Végzetes gyóntatás: A gyalázatosak szentélye 2

By Malota László

Malota László már az első, önéletrajzi ihletésű, A gyalázatosak szentélye című regényével berobbant a köztudatba, meghódítván a magyar irodalomszerető közönséget, huzamosabb ideig vezetve a szépirodalmi sikerlistákat Kertész Imre Nobel-díjas könyve előtt.
Ennek a nagysikerű regényének a folytatása a Végzetes gyóntatás című könyv...

• Language: Magyar
• Publisher: Malota László
• Release date: Jan 27, 2017
• ISBN: 9786158029599

Book preview

Malota László

Végzetes gyóntatás

avagy a püspök úr bosszúja

I. RÉSZ

Severus tisztelendő bűnbeesése

A plébánia udvaráról kisiető fiatal pap rémülettel vette észre az utca másik oldalán a szemközti boltból kilépő hívő öregasszonyt, s miközben egymás felé közeledtek, igyekezett megszabadulni a nyomasztó gondolattól, ami miatt múlt hét szombat óta alig aludt, mindattól a látványtól, ami minduntalan megelevenedett tekintete előtt, rosszullétet eredményezve. Gyakran a reggeli mise közben is megjelentek azok a borzalmas, erőszakos emlékképek és a miseruha alatt pillanatok alatta kiverte a verejték, sőt egyszer Úrfelmutatáskor olyan remegés tört rá, hogy kis híján kiejtette Krisztus Urunk vérével telt kelyhét a kezéből, azonban hála a Magasságosnak, a mennyei gondviselés visszaadta az erejét, és nem engedte, hogy a bort átváltoztató atya szörnyű titka kiderüljön… elképesztő felfordulást okozva a hívők körében. Még csak az kellene, hogy ő legyen, aki elárulja a dolgot, ezzel az egész egyházmegyét bemocskolja, pellengérre állítva a püspököt, akinek a maga módján sokat köszönhet, és ha másért nem, hát emiatt… Igyekezett megnyugtatni magát, hogy helyesen cselekszik, ha hallgat, meghúzódva a szobájában és úgy téve, mintha semmi nem történt volna, mintha ő ott sem lett volna azon a borzalmas szombat délutánon a püspök nyaralójában… Ugyanakkor tudta, hogy maga is bűnrészessé vált a kétségtelenül nagyon komoly bűncselekményben…

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntötte az öregasszony és kérdőn nézett a pap kialvatlan szemeibe, aki önkéntelenül is elkapta a tekintetét.

– Olyan nyúzottnak látszik, drága atyám – jegyezte meg a nő.

– Valami vírus… napok óta nem érzem jól magamat – dadogta.

– Igen, észrevettem. Tegnap a reggeli misén is olyan szórakozottnak tűnt és őszintén szólva a prédikációja…

– Sietek, ha megengedi….

– Ó kedveském, menjen csak. Eszem ágában sincsen feltartani – nyájaskodott a vénasszony, azonban továbbra sem mutatta a legkisebb szándékát sem, hogy indulna.

– Csak nincs valami gond, főtisztelendő atyám? Nincs ugye?

– Ó nincsen, csak ez a betegség…

– Na jó, majd akkor imádkozunk magáért ma a bibliaórán.

– Az nagyon jó lesz. Feltétlenül.

– Nem néz be hozzánk? Örömmel vennék az asszonyok.

– Ó nem – vágta rá túlzottan határozottan és gyorsan a káplán, de azonnal próbálta is menteni a helyzetet – tudja, azt hiszem, jobban tenném ha bevennék gyógyszert és kúrálnám magamat.

– Hát ami azt illeti bizony. A vőm öccsének a hétvégén lesz az esküvője. Nem szeretném, ha rosszul lenne. Mert elvárjuk oda, remélem ezt tudja.

– Igen tudom, és köszönöm a meghívást. Ha megengedi, én….

– Csak egy kérdés még, atyám!

– Igen? – kérdezte a pap és érezte, amint egyre ingerültebbé válik, minek következtében nagy nehézségek árán tudta az önuralmát megtartani.

– Mi lesz a jövő heti kirándulással?

– Ó igen, hogyne. A kirándulás.

– Bizony atyám. Még mindig nem készítettük el a pontos útitervet, pedig a plébános úr…

– Ígérem, hogy a napokban meglesz. Leülünk és alaposan kidolgozzuk.

– Mert a vőm kicsit ideges már miatta.

