a falu végére is elhallatszott, pedig az iskolaház a helység közepén van.

A plébános úr, ha csak valami nem gátolta, minden szerdán és szombaton délelőtt tartotta a keresztény oktatást, mi leginkább csak abból állott, hogy a katekizmusban foglalt kérdéseket a nagyobb gyermekektől kikérdezte, kik a könyvben levő feleleteket szépen elmondták; e fölött aztán a tisztelendő úr a maga módja és tudása szerint magyarázgatott; ily napokon délután mindig szünidőnk volt.

Minden gyermeknek reggel darab fát kellett az iskolába vinnie, hogy azt fűthessék; néha a mesterné asszony biztatott, hogy délutánra is vigyünk, ámbár ezzel nem tartoztunk, de azért ki szerét tehette, lopva is kapott egy-egy darabot hóna vagy inkább szűre alá, s avval elosont, hogy mesterné asszonyomnak kedvében járjon.

Egyébiránt fának nem voltunk szűkében, habár más szomszéd faluk erdejéből kellett is beszerezni.

Azonban fával az iskolát egy hétben csak kétszer szokták fűteni; tudniillik szerdán és szombaton, mikor a tisztelendő úr megjelent, egyébkor a túltömött kis iskolát kipárolgásukkal maguk a gyermekek fűtötték, s néha annyira, hogy csak úgy csurgott rólunk az izzadság.

Más elosztás a gyermekek közt nem volt, csak az, hogy a leányok az első padokon, a fiúk a hátulsókon ültek. A legkisebbek pedig a padokon nem férvén el, a földre kuporodtak le vegyesen fiúk a leányokkal. Néha oly zsúfolva volt az iskola, hogy a tanító alig bírt megfordulni. A szobapallózatot nem ismertük, az egész faluban csak a tisztelendő szobái voltak kipallózva, s kint a majorban az uradalmi gazdatiszt lakása.

Ez iskolába jártam én nem tudom hány télen, de csakugyan addig, míg meglehetősen olvasni, kissé írni és valamit számolni megtanultam, s már annyira nevekedtem, hogy szülőim tehetségemhez mért munkára foghattak.

Most, mikor e sorokat írom, pár hónap múlva 70 éves leszek, tehát gyermekkorom régecskén volt, és mégis némely dologra oly elevenen emlékezem, mintha csak a minap történt volna velem.

Ácsteszér helység két egymást közepén keresztülvágó szabályos hosszú utcából áll; közepén van a szentegyház; egyik utcasarkon korcsma, másikon paplak, harmadikon pálinkafőzőház, negyediken a kis iskola; e középről tekintve a két hosszú utcát, négy utcára oszlik.

Minden házhoz széles udvar járul, melynek egy része gyümölcsös kertté van alakítva. E szabályosság és az, hogy a házak közt kivétel nélkül minden udvaron gyümölcsösök vannak, azt mutatja, hogy a helység nem régi, új telepítvény.

Amennyire e célszerűség és szabályosság magát a falut rendessé, a tűz ellen biztosítottabbá teszi (mert a széles udvarok, s közbeeső gyümölcsösök a támadható tűzveszély tovább terjedhetését gátolják, s nem emlékszem, hogy a faluban valaha két ház elégett volna), más részről annyival szűkebben mérve jutott ki a telepedőknek szántóföld-, rét- és legelőilletményük. Az újabb időbeli telepítéseknél a földes uraságok igen takarékosak szoktak lenni a jobbágytelkek kiméretésében. De erről alább szólok.

E négy utcának egyikén, mely keresztutca nevet visel, a legszélső ház volt apámé. Nem tudom megunta-e legszélről lakni, vagy mi más okból, e házát elcserélte másik utcába, s pedig annak közepe tája felé költözött.

Nem tartom ugyan azon elvet, hogy az ember helyéből, hol már jól megszokott, soha semmi esetre ki ne mozduljon, de apámról azt mondhatom, hogy e cserével kezdett gazdálkodásában lefelé hanyatlani. Mikor a házból kiköltözött, oly kicsiny voltam, hogy nénémnek pendelyébe fogódzkodtam, ki fején sajtárban tányérokat, korsókat s más törékeny edényeket vitt; az idő esős lévén, mikor a kert alatti árkot átlépte, a síkos út is, meg az én fogódzkodásom is okul szolgálván, megcsúszott, fejéről a sajtár leesett, s a benne volt korsóféle edény majd mind összetört, erre mostanig emlékezem.

Egyszer apám télkezdetén gyalog, atyafiakat látogatni ment. Azt nem tudom mi bírta rá, de jól emlékezem, hogy két szép lovat és szánt vett, azon jött haza.

Én az új lovaknak nagyon örültem és szinte dicsekedtem a többi gyermekek előtt, hogy nekünk négy lovunk van, nekik pedig nincs.

Örült-e apám is, hogy neki négy lova volt, mint senki másnak, nem tudom. De ha eleinte örült is, később valószínűleg megbánta a szükségtelenül tett vásárlást, mert a négy ló (két ökrön és egy tehenén kívül) sok takarmányt emésztett meg, kereset pedig a faluban, főképp téli időben éppen semmi sem volt.

Miután tehát hihetőleg kölcsönvett pénzen kell-e takarmányt szereznie (s talán a lovakat is hitelben vette), gondolatom szerint a házcsere mellett ez is egyik fő okul szolgált arra, hogy ettől fogva ahelyett, hogy gazdaságában előre ment volna, mindig hátrafelé ment.

Érintem, hogy főképp téli időben éppen semmi kereset sem volt a helységben, de hát volt-e nyáron? Előbb azt említem meg, miből kapott apám (s az ottani gazdák akármelyike) néhány forintot; ezekből: ha eladott két három kocsi burgonyát, egy kocsira 8 zsákkal számítván; legföljebb 6 zsák, vagyis 9 pozsonyi mérő gabonát; ha ennyit eladott, azt tavaszkor s nyáron többnyire meg kellett sínylenünk; ha a rédei erdőn télen ölfát vághatott ágáért, s az ág közt egy vastagabb darabot is haza csempészhetett, mit aztán vagy egészen vitt valamely kerékgyártó számára Komáromba, vagy ha erre nem levén alkalmas, összevágta ölfának, s ha egy ölet fel bírt állítani, ebből került négy csille, vagy kocsifa; ennek piaca Győr város levén, hol egy csille fáért akkor időben kapott 4-5 váltóforintot; oda bevinni és hazajönni két napi igás munkába került, nem is számítva a takarmányt és költséget; továbbá még abból kapott néhány forintot, ha az ölfavágásnál egy kocsira való bókonyt (kis hajók, csónakok oldalbordájául szolgáló fa) a komáromi hajósok számára vihetett; végre mikor már semmiképpen nem tudott pár forintot előteremteni, valamelyik szomszéd helység erdejébe ment éjjel, s lopott valami fiatal fát a komáromi vagy győri mesteremberek által felhasználandót. Ezek voltak a jövedelemforrások, de ezek is gyakran teljesen ki voltak száradva, úgy, hogy belőlük menteni mit sem lehetett.

