A gyalázatosak szentélye

By László Malota

„Elküldte A gyalázatosak szentélye című regényét, megtisztelt vele. Levelének bevezető sorai megrendítőek. A regényt háromszor olvastam el. Tetszett. Tetszett a története, tetszett az iróniája. És tetszett a merészsége. Hallatlan merészsége. Tudja-e, hogy darázsfészekbe nyúlt? Ma ilyet írni veszedelmes dolog. Kiátkozással, üldöztetéssel jár. Igaz máglyahalállal talán még nem. Ámbár a világ mai állása szerint, még az is bekövetkezhet. Jó filmet lehetne csinálni belőle. Botrányosat. Világbotrányt.” (Jancsó Miklós)

„Malota László lélegzetelállítóan remek könyvet írt. A Sanctuary of the Guilty (A gyalázatosak szentélye)  című művét mindenkinek el kellene olvasnia. A regény egészen megváltoztatja a perspektívánkat. Nagyon remélem, hogy egy nap nemcsak olvasni tudjuk hanem film is készül belőle. Jó kézbe kerülve biztos vagyok benne, hogy fantasztikus film készülne…” (David Paul Kirkpatrick, a Paramount Pictures, a Walt Disney Pictures és Motion Picture Group egykori elnöke és vezérigazgatója.)

Malota László már az első, önéletrajzi ihletésű, A gyalázatosak szentélye című regényével berobbant a köztudatba, meghódítván a magyar irodalomszerető közönséget, huzamosabb ideig vezetve a szépirodalmi sikerlistákat Kertész Imre Nobel-díjas könyve előtt. Eddig megjelent tizenegy könyvét többek között olyan elismert emberek ajánlották, mint Faludy György, Jancsó Miklós, Leslie L. Lawrence vagy éppen Havas Henrik.

Lebilincselő, fordulatos, magával ragadó, inkább sejtető, s éppen ezért jobban megrázó írásstílusával, egyéni, szellemes modorával méltán vált az egyik legolvasottabb magyar íróvá és vált népszerűvé Amerikában és Olaszországban, angol és olasz nyelven publikált könyveivel.

• Language: Magyar
• Publisher: Malota László
• Release date: Jan 19, 2017
• ISBN: 9789631231045

Book preview

SZENTÉLYE

1.

Az első rettenetes nap

 Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben most és mindörökké! - kiáltott fel a kíséretemben lévő plébános egy elsietett keresztvetés közepette, s áhítatos arccal bámulta a szemináriumot.

Keresztényi lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért nem tudtam osztozni sem a lelkesedésében, sem az áhítatában, a dicsőítésről nem is beszélve... De hát nem tehettem én arról, hogy kételkedtem az Istenben, akit magasztalt!

Mivel szótlanul álltam mellette, meghökkent tekintetet vetett rám, s arcán a szigor és az elégedetlenség futott át, amit rögtön felváltott egy nyájas, papi személyekre oly nagyon jellemző ábrázat.

- Ámen - mondtam szenvtelenül.

- Hát megérkeztünk, ez lenne az fiam, ugye milyen remek épület? Ez amolyan papi szentély, ahová ősidők óta csak kiválasztottak léphetnek be...

- S kifelé is hasonló válogatás alapján lehet...

- Nos - terelte kissé bosszúsan másra a szót lelkiatyám - innen indulnak el azok a bámulatos papi pályák, amikről oly gyakran lehet olvasni könyvekben...

- Igen atyám, éppen most olvasok egy könyvet... - kezdtem lehalkított hangon, és olyasféleképpen igyekeztem viselkedni, ahogy egy jövendő szeminaristához méltó - egy abbéról szól, aki minden bizonnyal hasonló szentélyből került ki annak idején. Nos ez a Pierre Froment abbé Lourdes-ba utazik, hogy elvesztett hitét egy isteni csoda folytán, bámulatos módon, kegyelemben részesülve, visszanyerje; a csoda által, ami remélhetőleg Marieval történik, egy nyomorék lánnyal, akibe már kora gyerekkora óta szerelmes és...

