Méhrajzás

By Illés Endre

Illés Endre novellagyűjteményének témája az örökké titokzatos, a megismerhetetlen, a nő. A szerző nem próbál választ adni a kérdésekre, nem kísérli meg meghatározni milyen is a női létezés, s miért olyan. Jól tudja, ezek megválaszolhatatlan kérdések. A no

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633769959

Book preview

ILLÉS ENDRE

MÉHRAJZÁS

Félszáz arcképvázlat nőkről

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-995-9

© Illés Endre jogutódja 2014

© Fapadoskonyv.hu Kft.

KÉT KISLÁNY

A síró kislány

Talán ötéves. Firenzében a Via del Corso tulajdonképpen nagyon keskeny utca, a járdája még keskenyebb. A szűk utcában nagyon sok ember tolong.

A kislány fehér ruhában megy a sok felnőtt között, és sír. A szeme alja gyulladt, duzzadt, már kárminpiros, a szemhéja még duzzadtabb.

De ami igazán ijesztő, az arcában semmi nincs igazán a helyén. A feldúlt szobák ilyenek, amikor izgatottan, hajszoltan keresünk valamit, s közben minden bútort odébblökünk, a hamutartó már kiborult, párnák, könyvek a földön, cigarettánk kiégette a szőnyeget. A kislány arca is ilyen, mintha fél centiméternyit eltolódott volna a szeme, az ajka felhúzódott, az arca elgörbült. Összevissza dobált ez a kis arc, gesztenyebarna haja belelóg a homlokába.

Különben tiszta és rendes, a ruhája hófehér.

A kislány hangtalanul sír. Ömlenek a könnyei, de csak a teste rázkódik, a sírásnak nincsenek sztakkatói. Vékony a csuklója, vékony a lába. Szinte elvész a siető, itt-ott sűrűsödő, kirakatokat nézegető, őgyelgő, udvarias, goromba felnőttek között. Néhány pillanatra beszorítják egy kapualjba, majd a keskeny járdáról figyelmetlenül kipenderítik az úttestre. Valaki visszarántja.

Ő nem sodródik, nem tolakszik, csak megy.

Mintha felhúzott rugó mozgatná gyufaszál lábát, mintha kis szivacsokból préselné ki a könnyeit.

Sír, sír.

Már egészen eltompult. Nem érez semmi mást, csak a saját irtózatos baját.

Ha egy kisgyerek felnőttek között, felnőttek ellenében sír – a zokogása mindig dialógus. Panasz. Kérlelés. És a legtöbbször agresszió.

De ha egy gyerek magában sír, hangtalanul sír – az félelmetes monológ.

Kivetettség.

A magány ólomsúlya.

Olyasmi, ami átszakítja egy gyerek teherbírását.

Már többen megállítják. De ő nem áll meg, kitér a feléje nyúló karok elől, nem felel, nem is hallja, hogy szólnak hozzá.

Megrendülten követem az idegen városban, az idegen nyelv közegében, idegenek között a síró, idegen, ismeretlen kislányt. Elképzelni sem tudom azt az irtózatot, félelmet, veszélyt, ami rászakadt.

Csak megyek a nyomában.

És szavakat, mondatokat próbálgatok – vajon melyik lehet az a bűvös ige, amelyikkel mégis segíthetnék neki.

És végül megértem: gyenge vagyok, nem tudok segíteni. Én is elhagyom.

A kirekesztett

Pillanatok alatt is megszerethetünk valakit.

Az idei nyáron Ravennában egy nyolcéves kislányt szerettem meg így, a villámcsapás sejteket feltépő fényével.

Az érseki palota kertjében ültünk, körülöttünk a kora délutánban el-elalvó s az alig mozduló szellőre máris felriadó öreg pálmafák sütkéreztek a Keresztelő Kápolna vörös téglafala előtt.

A mozaikokért jöttünk Ravennába, a színes márványdarabkákból, az aranyhártyával bevont kockákból kirakott begyes pávákért, szomjas galambokért, törvénykönyvet olvasgató vén oroszlánokért, a fekete bal lábát piros jobb lába elé emelő ismeretlen madárért, a gyáva, megfutamodó nyulakért, a gyanútlan, kacér bárányokért, a szigorú tigrisekért, a gólya orrára tekeredő kígyóért – a nagy, mozgalmas, drámai csoportokban ezeket a kis mellékfigurákat szerettük meg legjobban. És mindenhol, sírkamrákban, templomok, kápolnák kupoláin a mély, sötétkék égboltot, ebben a mélykék tengerben az izzó, arany és fehér csillagokat.

Ide, a nyolcszögletű Ortodox Kápolnába is ez a kékarany ragyogás vonzott tegnap s tegnapelőtt, és harmadszor is látni akartuk – de egyelőre várni kellett, a kápolna zárva volt, a déli szünet még nem ért véget.

A szomszéd padon egy délolasz család ült. Sovány, nagyon barna apa, fiatal, máris terebélyes anya, két kislány, az egyik talán hatéves, a másik nyolc. Nyugalmasan befejezték papírról az ebédet, a kisebbik lány ugrált, volt egy labdája, azt ütögette a földre, ezalatt a nagyobbik ábrándosan a kápolna ajtajához sétált, végigolvasta az idegen nyelvű feliratokat, majd visszajött, és kijelentette:

– Még zárva van.

De már jött is a kócos hajú öregasszony, a kápolna őre, két nap óta jó ismerősünk, kezében a nagy kulcs, s megnyitotta Ravenna egyik csodáját.

Megnyitotta, de nem ingyen.

Az olaszok csak bent a kápolnában tudták meg: a belépőjegyért száz lírát kell fizetni. Az apa méltóságteljesen leszámolta a száz lírát. És ekkor érte őket a második meglepetés: négyen vannak, így hát négyszáz líra a látvány ára.

Izgatott szóváltás következett: a kislányokért nem kell fizetni! – de kell! – nagyon fiatalok! – akkor is kell! – a San Vitaléban nem kellett belépőjegyet váltani, Galla Placidia sírkamrájában sem! – itt kell!