Ami már magát a keresetet, vagyis tulajdonképpeni kereskedést illeti, tudniillik azt, hogy kezében levő néhány forintot nyerhetett, csupán s egyedül ebből állott: elment a borzavári erdőre, s vett egy kocsitalpat (keréktalpat), mit vagy Komáromba, vagy Győrbe vitt eladni, s nyert rajta, ha jól ment, 4-5 váltóforintot.

Azt nem tudom, hogy éppen a szükségtelenül vett új, vagy a megvolt régibb lovak egyike megcsikózott.

Elég az ahhoz, a csikó nevekedett, s én, mint afféle pajkos gyerek, ostorommal gyakran csapkodtam, aminek utóbb ugyancsak megadtam az árát: a csikó kirúgott, s éppen számat találta, felső ajkamat kettéhasította, s kihullott öt fogam. A kettéhasított ajak összenőtt ugyan, de azért hogyan feledhettem volna azt el, midőn bélyegét mostanig hordozom, de mit a bajusz eltakar.

Valamint más vidékein a hazának, úgy születésem helyén is megvoltak a különféle mesék, mondák; a többek közöl nevezetesen a hétfejű sárkányról.

Faluhelyen szokásban van, hogy mikor az apák valamit városba eladni visznek, egyik-másik fiút is kocsira ültetik, hogy ott addig, míg dolgukat végzik, a kocsira s holmira vigyázzanak; így engem is apám néha magával vitt Győrbe, vagy Komáromba, mert e két városnak egyike majd másika volt helységünknek rendes piaca. Nem bírom elfeledni, mily különös kellemetlen benyomást tett rám az, mikor először Győrött levén, ott a nagy házak kapui fölött sárkányfejet láttam: féltem tőlük. Másik, mi Győrben csodálkozásra bírt, s mit el nem feledhetek, az volt, hogy nagy, s szép cifra szerszámos lovakon ganéjt vinni láttam, nem képzelhettem, hogy a cifra szép lovak másra használtathassanak, mint hintóban urakat vinni. Azt hittem, hogy trágyát csak oly apró gebéken hordhatni, milyenek a mi falusi lovaink voltak. Harmadik, mi Győrbe emlékezetembe tapadt, a következő eset: az ácsteszériek a külvárosnak mindig ugyanazon egy bizonyos vendégfogadójába szoktak volt szállni; s e fogadónak udvarán mintegy középen volt a ganéjnak helye, hová a víz az egész udvarról összefolyt vagy szivárgott; de a ganéj-halomnak ágya igen mélyre volt ásva; ezt nem tudván egyik vásáros ember, keresztül akarván rajta hajtani kocsistól lovastól annyira belesüllyedt, hogy csak a kocsinak oldalai látszottak ki, és szörnyű bajjal lehetett belőle kiszabadítani; én attól fogva a kocsiról le sem mertem szállni, hogy bele ne süllyedjek.

Mikor apám először Komáromba vitt magával, s hallván ott, hogy a Dunán repülőhíd visz át, szörnyen töprengtem, hogy ugyan miként fog az megtörténni? Éppen akkor a Duna nagyon megapadva levén, a magas partról mélyen alá kellett a kocsival ereszkedni, és én azt gondolván, hogy meg nem lehet futtában a kocsit állítani, a Dunába szalad; úgy féltem, hogy lélegzetem elállt és aztán hangos sírásra fakadtam. Oly élénken emlékszem erre, mintha csak tegnap történt volna.

Az erdő éppen a falu alatt végződik, s becserélt házunk az erdő felé nyúló utcában állván, ily közelről gyakran mentem oda majd gombát keresni, majd eprészni, vagy száraz fát szedni. Egyszer egy alvó nagy nyúlra bukkantam: anyám konyhaköténye levén elém kötve, ezt ráterítve fogtam el a nyulat s ugyan meg kellett vele birkóznom, hogy hazacipelhettem. Anyám nem tudott vele bánni, mert nyúlhússal nem szoktunk élni; különben pedig tudtuk, hogy a lelkész, Elszaszer Ferdinánd, most ha még él városlődi plébános esperes (vagy talán már veszprémi kanonok) félnapokat szokott vadászatban tölteni, miből azt következtettük, hogy neki a nyúlpecsenye igen kedves és drága étele, tehát anyám azt mondta, hogy vigyem el neki. Én előre örültem a szép ajándéknak, mit azért nekem a pap adni fog; és adott – két garast. Még ma is sajnálom, hogy hozzávittem; ha előre azt tudtam volna, hogy csak annyit ad, nem vásott volna benne foga.

A helység első telepedői legnagyobb részint – magyarok voltak – németek kevesen, más fajbeli csak néhány volt, de azok is jól tudtak magyarul.

Utóbb a magyarok mind inkább megfogyatkoztak, a németek száma pedig lassanként nevekedett, legalább a telkes német gazdák száma a magyar gazdákét már felülmúlta; azonban nem azért, mintha ezek valami különös szapora faj lettek volna, hanem mert takarékosabbak, iparkodóbbak valának; egész télen burgonyával éltek; mikor a magyarok közöl némelyeknek nyár kezdetén már alig volt kenyerük, a németek akkor adták el búzájukat jó pénzen.

Így minden német gazdának mintegy elve volt, hogy fia vagy leánya számára, mikor maga szárnyára ereszti, legalább félteleknyi gazdaságot szerezzen.

Ennélfogva leányát nem igen adta szegényhez feleségül – s fiát is nem könnyen engedte vagyontalan leánnyal összeházasodni, hanem csak olyat vétetett el vele, kinek vagy pénze, vagy telke volt, akár szerette, akár nem: a magyar gazda nem gondolt vele, akár béres, akár csősz vagy napszámos, kanász stb. kérte meg leányát, neki adta, ha a leány szerette. Az én testvérnénéimnek is egyikét seprőkötő zsellér, másikát béres vette feleségül.

