Irodai pillangók 1: Az első hetek

By Sandy Monroe

John Smith újoncként kezd dolgozni az USA egyik legnagyobb jogi cégénél. Kemény irodai szex, vad orgiák, igaz szerelem.

• Language: Magyar
• Publisher: Sandy Monroe
• Release date: Sep 30, 2016
• ISBN: 9781370635955

Sandy Monroe

Sandy Monroe is a university educated, busy European woman who loves to write erotic stories. Of course she writes about what she knows, so as you read the book, you're looking over her shoulder as she creates the steamy sex scenes. Who'd have guessed such an innocent-looking office worker would have fetishes that would make a porn star blush? She loves to cook pasta, soups, and desserts with her fiancé and to give him blow jobs for breakfast. Besides sex, writing, and cooking, she also likes yoga, reading, and an occasional drink of liquor. Sandy Monroe's email: [e-mail] Feedback is appreciated.

Book preview

Tartalom

Lesben állva

Csapatépítő

Elemcsere

Konferencia hívás

Úton

Másnap reggel

A felvétel

Zártkörű rendezvény

A szerzőről

A szerző további történetei

1. Lesben állva

- Láttad? - mutatott Carl egy csajra, aki az irodám előtt ment el. A csajnak tényleg jó lába volt és kemény, kerek segge. - Na látod, ezért szeretem ezt a helyet - folytatta a pali. - A nők csinosak, gyönyörűek, elegánsan vannak felöltözve, ami itt általában rövid szoknyát és mély dekoltázst jelent. Egész nap itt sündörögnek körülöttünk, kecsesen bedőlnek a fénymásolónál, mutogatják a nagy mellüket, amikor az étkezőben ebédet választanak maguknak, és örökké flörtölnek velünk, amitől minden pasit felcsigáznak.

Carl egy szexfüggő, arrogáns seggfej volt, de igazat adok neki. Igen, jó dolog itt dolgozni a Walden és Tsa vállalatnál. Persze áldozatokkal is jár: rengeteg fegyelem, koncentráció, csapatmunka, és ehhez hasonló szarságok. Ennek ellenére tökéletes hely volt egy olyan pasinak, mint én.

A nevem John Smith. Sejtem, most mire gondolnak: ki lehet ez a senki? És valószínűleg igazuk is van. A jogi diplomám megszerzése után rögtön idekerültem. Egészen örültem az átlagos eredményeimnek, és nem nagyon tudtam, mit kezdjek az átlagos életemmel. Mint abban a régi Def Leppard-dalban, a Let’s Get Rocked-ban:

"I'm your average ordinary everyday kid

Happy to do nothin', in fact that's what I did"

Egy hosszú, forró nyár során egy rakás hirdetésre jelentkeztem és állásinterjúkra jártam. Aztán felvettek ide, az ország egyik legnagyobb jogi cégéhez.

Mint minden munkahelynek, a Walden és Társának is megvannak a jó és rossz oldalai. A klassz csajok, kiemelkedő fizetés és az önálló döntési lehetőségk miatt jó itt dolgozni. A rossz oldala pedig a hosszú és unalmas mítingek, az amatőr vezetők és a szörnyű étkezdei koszt. Meg a túlórák, amiket egyszerűen gyűlölök. Istenem, de utálom őket! Már senki sincs az épületben, kihalt az egész, mint egy horrorfilmben. És a főnököm mindjárt az első héten engem választott, hogy várjak megy egy e-mail-t Japánból.

Minden percért fizetni fogunk, amit benn kell töltened - mondta ebéd közben, amikor már a hétvégémet tervezgettem. - Csak várd meg a levelet, nyomtasd ki, és iktasd az irodai bélyegzővel. Még egy félkegyelmű is meg tudja csinálni.

Szép. Úgy döntöttem, hogy majd jól lehúzom az egyik anonim munkahely-értékelős oldalon. Aztán meglazítottam a nyakkendőmet és töltöttem magamnak még egy kávét.

A délután során mindenki hazament, hogy a családjával vagy a barátaival töltsön egy kis minőségi időt. Mivel még csak pár napja dolgoztam itt, fogalmam sem volt róla, mi hol van. Az emeleti mellékhelyiség le volt zárva, úgyhogy kemény negyedórán át vadásztam egy másikra. Az irodák mind sötétek voltak, már mindenki otthon nézte a focit. Már csak én voltam itt egyedül, a kezdő kis szerencsétlen, a japán ügyfél levelére várva. Úgy gondolták, nincs jobb dolgom…

Amikor visszatértem az helyemre, leültem a székbe. Egy merész gondolva levettem a cipőmet, majd jólesően kinyújtóztattam a lábamat. Hátradőltem a székemben, és behunytam a szemem egy kicsit. Végiggondoltam, mi vár otthon: üres hűtő, hideg ágy. Ennyi erővel itt is maradhatok.

A folyosóról egy magassarkú kopogása hangzott fel. Felriadtam merengésemből, gyorsan felegyenesedtem, és felvettem a cipőmet. Épp időben sikerült, mivel az irodám ajtaja kitárult, és Bonnie lépett be rajta. Fekete hajú, csinos, pajzán kis nő volt. Már az itt-tartózkodásom első hete alatt rájöttem, hogy az egész részleg bele van bolondulva. Elég volt leejtenie valamit, a kollégák szinte verekedtek érte, hogy visszaadhassák neki. Beszélgettünk egy párszor, de nem hittem, hogy megfelelnék az igényeinek, úgyhogy nem is törtem fölöslegesen magam.

De most itt volt, csillogó szemmel támaszkodott az ajtófélfának, és remegő hangon kérdezte

- Látom, te is benn vagy még... Akarsz látni valami érdekeset?

- Mi lenne az? - kérdeztem. Reméltem, hogy elhív valahova, elkéri a számom vagy ilyesmi, esetleg a rég jó segítséget kérek - trükkel kezdi majd.

- Gyere velem - mondta.

Kiléptünk a sötét folyosóra, fel akartam gyújtani a villanyt, hogy lássuk, hova megyünk, de Bonnie észrevette a mozdulatom, és megfogta a kezem.

- Ne kapcsold fel, nehogy elriasszuk őket - suttogta.

- Kiket? - súgtam én is, de Bonnie csak mosolygott.

Kézenfogva vezetett az irodai folyosók kusza folyosóin át. Egyszercsak megállt, hallgatózott, aztán levette tűsarkúját, és mezítláb lopózott tovább. Nesztelenül követtem. A forduló után egy kis előtérbe érkeztünk, egy hatalmas üvegfal mögött pedig egy tárgyaló volt, amit hetente egyszer a nagy eligazításra használtunk, amin még nekem is részt kellett vennem, pedig még igencsak újoncnak számítottam. Az üvegfal előtt műcserepekben buja trópusi virágok és pálmák