És hiába hangzott el még tíz érv, a felelet tizedszerre sem változott: itt fizetni kell! Négyen vannak, tehát négyszáz lírát.

Amíg a vita tartott, mi sem juthattunk beljebb.

A sovány apa most összesúgott telt, kívánatos feleségével. Az asszony a kislányokat nézte, majd ő is súgott valamit az apának.

Hogy miről suttogtak, rögtön megtudtuk.

Az apa a nagyobbik lányhoz fordult.

– Carla, te kint maradsz.

Carla először nem értette. De annál jobban értette a kisebbik, grimaszolva, csúfolódva ismételgette:

– Caria, te kint maradsz… te kint maradsz…

Az apa Carlába karolt:

– Már úgyis körülnéztél itt, kislányom… Majd a padon megvársz minket.

Azt hittem, sírni fog. Nem sírt, csak az arca lett piros. Szótlanul kiment.

Ekkor szerettem meg.

Az olaszok megváltották a három jegyet. S mi, a feleségemmel, anélkül hogy összesúgtunk volna, a lány után mentünk.

Carla a vörös salakos úton állt, a szép, öreg érseki kert pázsitját nézte.

– Nem jönnél be velünk? – kérdezte a feleségem.

– Nem – mondta ő, és fel sem emelte a fejét.

– Nagyon szép ez a kápolna, megváltjuk a jegyedet, gyere be! – mondtam én is.

– Nem – ismételte halkan.

És ezért a két „nem"-ért még jobban megszerettem.

Carla most lehajolt, tépett egy hosszú fűszálat. Nem szólt többet, a fűszálat rágta.

S olyan volt ebben a szívet szorító kirekesztettségben, mint Ravenna ragyogó freskóin a megejtő, névtelen kis mellékfigurák.

1974

ORSI

A Sziget úgy keverte délutáni italát, hogy már valamivel kevesebb fényt zúdított le a magasból, a tengerről viszont felfüttyentette az álmából ébredő, sós párájú, gyenge szelet, a Villa di Tiberio felől néhány narancsot és citromot facsart a frissen örvénylő lébe – és ezt kellett kortyolnia mindenkinek… Pincérek apró jégdarabkákat hoztak talpas poharakban, a jégre készségesen töltötték az aranciatát, a capri rossó-t, a különféle vermutokat, de megrészegedni csak ettől a narancsízű levegőtől lehetett.

György később sokszor gondolt erre a capri délutánra. A funicolare felső állomásánál ültek Orsival, a tenyérnyi terrazza egyik kávéházi asztalkájánál. A középkorian vaskos, hámló, öreg harangtornyot nézte, amely úgy tartotta fogva a később beépített, fiatalabb órát, mint rácsos börtön a nyugtalan foglyát. A négyszögletű, világos óralap is – ott a magasban – furcsán tragikus és meztelen volt: olyan meredt és elszánt, mintha azonnal le akarná vetni magát három emelet magasából. A karcsú, fehér oszlopsor – a sodronypálya ívei fölött, balra tőlük – eszméletlenül sistereg és izzik a kegyetlen fényben, hajnal óta ilyen fehérek ezek az oszlopok, számukra nem kevert italt a Sziget, s ilyenkor, késő délután, ragyogásuk és karcsúságuk olyan kifejezéstelen, mintha megvakultak volna. Csak néhányan ülnek a teraszon. A funicolare szellős, nyitott kocsijai macskatalpak puhaságával ereszkednek a mélybe, s olyan valószínűtlenül emelkednek fel – olyan hangtalanul mozdul és lélegzik minden, mintha csak a pálmák, a fenyők, a hegyoldalba épített játék házak álmodnák itt körülöttük ezt a nesztelen mozgást.

Erre a délutánra azért is emlékezett sokáig, mert akkor maradt először kettesben Orsival. Orsi nyolcéves volt – nem, még nyolc sem azon a nyáron.

Hanna kislánya!… Milyen sápadt, milyen szőke, mennyire zárt. A dió kétfelé reccsenő csontköpenye borul oly makacsul össze, ahogyan ez a kislány rejti bizonytalan sérülését. De megsérült-e? Hanna végül is szépen vált el Pétertől – s mindez oly régi történet, két éve az egésznek! A gyerek igaz, Péternél maradt – Péter és nagyanyja nevelik, de ez volt a sima rendeződés ára. És amióta Orsi csak emlékezhetik: minden csütörtökön náluk van, délben hozzák őt, este viszik, sohasem másképpen.

Milyen komolyan tud ülni ez a kislány. Mindig ilyen csendes, konok és sápadt: a Sziget napja is alig-alig barnította meg. Ez az áhítatos vértelenség ijesztette meg tavasszal Hannát, majd némi tusakodás után Péter is megérezte, hogy okosabb lesz, ha Orsi nem a Balatonra megy vele, hanem ők viszik magukkal a tengerhez – s most itt van velük, harmadik hete süttetik magukat ezzel a narancsízű, sós párától súlyos s mégis könnyen örvénylő fénnyel. Ujjatlan, vakító fehér ruhácskában ül mellette Orsi, meztelen, formás, vékony lábán sarkatlan saru, komolyan, egyszerűen eszi fagylaltját. A fehér vászonruhán alig pelyhező selymes csillogás – Hannára csak ez a ruha emlékeztet, a ruhán is a két karcsú, merész zseb, két sötétkék, rávarrott, lefelé keskenyedő háromszög; igen, ez valahogyan teljesen Hanna, ezek a finoman metszett, gyors futású, bátor vonalak.

Különben éppen őt várják, még délelőtt átmentek Nápolyba, az egész társaság. Ott ebédelnek, járják a nápolyi vurstlit – Hannának igazán fölösleges volt velük tartania. Ők ketten Orsival itt maradtak. György érzi, egyre tisztábban érzi ennek a délutánnak furcsa szorítását… Ketten várják az üveges ég alatt a kedvest, aki – könnyen lehet – mindkettejüket elhagyja, s akár a harmadik is itt lehetne velük, Péter, akit már egyedül hagyott.