Egész Bakony-szerte újabb időbeli igen sok német telepítvény van, onnét szállongtak hozzánk a németek, s részint vettek, részint házasodás útján szereztek jobbágytelkeket: a magyarok egy része onnét elszakadt, mások zsöllérekké nyomorodtak; így – mint följebb mondtam, a német gazdák száma végre sokkal fölülhaladta a magyarokét, de az általános lélekszám igen egyenlő vala annyival inkább, mert az uradalmi majorság lakosai mind magyarok voltak.

De a plébános úr ezt számba sem vette, hanem csak a német gazdák többségét tekintette; eszerint tartotta az iskolában a keresztény oktatást, azaz: majdnem csak németül, legföljebb egy-egy félórát szentelt a magyar gyermekeknek is – ha eszébe jutott. Ezért én egyenesen, hímezés nélkül kimondva, a papra mindig nehezteltem, sőt haragudtam; ezt sohasem feledem el.

Azt nem mondhatnám, hogy a magyar érzelem véremben volt már akkor, mivel följebb említem, mily vérbül származtam, hanem csak azt mondom, hogy ez engem nagyon bántott. Nem tudom, mi okozta ezt bennem, gondolom az, mert éreztem, hogy ez Magyarországban nem igazság, hol a papnak törekedni lett volna inkább kötelessége, hogy a német gyermekeket magyarosítani igyekezzék, mint a szomszéd Sur helység plébánosa, Kacskovics úr eléggé nem dicsérhető buzgólkodása által, a tót községet magyarrá varázsolta át.

De ha nem kívánhattam volna is, hogy a magyar haza iránti kötelességét teljesítse, hanem csupán azt, hogy a szoros igazságot tartsa szeme előtt: csak az igazság szempontjából is tanítási idejét feleznie kellett volna, nem tekintve a német gazdák többségét, mert a magyar zsöllér vagy házaspár csak annyi párbért adott a papnak, mint a telkes német gazda. Nekem, magamnak csupán, használt ugyan a papnak e részrehajlósága, de az egésznek ártott; hogyan s miben használt nekem? Alább mondom el.

Határunkban patak nem lévén, a lakosok a Gaja nevű patakra, jelesen Gyónra, vagy Mecsérre szoktak őröltetni járni.

Történik egyszer, hogy testvérbátyám a mecséri malomba ment őrölni, s engem magával vitt, hogy a lovakat őrizzem, míg ő az őrlést végzi. Mikor készen valánk, s hajnalban indulni kelle, a molnárnak háza ablaka előtti kis kertben levő gyönyörű virágát, nevezetesen a legszebb, legpompásabb s mindenféle színű teljes violáit letéptem, s bátyám elől is elrejteni akarván, a kiürült tarisznyába tettem; haza akartam vinni az oly szép virágot, milyet nemcsak soha nem láttam, de álmodni sem bírtam volna; mert hiszen mit is tudott volna oly gyerek képzelni, milyen én akkor valék, minthogy képzelni csak az tud, ki már sok mindenfélét látott, tapasztalt. Meg nem gondoltam előre, hogy nyári meleg napon a virág, mire hazaérünk, teljesen elhervad, ugyanis Mecsérrül haza terhes kocsival, a mi hitvány lovainkon majd félnapi út volt.

Nemcsak el nem felejtem ezt soha, hanem fájlalom, míg élek; valahányszor rendkívül szép, vagy ha csak közönséges violát látok is, mindannyiszor bánt lelkiismeretem ama durva s oktalan cselekedetem miatt.

És ezt annál kevésbé feledhetem el, mert még más körülmény is mélyen emlékezetembe véste; tudniillik alig hagytuk el Mécsért egy negyedórányira, midőn egy lovas sebes vágtatva nyargalt utánunk, s még messziről kiáltozta, hogy álljunk meg. Bennem a vér megfagyott, s hirtelen halálsápadt lettem, mert szentül hívém, hogy a lovas az elorzott virág miatt mi utánunk nyargal. Bátyám kérdésére, hogy mi bajom van, nem tudtam felelni.

Csakhamar kisült azonban, hogy a lovas nem minket üldöz, hanem ugyancsak a mecséri malomba menve, kocsijáról egy zsák búzát elvesztett, mit a kevéssé járt úton, s kivált, mert még korán reggel volt, csakugyan meg is talált.

Jól emlékszem arra is, hogy apámnak egy ismerőse, igmándi lakos (Komárom megyében) Dudaron vagy Csesznegben egy kocsi almát vett, s hazafelé mentében apám házába szállt meghálásra.

Reggelre oly nagy hó esett, hogy el nem indulhatván, pár napig nálunk kellett maradnia. No, ugyan volt jó dolgom, mert ámbár maga is adott almát, a pajtában álló kocsira rájártam. Helységünkben elég gyümölcs termett ugyan nyáron, de az ilyenkorra elfogyott; téli alma pedig éppen nem volt, legalább nekünk nem.

Azonkívül, hogy apám éppen tél kezdetén szükségtelenül lovat vett csupán takarmányt fogyasztani, még más jelekből is az tűnt ki, hogy nem igen célszerűen gazdálkodott; mert emlékezem arra, hogy a szomszéd Sur helységben egy gazdaember új fejében tavaszkor vetni való zabot osztogatott kölcsön, azon szokásos föltétel mellett, hogy mérejét tetézve kellett aratás után visszaadni.

Ácsteszérről többen jelentek meg, s apám engem magával vitt, mint kis jegyzőt, mert föl tudtam írni a kölcsönvevők neveit és a mérők számát.

Apám tíz mérőt vett kölcsön, a többiek mind kevesebbet; én akkori eszemmel azt gondoltam, hogy apám derekabb gazda, mint a többiek, mivel hogy neki tíz mérője van; csak későbben sokára értettem, hogy éppen neki nem volt jó rendén a szénája – itt tulajdonképpen zabja, vagyis, hogy hibásan kellett gazdálkodnia.

Már vagy kilenc-tíz éves lehettem, mikor nyakamon nagy golyva támadt, mely miatt a pajtások csúfoltak.