- Miféle... - kelt ki magából atyám - ocsmányságokat olvasol te? Ki a Jóisten írta ezt a förmedvényt?

- Émile Zola...

- Azonnal add ide! Azonnal, még mielőtt...

- Lehetetlen atyám.

- Micsoda? - vesztette el türelmét papom.

- Ugyanis a minap égettem el.

- Elégetted?

- Igen, az egész Zola-sorozatomat, kezdve a Rougon-Macquart húsz kötetével, aztán folytatva a...

- Akkor jó. Áldott az Úr!

- Áldott bizony, ugyanis miközben a lángok majdnem az égig csaptak, hirtelen könnyezni kezdtek az angyalok - talán e remekműveket siratták - és elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy...

- Indulás!

Beléptünk. Nem akármilyen lépések voltak ezek. A plébános kétszer is megbotlott, nem sokon múlott, hogy nemes arca ne érintse e monumentum alapzatának köveit, de az utolsó pillanatban a gondviselés kegyében részesülve visszanyerte egyensúlyát.

De alig szállott tova ijedelmünk, máris újabb megrázkódtatásban volt részünk: valahonnan a nyirkos sötétből elénk ugrott egy felajzott arcú reverendás, aki megállást parancsolt nekünk, eltorlaszolta előttünk az utat. Értetlenül meredtünk egymásra. Szerettem volna hamar véget vetni ennek a kegyeletteljes együttlétnek, ugyanis a társaságunkhoz csapódó tisztelendő meglehetősen erős izzadságszagot hozott magával valahonnan a szeminárium mélyéről, ahol bizonyára buzgó imádkozás közepette termelődött eme förtelmes szagú verejték.

- Dicsértessék! - kiáltotta határozott hangon mögülem a plébános.

- Mindörökké ámen - hadarta az utunkban álló jövevény. - Mivel szolgálhatok?

- A rector magnificushoz igyekszünk, úgyhogy ha volna szíves, ha nem vetné meg, hogy a segítségünkre legyen...

- Milyen ügyben?

- Ennek a fiatal férfiúnak az ügyében.

- Te kispap vagy? - vágtam közbe érdeklődve, mire mindketten megdöbbenve lestek rám.

- Csak érdeklődtem... - hebegtem.

- Tehát milyen ügyben?

- Akkor mi tulajdonképpen...

- A rektorhoz igyekszünk, mint mondtam, mert ma van előtte, hogy úgy mondjam, jelenésünk... Én is pap vagyok - jegyezte meg sokatmondóan atyám, aki e szavak után kilépett a sötétségből, hogy reverendáját előtérbe helyezvén némi előnyökhöz juthasson.

- Óh, bocsásson meg atyám, csak tudja annyi szemtelen alak jön be ide. Kéregetek, meg miegymás. A szaguk meg förtelmes - tette hozzá, s ekkor megvilágosult előttem valami.

- Mi is ismerjük ezeket! - felelte együtt érző hangon plébánosom. - De nekünk odalenn már sikerült elkergetnünk őket a plébánia környékéről. Micsoda egy csőcselék az, kérem!

- Ez a kéregetés ronda egy tulajdonság!

- Az bizony.

- Valahol olvastam - kapcsolódtam bele én is a beszélgetésbe - , hogy Assisi Szent Ferenc a tizenharmadik század elején koldulórendként alapította a franciskánusokat, és...

- Milyen hűvös itt a levegő - jegyezte meg a plébános.

- Igen, sajnos eléggé nyirkos ez az épület, de hát a régi épületek általában ilyenek.

- Valóban.

- Állítólag amiket még korábban építettek, azok még nyirkosabbak - tettem hozzá, hogy én is részt vehessek e felettébb érdekes témájú beszélgetésben.