– Elhiszem, de tudja ez a betegség, ez… Na most megyek, mert késésben vagyok – és kezét nyújtotta a vénasszonynak, aki tapodtat sem mozdult, csak kérdőn bámult egyenesen az arcába.

A káplán elbizonytalanodott a fürkésző tekintettől, és maga sem indult el. Vagy egy percig álltak így, egymásra meredve, amikor az öregasszony higgadtan kijelentette.

– Magát nyomasztja valami! – és kissé megrovó pillantást vetett a halványan elpiruló papra.

– Nem – hazudta az gyorsan. – Nem. Csak a betegség…

– Na isten áldja, atyám – vágta oda a vénasszony, és hirtelen sarkon fordult.

A szerencsétlen káplán földbe gyökerező lábakkal nézett utána, és megint erőt vett rajta a szorongás. Ráadásul ma este jön vissza a plébánosa, aki már előre jelezte telefonon, hogy fontos ügyben, feltétlenül még ma, akár éjszaka is, de beszélni fog vele.

– Véget kell vetnem ennek! Bármi lesz is – döntötte el magában. – „Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne; és nincs oly elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne." – jutottak eszébe a biblia szavai.

De alig indult el, már a kocsma utcájában egészen másképpen látta a helyzetet, és a félelem újra erőt vett rajta. Sarkon fordult és bement a kocsmába, hogy megigyon valami erőset, amitől lehetőleg még az emlékezetét is elveszíti.

Annak ellenére, hogy még délre sem járt, a kocsma szinte teljesen tele volt. A pap nem értette, hogy mit keresnek itt ilyenkor. A kintről beszűrődő erős napfény még furcsábbá tette ezeket az amúgy is furcsa teremtményeket, akik naphosszat itt ücsörögtek sört iszogatva. A káplán a legtöbbet ismerte látásból, persze nem a templomból, hanem az utcáról, mert reggelente, miséről hazafelé tartva gyakran találkozott velük, hiszen a kocsma közel esett a plébániához.

– Nocsak! – kurjantotta el magát az egyik iszákos alak. – Kit látnak szemeim! Ilyen korán kezded, papuskám?

– Hagyjad már – szóltak rá a másik asztaltól.

– Csak miseborért jött – mondta valaki, és mindannyian jót röhögtek.

– Üdvözlöm magukat – köszönt oda nekik a káplán zavartan.

– Talán dicsértessék, vagy mi a fene! – kiáltotta oda a sarokból egy testes, borotválatlan férfi, aki kis híján lefordult a székről.

A káplán mintha nem hallaná a megjegyzést, a csaposhoz lépett, kért egy pohár szódavizet, mert időközben letett arról a szándékáról, hogy alkoholt igyon.

– Nincs neked meleged, fiam, ebben a fekete göncben? – kérdezte böfögések közepette az előbbi alak.

– Hallgassál már! Jobb ha inkább nem iszol többet – szólt rá a csapos és a papra pillantott, aki hálásan nézett vissza rá.

– Inkább hozzál nekem még egyet te csapos! Mert teljesen kiszáradok ebben a hőségben – mondta és elterült az asztalánál.

– Ne itt aludjon mán, öreg! – morgott mellette egy nagyon vékony férfi, akinek beesett arca szinte beleveszett a félhomályba és a cigarettafüstbe.

A káplán a pultnál maradt és miközben a szódavizet iszogatta, azon morfondírozott, hogy kitől kérhetne tanácsot ebben a végtelenül kínos ügyben. Ki az, akiben maradéktalanul megbízhat, és aki lehetőleg egyházi ember. De nem nagyon jutott eszébe senki, mert akikre gondolt, azokban nem bízott meg egyáltalán, nemhogy maradéktalanul. Ráadásul tanácsot sem nagyon adhattak, bár az ő lelkükön is száradt néhány bűn, de ilyen súlyos, mint ami őt nyomasztja, olyan nem.

Aztán váratlanul eszébe ötlött egy fiatalember, akivel még a szemináriumban együtt lakott, de ezzel a valamikori kispaptársával már régen nem beszélt, csak az újságokban olvasott róla, és a plébánosa szidta, amikor megjelent a regénye.

– Micsoda szemét ember! – fakadt ki a plébánosa akkortájt, a könyvet szorongatva remegő kezében. – Micsoda mocsok ez! Ilyen hazugságokat összehordani! Hát ember ez egyáltalán?

– Nyugodjon meg, atyám – igyekezett csitítani, de nem sikerült.

– Ez egy förmedvény! A tűzre kéne vetni! – ordította a plébános és elhajította a könyvet. – Förmedvény. Tele hazugsággal. Honnan veszi ez a bátorságot? Kik állnak mögötte?