Eleinte Szombathelyre valami Tolnay nevű orvoshoz vitt apám, ki azt javasolta, vagy rendelte, hogy szivacsot kell égetni, s annak füstjét szíjam be; mitől a golyva, állítása szerint elmúlik, de az bizony nem használt; meglehet egyébként, hogy az sokszor ismételve talán használt volna, de mi sem voltunk a többi falusiaknál jobbak, vagy okosabbak, mert alkalmasint mivel az két háromszori füstölésre el nem tűnt, az orvoslást abbahagytuk.

Pár évvel későbben azt javasolták apámnak, hogy Pápára vigyen be az irgalmas barátokhoz, mert a golyva nemcsak ártatlanul parádézott nyakamon, hanem nagyon alkalmatlankodott, minthogy lélegzetemet elfojtotta, s járás közben fulladoztam.

Elindultunk tehát gyalogosan, s a négymérföldnyi utat két nap tettük meg, mert sebesen járni különben sem bírtam, de meg éppen hó is esett már akkor, mi szintén akadályozott.

Az egész telet az irgalmasoknál töltöttem; miféle gyógyszerrel orvosoltak, már nem tudom, de a golyva sehogy sem tágított, csak annyi hasznát éreztem az orvoslásnak már a nagyböjt utolsó felében, hogy könnyebben lélegzettem.

Még azelőtt nem tudtam, mit tesz igazán jól élni, itt az irgalmasok zárdájában tanultam meg. Golyvámon kívül semmi más bajom nem volt, kivált gyomrom a lehető legjobb egészségnek örvendett.

Minden istenadta nap reggel megvolt a jó rántott leves (mit otthon esztendőn át talán tízszer sem ehettem), s azon fölül egyéb rendes ételek. Fekvő beteg nem lévén, a mindenes cselédnek egyben másban segítettem; nevezetesen a harangozást többnyire én végeztem helyette, és ezért aztán volt füstölt hús és kolbász amennyi kellett, mit a kályhában főztünk meg, mivel a fűtés is a mi dolgunk volt.

Mennyire bámultam a zárda élelemtárában a temérdek füstölt húst.

A mindenes azt mondta, csak egyem amennyit szemem-szám kíván, a barátok úgy sem igen szeretik, inkább eszik a marhahúst és baromfit, a betegeknek pedig sertéshúst enniük nem szabad, a cselédség szintén beleunt a sonkába, tehát egy része különben is elromlanék.

Mikor a fráterek falura kimennek kéregetni – mond tovább a mindenes –, elfogadják, mit a jó emberek, tulajdonképp asszonyok adnak, s füstölt hús legtöbb gyűl össze.

És ez életmód mellett jóformán meghíztam.

Itt láttam életemben legelőször teknősbékát; mikor a konyhában álló moslékos hordóban a két rút és szörnyű nagyra nevekedett s hízott állatot megpillantottam, csaknem irtóztam tőlük.

Az irgalmasok egész tél folytán jól kiismertek, mert ügyesen forgolódtam körülöttük, mindenkinek kezére jártam, tehát arra szólítottak fel, hogy maradjak náluk, s fölnevekedve legyek baráttá, de nem volt kedvem.

Golyvám az irgalmasoknál töltött egész tél folytán sem múlt ugyan el, pedig a mi gyógyszert adtak, mind bevettem, de gondolom azért nem használt, mivel kelletén túl is élveztem a jó disznóhúst; későbben mégis a bajtól csakugyan teljesen megszabadultam. Meglehet, hogy az ott használt gyógyszernek volt mégis utóbb jó sikere.

Közelgetvén virágvasárnap és nagypéntek, mely napokon én otthon Krisztus szenvedését (passió) szoktam énekelni, semmiképpen nem akartam azt elmulasztani, mert magam is úgy hittem, de a falunkbeli emberek is mondogatták, hogy senki sem tudja azt oly szépen énekelni, mint én, tehát hazamentem, gyalog, egyedül. Amely nap virradóra indulni akartam, akkor éjjel előre úgy örültem, hogy nem bírtam aludni; s ámbár a nagy kórszobában, melyben én is voltam, minden éjjel lámpás pislogott, de ez csak alig terjesztett valami csekély világosságot, s amint én álmatlanul nyoszolyámban feszelegtem, nézvén az ablakokra, hogy hajnalodik e már, szokatlan fény hatott be éppen ágyam fölé: a közel szomszédságban tűz volt.

Legnagyobb csend vala még, én vettem először észre s vertem félre zárdánk harangját. – Szinte lehetetlen erre nem emlékeznem.

Nem tudnám megmondani, hogy magam kívánkoztam-e vagy apám javaslata következtében Kisbéren valami Szombati nevű úri embernél szabóságot akartam tanulni. Két hétig voltam nála inasképpen, aztán odahagytam. Naponként egy-egy félóráig üres tűvel öltögettem, hogy a tűt forgatni, vagy inkább csak fogni tanuljam, a többi időt pedig gyermeket dajkálva és szolgálói kötelességet teljesítve töltöttem. Ámbár ez sem tetszett nekem, de ami miatt egész kedvem a szabóságtól elment, az más volt; tudniillik Szombati uramnál oly csekély cintányérok voltak, hogy a kalán sehogy sem merült meg rajtuk; kenyeret is csak vékony, s egy szeletet szabott. Ekkor megátkoztam minden cintányért, még aki kigondolta is.

Nem mondhatnám, hogy otthon valami derék kosztom lett volna, de az akármily szegényes étel volt, s ha néha szűkebben jutott is, jó darab kenyeret szegtem hozzá, s a falusi gyerek így megelégszik; de különben ha nyár folytán néha koplaltam is, télen levén elég disznóhús, kipótoltam; ugyanis nálunk adventben, éppen karácsony előtt, ha a hideg idő kedvezett, s a disznóölés ideje beállt, kezdődött a jó élet.

A negyvennapi, s más mindenféle böjtöt anyám lelkiismeretesen megtartotta, s velünk is megtartatta.

Ha volt is ilyenkor fejős tehén, annak kevés tejéből mindenre nem került, tehát a húsvét előtti nagyböjtre kis hordóba kovásszal vizet savanyított, mit nálunk keszőcének neveztek; ebből vett egy fazékkal, bele pár marok köleskását vetett, felforralta, néha be sem rántva csak behabarta, kenyeret szelt alá, s ez volt a hosszú böjt alatt legszokottabb levesünk; megvallom ez ételt sohasem bírtam megkedvelni, de elfelejteni sem tudom.

Serdültebb koromban már anyám is megszegte az anyaszentegyház parancsát, de csak a plébános engedelmével, tudniillik ha ez szabadságot adott imádság fejében fele böjtig húst ehetni; mily szívesen leimádkoztam ennek díját, csakhogy keszőcét ne kelljen ennem.

