Borzalmak tornya

By Edgar Wallace

Egy őrült vénember, mellesleg kilencszeres gyilkos, megszökik a broadmoori Bűnügyi Elmegyógyintézetből. Egy fiatal lány állást vállal egy régi lakótoronyból kialakított tengerparti szállodában. Egy olasz származású ficsúr, aki egyébként a londoni alvilág

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633771235

Edgar Wallace

Richard Horatio Edgar Wallace; * 1. April 1875 in Greenwich bei London; † 10. Februar 1932 in Hollywood, Kalifornien) war ein englischer Schriftsteller, Drehbuchautor, Regisseur, Journalist und Dramatiker. Er gehört zu den erfolgreichsten englischsprachigen Kriminalschriftstellern. (Wikipedia)

Book preview

EDGAR WALLACE

A BORZALMAK TORNYA

A mű eredeti címe

Torror Keep

Fordította

LUKÁCS LAURA

Javított, átdolgozott kiadás

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-123-5 (epub)

ISBN 978-963-377-124-3 (mobi)

© Lukács Laura, 2013

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Nem helyes, sőt törvénybe ütközik bármely gondozottra felhívni azon kevesek figyelmét, akiknek szomorú kiváltsága, hogy ellátogathatnak a broadmoori Bűnügyi Elmegyógyintézetbe, és ez akkor is igaz, ha hírhedt gonosztevőről van szó, akinek ügyét különösen élénk közérdeklődés kísérte, míg az orvosi szakvélemény és a könyörületes esküdtszék örökre át nem adta őt ennek az intézménynek. A magas, szikár, öreg Flackre mégis gyakran mutogattak, miközben ő háta mögött összekulcsolt kézzel, állát leszegve rótta az udvart elszabott, szürke ruhájában; nem szólt senkihez, és őhozzá is alig szóltak.

– Ő Flack… Flack, a legokosabb szélhámos a világon… Őrült John Flack… Kilencszeres gyilkos.

Azok a broadmoori gondozottak, akiknek csak egy gyilkosság száradt a lelkén, épelméjű pillanataikban roppant büszkék voltak az öreg Johnra. Őrei pedig, akik éjszakára bezárták, és figyelték az álmát, nem sok rosszat mondhattak róla: nem okozott gondot, és fogságának hat éve alatt egyetlen egyszer sem dühöngött. S míg másokat gumicellába zártak, mert közveszélyes őrjöngésük kórházi ápolásra szoruló áldozatokat szedett, addig Flack esetében ezt semmi sem indokolta.

Ő főleg írással és olvasással töltötte az idejét; tolla hihetetlen sebességgel szántotta a lapokat. A bűnözésről írt terjedelmes értekezést, kisméretű iskolai füzetek százait töltve meg termékeny gondolataival. Az igazgató Flack esetében eltekintett a szigortól; nem kobozta el a füzeteket, amelyek – joggal remélte – előbb-utóbb úgyis az ő kuriózumnak számító kis múzeumába vándorolnak.

Flack egyszer hajlandó volt megmutatni egyik füzetét az igazgatónak, aki döbbenettel olvasta a lebilincselő írást. Ez volt a címe: Hogyan fosszunk ki egy páncéltermet, amelyre csak két őr vigyáz. A derék katonaviselt ember homlokát dörzsölgetve állapította meg, hogy ez a dokumentum – melyet John Flack tiszta, jól olvasható kézírással vetett papírra – kísértetiesen emlékezteti őt egy nagy gonddal kidolgozott haditervre. Flack figyelmét egyetlen apró részlet sem kerülte el; minden eshetőséggel számolt. Nemcsak a „külső őr kiiktatásához alkalmazandó szer összetételét írta le, hanem magyarázó jegyzetet is fűzött hozzá: „Ha e szer beszerzése nehézségekbe ütközne, tanácsolom az elkövetőnek, hogy keressen föl egy orvost, és panaszkodjék a következő tünetekre… Ő kis mennyiségben fel fog írni egy orvosságot, amelyből összesen hat üvegre lesz szükség. A szer a következő módszerrel vonható ki belőle…

– Hát ilyesmiket ír, Flack? – ámult az igazgató.

– Ilyesmiket? – húzta föl hegyes vállát Flack. – Ilyesmiket szórakozásból írok, csak tornáztatom a memóriámat. Hatvanhárom füzetet írtam e témában, és alig hiszem, hogy életművem tovább tökéletesíthető. Hat éve, amióta itt vagyok, hiába töröm a fejem, miként tehetném jobbá régi rendszeremet, nem jut eszembe semmi; amit megalkottam, tökéletes.

