Az írástudók áru(vá vá)lása
By Lányi András
()
About this ebook
Related to Az írástudók áru(vá vá)lása
Related ebooks
Szociológiai írások Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsFaustus Afrikában. Szerződés a valósággal Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKépzelt asszimiláció?: Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsNapló 1956-1989 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA pokoli könyvtár Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAz ismeretlen nyelv: A hatalom színrevitele Rating: 5 out of 5 stars5/5Jelenben élő múlt Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKerengő Rating: 2 out of 5 stars2/5Évezredek szépprózája Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsBibó István és a 21. század Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA sci-fi politológiája Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsÉn. Én. Én. Én.: Esterházy Péter Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHosszú az út előttem Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzabad szemmel: Esszék Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA tegnap alkonya Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHogyan kell forradalmat csinálni?: Heltai György portréja Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsMennyei riport Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsBibó István művei VII. kötet Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA vágy, hogy meghatódjunk Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA szépség születése Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsShakespeare Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA süketnéma Isten és más bírálatok Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA hatalom képzelete Rating: 4 out of 5 stars4/5Labirintusok Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsNem kérdez, nem válaszol Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsBehódolás Rating: 3 out of 5 stars3/5Totem és tabu Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA világirodalom története Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAnyák napalmja Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKörkép 2016 Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Related categories
Reviews for Az írástudók áru(vá vá)lása
0 ratings0 reviews
Book preview
Az írástudók áru(vá vá)lása - Lányi András
LÁNYI ANDRÁS
AZ ÍRÁSTUDÓK
ÁRU(VÁ VÁ)LÁSA
Az irodalmi tömegkultúra a két világháború közti Magyarországon
Honlap: www.fapadoskonyv.hu
E-mail: info@fapadoskonyv.hu
Borító: Sós Zoltán
978-963-374-794-0
© Fapadoskonyv.hu Kft.
© Lányi András
Ez az írás két egymásra épülő, módszerében és elvonatkoztatási szintjében különböző tanulmányt tartalmaz. Az első fejezet a tömegkultúra természetével általánosságban foglalkozik. E tárgyra nézve olyan sokféle, egymásnak ellentmondó felfogás keveredik a köztudatban, hogy jónak láttam elöljáróban tisztázni: milyen értelemben használom azokat a fogalmakat, melyekre a továbbiakban hivatkozom.
Közelebbi témám, a két háború közti magyar tömegirodalom bemutatásánál viszont egyszerűen a kíváncsiság vezetett. Az előzményeket és körülményeket ismertető fejezetek után itt már igyekszem megkímélni további elméleti fejtegetésektől azokat, akik elkísérnek erre a művelődéstörténeti kirándulásra. Szakmán kívüli lévén, vehettem a bátorságot, hogy előnyben részesítsem az érdekest a szakszerűvel szemben: mint kritikus olvasó számolok be olvasmányaimról kritikusomnak, az Olvasónak.
1. A TÖMEGKULTÚRA ÉS A VELE KAPCSOLATOS FOGALMAK ÉRTELMEZÉSE
(Népi kultúra, hivatalos kultúra, szubkultúra, stílus, művelődés, mindennapiság, szabadidő, szórakozás, tömeg, tömegkultúra, művészet, giccs; az értelmiség a tömegkultúra korában)