Mit tehetne? Átfogta a kislány véznácska csuklóját; kis aranylánc csörrent a gyönge csontok felett, olyan vékony láncocska, hogy szinte összeborzolódik; szerény nagyanyai ajándék. Beszélgetni kezdenek.

– Hát tudod-e már, hogy mit szí az a kisfiú szalmaszálon, ott a harmadik asztalnál?

Orsi éppen csak átpillant, azután megint komolyan néz maga elé:

– Aranciatát.

– Szóval akkor tudod, hogy mi a narancs olasz neve?

– Igen. – Kis szünet. – Arancio.

– Hát a fügét hogy hívják? A zöld fügét, amit szeretsz.

– Fico.

– És az őszibarackot?

Megint csend.

– Nem tudom.

Milyen üres, suta tapogatózás. A kislány arca érzéketlen, sápadt, kissé dacos marad, mint egy kis mongol arc. A férfi érzi, hogy ügyetlen volt, kedvesebbnek, melegebbnek kellene lennie.

– Nem akarsz valamit, Orsi? – Megsimítja arcát. – Ne vegyek egy dobozka cukrot?

A kislány illedelmesen, halkan mondja.

– Köszönöm, most nem kérek.

Kínos hallgatás, György valamilyen fordulaton töri a fejét.

– Orsi!? – Két év alatt szeméremből és tapintatból alig mondta ki ezt a nevet, most hirtelen mohósággal megérzi ízét. – Meglepjük anyut! Megünnepeljük, hogy ilyen szépen lebarnultál… Ide a csuklódra veszünk egy karkötőórát. Éppen olyat, mint anyué, csak kicsit. Jó?

A kislány gyenge hangja makacs konoksággal tér ki:

– Aput kell megkérdezni…

A férfi elpirul. Tudhatta volna, hogy ez a kislány nem mohó, csörgő szarkafióka.

És most komolyan odahúzza a székét a kislányhoz. Azt a furcsa, szorító vágyat érzi: udvarolni szeretne a sápadt, dacos kisgyereknek, meghódítani, megnevettetni. Vermutot hozat magának, az iskoláról beszélnek, az ital jegesen és forrón árad szét benne, döcög, el-elakad, nekiindul a beszélgetés. Már félórája kérdezősködik, és még mindig érzi a friss becézés dacát, melegségét.

És ekkor, félóra múlva, gyanútlanul megkérdi:

– Nem szeretnél írni valakinek? Valamelyik osztálytársnődnek?

A kislány halkan mond valamit, habozva bólint: „Talán egy lapot…" György a régi örömet érzi, azt az örömet, amikor Hanna kért tőle valamit. Szólhatna pincérnek is, de maga megy át a kis tér túlsó oldalára, ott a legközelebbi papírkereskedés. Három levelezőlapot választ, mindjárt bélyeget is ragaszt rájuk. Visszatér a kávéházi teraszra, kicsavarja féltett töltőtollat, és átnyújtja a kislánynak. A három lap közül Orsi vékony ujjheggyel maga elé húzza a Marina Grande-felvételt, s elgondolkodva, lassan írni kezd.

A férfi cigarettára gyújt mellette, olyan titokzatosan és megértőn fújja a füstöt, mint aki nem akarja meglesni a jó barát titkát, de mindent lát és tud. Öt perc múlva észreveszi és élvezi a bizonytalan mozdulatot, ahogyan a kislány szégyenkezve, óvatosan a második lapot is magához húzza.

– Az arco naturale… A múlt héten jártunk arra, ugye?

Még szomorú és konok, de a szomorú ember is lehet torkos. És a vágy, hogy megírhassa a második lapot, erősebb csábítás, mint egy dobozka cukor. György nézi a címzést, a szépen gömbölyödő, majd hirtelen bizonytalanná váló betűket: „Csiky Nikolettnek."

– Niki tavaly Prágából írt nekem – mentegetőzik Orsi, s a férfira néz.

György már tudja, hogy barátok.

Most ravaszka játék következik. Orsi még ír, amikor György óvatosan el akarja húzni a kislány elől az üres harmadik lapot. Orsi felnéz rá, mosolyog, és apró, hosszúra metszett kezét ráteszi a levelezőlapra. Már nem a sápadt, komoly, mongol arcú kislány mosolyog az arcába… Orsi megcímezi, és elküldi a harmadik lapot is. A tartózkodás csonthéján milyen apró, finom rés, leheletnyi hiúság, olyan fehér és ártatlan pára, mint a Vezúv felett a mozdulatlan felhő – s mennyire Hanna! György titkon a megírt lapra sandít: a harmadfél sorban formás, szinte nagyvilági hallgatás, néma utalás a Sziget postabélyegzőjére.

A férfi felszabadul, már nem érzi az előbbi szorongást.

– Gyerünk sétálni, Orsi! Ne strázsáljuk itt a funicolarét.

Orsi készséges:

– Igaz is, anyu majd ránk talál, ha megjönnek odaátról.

Befordulnak a szűk, boltokkal zsúfolt, rövid utcácskába, átcsapnak a téren, elmennek a játékház nagyságú szálló előtt, amelynek udvarán egy nagy pálma áll: a szálló címere. És ekkor a kislány odavonja a férfit egy pici ékszerbolt elé.

– György bácsi, ez a rózsaszínű korallbross nagyon szép!

– Akkor meg is vesszük, Orsi!

Enyhe, arany villanyfény melegíti át a kék bársonnyal bélelt kirakatot. De amikor friss, forró barátságban kilépnek az ajtón a korallbrossal – a férfi váratlanul mégis hideg szorítást érez a szívén. Úgy érzi, hogy a második lényt is elvette Pétertől. Attól a távoli, hallgatag harmadiktól, aki most a Balaton mellől gondol rájuk. Elvette – de meg tudja-e tartani őket?