Böjti vasárnapokon a káposztába vargánya gombát és köleskását szokott tenni – hús helyett, az ilynemű étel nekem sohase volt kenyerem. Halat helységünkben sohasem láttam, annál kevésbé ettem, csak akkor ízleltem e ritka nyalánkságot, mikor apám magával Győrbe vagy Komáromba vitt.

Mikor anyám száraz, azaz túrós vagy mákos és darás tésztát főzött, annak levébe foghagymát vágott, s az volt levesünk, e levesből sohasem ettem volna, hanem kénytelen valék, mert azt szokta mindig mondani, aki levest nem eszik, száraz tésztát sem kap. Hogy tudnám ezt elfelejteni.

Gondolom éppen azon év tavaszán volt, mikor az irgalmasoktól hazajöttem, hogy apám az alföldre nyomtatni ment, s engem, mint lóhajtó gyereket vitt magával. Helységünkben, s általában a Bakony hegyes vidékein Fehér megyének róna földjét és termékeny pusztáit alföldnek mondták, hová minden nyáron takarodás után, kinek kocsija lova volt, nyomtatni sietett, hogy a mi vidékünkön termett csekély mennyiségű gabonát nyomtató-résszel pótolják.

Apámnak ez egyszer, legalább tudtomra, szerencsés gondolata volt, hogy tavasszal ment nyomtatni.

Haladtunk messze, sehol nem volt nyomtatni való gabona, míg végre Nagy-Venyingen akadt, s bámultuk a temérdek nagy búzaasztagokat. E hely rám nézve szörnyű messze volt. Egész egy kocsi tiszta búzát kerestünk itt, ami hat zsákból áll, levén egy zsákban három véka, vagy másfél pozsonyi mérő; és ez, a mi fogalmunk szerint sok volt.

Sohasem feledem, hogy e nyáron aratáskor szép fehér búzakenyeret ettünk otthon, mi sem az előtt, sem azután nem történt. De még más (rám nézve nagyon csodálatos) két dolog marad ez időből emlékezetemben, az tudniillik, hogy Nagy-Venyingen az emberek mind föld alatt, azaz putrikban laktak, milyet az előtt sohasem láttam; aztán még volt ott egy kis erdő, melyben a fák mind tüskések voltak, milyeneket bár erdők közt nevekedtem, még azelőtt nem láttam, tudniillik akácfa-erdő volt az.

Mikor Venyingről hazamentünk, Sárosdon apám a kovácsműhely előtt megállt, kocsiján kellett valamit igazítania. Míg a kovács dolgát végezte a kocsinál, én addig a műhelyből egy szép bicskát loptam el (dunántúl fehérvári bicsak név alatt ismeretes).

Nem messze valánk még Sárosdtul, mikor egy lovas nyargalt utánunk, mire én szintúgy megijedtem, mint Mecséren: a lovas egy vendégoldalt vesztett volt el; ez erdőtlen alföldön nem lehetvén mindjárt mással pótolni a vendégoldalt, tehát természetes, hogy nem kímélik a fáradságot azt keresni.

Már serdült fiú valék, mikor apám valami különös módját kísérté meg a boldogulhatásnak; és ez eset is bizonyítja, hogy nem igen értelmes gazdaember lehetett.

Elterjedt a híre, hogy Csesznegben egy leány van, aki hetedik gyermek, s azonfölül újhold vasárnap született, s aki meglátja, következőleg meg tudja mondani, hol van a föld alatt a kincs elrejtve.

Szegény édesapám!

A leányt elhívta, vagy kocsin elhozta házához, néhány napig vendégelte, s alkalmasint előre a jutalmat is megadta neki, mint az ily ámítók rendesen előre szokták magukat biztosítani.

A kincsnek a felső erdő szélén, éppen a hántai határon kellett volna lennie, mint suttogásaikból kivehettem.

Az ásás megtörtént, de természetesen semmit sem találtak. Hogyan mentette vagy igazolta magát a leány, nem tudom, de az eset emlékemben maradt.

Hírét hozták egyszer falunkban annak, hogy Somogy megyében Kánya nevű helységbe telepedők hívatnak igen kedvező föltételek mellett.

Szegény boldogult apám e hírre eladta házát, s többedmagával elment a helyet megnézni, de nem tetszett neki.

Kár volt a házát előbb eladnia (vagy talán már e hír vétele előtt más okból adta el? Nem tudom), míg meg nem győződött arról, hogy oda költöznie üdvös leend.

Néhány száz forinttal olcsóbb más házat s telket vett ismét ott helyben, s gazdálkodott amint tudott.

De a sok baj miatt eltörődve, az öregség súlyos terhe alatt is roskadozva, hosszas ideig sínylődve fekvő beteg volt. Úgy gondolom az is igen bántotta, hogy a legutóbbi nagyon hibás lépését tevé.

Érezvén halálát közeledni, igen megroncsolt gazdaságára nézve ekképp intézkedett: vegye azt át ott helyben lakó egyik leánya, azaz testvérnéném férjével Pintér Jánossal (bátyám más családba, s házba házasodott volt már), s tartsák özvegységre jutandó édes anyámat míg él, nekünk négy neveletlen árvának pedig egyenként fizessen ki 50 forintot, azt az árvák pénztárába tevén le, hogy kamatozzon addig, míg majd felnevekedendettünk, vagy ha neki tetszik, maga is megtarthatja, megfizetvén annak rendes kamatját. – Nemsokára ezután kiszenvedett szegény, nyugodjék békében.

Ha nem minden olvasót is, de némelyeket érdekelni fognak gyermekkori örömeim. Aki városban született s nevelkedett, alig hiheti, hogy a szegény falusi pórfiúnak is vannak tiszta örömei, vagy ha hiszi, hogy a gunyhóbeli gyermek is tud az életnek örülni, de bizonyosan nem is sejti, mineműek lehetnek azon örömök.

Körülöttem kolera dühöng (1855. év október, november havában), házamban, melyet azonban jelenleg a császári fiscus tart sajátjának – hárman már áldozatul estek; ki tudja, nem kerül-e éppen rám is a sor? Egyébként is sok rajtam a mostoha sors csapása; üldöztetve is vagyok, tehát rejtekben kell lappanganom, s nem lehetetlen, hogy rám akadjanak; ez esetben kötél általi halál vár szegény fejemre a vérbírák ítélete szerint; tehát engedje meg az olvasó, hogy elém varázsoljam gyermekkori múlt örömeimet, talán utoljára, hadd édesítsék a jelenben rám mért keserű poharat.