Tréfál? Csak egy zavart elme szárnyalása ez? Az igazgató megszokta ugyan, hogy a raboknak néha igen furcsa az észjárása, Flack kis monológja mégis mellbe vágta.

– Vagyis afféle bűnügyi enciklopédiát írt? – nyögte ki végre. – Hol található ez a mű?

Flack megvetően mosolygott, de vékony ajkai nem nyíltak szólásra.

Életműve hatvanhárom kézzel írt kötetből állt. Erre az egy teljesítményére büszke volt.

Egy másik alkalommal, amikor az igazgató e rendkívüli irodalmi munkásságra célzott, Flack így felelt:

– Ha műveim okos ember birtokába jutnak, megtanulhatja belőlük, hogyan szerezzen hatalmas vagyont. Feltéve persze – morfondírozott –, hogy az illető eltökélt jellem, és idejében munkához lát. Ne feledjük: a tudományos felfedezések korát éljük, s ami ma újdonság, holnap már közhely.

Az igazgató némileg kételkedett a flacki életmű létezésében, ám hamarosan felül kellett vizsgálnia e nézetét. A fenti beszélgetés után nem sokkal ugyanis egy bizonyos Simpson főfelügyelő érkezett Broadmoorba a Scotland Yardtól; márpedig köztudott, hogy a Scotland Yard nem kerget lidérceket. Simpson – akiben egyébként nyoma sem volt a fantáziának, s feltehetően ennek köszönhette szép előmenetelét – John Flackhez jött. Beszélgetésük azonban kurtára sikeredett.

– Elgondolni is borzasztó, Mr. Flack – mondta a főfelügyelő –, hogy mi lenne, ha rossz kezekbe kerülnének az írásai… Ravini szerint száz kötetet rejteget valahol…

– Ravini szerint? – vicsorgott Flack dühösen. – Na, ide figyeljen, Simpson! Ugye maga sem hiszi, hogy ezen a szörnyű helyen fogom leélni, ami még hátravan? Ha mégis azt hinné, itt tarthatnak, hát nagyon téved. Meg fogok szökni, akár az igazgatónak is megmondhatja…! És akkor aztán lesz egy-két szavam Ravinihoz!

Sipító, éles hangon beszélt. Szemében újra megjelent az az eszelős csillogás, amelyet Simpson nagyon is jól ismert.

– Vannak álmai, Simpson? Nekem három is van. Új módszert találtam ki: már tudom, hogyan lehet holtbiztosan odébbállni egymillióval; ez az egyik, de nem a legfontosabb. A másik álmom: Reeder. Menjen, s mondja el neki, amit most hall. Akkor találkozom majd vele, mikor sötét, ködös éjszakába fúlnak a sikolyok, és nincs ember, aki segíteni tud. És a harmadik Ravini. George Ravininak egyetlen esélye van, mégpedig az, hogy meghal, mielőtt kijutok innen!

– Maga megbolondult – mondta Simpson.

– Ezért vagyok itt – felelte John Flack, híven az igazsághoz.

Flack Broadmoorban töltött hat éve alatt senkivel nem beszélt olyan hosszan, mint Simpsonnal és az igazgatóval. Amikor nem írt, többnyire az udvaron sétált, leszegett állal, kezét a háta mögött összekulcsolva. Vissza-visszatért egy bizonyos helyre, a magas kerítésfal tövébe, ahonnan állítólag leveleket dobált ki, de ez kevéssé valószínű. Talán inkább rejtjeles üzenetek voltak ezek, melyeket egy titokzatos hírvivő közvetített a külvilágnak, majd egyszótagú válaszokat hozott. Flack egyébként jóban volt részlege felügyelőjével, ám a szerencsétlen embert egy hajnalon átmetszett torokkal találták meg. A részleg ajtaja nyitva állt: John Flack megszökött, hogy valóra váltsa álmait.

1. FEJEZET

Miközben a gyorsvonat a selfordi vasútállomás felé vitte, ahol döcögő személyvonatra száll majd át, hogy Siltburybe jusson, Margaret Belmant két kellemetlen gondolat foglalkoztatta. Az első – érthető módon – azzal volt kapcsolatban, hogy Miss Belman épp fenekestül felforgatni készült az életét. Valamint azzal, hogy e kilátás máris milyen különös hatást gyakorolt a szelíd, középkorú Mr. J. G. Reederre.

Amikor Margaret bejelentette, hogy jelentkezik egy vidéki állásra, Reeder legalább jelét mutathatta volna a sajnálkozásnak; egy kis mogorvaság mindenesetre helyénvaló lett volna. Az újság azonban nyilvánvaló örömmel töltötte el Reedert.