1937

SIMONETTA

Simonetta majdnem csúnya kislány. Tojásdad, telt arca még semmilyen. A homloka nagyon magas, a szája szélesre vágott, de a szeme égni és lobogni tud. Ez a szem is barna, de aki belenéz, először alig látja a színét – a ragyogás, a lelkesség ejti meg. Majd a tűz mögött mégis élni kezd az olvadt, nagyon forró, folyton változó barnaság: az egyik pillanatban aranyokker, a másikban égetett sziéna, azután cinóber vagy germániumlakk csöppent belé, és ettől velencei vörössé válik, a harag Van Dyck-barnává sötétíti, az öröm violás sugárzást villant a tekintetébe.

Simonetta egy déli városkából, Locriból jött Veronába. Locriban a tenger van – a csupasz tenger a legnagyobb nevezetesség. Verona titokzatos és csodálatos.

Ez a kolostorudvar is elbűvölő csoda. Sötétzöld gyep, ezüstös vizű szökőkút, nagyon öreg fák, fehér galambok. Majd egy másik kút, teledobált tíz- és húszlírással. A négyszögletű kicsi udvar felett valamivel nagyobb négyszög: az ég sugárzó kékje. És egészen magasról egy vén harangtorony néz le az udvaron sétálgató, halkan beszélgető emberekre. Simonetta anyja azt mondja: Júlia sírjánál vannak.

Hogy ki volt Júlia?

Simonetta rögtön ezt is meg fogja tudni.

Az árkádos folyosón négy telefonkészülék feketéllik a falon. Furcsa készülék mind a négy, belebeszélni nem lehet, de két fülhallgatója is van. Egy százlírást kell bedobni, és akkor a kagylóban megszólal egy hang: öt perc alatt dallamosan elmondja a szerelmet és a halált, Júlia és Rómeó történetét. Az egyik hang olaszul mondja, a másik készülék angolul, a harmadik németül, és a negyedik hang franciául. A történetet egyszerre ketten is hallgathatják, egy férfi és egy nő. Simonettáéknál is ketten hallgatják az olasz hangot: az apja és ő.

Veronában ugyanúgy szeretik az idegeneket és a forgalmat, mint a többi olasz városban. Tudják is, mit kell csinálni. Már száz-egynéhány éve is tudták, amikor ezt a román stílusú, szép kis templomot megajándékozták Júlia sírjával. Mert a nagy bazilikáknak könnyű hódítani. A Zénó-templomban ott a csodálatos bronzkapu, a hatalmas arányok és Mantegna triptichonja. A Dómban az arányok és Tiziano, a Santa Maria szomszédságában a Scaligerek márvány síremlékei, az Anastasiában a két keresztelőmedence. Mindenütt van valami, ide a legenda jutott.

Persze Simonetta minderről nem tud semmit. Ő feldúltan ereszkedik le a szűk sírkamrába, bátortalanul tapogatózik a félhomályban, és megrendíti az üres kőszarkofág. Felágaskodik, belenéz. Ahol valamikor Júlia feküdt, ott most egy lila ciklámencsokrocska szerénykedik. Megrántja anyja kezét: miért nem hoztak ők is virágot? Az anyja is megrántja Simonetta kezét, maradjon csendben.

De Simonetta nem tud csendben maradni: rázza az izgalom, fullasztják a nedves falak. Mint a méreg, most járja át a kegyetlen, szép történet.

– És amikor felébredt, leszúrta magát? – kérdi az apját.

– Hallottad. Tőrt szúrt a szívébe.

– És igazán meghalt?

– Meghalt.

– És mért üres a koporsó?

– Mert…

Az apa most megakad. Csakugyan, miért üres a koporsó?

– …mert elvitték.

– Hová?

– Azt nem tudni.

– Kik vitték el?

– Az ellenségei.

– És soha nem találták meg?

– Nem.

Itt már új legenda születik. Egy izgatott kis Simonetta nem tud belenyugodni a halálba.

– És ha a tőr nem ért a szívéig, meggyógyulhatott?

Az apa körülnéz, hallgatják-e őket, aztán megadja magát.

– Talán meggyógyult.

– És Rómeó igazán meghalt a méregtől?

Az anya konok.

– Ő meghalt.

De az apa engedékenyebb – Simonetta feje fölött int az anyának.

– Talán ő sem halt meg.

Simonetta makacsul ostromolja az apját.

– És azután mi lett vele?

– Katona lett.

– Bátor katona?

– Nagyon bátor.

– És csatában is volt?

– Persze hogy volt.

Simonetta barna szemében most fény villan – a győzelem és a megoldás.

– És Júlia apja is ott volt a csatában?

– Ott volt.

– És Rómeó, ugye, megmentette Júlia apját?

Már az anya is beleegyezik mindenbe, bólint.

– Igen, megmentette.

– És jutalmul megkapta Júliát?

– Megkapta.

– És itt éltek tovább Veronában?

A válasz néhány pillanatig késik. Az apa is költővé válik, ő is formálja a történetet.

– Nem… Nem itt éltek.

– Miért?

– Nehogy megint elválasszák őket.

Simonetta telhetetlen.

– És még sokáig éltek?

– Sokáig.

– Nagyon sokáig?

– Nagyon sokáig.

Simonetta most már megkönnyebbülten rohan a napvilágra. Úgy száguld a lépcsőkön felfelé, ahogyan egy betévedt madár suhan ki a nyitott ablakú szobából.

Simonetta egyenesen az árkádos folyosóra, az emlékkönyvhöz rohan. A nyitott, óriás emlékkönyv olyan, mint egy anyakönyv: csupa páros bejegyzés. Egy fiú és egy lány, egy férfi és egy nő. De Simonettát ez nem zavarja. Felragadja a tollat, és ő egymaga írja, nem is veréb-, de hatalmas galambbetűkkel: TI AMO, GIULIETTA!

Szeretlek, Júlia!

És gondosan, szépen aláírja a nevét: SIMONETTA.

Szemében összeomlik az aranyokker és a velencei vörös. Ebben a pillanatban nagyon szép. Maga Júlia sem lehetett szebb.