- Való igaz - fordult felém a kispap megváltozott ábrázattal -, sokat hallani ilyesmiről. Az én falumban, ahonnan jöttem, volt egy öreg ház, nagyon öreg ház volt... a régi öregek, amíg nem volt hűtőjük, itt tárolták az élelmiszerüket, amiket...

- Hidegen akartak tartani.

- Igen! - kiáltott lelkesülten leendő szeminaristatársam. - Ez az épület volt az ő éléskamrájuk.

- És kié volt ez az épület? - kérdeztem.

- Az egyházé, természetesen - felelte.

- Óh, milyen tudatlan vagyok! - mondtam, s szinte magam előtt láttam azokat a régi öregeket, akik megállás nélkül hordják az ennivalóval tömött zsákokat. Ugyanakkor megpróbáltam elképzelni őket amint ugyanilyen zsákokkal kifelé igyekszenek- de nem sikerült.

Miközben felfelé bandukoltam e két szentéletű reverendás alakkal, szörnyű látomás gyötört: a néhai Jézus voltam, akit Poncius Pilátus elé két legionárius kísért, hogy meghallja tőle a halálos ítéletét, amelyet a Kis Szinhedrion hozott Jesua Ha-Nocri vádlott ügyében.

A legnagyobb megdöbbenéssel láttam a rektori irodában, hogy Hégemónnak egészen emberi ábrázata van.

- Isten hozott fiam! - üdvözölt a prokurátor.

- Magnifice domine rector! A Jóisten áldja meg ezekért a kedves szavakért! - kiáltottam ujjongva, mire a két visszavedlett legionárius döbbenten nézett rám.

- Ne köszönjön semmit - hárított el udvariasan a rektor -, inkább foglaljon helyet.

- Óh, nem akarjuk ám zavarni... - szabadkozott a plébánosom.

- Látom már megismerkedett egyik leendő kispaptársával, aki nálunk a kisductor szerepét tölti be.

- Óh, nem is gondoltam volna! - kiáltotta lelkesülten a plébánosom, és büszkén nézett vezetőnkre.

- Kisductor? - ismételtem mintegy magamnak.

- Ő majd mindent elmond magának fiam. Nyugodtan támaszkodjon rá.

- Remélem nem lesz szükségem erre a támasztékra - jegyeztem meg halkan, de mindannyian meghallották.

- Hogyan?

- Úgy értem, hogy nem lesz velem gond, vagyis sikerül majd könnyen beilleszkednem.

- Persze, persze.

Ezután a körülöttem lévők élénk beszélgetésbe kezdtek, melynek témája a legkisebb mértékben sem érdekelt, úgyhogy miközben ők eszmét cseréltek, én körülnéztem e középkori hangulatot árasztó helyiségben, ami egyszerre volt iroda, fogadóhelyiség, s mint később kiderült: ítélethozó terem.

A falon mindenütt papokat, érsekeket ábrázoló festmények. Komoly, tudatosságot sugárzó tekintetek- vénemberek különféle jelmezekbe bújtatva, s mindegyikük kezében rózsafüzér vagy kereszt. Egyikőjük arca sem volt ismerős; egyébként is rettenetesen hasonlítottak egymásra. Mintha mindegyik ugyanazt a férfit ábrázolta volna az élet különböző szakaszaiban megörökítve.

A plébánosom és a kisductor tökéletesen beleillett volna e társaságba. A rektor azonban valahogyan más volt, mint ezek. Volt benne valami, ami nem jellemezte a másik kettőt és a festményen pózolókat.

De nem értem rá ezen töprengeni, mert a korábban őreimül szolgálók már talpon voltak és kiguvadt szemekkel, különféle arcmozdulatokkal igyekeztek tudtomra adni, hogy itt az indulás ideje.

Kissé letörten vettem búcsút ettől a furcsa helyiségtől, de mint szolgálatkész kispap nem tehettem mást; engedelmeskedtem elöljáróim akaratának.