Tehát lásd, olvasó, mik a pórgyermeknek örömei.

Mikor apám nekem az első szűrt, csizmát és kalapot vette (ez volt az egész öltözet) mi Márton napjára, tehát búcsúra történt, s jövének az atyafiak búcsúra, kik nekem egyenként egy-egy krajcárt adtak, szokás szerint. Én első új csizmámban, bármily nagy hó volt is, futottam mézeskalácsot és márcot venni: akkor úgy örültem, hogy azt kimondani nem lehet. Erre pedig azért emlékezem, mert a falusi gyerekeknek, ha csak az apa nem különösen jómódú, kivált, ha a szülőket sok gyermekkel áldá meg Isten, nem mindjárt vesznek gúnyát, hogy azt hiába rifolja, hanem csak akkor, mikor már nagyobbacska; addig télen szurdik – vagy kuckóban van helye, s csak egy ingben-gatyában, mezítláb futkoshat a hóban, mikor kedve tartja, nyáron meg különben sem szükséges.

A karácsonynak városi gyerek is szokott ugyan örülni, de ennek örömét a falusi gyerekével nem is lehet összehasonlítani. Már eme szójárás is: hadd legyen karácsonya, jelenti, hogy ez nagy örömnek okozója; ez alatt azt értjük, teljék kedve mindenben.

Ah, boldog idő!

Alig várhattam, hogy beestvéledjék, kiállottam ostorommal az utcára, s mily durrogatást vittem végbe! Aztán ablakról ablakra mentem, bekiáltozva: meghallgatják-e az Isten igéjét? S ha mondták, hogy igen, rákezdtem a bethlemesdi szebbnél szebb énekre; minden háznál adtak valamit; egy helyen ezt, máshol azt; főképp diót, krajcárt, almát, kalácsot, darabka kolbászt, szalonnát.

Bejárván a falut, tömött tarisznyával tértem haza. S az éjféli mise előtt dehogy jött volna álom szemeimre, mikor a mise alatt a mester oly furcsán orgonázott.

Hazamenve az éjféli miséről, körülültük a kocsonyás tálat.

Végre, ha már le kellett feküdni, alig bírtam elhatározni, csizmát vagy sipkát tegyek az ablakba, hogy a kis Jézus berakhassa, amit számomra fog hozni, s aludni az öröm alig engedett.

Mikor valamely jeles férfiúnak mellére érdemjelt tűznek, vagy homlokát babérral ékesítik: nem örülhet úgy, mint én örültem, mikor a mester csillagot akasztott nyakamba, oldalamon pedig papírból csinált tarisznya figyegett annak jeléül, hogy én már írni tudok, s így menve végig az utcán, majd elkábultam a nagy öröm miatt.

Midőn vasárnap s ünnepeken misekor a papnak ministrálhattam, mindannyiszor egy-egy krajcárt is kapni szokásban levén: az rám nézve örömünnep vala.

Halottra harangozni, s temetésen a keresztet, vagy szentelt vizet vihetni, szintén egyike volt édes örömeimnek, nemcsak azért, mert ilyenkor is krajcár járt ki, hanem főképp azért, mert ez kitüntetésnek vétetett mindig.

Történt egyszer, hogy kinn a szántóföldön szülőim s idősebb testvéreim takarmányt gyűjtöttek, engem a közel levő kis kúthoz vízért küldöttek. Amint a megmerített korsóval visszaballagtam, egy hintó jött szemközt, a mi határunkban ez nagyon ritka tünemény volt, én tehát már messziről kikerültem, mert bátortalan valék hintóhoz közelíteni, de a benne ülők odahívtak és friss vizet kértek tőlem.

Miután ittak, egy petákot, vagy hét krajcárt nyomtak markomba. Ez, mondhatom, rám nézve esemény vala.

Hét krajcárt kapni egy ital vízért! Nem hiszem, hogy aki nagy ternót nyert valaha, jobban örült volna neki, mint én hét krajcáromnak. Már ebből aztán vettem a zsidó boltostól zsemlyét és medvecukrot.

Nálunk nem lakott sütő, a boltos Szombathelyről hozta a zsemlyét; néha már hat-hét napos is volt, de azért drága és kedves csemege volt az nekem.

Nemcsak a már meglevőnek, hanem annak is, amit vár, előre örül a gyermek, legalább én ilyen valék. Mikor virágvasárnap s nagypéntek közelgetett, hogy Jézus kínszenvedését énekelhetem, kerepelhetek, s az alkalommal az iskolában hálhattam: örömpoharam csordultig telt.

Nyáron eprészni, az erdőn levő vadcseresznyefára mászni: oly öröm volt, milyenről a városi gyermeknek képzelete sem lehet.

Jásdra a szent kúthoz, úgyszinte Bodajkra búcsúra, ha atyám kocsin magával elvitt, s kalácsot, cipót, hozzá cigánypecsenyét vett: örömöm határt nem ismert.

Nálunk szűk volt a legelő, tehát egy bizonyos részt az elöljárók tilosnak jelöltek ki, hogy az a nagyobb dologidőre szabaduljon fel, s legyen a szegény marhának ennivalója; e legelő ritka fákkal s bokrokkal behintett halmos, és a helységtől távol eső hely volt, mely évenként akkor szokott felszabadulni, mikor a ropogós cseresznye, főképp a meggy érett: a tarisznyába jó darab kenyeret téve, s meggyel megtöltve, vagy az ökröket hajtottam oda el, vagy lovakkal nyargaltam ki, hova a többi fiúk is azonképpen gyülekeztek: nincs a városi gyerekeknek oly mesterséges mulatságuk, melyben úgy tudnának örülni, mint mennyire mi itt mulattunk.

Elérkezvén a szüret ideje, s mi kocsira fölrakodva, a szőlőbe mentünk: azon pár napi vígság egész év nyomorúságát feledtette velünk.