1963

PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK

Dzsini

Vannak írók, akik szeretik a kettős világítást, előbb a félhomályt, a titokzatosságot, majd a váratlan fényt, a leleplezést. Virginia Woolf Orlandóját fiatal apródként ismerjük meg, de később kiderül róla, hogy lány. Rose Macaulay egyik regényének két lány a hősnője. Daphne és Daisy, és csak a végén tudjuk meg, hogy a két lány voltaképpen egyetlen személy: Daphne az a szerep, amit Daisy a világ előtt megjátszik. Hát Dorottya? Őt szipirtyóból változtatja Csokonai tündérré. És Dürrenmatt fizikusai? Róluk először azt hisszük, hogy őrültek, pedig csak a világ őrült körülöttük.

De én illetlennek tartom ezt a játékot. Dzsiniről végig úgy beszélhetnék, mint ifjú, hódító hölgyről, én azonban minden sejtelmességről és játékról lemondva rögtön elárulom: Dzsini azok közé a fiatal, elragadó, csodálatos lények közé tartozik, akiket Baudelaire így becézett: „a ház nagy, puha díszei, bár Dzsinire inkább „a ház kis, puha dísze megjelölés illik. Dzsini szépanyját Lessing az íróasztalára ültette, s őt félig átkarolva írta A bölcs Náthán-t. Egy másik szépanyja Scarlatti csembalójára ugrott, s végigfutva a billentyűkön, úgy szíven ütötte a zeneszerzőt, hogy a felvert hangokból az értelmes Domenico rögtön egy szonátát írt: há, bé, gesz, aisz, bé, cisz a csodálatos dallam. Leleplező szóval: Dzsini egy füstszínű, hosszú szőrű, izzó narancsszemű fiatal angóramacska.

Gyanakodva, titokban akart besurranni a túl zajos földi világba. Úgy gondolta, előbb kikémleli, miről van szó. Három testvére már rég megszületett, de ő még várt, hallgatódzott. Anyja gyanútlanul tisztogatta, szoptatta a kicsiket, járkált is, már evett is, amikor Dzsini titkon egy sarokba kormányozta, ott kidugta a fejét, majd kióvakodott.

Nénjeitől és bátyjaitól elválva ifjúságát a század eleji magyar irodalomnak szentelte. Kissé fázós volt, s arra kért: a cserépkályha mellett jelöljük ki a helyét. Onnan azonban minduntalan különböző felfedezőutakra indult, ezért a kis fészket el kellett keríteni. Legalkalmasabb kerítésnek négy Nyugat-kötet bizonyult, az 1908-as és az 1909-es évfolyam. De Dzsini nőtt, és a kerítés csakhamar alacsony lett. Mozgósítani kellett három újabb évfolyamot. Dzsini üggyel-bajjal ezekre is felkúszott. Megint mozgósítani kellett három évfolyamot. Eltelt egy-két hét, s Dzsini úgy sétált a bástyák tetején, mint egy várvédő vitéz. Mozgósítani kellett mind a harmincnégy évfolyamot. Dzsini ekkor már egy vártorony börtönében lakott, mint Julien Sorel. De Dzsini megszökött a toronyból.

Ekkor négyhónapos volt – és át kellett neki adni az egész lakást. Naphosszat a bútorok tetején tanyázott, vakmerően egyensúlyozott büszkeségünkön, a két francia barokk karosszék magas gerincén, feldobta magát a könyvespolcok tetejére, a mennyezet alatt végigsétált a világirodalom klasszikusain és a Régi Magyar Könyvtár vastag kötetein. Irodalomszomja kielégíthetetlen volt: recsegtek, feslettek és szakadtak a szobák, a bútorok.

Baudelaire arra kérte kedvencét: „húzd vissza karmod büszke tűit" – Dzsinit hiába kérte volna. Egyetlen év alatt végzett a bútorokkal és körülbelül ezer könyv gerincével. A bútorokat át kellett húzatni, a könyveket ki kellett cserélni. Dzsinit pedig kérlelni kellett: legyen méltányos. Engedett, mert megértette, hogy tündéri jelleme engedékenységre kötelezi.

Tündér, de az ambróziát megveti. Életének első évében végigkóstolt mindent: anyatejet, gyulai kolbászt, mákos kiflit, almát, szalonnát, halat, burgonyapürét, rántottát, libamájat. Mindent megkívánt, és mindenből kért, csak a tejtől és tejföltől húzódott. Irodalmi tapasztalatai alapján megvetette a közhelyeket és a sematizmust. Ízlése azonban egyre finomodott, végül kikötött a nyers, darált marhahúsnál. Most már csak húst eszik. Apró, szapora kortyokkal, vízzel öblíti le. Antialkoholista.

A városi ember előbb-utóbb a város szélére húzódik, ott kis házat épít magának, és egy kis előkerttel helyettesíti a félelmetes, idegen természetet. Dzsini is választott magának ilyen őstermészet-szimbólumot. A vadonra akar emlékezni ő is, a vadon ölén a hűs forrásra, ezért a vizet csak a legnagyobb virágvázából issza, a tízliteres, hasas, alacsony fajanszvázából, melybe többé nem szabad galagonyaágat helyezni, üresen kell hagyni, és állandóan friss vízzel töltögetni.

A csúcsok meghódítása után áttért a síkföldi szórakozásra: a golfra. De a játékszabályokat módosította. Egy kis acélgolyóról kijelentette: az övé. Kiáll a legnagyobb szoba közepére, és várja, hogy a golyót feléje gurítsák. Villámgyorsan, teljes biztonsággal továbbpofozza. De a helyéről nem mozdul el. A golyót a házi golyószedő gyerekek kotorják elő a bútorok alól, s ismét odaguríthatják neki. Néha húsz, máskor harminc gurítás egy játszma.

Ennél is kedvesebb játéka a kotorékverseny. Gyűlöli a piszkavasat. Ha meglátja, legszívesebben ráugrana. A piszkavasat tehát el kell rejteni valamelyik szoba valamelyik szőnyege alá. Lehetőleg a legnagyobb szőnyeg alá. Ő szimatolva megkeresi, és alagutat fúr hozzá. Ez pedig úgy történik, hogy a szőnyeget tépi, cibálja, felpúposítja, sőt, ha kell, félig visszahajtja.