A népi kultúra, mint az úgynevezett magas kultúra fonákja, végigkíséri annak egész eddigi történetét. Mihail Bahtyin mágikus alapokon nyugvó, ősi és máig eleven, egybefüggő kulturális mélyáramlatként írja le, amely kiapadhatatlan energiáit az ösztönélet mélyéből meríti, újra és újra megtermékenyíti a hivatalos kultúrát és viszont: annak lesüllyedő javait felhasználja és megőrzi.{1} Mindazáltal a civilizáció fejlődése – legalább Európában – a kettő fokozatos eltávolodásával jár. Az egyre bonyolultabb munkamegosztás feltételei közt a tudás újratermelése mindinkább a megfelelő szakemberek elkülönülő csoportjaira hárul. A kultusz rendjének, a tudható dolgok körének megállapítása sokkal fontosabb része a társadalom feletti uralomnak, semhogy az uralkodó elit ne tartaná fenn magának a kiváltságot, hogy maga alakítsa ki azokat a szellemi kereteket, melyek között a kollektív tapasztalatból a mindenkori „valóság" megszervezhető, és a fennálló viszonyok érvényessége igazolható. E funkciójából következik, hogy a hivatalos kultúra mindig az egyetemesség és egyedülvalóság igényével lép fel, tényleges körforgalmában azonban a legújabb korig csak egy szűk réteg vesz részt közvetlenül. Az alantasnak, eretneknek vagy primitívnek minősített népi kultúra visszaszorítása, esetleg üldözése ezért korántsem jelenti annak felszámolását; az alsóbb társadalmi rétegek körében az tovább él. Különösen olyan etnikumok (etnikai kisebbségek, töredékek) életében játszik fontos és önálló szerepet még az újkorban is, melyeket alávetett helyzetük vagy a szegregáció elszakít saját társadalmuk magas kultúrájától, illetve ez a magas kultúra valamilyen okból nem képes többé a megújulásra. Nyugat-Európa kelta néptöredékeitől a székelységen át a zsidó gettókig bőven találunk erre példát. A polgári nemzetállamok kialakulása után is találkozunk tehát eleven, hatékony népi kultúrával, mely mintegy az új típusú kulturális integráció zárványaiban maradt fenn mindenütt, ahol hagyományos alapokon szerveződő, belterjes és kevéssé differenciált közösségek folytatják szellemi naturálgazdálkodásukat.
Amilyen mértékben a piaci társadalom kérlelhetetlen dinamizmusa felbomlasztja ezeket a zárványokat, úgy válik lehetővé és kényszerűvé az organikus-tradicionális kötelékek szétszakítása. E korábban zárt, rendszerint paraszti közösségek tagjai olyan viszonyok közé kerülnek, melyekre többé nem alkalmazható a népi műveltség hagyományos mérteke. Az intézmények által közvetített hivatalos kultúra követelő módon lép mindenütt az „anakronisztikusnak minősülő kulturális önellátás helyébe. A hagyomány elveszti érvényét, a népi kultúra elveszíti teremtőerejét. A mindenkire érvényes mérték és norma megállapítása ettől kezdve kizárólag a magas kultúra beavatottjainak dolga. A kultúrakibocsátók körének lehatárolódása felfogható a társadalmi tudat anomáliájaként is: a magas kultúra elveszíti gyökereit. Annyi bizonyos, hogy az elitkultúrára nézve ugyanolyan végzetesnek bizonyul érvényességi körének ez a radikális kiterjesztése, mint a népi kultúrára a kényszerű passzivitás. Eredeti létezésmódja ugyanis a tudás szakrális jellegén, privilegizált voltán alapul, és feltételezi a beavatottak különleges kompetenciáját: a demokratikus magas kultúra fából vaskarika. Valójában a mai társadalmak művelődési viszonyai a kétféle kultúra (a kétpólusú hagyományos műveltség) cserebomlásának termékeként keletkeztek. A folyamat sematikusan úgy írható le, hogy az elitkultúra előbb létrehozza a maga tömegesen előállítható és kommunikálható változatát, majd maga is áldozatul esik a kultúrjavak egyetemes (áru)forgalmának: megszűnik mértékadó, élenjáró szerepe. Az iparszerűen előállítható szellemi tömegtermék, azaz a szellemi termékek tömeges, iparszerű előállítása maga szab új normát, olyat, amilyen ezeknek a viszonyoknak megfelel. Amikor azonban az „igaz
, „szép és „jó
minőségekre vonatkozó társadalmi közmegegyezés az irányított kényszerfogyasztás piacán alakul ki, többé nem tartalmazhat semmi olyasmit, ami a mindennapi tapasztalat manipulált világán túlmutatna; nem tartalmazza, nem is igényli többé a fennálló viszonyok igazolását egy magasabb értelemben, nem alapul többé transzcendens értékeken. Sőt ez a közmegegyezés a mennyiségileg nem összemérhető, egymással csereviszonyba nem állítható tulajdonságok (esztétikai, etikai minőségek) kiiktatására törekszik.{2} A fennálló viszonyokat önmagukkal igazolja, és kultúrája csak az ezekhez való alkalmazkodás „katalógusát"{3} adja meg.