– Attól tartok, ritkán lesz módom Londonba jönni – mondta Margaret.

– Kitűnő – válaszolta Mr. Reeder, és hozzáfűzött még valami közhelyet, valami olyasmit, hogy időnként nagyon fontos a levegőváltozás, és hogy milyen szép is a természethez közel élni. Margaret egész héten egyszer sem látta olyan jókedvűnek, mint most, ami igazán elkeserítő volt.

Miss Belman csinos arcán csalódott fintor jelent meg; nemcsak csalódott volt, hanem határozottan szomorú is. Megfordult ugyan a fejében, hogy mégsem jelentkezik a vidéki állásra, de most már végérvényesen elvetette ezt a lehetőséget. Nem mintha azt képzelte volna, hogy a jól fizető – évi hatszáz fontos – titkárnői állás csak úgy az ölébe pottyan. Tudta, hogy egyáltalán nem rá szabták a munkát, ráadásul semmi szállodai tapasztalata nem volt – tulajdonképpen nem is számított rá, hogy fölveszik.

Ami pedig azt az olaszt illeti, aki folyton kerülgeti, azt lesve, hogyan tudna megismerkedni vele, rendes körülmények között talán eszébe se jutott volna; dolgozó nőként igazán megszokhatta már a hasonló kellemetlenkedőket.

De aznap reggel az olasz egészen az állomásig követte, és nyilván hallotta (Margaret ebben biztos volt), amikor ő azt mondta a barátnőjének, hogy a hat tizenötössel jön vissza. Ha nem félne a közfeltűnéstől, gondolta Margaret, rendőrt hívna; az biztosan ellátná az olasz baját. Ám az ilyesminek még a legacélosabb idegzetű lány sem teszi ki magát szívesen, Margaret tehát úgy vélte, inkább maga talál ki valami megoldást.

Ez a két zavaró körülmény együtt elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tönkretegye Margaret délutánját, amely pedig nagyon biztatónak és izgalmasnak ígérkezett. Ami Mr. Reedert illeti…

Margaret a homlokát ráncolva töprengett. Huszonhárom éves volt, s ebben a korban a nők eléggé unalmasnak tartják a fiatalabb férfiakat. Az ötvenesek viszont nem különösebben vonzóak; Margaret szívből utálta a pofaszakállat, amely egy skót komornyik küllemével ruházta fel Mr. Reedert, miközben nála szeretetreméltóbb férfiút képzelni sem lehet…

Itt tartott, amikor befutott a vonat. Mielőtt eldönthette volna, szerelmes-e Mr. Reederbe, vagy egyszerűen csak orról rá, a meglepően kicsi siltburyi állomáson találta magát.

A kocsis egy nem túl széles kapu előtt állította meg boldogtalan ábrázatú lovát, és ostorával előre bökött.

– Arra tessék, kisasszony – mondta. – Mr. Daver irodája a kerti út végén van.

Jó megfigyelő volt az öreg kocsis, s minthogy már számos jelentkezőt szállított a Larmes Toronyhoz, akik mind a titkárnői állásra pályáztak, úgy sejtette, ez a lány – mind közül a legcsinosabb – szintén nem vendégeskedni jött. Először is, nincs poggyásza; másodszor, a kalauz futva hozta utána a retúrjegyet, amelyet a lány majdnem a vonaton felejtett.

– Megvárjam, kisasszony…?

– Ó, igen! Kérem, várjon meg – válaszolta Margaret, és lekászálódott az ütött-kopott bérkocsiról.

– Be van jelentve?

A kocsis tekintélyes személyiségnek számított Siltburyben, márpedig a tekintély előjogokkal is jár.

– Azér’ kérdezem – magyarázta komótosan –, mer’ sok kisasszonyka jön ám ide Larmesba, pedig nincs is bejelentve. Aztán csudálkozik, hogy Mr. Daver nem fogadja. Csak kivágja a hirdetést, és már szalad is ide, pedig bele van írva az újságba’, hogy írjon. Vagy egy tucatszor hoztam már olyan kisasszonykát, aki be se vót jelentve. A maga érdekébe’ mondom.

– Akkor miért nem figyelmeztette őket már az állomáson? – kérdezte Margaret mosolyogva. – Megtakaríthatta volna nekik a viteldíjat…! Én egyébként be vagyok jelentkezve.