Fiatal, de finnyás. Idegenekkel nem barátkozik. Ha vendég érkezik, beugrik valamelyik könyvespolcba, az első és a második sor közé. Nagyon sokáig kitüntetett azzal, hogy az én könyveim sora mögé ugrott. Később azonban tapasztalhatta, hogy írásaim, különösen színdarabjaim vonzzák a villámokat, azóta ő is biztonságosabb helyet keres magának.

Legkedvesebb szórakozása: lesben állni a függönyök mögött. A nagy vágy: egy láthatatlanná tévő varázskucsma. Ha karácsonyra megkapná, a kucsmában menten felugrana a vendégek hátára, és elölről-hátulról megpofozná őket. De a háziakat sem kímélné. Őket nagy gyengédséggel pofozná. Ahogyan egy tündérhez illik.

Nikolett

Nikolett kéthónapos korában, karácsony után került hozzánk. Még állt a karácsonyfa. Legalsó ágán – a díszek és cukrok között – kis rézharang is lógott. Nikolett néhány pillanatig nézte a fát, majd szélvészsebesen odarohant, felemelte jobb kezét, s rávert a harangra – az megcsendült. Nikolett úgy megrészegedett a vékony, gyámoltalan hangtól, hogy még egyszer megütötte a harangot. Majd harmadszor és negyedszer is. Szeme párás lett a gyönyörűségtől.

A következő pillanatban felugrott a fa ágai közé, körülötte zizegett, susogott, remegett a sok függeszkedő üvegholmi, a selyempapírba csavart édességek – Nikolett halkan, felindultan, önkívületében felkiáltott, a csodát, a valószínűtlenül szépet ölelte –, de a fenyőfa tűlevelei szúrtak, és Nikolett leugrott.

Csak ekkor nézett körül.

Egy idegen lakás nézett rá vissza, idegen bútorok, idegen, erős fény, idegen sarkok.

Nikolettet meleg családi körből szakították ki, anyja és két fiatal testvére öleléséből. Most hirtelen megriadt: hol van, mi lesz vele, hová bújjon? És ezen az idegen tájon tudják-e, amit anyja gondosan közölt vele: nem akárki ő, nemes vér, hosszú szőrű, rőtsárga perzsa, Persan Roux. De most magyarázkodjék?

Inkább a legközelebbi sarokba rohant, egy könyvespolc állt ott: ráugrott, s bevetette magát egy sor könyv mögé.

Csak sokára lehetett előcsalogatni.

Jó óvóhely – gondolta.

És amikor végre kilépett a szobába, figyelmesen hátrafordult, hogy megjegyezze a bejáratot. Jacques Charpier L’art poétique című esszégyűjteménye és a kétkötetes Lexikon der Weltliteratur között nyílt a kapu.

Azóta jobb búvóhelyeket is talált a könyvsorokban, alagutakat, emeleteket, toronylépcsőket. De az első este baráti segítségét, az ősrejteket, nem felejtette el. Legszívesebben ott fényképezteti magát.

És most elsorolom néhány jelzőjét.

Nikolett alpinista. Már az első este felfedezte, hogy a lakás hegységei a könyvespolcok, s ő naponta végigjárja őket. A Dolomitokat, az Alpokat, az Andokot. Van egy Mount Everestje is. És még sok mindene van: tűzhányója is – a cserépkályha forró, kitörni készülő teteje. De azt inkább csak alulról szemléli.

Nikolett zeneértő. A preklasszikus barokk zenét szereti: Albinonit, Predierit, Marcellót – Monteverdi elbűvölő balettjét, az Il ballo delle Ingraté-t –, s legfőképpen Vivaldit. Ha fuvola-hegedű szonátáit vagy a Négy évszak-ot hallhatja, csendre inti az egész házat, s ő maga áhítatosan leül a legvastagabb, legpuhább szőnyegre.

Nikolett filmszínésznő, szupersztár. Szereti, ha fényképezik, filmezik. Már több színes film is készült vele-róla. Az egyik leleplezi ízlését: sértődötten visszautasítja a bögrében kínált tejet, ellenben mohón ráveti magát a felvagdalt marhahúsra, a tányérra helyezett fehér csirkemellre. Egy másik filmjén bemutatja: hogyan alszik, hogyan ébred, milyen a reggeli tornája, s hogyan kell a függöny mögül fél szemmel leskelődni.

A filmjei árulják el jellemhibáját is: Nikolett irigy. Nyáron kiül a nyitott ablakba, és irigykedve nézi a madarakat: azok repülni tudnak, ő nem tud. Ősszel, amikor a szél lesodorja a gellérthegyi kert fáiról az elsárgult lombot: még a tehetetlen, forgó-keringő leveleket is irigyli. Majd télen bosszúsan nézi a fűtött szobából a havazást: még azok a suta, ügyetlen hópelyhek is ismerik a titkot. Csak ő nem. Rendszeresen és elkeseredetten gyakorol: naponta többször is leugrik a magas könyvespolcokról, de nemesen bevallja: egyelőre csak esik, s nem repül.

Nikolett hős is. Eddig kétszer meghűlt, nagyon beteg volt, orvost kellett hívni, s mindkétszer hősiesen tűrte a penicillininjekciót. Orvosa meglepődve észlelte, amikor a tű a combjába hatolt, ő udvariasan behúzta karmait, nehogy véletlenül megsértse azt az embert, aki fájdalmat okoz neki. Az orvos figyelmeztette a lakás társbérlőit: ezt a karombehúzást ne árulják el senkinek, mert úgysem hiszik el.

Az idő múlik, s Nikolett egyre komolyodik. Sokszor fél napra is elvonul kedves könyvespolcai mögé. Idealista. Hiszi, hogy ebben a világban csak tudással lehet feljebb jutni. A könyvek mögött olvas, tanul, jegyezget, ír. Több külföldi lapra is előfizetett. Szétteríti őket a szoba padlóján, s lekönyökölve olvassa az őt érdeklő tanulmányokat. Legutóbb szárazon közölte: megszerezte a doktorátust, és magfizikával foglalkozik.