Az idáig vezető szellemtörténeti folyamatot több szerző úgy írja le, mint a vallási kultusz köré szerveződő és az élet minden vonatkozásában eligazító, tehát egységes kultúra felbomlását. Henri Lefèbvre a stílusban ragadja meg azt az instanciát, amelyen keresztül az értékekre vonatkozó közmegegyezés magától értetődően érvényesülhetett, áthatotta és egységbe foglalta a közösség életének különféle megnyilvánulásait.{4}
Az ő felfogása szerint már maga a művelődés fogalma is arra az állapotra utal, amikor a stílusban kifejezésre jutó közösség, amely a résztvevők szándékától és tudomásától függetlenül állott fenn, már megbomlott, és a mindennapi élet elvesztette evidens megformáltságát. Az értékek világa és a mindennapiság között szakadék támad, melyet át kell hidalni. És ekkor kezd az ember „művelődni".
A stílus a tapasztalat és annak kultikus értelmezése közötti összefüggést szemléletes formában tartalmazza: jelképrendszerekben fejezi ki. A műveltség világában ezek helyébe elvont jelek, jelzések lépnek. Ez megfelel az individuáció folyamatának: egyén és közösség, egyedi és általános között a vonatkozások feltételessé válnak és racionális kifejezést öltenek. A feltétlen meghatározottságoktól való elszakadás a természetről való leválást is jelenti. Az időbeliség (az elmúláshoz és keletkezéshez való viszony), következésképp a tragikum, valamint más esztétikai minőségek is átértelmeződnek, evidenciájuk elvész az egyén számára. A köznapok világa önmagába zárul, a művészet, vallás és filozófia pedig ezoterikussá lesz. A kettő közti közlekedés csak mesterkélt úton tartható fenn. A köznapok világában a kultúra egyfelől mint „művelődés" van jelen (hasznos információk elsajátítása), másfelől mint pihenés, lelki higiéné: szórakozás.
„A modern korban felbomlottak a közösség hagyományos formái, s velük mindazok az életformák, mindazok a tevékenységi, játék- és szórakozási formák is eltűntek, amelyek biztosították az egyének számára – globálisan – időfelhasználásuk külső stabilitását és energiafelhasználásuk belső stabilitását. S íme, civilizációnkban megjelent az olvasás azzal a rendeltetéssel, hogy részben kitöltse ezt az űrt. Teljesen elkerülhetetlen, teljesen természetes volt, hogy kialakuljon egyfajta lektűr, amelynek nincs más funkciója, mint lehetővé tenni az egyénnek, hogy mintegy elveszítse magát… A szórakoztató lektűr olyan könyv, amelynek nincs más kritériuma, mint az, hogy elolvasható legyen – azaz koherens és érdekes legyen –, elolvasható azon egyén által, aki elveszítette a szerves csoporthoz tartozást (minthogy e csoportok eltűntek), s akinek úgy kell kitöltenie szabadidejét, hogy elveszíti önmagát."{5}
Művészet és kultúra szempontjából képtelenség munkaidő és szabadidő elválasztása úgy, ahogy az civilizációnk jelen állapotában ismeretes. A „szépre formálás vagy „szent
értékek realizálása ugyanis nem egyéb, mint a szabadság mozzanata a tárgyi létfeltételekkel vívott folytonos küzdelemben. Más szavakkal: az élet megformált, ritualizált volta jelenti a kényszerűségek között folyó gyakorlat átváltoztatását szabad emberi tevékenységgé! Művelődni, aktívan részt venni a kultúra életében csak munkánkkal összefüggésben és összhangban lehet. A művelődés, amennyiben helyét a munkavégző képesség helyreállítására szánt és az intim szféra környékén töltendő „szabadidőben" jelölik ki, olyan kulturális jelentéssel felruházott tárgyak fogyasztására és ezekkel kapcsolatos időtöltésre kell hogy szorítkozzék, amely, mint ilyen, alá van rendelve az egyén pszichofiziológiai önreprodukciójának. Az emberi képességek szabad kifejtésének az így definiált szabadidő ugyanolyan kevéssé lehet alkalmas terepe, mint az értelmétől megfosztott és ugyancsak a társadalmi és egyéni önfenntartás kényszerének alávetett termelőmunka. Nem is egyéb, mint az utóbbi tükörképe és meghosszabbítása: az előállított javak kötelező elfogyasztására, kulturális intézmények kereteinek kitöltésére szánt idő.