Hát még mit mondjak arról, mikor adventben a disznóölés ideje bekövetkezett? A szükséges késeket előtte való nap este megköszörülték, ennek hangja volt a legszebb zene, mit gyermekkoromban hallottam. Bármily korán kelt föl apám, bátyám a következő nap hajnalán: én már előbb ébren voltam és sötétben cühelődtem föl, hogy a nagy munkától valamiképpen el ne késsem. – A németek leforrázva szokták a disznókat lekopasztani, de a magyarok perzselték. Petrencében vitték a ház végébe a szalmát, amennyi szükséges volt, de azért még én is külön nyalábolván segíteni akartam, hogy a fontos munkában részt vegyek. Nem volt soha a városban oly kivilágítás, mely annyi gyönyört okozott volna valakinek, mint nekem az, mikor disznóperzselésnél a szalma lángja magasra föllobogott s a csillogó hóra sziporkázott. Váltig mondta apám: Miska menj be, majd megfázol, de én nem akartam megfázni, pedig fogam is vacogott, s lábam néha majd elfagyott. Ekkor nem mentem iskolába, hiszen nekem annyi dolgom volt otthon.

Ilyenkor valának az én gyermekkori örömeim.

2. SERDÜLTKOR. IFJÚKOR. SZOLGÁLAT

Miután néném, tulajdonképp férje, Pintér János sógorom a házat s gazdaságot átvette: én neki, mint suhanc más fogadott cseléd helyett segédül voltam, minden kialkudott évi bér nélkül, abban állapodván meg, hogy hiszen ő, mint rokon engem nem úgy tekint, mint fogadott cselédet, hanem mint családtagot, következőleg megadja azt, mi illet, mi szükséges.

Minthogy ő azelőtt különben sem gyakorolta a mezei gazdálkodást (kivéve mikor ifjú korában, mint béres szolgált), tehát új állásában bizony nem nagy csodát vitt végbe. Amely gazdaság egyszer hanyatlásnak indult, ügyesebb ember is nehezen bírta volna azt előbbi jó karba visszahelyeztetni.

Az új gazdán hamar megtetszett, hogy nem igen fog boldogulni, annál inkább, mert néném asszony az ő háziasszonyi kötelességét szint oly kevéssé értette, mint férje a magáét; amellett nagyon könnyelmű volt, és igen szeretett tüzkérezni. És ha fazekasok, szilvás kocsik jöttek, hordta a tiszta búzát. Itt tehát nem volt nehéz jósolni, mire jutnak majd később.

Helységünkben ekkor bizonyos Kokas nevű sánta iskolamester volt, ki minden sántasága mellett szeretett vadászatra járni.

Nem tudom szenvedélye volt-e ez, vagy csak más kedvéért tette; ugyanis a plébános Elszaszernek testvér öccse tartózkodott nála, s az iskolamester evvel csatangolt nyulak után.

Hogy tehát addig más valaki vigye a tanítást, míg Kokas uram vadászni jár: engem meghítt, hogy legyek nála olyan segédtanító-féle.

Én, mint pórsuhanc, ahhoz ugyan semmit sem értettem, hogyan kell tanítani, mostani belátásom szerint ítélve ő sem sokkal tudta jobban, de én azt hittem akkor, hogy jobban nem is lehet, mint ő tanított.

Én nem igen kéretvén magam, a reám nézve fényes állást elfogadtam, és sógoromat gazdaságában magára hagytam.

Meglehetősen olvasni, egy keveset írni tudtam, ez volt egész tudományom, és én úgy cselekvém és én segédtanító, azaz praeceptor valék, mert a mester így címezett.

Nem tudom volt-e még más valahol is oly pórgatyás és zsíros hosszú hajú praeceptor, milyen én valék.

A plébános öccse, az ifjú Elszaszer úr eléggé biztatott, hogy nadrágot húzzak, s hajamat vágassam le, de nem volt senkim, aki nadrágot vett volna, tehát a hosszú zsíros haj is csak megmaradt.

Nem állhatom meg, hogy el ne mondjam itt, menynyire együgyű valék praeceptor létemre.

Elszaszer plébános úr Veszprémben lakó becsületes varga mesterembernek volt fia; az akkor nála tartózkodó öccse, apjuk mesterségét követte; ennyit tudtam Kokas úrtól, s mennyire csodáltam tehát, hogy az ifjú Elszaszer, ki oly cifra szép ruhában járt, mesterember, holott én azt gondoltam, hogy aki ily ruhát visel, annak valami nagy úrnak, például kasznárnak vagy tiszttartónak kell lennie; ugyanis ezek voltak még akkor az én fogalmam szerint nagy urak.

Kis falvakban nincs külön harangozó, hanem a mester maga vagy segéde megy minden reggel a plébániákra, s várja, míg a tisztelendő úr misére harangozni parancsol. E kötelességet most nekem kelle teljesítenem; a cselédszobában várakoztam, s az ifjú Elszaszer, más szobában hált ugyan, de ide jött öltözködni és tisztálkodni; s mikor már szép simára megfésülködött, aztán nekiállt, haját rútul felborzasztá. Ez előttem olyan különös volt, hogy nem fért fejembe.

Kokas úr nőtelen levén, húga vitte nála a gazdasszonykodást.

Nekik Zircen valami rokonuk volt. Nem tudom hogyan jött a gazdasszony azon gondolatra, hogy engem Zircre vigyen, s ottani rokonának közbenjárására a zirci papokhoz, azon cistercitákhoz adjon, kik engem majd – állítása szerint – diákul kitanítsanak, s aztán szintén pappá tesznek. Az ajánlat nekem tetszett.

Elmentünk tehát Zircre, de a miséző papon kívül senki más papot nem is láttam, nemhogy velem a dologról csak egy szót is váltottak volna. Evvel hazajöttünk.

Tavaszkor az iskolázás megszűnt, a gyerekek otthon maradván; én tehát hivatalomból, melyre pedig nem kevéssé bíztam el magam, szépen kikoptam, és sógoromhoz visszamentem, segítem a gazdálkodást, amint tehetségem magával hozta, előre vagy hátra mozdítani.

Most már rendes szolgául szegődtem sógoromhoz; mert anyám azt mondta: szegődött bér, osztott konc, jobb lesz.

De ez nem sokat használt.

Mindig azt hallottam, hogy jobb idegennél szolgálni, mint atyafinál, ez rajtam is beteljesedett; mindig volt valami nagyon sürgetős fizetnivaló; az én béremre nem került a sor.

Nem mintha irántam rosszindulattal volt volna, hanem a szükség zaklatta; pedig nem volt sok a bérem, egy szűr, egy kalap, egy pár csizma és két pár fehérruha.

Igazán vallom meg, hogy ritkán volt még csak jó csizmám is; mikor pedig az embernek a lába fázik, akkor nem igen melegedhetik át.