A kapuból, ahol állt, remekül szemügyre vehette a Larmes Tornyot. Nem úgy nézett ki, mint egy szálloda, első osztályú vendégház vagy panzió, holott Margaret tudomása szerint az volt. A háznak az a része, amelyet az eredeti négyszögletes Torony alkotott, jól láthatóan elkülönült a többitől, bár szürke falait egészen befutotta a repkény, akárcsak az évek során hozzátoldott épületek egy részét is.

Margaret pillantása végigfutott a puha, zöld gyepen, amelyen néhány fonott szék és egy asztal állt, a gyepszőnyegen túl pedig rózsakert virult tündöklő színekben, noha már késő ősz volt. Mögötte fenyősor, mely mintha egészen a parti szirtfal pereméig futna. Margaret csak egy szürkéskék csíkot látott a tengerből, meg egy láthatatlan gőzös füstpamacsait. Szegfűillatot hozott a szél, Margaret elragadtatva szippantott belőle.

– Hát nem pazar? – sóhajtotta.

– Nem rossz – helyeselt a kocsis, és ostorával megint előre mutatott. – Abba a kis kockaházba menjen, látja? Néhány éve építették. Mr. Daver inkább íróember-féle, mint fogadós.

Margaret belépett a tölgyfa kapun, és Az egyenetlen kőlapokkal kirakott járdán az „íróféle" Mr. Daver szentélye felé indult. A gyalogutat kétfelől virágágyások szegélyezték. A melléképületnek hosszúkás ablaka és kicsi zöld ajtaja volt. Valaki észrevehette a lányt, mert még meg sem húzta a sárgaréz csengő zsinórját, az ajtó máris kitárult előtte.

Mindjárt tudta, hogy maga Mr. Daver áll az ajtóban. A magas, sovány, ötven év körüli férfinak komikus manóarca és manómosolya volt, úgyhogy Margaret minden önfegyelmét mozgósította, nehogy hangosan felkacagjon. Mr. Daver hosszú felső ajka rálógott az alsóra, ami csak fokozta a sárgás, sovány és barázdált arc komikumát – az egész ember úgy festett, mint valami groteszk, bolondos krampusz. Tágra nyílt, kerek barna szeme, ráncos homloka és a feje tetején fölfelé kunkorodó hajtincs még manószerűbbé tette.

– Miss Belman? – kérdezte szinte mohón.

Enyhén selypített, és úgy tördelte a kezét, mintha rettentően vigyázna, nehogy megbántson valakit.

– Jöjjön be a kuckómba – mondta, és olyan erősen hangsúlyozta az utolsó szót, hogy Margaret megint kis híján elnevette magát.

A „kuckó" kényelmesen berendezett dolgozószoba volt, egyik falát könyvek borították. Daver becsukta Margaret mögött az ajtót, és ideges kis nevetéssel odahúzott neki egy széket.

– Szerfelett örülök, hogy eljött. Kellemesen utazott? Hát persze, egész biztosan. London meleg és zsúfolt, ugye? Sajnos, igen, bizonyára. Megkínálhatom egy csésze teával? Hát persze, hogy megkínálom.

Olyan gyorsan felelt a saját kérdéseire, hogy Margaretnek semmi esélye nem volt, és mielőtt bármiféle óhajt megfogalmazhatott volna a teával kapcsolatban, Daver telefonon már meg is rendelte.

– Maga fiatal… nagyon fiatal – csóválta szomorúan a fejét. – Huszonnégy, ugyebár? Tud gépelni? Micsoda nevetséges kérdés!

– Nagyon kedves, hogy fogadott, Mr. Daver – mondta Margaret –, bár talán fölösleges volt jelentkeznem. Mivel nincs tapasztalatom a vendéglátás terén, nem hiszem, hogy megfelelnék. Az ön által kínált csinos fizetésből arra következtetek…

– Nyugalom – szólt közbe Daver, és ünnepélyesen ingatta a fejét –, egyedül a nyugalmam hiányzik. Nyugalomra vágyom. A munka nagyon kevés, de én még ettől a kevéstől is szabadulni szeretnék. Saját munkám – intett egy papírral teleszórt fiókos íróasztal felé – kolosszális…! Szükségem van valakire, aki könyvel helyettem, és szem előtt tartja az érdekeimet. Egy hölgyre, akiben megbízhatok. Én hiszek az arcokban, és maga? Látom, maga is! És abban, hogy a kézírás sokat elárul a jellemről? No ugye, abban is hisz! Három hónapja hirdetek, és harmincöt jelentkezővel beszéltem. És semmi! A hangjuk… borzalmas! Én a hangjukból ítélem meg az embereket; no persze, maga is. Amikor hétfőn felhívott, azt