Odakint aztán a kisductor megrovó arckifejezéssel fordult hozzám, s halk szavakkal intett jobb belátásra:

- Ez itt nem a megfelelő viselkedés! Van mit tanulnod, azt állíthatom...

- Azért vagyok itt, hogy példádat látva tanulhassak valamicskét a papi viselkedés fortélyai közül - feleltem nyájas hangon, de válaszra egyikőjük sem méltatott. Mindketten lehajtott fejjel, a reverenda alatt összekulcsolt kézzel haladtak a kietlen, hosszú, véget nem érő folyosón, ami csak nagyon gyér világításnak örvendhetett.

A két nehéz bőrönd ólomsúlyként nehezedett vállaimra. Kezdett fárasztóvá válni ez a séta. Felvetődött bennem, hogy ugyanazt az utat tesszük meg újra és újra, mert valószínűleg a kisductor eltévedt, de az is lehet, hogy szándékosan nem találta a kispapok celláinak bejáratát, hogy némi vezekléssel ajándékozzon meg engem a korábbi viselkedéseimért.

Aztán váratlanul egyszer csak megállt, keresztet vetett és hangosan belekezdett:

- Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes...

- Az Úr van teveled... - kapcsolódott be a plébános lelkesen, nagy hanggal.

- Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus - kellett volna mondanom, hogy e közös imádságból -amibe ki tudja, miért fogtunk bele - én is kivegyem a részemet.

- Ámen - kiáltottam, amikor úgy véltem, befejezték.

- Most pedig szálljunk néhány percre magunkba, mielőtt belépünk a szeminárium papi részébe, ahol el fogod tölteni az elkövetkezendő hét évet - suttogta a vezetőnk.

Megrázkódtatásképpen hatottak rám szavai. Olyan volt, mint egy kiszabott börtönbüntetés kihirdetése.

- Kövessenek! - szólt a kisductor, az ilyenkor szokásos hallgatás végeztével.

Beléptünk, immáron a szemináriumba. Egy pillanat alatt megváltozott előttem minden: a levegő hűvös és kissé vizes volt, a tárgyakat homály fedte, a kinti erős fény vakított, de amikor a szemem megszokta a hirtelen változást, még akkor is szürkületként borult rám az imitt-amott beszűrődő fénysugár.

A legmeglepőbb azonban a lelkemben végbemenő változás volt. Az épületnek ez a része rendelkezett valami misztikus, ősi, nyomasztó légkörrel. Valahogy visszafogottabbá tett, elbizonytalanított, egy másodperc erejéig az az érzésem támadt, hogy Dante Poklában vagyok... Ennek ellensúlyozására írhatták fel az ajtó fölé: Gloria in excelsis Deo.

Miután általhaladtunk a folyosón, egy nagy térségbe jutottunk, aminek végén, szinte elzárva a világtól, csigalépcső volt. Nesztelenül lépkedtünk rajta, mígnem egy sötét ajtóhoz értünk, amin általlépve eldugott folyosón találtuk magunkat. Ebből nyílottak a kispapok celláinak ajtói. Itt szintén félhomály volt, s a folyosón mécsesek égtek. Síri csendben haladtunk a kripták előtt, amikor is az egyik bejáratánál megálltunk.

- Ez lesz az - jegyezte meg a kisductor.

- Szép - jegyezte meg a plébános anélkül, hogy valamit is látott volna a cellából.

- Bizony az - tettem hozzá, mert a hallgatás szörnyen nyomasztott már.

- Negyedóra múlva itt vagyok érted - fordult felém a kisductor és gyors keresztvetés után köszönés nélkül távozott.

- Az éppen elég lesz - jegyeztem meg.

- Most már elég legyen! - rivallt rám a plébános és a kisductor után iramodott.