Így a szórakozás fogalma is más értelmet nyer. A szórakozás nélkülözhetetlen része életünknek. Amikor szórakozunk, megszabadulunk a hétköznapok korlátaitól és kötöttségeitől, felfüggesztjük azokat a meghatározottságokat, melyeknek „komoly" társadalmi szerepeinkben alá vagyunk vetve. Szórakozásainkat az teszi értékessé a szemünkben, hogy végre nem a szükség parancsára cselekszünk. E kötetlen, játékos és önfeledt tevékenység olyan szellemi, érzelmi és fizikai képességeinket mozgósítja, melyek egyébként nem realizálódhatnak.
A szórakoztatóipar farkastörvénye azonban ennek ellenében fejti ki hatását: a minimumra szorítja a szórakozásba fektethető egyéni „élőmunkát (aktivitást), miközben maximalizálni igyekszik a szórakozás eszközigényességét. Mindinkább a nagyipari úton előállított, lehetőleg költséges, szabványosított és tömegesen reklámozott, „szórakoztató
védjeggyel ellátott termékek passzív bekebelezésére redukálja részvételünket saját szórakozásainkban. Kínálatának látszólag rafinált változatossága mögött valójában egyre szűkül azoknak a tevékenységeknek a köre, melyet a közmegegyezés szórakoztatónak talál. Miközben az élet legfőbb vagy legalábbis legkönnyebben elérhető céljának tünteti fel, hogy „jól érezzük magunkat", erre az iparszerűen űzött szórakoztatás egyre szűkösebb és egyoldalúbb lehetőséget nyújt. Kapva kapunk a szórakoztatóipar bármi silány kínálatán, nem mintha tényleg jó közérzetet biztosítanának, hanem azért, mert félünk a némaságtól, saját belső ürességünktől, el akarjuk feledni kapcsolatteremtő képességünk, örömre-szenvedésre való képességünk sorvadását. Hogy mennyire közömbössé lettünk az úgynevezett szórakozás szórakoztató tartalma iránt, azt legjobban tévénézési szokásaink árulják el. A magányos, otthon ülő, figyelmetlen és mindenevő tévénéző a mai szórakozó ember ideáltípusa: nem véletlen, hogy e legpasszívabb és leginkább egyenirányított szórakozási forma minden egyebet háttérbe szorít. Mintha a szórakozás címén elfogyasztott javak sematikus egyhangúsága igazolni próbálná a munka monotóniáját, életünk körforgásának gépies sivárságát.{6}
A kultúra hagyományos szerkezetének felbomlása mindazáltal nem vezet el bennünket a tömegkultúra megértéséhez. A tömegkultúra ugyanis a tömegtársadalmak kultúrája, feltételeit a piaci demokrácia liberális modelljéhez képest az irányított kényszerfogyasztás, a diktatórikus termelésszervezés, a javak elosztásának addig ismeretlen mérvű központosítása teremti meg a huszadik században. Tömegen az emberek közti érintkezés egy meghatározott módját értjük. Egy népesség akkor ölti fel a tömeg vonásait, amikor az uralkodó viszonyok módszeresen felszámolják az összes számba jöhető közösségi köteléket, amely az embereket, mint egyéneket, különös meghatározottságaiknál fogva fűzte egymáshoz, ideértve a szakszervezetektől a sakk-klubokig, a regionális érdekektől a hitfelekezetekig mindent, adott esetben a családi köteléket is, „és úgy formálják újjá ezeket, hogy minden egyes atomizált egyént közvetlenül az uralom központjához kapcsoljanak".{7} Ettől kezdve a társadalom tagjai kizárólag mint az államban megtestesülő általános által közvetített egyedek kerülnek egymással bárminő vonatkozásba.
A tömeg azonban mégsem puszta összessége az őt alkotó személyeknek. Létrejön köztük egy új kapcsolat, melyet nem maguk alakítanak, és amelybe nem tudatosan lépnek, hanem amelyet a tömeglelken uralkodó „irracionális előítéletek és előszeretetek"{8} mozgósítása útján idéznek elő a közvélemény irányítói.
A tömegtársadalmak, akár a piac, akár