Történt, hogy Szombathelyről Kisbérre tél közepén a katonaság számára lisztet kelle szállítanunk; Kisbéren más parancsolatot kaptunk, onnét késő este indulva éjjel kelle Sárkányba vinnünk.

Kegyetlen zivataros idő volt, havazott és fagyott erősen; rossz lábbelim levén ekkor is, lábaim félig-meddig elfagytak.

Az erre következett őszön már késő novemberben, Veszprémbe parancsoltak, hosszú fuvarba, onnét is lisztet kellett vinnünk katonák számára, s pedig igen messze vármegyébe, Jánosházára.

Mikor hazulról elindultunk, még jó idő volt; Veszprémben megrakodván, szinte tartott a jó idő; a kislődi erdőben háltunk meg.

Reggelre hó borította a Bakonyt.

Ez igen kellemetlen újság volt rám nézve, mert most is rossz lábbeli, s hitvány gúnyám levén, a már különben is fagycsípte lábam egész éjjel fázott, s újra megvette a fagy, mit mai napig sínylek.

Néhány évig valék így sógorom cseléde, de egyszer a többi közt valami miatt összekoccantunk, tehát őt másodszor hagytam oda, magam kezére akartam lenni.

Tervem vagy inkább szándékom ez volt, hogy majd én napszámba járok; aratáskor kettőző leszek; nyomtatáskor előbb csak lóhajtó, majd utóbb villás.

Mivel ekkor éppen nyomtatási idő volt, lóhajtónak szegődtem, kinek hetibére adatott, azaz koszton kívül egy véka gabona szokott lenni.

Elmentünk tehát az alföldre; de első próbám rosszul ütött ki, hosszan tartó esős idők álltak be, majd semmit sem kereshettünk, tehát három hét múlva csaknem egészen üresen tértünk haza, mely idő alatt sokat koplaltam, mert keresetünkből igen szegény és penészes kenyérre is alig jutott.

Kívánhattam volna ugyan, hogy az én heti béremet a magokéból otthon adják ki, de nem akartam velük utálkodni.

Ősszel a hántai és nagybéri erdőn gubacsot (zsíros gubának nevezik ott) szedtem, de ez nem derék kereset volt, mert néha egész nap sem telt meg a zsák, s a zsidó is igen keveset adott érte, azonfelül még félni is kellett, mert akit a kerülő vagy erdőcsősz megkaphatott, keményen büntették.

Így elment a kedvem magam kezére lenni akarni, annál inkább, mert a tél következvén, munka hiányában nem remélhetem, hogy disznóhúst enni napszámba fogadjanak.

Érintettem, hogy helységünk újabb kori telepítvény, s hogy ekkor a földes uraság már inkább felfogta a maga érdekét, következésképpen a jobbágyi állományokat rövid lánccal mérette ki. Az ácsteszéri gazdák állománya egész teleknek mondatott ugyan, de nem volt az, hanem csak háromnegyed.

A határban régente más falu volt, de elpusztult, melynek helyén csak a templomnak porladékai látszottak, s a tájékát tevő dűlő föld, most is faluhelynek neveztetik.

Ennek közelében van az urasági major, és a határnak java ide majorsági földül van kikerekítve; a lakosok illetménye egy-egy holdat kivéve messze távol lőn kimérve, mi a gazdálkodásra nézve igen káros, egyébként is a földek inkább rosszak, mint jók; jó legelő pedig, mi e nevet megérdemelné, éppen semmi sincs.

De ez még hagyján. A telepedőnek szabadságában állott avval meg, vagy nem elégedni, tovább állani, még mielőtt a házépítéshez az első kapavágást tette volna.

Ha elfogadta a föltételeket, senkit nem okozhat, csak magát, ha nem boldogul. Hanem – az öregebb gazdák beszélték nekem (s még apámtól is hallottam), hogy a telepítés után nem sokára a majorba egy Mózes nevű ember jött tiszttartóul, kit gyermekkoromban még én is ismertem, s neve után zsidónak gondoltam.

E tiszttartónak néhány tehenet lehetett tartania, természetesen csak a majorsági földön. Ő azonban rábeszélte a helység elöljáróit, hogy a tehenek helyett engedjenek neki vagy húsz darab juhot tarthatni oly kölcsönös egyezmény mellett, hogy ez esetben – közös legelő nem levén – a helység jószága járhasson a majorsági földekre, viszont a néhány darab birka is járhasson a község földére.

Az egyesség meglőn, de a róla készült írás néhány év múlva szőre-szálán elveszett, a lakosok közül senki sem tudta hogyan és hová tűnt el.

Mily bohók voltak az elöljárók, vagy talán meg voltak vesztegetve (mert valami könnyű a jóhiszemű becsületes magyar földművest kelepcébe csalni, ki mindenkit oly jólelkűnek tart milyen maga).

A község csak akkor jött észre, mikor a birkák hirtelen nyájakká szaporodtak, s a különben is silány legelőt egészen tönkre tették. Ebből per keletkezett és folyt, talán egész a 48-as forradalomig.

Eszerint a lakosok nem igen bírtak marhát tartani, szaporítani, mert nem volt legelő; marha nélkül nem igen bírtak trágyára szert tenni, silány földeiket nem javíthatták, tehát többnyire csak szegényen tengődtek, néhány gazdát kivevén, kinek a szerencse vagy körülmények inkább kedveztek.

Tavaszkor tehát, mikor sürgetős dolgukat végezték, más határokba takarodtak valami munkára, hogy ott marhájuk felüdüljön. Aratás után pedig, mihelyt a takarodást megtették, seregesen mentek az alföldre részért nyomtatni, hogy szűk termésüket is némiképp pótolják, meg lovaikat is erőre hozzák.

Így az uradalmi tiszt álnoksága, s az akkori elöljárók ostobasága által behozott birkák miatt sem legelő, sem elegendő takarmány nem lehetvén, a jármas ökröket és hámos lovakat, hogy a munkát bírhassák, úgy és ott kellett jóltartani, ahol és ahogyan okkal móddal lehetett, kivált az urasági réteken, vetéseken, mit én nem tartottam bűnnek, úgy okoskodván: mért rontotta meg az uradalmi tiszt határunkat. De sokszor megtörtént, hogy az urasági tilosba nem lehetett hajtani, talpon és résen levén a csősz, vagy kerülő, tehát más valahol kellett a marhát