Egyelőre ennyit árult el magáról.

1963–1972

PRÓBAFELVÉTEL

Az író kedvetlenül járkált a Dunához tapadó kisváros utcáin. Már tudta, hogy a film rossz lesz. Nem az, aminek megírta. Őt az izgatta, hogyan élhet tovább – régi társaságában – az az ember, akit nagyon megaláztak. Az erőszakot akarta tetten érni. Az ütés másnapját bevilágítani: mi lesz a kék folttal? Elmúlik-e, vagy rákos daganattá válik?

Hát nem ez lesz.

Mézeskalács lesz.

Piros zsinórzatú kék-sárga-zöld mézeskalács-figurák mozognak majd édes-mézes, zsúfolt szobabelsőkben, cukorral meghintett tájakon, a századforduló olvadékony érzelmeivel.

Mindezért a rendezőt okolta.

De a fiatal színésznő sem tetszett neki. Fehér ruhában, nagy fehér esernyővel, mintás, fehér selyemharisnyában sétáltatták át a nagy téren. Minduntalan sétáltatták. Nem ilyennek kellett volna lennie. Olyan keserűnek, mint a kettéharapott rügynek. Feszesnek, tömöttnek, ártatlannak, komisznak. De ő még a saját fiatalságát sem tudta belemásolni a történetbe: akármit próbált, vaskos lett.

Az író időnként riadtan figyelte: a fiatal színésznőnek igazában üvegszeme volt. Ez a szem rebbenés nélkül tűrte a legvadabb reflektorfényt is – megszokta, az eleme volt, mint halnak a Duna-víz. De a valódi napfénytől nyomban könnyezni kezdett. Amikor egyszerűnek, valódinak kellett volna lennie, a valóság rögtön maszatossá vált a játékában.

A forgatás különben megakadt. Pestről nem érkezett meg idejében a híres színész, őt várták.

A nagy teret teleültették bódékkal, sátrakkal, a rendező nagy hetivásárt is beleplántált a filmbe. A statiszták most beöltözötten ácsorogtak, unatkoztak, kalapos hölgyek és urak, parasztok, iparosok sétálgattak erre-arra, a sokadalomban egy-egy rendőrcsákó is feltűnt. Bezzeg a délelőtti felvétel pocsékul sikérült. A vásárlók és vásározók olyan feszes rendben vonultak a felvevőgép előtt, mint egy menetszázad. Meg kellene ismételni, javasolta a fiatal segédrendező, aki maga is ludas volt a komor hadrendben, de leintették.

Az író az ide-oda ődöngésben betért az egyik borozóba, már ismerték itt. Egy hete ízlelgette a közeli dombok híres borait, a rubinvörös kadarkát, a burgundit, az oportót, s még egy cabernet-fajtát is, ezt szerette meg igazán.

Utána besétált a temetőbe, még ez volt itt a legjobb mulatság. Fák, árnyék, csend. Az egyik sarokban odavetve hevertek a megszüntetett, régi sírok kidöntött kőemlékei, türelmesen várták, hogy elszállítsák őket a kőfaragóhoz. Szóval a feltámadást, az új életet várják, fogalmazott fanyar kedvvel az író. Talán még találgatják is maguk között: átfaragva vajon kinek a sírjára kerülnek majd?

Sétált az ismeretlen halottak között, azután ezt is elunta.

Visszatért a filmesekhez, de itt még mindig várakoztak. A nagy színész, a korosodó szőke arkangyal már megjött Pestről, most azonban a fiatal színésznő hiányzott. Egy színházi riporter, aki néhány órára leruccant a készülő filmhez, a fehér ruhás színésznőt beültette egy motorcsónakba, és felvitte a gemenci erdőbe.

Az író a gesztenyefák alatt ült a téren. Egy négyéves kislány a mackóját mosta itt a nagy medence vizében, közben szaporán oktatta:

– Piszkos a térded? Miért nem mosod meg szappannal?? Most szépen meg fogunk mosakodni? jó kis maci nem sír, ha mosdatják? A bundád is poros, azt is megmossuk? Ugye, máskor vigyázni fogsz, nem piszkítod be a szép ruhádat…

A gyanútlan ártatlanság volt. A szeme valódi szem, s nem üvegszem.

Most a Bűn suhant el az író mellett.

Sötétkék santungkosztümbe öltözött, magas, fiatal nő sietett át a téren. Súlyos illatszer párájában lépdelt, majd eltűnt az egyik mellékutcában. Olyan elszántan sietett, mint aki elhatározta: utánakiálthatnak, de ő nem fordul meg senki szavára.

Nem kétséges, férfihoz siet, gondolta az író.

Ennek sincs üvegszeme.

– Pancsi még mindig Gemencen van – hozta a hírt a segédrendező.

– És mindnyájunk kefehajú atyaistene? – kérdezte az író.

– Két andaxint nyelt, és felment a szobájába. Azt mondta, átírja a filmet, és Pancsit kihagyja.

Az író visszament a felvevőkocsihoz.

Állt a felvevőgép, álltak az emberek, a forrongó világban állt és várakozott az egész kisváros.

Nyolc-tíz színész ült a Török kávézó-ban, beszélgettek. Egymáshoz húzták székeiket, úgy beszélgettek, mindenkitől különválva, mint a békák a holt Duna-ágban. Csak ők értették, mit beszélnek, vartyogva, fel-felnevetve, jól egymásba csípve, egyetértve, s rögtön egymással szembefordulva, csak egymásnak, csak egymásról, jelenlévőkről, távollévőkről, befejezetlen mondatokkal, egy-egy szóval, egy-egy félbetört jelzővel, végül már csak mozdulatokkal, a félredöntött fejükkel, majd kezdték elölről az egész színjátékot, megint a titkos ábrájú szavakkal.

A segédrendező csak benézett hozzájuk, s már fordult is ki a térre. Az író a nyomában.

A téren tizennégy-tizenöt éves forma cigánylány settenkedett a segédrendező mellé, lila ruhában, lila kalapban, alul kilógó rózsaszín alsószoknyában, ő is statiszta.