Magamra maradtam a fullasztó levegőben. Körülnéztem. A cella két részből állt. Egy amolyan szoba kinézetű helyiségből, amiben három ágy árválkodott, mellettük íróasztal, mögöttük három különálló szekrény. Más berendezés nem volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy magányomat valószínűleg meg kell osztanom két szeminaristával. Egyelőre csak reménykedni tudtam, hogy társaim valamivel többet fordítanak önmaguk testi ápolására mint a kisductor, aki a lelki ápoláson kívül mással nemigen törődhetett.

Leültem az ágy szélére és megpróbáltam elképzelni, hogy milyenek lehetnek a többiek, különösen két szeminaristára összpontosítottam, akikkel sajnálatos módon az időm nagy részét kell majd eltöltenem.

Kissé feszült voltam, úgyhogy körbesétáltam a cellában, majd az ablakhoz léptem, ami egy belső kerthelyiségre nyílott, ahol koszos munkásruhákban ácsok, festők, villanyszerelők dolgoztak a törmelék, a felhalmozott fa és sitt között. Ezek az emberek szabadok -döbbentem rá, s elszorult a szívem. Amikor befejezik a munkát, átmennek azon a sötét, dermesztő levegőjű folyosón és visszatérnek az életbe, én pedig itt maradok ebben a misztikus, ijesztően unalmas világban, ahová ki tudja milyen őrültekkel és bigottakkal leszek bezárva. Ennek a helynek a törvényei szerint kell majd élnem, olyanokkal, amikkel már a bevonulásom napján sem tudok azonosulni. Amíg ezen tűnődtem, a munkájukban elveszőket néztem, majd hirtelen Eszter jutott az eszembe... Az én édes Eszteremre gondoltam, s arra a szörnyű hajnalra, amikor el kellett válnunk...

Egy ajtó csapódására - amit valahol a szeminárium mélyén vághattak be - riadtam fel, s mintha a szándékos rosszindulat vezérelné, még ugyanebben a percben kinyílott az én ajtóm és a kisductor lépett be rajta.

- Még nem vagy kész? - érdeklődött döbbenten.

- Mivel?

- Már régen ki kellett volna pakolnod, s elhelyezkedned! Ennek nem lesz jó vége.

- De a beszélgetésnek se, ha nem leszel alázatos türelemmel irántunk, s meg nem várod, amíg befejezzük...

- Kivel? - kérdezte s kérdő tekintetet vetett rám.

- Az Úristennel beszélgettem.

- Micsoda? - feldúltan, kiguvadt szemekkel indult el felém a kisductor.

- Nem értelek, miért tartod te ezt olyan különösnek?

- Hát... hogy képzeled, hogy... azt csak kiválasztottak...

- Tévedés! A katolikus katekizmus háromszázhatodik pontjában is benne van: Mit teszünk, amikor imádkozunk? A válasz: amikor imádkozunk: Istennel beszélgetünk.

- Óh bocsáss meg, én... nem tudtam, hogy te...

- Elég ebből. Ülj le és várd meg amíg befejezem az imát.

- Kérlek, és még egyszer...

- Audi, vide, tace, si vis vivere in pace! (Vallj meg mindent, láss is mindent, de hallgass ha békében kívánsz élni.) - kiáltottam rá, mire nyomban visszavonult, és csöndesen üldögélt, amíg elérkezettnek nem. láttam a pillanatot, hogy újból visszatérve a földre, szóba ne elegyedjek vele.

- Indulhatunk.

- Igen? Remek! - örvendezett. - A kápolnában már alig várják, hogy megismerjenek téged.

- Testvérem, a kíváncsiság nagy bűn. Távol kell tartanod tőle magadat, s ezt javasolnám a reám várakozóknak is.

- Igen, tudom, csak meg kell érteni őket is. Hiszen a te idekerülésed, hogy úgy mondjam, nem szokványos.

- Nocsak.

- Már úgy értem, hogy mi már, vagyis nem mi, hanem