– Rendező úr…

– Mit akarsz?

– Rendező úr…

– Ki vele! Ki vele!

– Mondja meg… hogy lesz valaki színésszé?

– Hogy játszik.

– Mit?

– Azt megmondják neki.

– És nekem is megmondanák?

– Közöltem az instrukciót, nem? Melyik sátornál is állsz?

– Fülbevalót veszek a Mucsi néninél.

– Na látod…

– De én játszani szeretnék… Mint a Pancsi.

Ekkor már többen álltak körülöttük. Az egyik világosító vette át a szót.

– Ahhoz forma is kell. Van formád?

– Az mi?

– Rögtön kitapogatjuk.

De hamar elunták, már pecsenyévé sültek mindannyian a napon, kiengedték volna a körből.

A lány nem mozdult.

– Hát nem mondják meg?

A segédrendező megszánta.

– Aki játszani akar, annak énekelni is kell.

– Azt tudok! – mondta dacosan a lány.

– Tudsz énekelni?

– Tudok.

– Hát énekelj…

– Itt?

– Hát hol akarsz?

– A kocsiban… Gépbe.

– Előbb próbát énekelj.

A kör megint élénkebb lett, statiszták is odagyűltek.

A lila kalap alatt a lila ruhás lány rákezdte:

A magócsi erdő tele van virággal,

Jaj, de tele van virággal,

Tele van az erdő sok szép cigánylánnyal.

Beteg vagyok, anyám.

Vigyél a kórházba,

Jaj, vigyél a kórházba.

Tegyél a vaságyra.

– Nem úgy van az! – mondta a körből valaki. – Rosszul varrtad a végét az elejéhez.

– Hagyjátok!… Egészen jól csinálta… – torkolta le a közbeszólót az egyik műszaki. – Hozom is a mikrofont.

És hozta is.

– Reflektor nem kell? – igazgatta ruháját a lány.

Most vette észre, kilóg az alsószoknyája. Felhajtotta a felsőt, feljebb húzta az alsót. Aggodalmaskodott:

– Mert reflektorral szokták…

– Most nem kell. Jó erősen süt a nap… De vidámabbat nem tudsz? – kérdezte a műszaki.

– Vidámat is tudok.

– Amiben jól megropogtatják az ágyat.

– Olyat is tudok. De ezt már felveszik?

– Ezt már felvesszük.

– Igazán?

– Láthatod.

A lány szemében a könny páráján átsütött a gyanakvás.

– Igazán felveszik?

– Te buta!… Hát itt a mikrofon!

És a kezébe nyomta.

A leány ledobta lila kalapját a földre. Úgy tartotta kezében a mikrofont, mint egy kígyó fejét. Rettegve és vágyakozva nézte.

Azután egyszerre sisteregve és ragyogva kigyulladt, mint a foszforos gyufa a skatulya oldalán – és már énekelt is:

Piros volt a paradicsom,

Nem sárga,

Elszökött a feleséged

Uhajla!

Gyere babám, súgok neked

Valamit,

Gombold ki a selyem ingem

Elejit.

Felcsattant a taps.

– Tovább nincs?

A tűz kicsapott a lány szeméből. El is hallgattak, s a lány már énekelt.

Azt mondják, a paradicsom

Rossz izü,

Pedig csak a gyökere volt

Keserü.

Gyere babám, súgok neked

Valamit…

A műszaki közbeénekelt:

– Gombold ki a selyem ingem elejit!

A cigánylány vadul ránézett:

– Most elrontotta!? Miért rontotta el?

– Olyan zabálnivaló voltál, hogy bele kellett énekelni!

– És megismételjük? – kérdezte reménykedve a lány.

– Így jó az! Így, ahogy van.

És vissza akarta venni a mikrofont. De a lány nem adta, görcsösen a melléhez szorította.

– Ismételjük meg!? Tudok mást is!? Tudom azt is, hogy elszakadt a szoknyám széle!? Eléneklem a Lizát is!?

A műszaki goromba lett.

– Kuss!… Ide a mikrofont!

Ketten is megragadták a lányt, kicsavarták a kezéből a fémhengert.

– Visszajátsszák? – kérdezte reménykedve és beavatottan a lány. Úgy, ahogy délelőtt többször is hallotta. – Ugye, visszajátsszák?

– Mit kellene visszajátszanunk?

– Hát amit énekeltem.

És ahogy nézte a műszakit, ahogyan rámeredt a segédrendezőre, ahogyan a kör szélén álló íróra is odapillantott – sütött belőle: nem tartaná vissza semmilyen gátlás, mindenkinek mindent engedne. Csak a visszajátszott hangját akarja. Pancsi akar lenni. Játszani akar. A reflektort akarja. Görcsösen markolja a reményt – s nem adja! Nem, nem engedi ki a kezéből.

Körülötte röhögni kezdtek.

– Kis hülye.

– Kiestél a forgalomból, nem vetted észre?

Még ezt sem akarta megérteni.

– Csak ne halj meg, nem szeretem a halottakat.

Ezt a műszaki mondta.

A segédrendező könyörült meg rajta.

– Vicceltünk veled, kislány! Nem vetted észre?

Eszelősen nézte őket.

Az író számolni kezdte magában a pillanatokat: egy, kettő, öt, hat…

– Hát nem vették fel?

– Mondom, vicceltünk.

De a lány ekkor már körömmel támadt a segédrendezőre, belevágott a műszaki arcába, valakit megrúgott, valaki kiáltozott is – lefogták, leszakadt róla a hosszú, lila ruha.

Az író még sokáig maga előtt látta a záróképet: a lila ruhás cigánylány kitépi kombinéjából a mellét:

– De ez jó volna, ugye?

És elrohan.

1973

JÚLIA

Veronában vagyunk, egy gyümölcsöskertben. Körülöttünk sötét van, az éjszaka – mintha meleg forrásokból gomolyogna fel fekete füsttel – párás és forró, csak a fák csúcsát ezüstözi a hold. Figyeljünk – most hangzik el az a szerelmi