A káplán érdeklődve nézte a plébános mesterkélt kifakadását és azon töprengett, hogy vajon valóban azt hiszi róla, hogy ennyire naiv és elhiszi ezt a színjátékot? Mert abban biztos volt, hogy a plébános legalább annyira jól tudja mint ő, hogy a könyv egyáltalán nem hazugságokat tartalmaz.

– El kéne égetni ezt a mocskot! – tombolt tovább az atya, majd hirtelen elcsendesedett, a káplánja felé fordult és egészen más hangon kérdezte.

– Te ismerted, nem?

– Igen, ismertem.

– Ugyanabban a szemináriumban volt, mint te.

– Igen.

– Jól ismerted?

Severus káplán itt tétovázott, de végül úgy döntött, hogy hallgat és nem ellenkezik a főnökével, inkább ráhagy mindent, csak befejezi egyszer.

– Jól? – kérdezte újra, immár emelkedett hangon a plébános.

– Felületesen, kanonok úr.

– Jobb is! Mert elzavarnálak innen ha kiderülne, hogy jóban voltál egy ilyen alávaló gazemberrel, aki bemocskolta az egyházunkat, az egyházadat.

– Bemocskolta az egyházunkat – ismételgette magában sok évvel később a kocsma pultjánál Severus magára gondolva, meg a püspökére…

Felállt és annyira meg volt zavarodva, hogy köszönés nélkül távozott.

Odakint már vadul tűzött a júniusi nap és szinte megolvasztotta az utca aszfaltját. A káplán amikor kilépett, a melegtől megszédült egy pillanatra, úgyhogy kissé imbolyogva indult el lefelé, az alsóváros irányába, ahol az utolsó kenetet kellett feladnia egy haldoklónak. Remélte, hogy még időben érkezik, és az életből távozó tiszta lélekkel, olajjal megkenve hagyhatja itt e földi létet, hogy immáron a kitárult mennyei kapun áthaladva Isten színe elé kerülhessen.

– Bárcsak én is oda kerülhetnék! – sóhajtott fel a káplán, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Elviselhetetlen ez a hőség!

Aztán elfeledkezve a forróságról megint szorongás tört rá, agya lázasan elevenítette újra és újra annak a szombat délutáni mocskos emléknek a képeit, és mintha mind élesebben látta volna maga előtt azt a fertőt. A megriadt arcot, és azt a másikat, aki szégyenében az arca elé kapta a kezét.

Teljesen tanácstalanul, lehajtott fejjel igyekezett a reá várakozó haldoklóhoz, aki szerencsétlen éppen egy ilyen verőfényes napon búcsúzott az élettől.

– De nem jobb-e neki?  – töprengett magában a tisztelendő. – Megszabadulni mindentől. Végleg elnémulni, nem látni és nem hallani. Hiába: „Két legjobb dolog van a világon – az egyik, meg sem születni, a másik, gyorsan meghalni."

Ilyen és hasonló borús gondolatai támadtak, miközben a haldoklóhoz igyekezett, egyre letargikusabb hangulatban, vigasztalásra szorulva, pedig most neki kell majd vigaszt nyújtania a rászorulónak, akinek már alig van ideje vigasztalódni.

A vasútállomástól nem messze lakott a haldokló férfi, és annak idején a közeli gyárban dolgozott lakatosként. A gyárban, amely most bezárva állt, a műhelyek egyikében, amelynek leszakadt már az ajtaja, kitörtek az ablakai, ahol pedig megvoltak még, koszosan és töredezetten vesztek bele a múltba, a letűnt időket idézve, az akkori életből visszamaradva. A káplán benézett a hatalmas tárt kopott szürke gyárkapun, de nyomasztó gondolatai annyira elhomályosították a tekintetét, hogy mindebből semmit sem vett észre.

Severus tisztelendő halotti kenete

Amikor végül megnyomta az egykori lakatosmester kapuján a csengőt, éles hang sivított a feszült levegőbe, gyorsan el is kapta az ujját a gombról. Testes öregasszony jelent meg fejkendőben a tornácon, sietett elébe.

– Ó de jó, tisztelendő úr, hogy meg tetszett érkezni! Már azt hittük, nem ér ide idejében!

– Él még? – kérdezte óhatatlanul a káplán, maga is megütközve az udvariatlan kérdésen.

– Hála a jó istennek, még él a szentem. Alig várja magát.

– Akkor siessünk – ajánlotta a pap meggyorsítva a lépteit.

A házban meleg volt, a redőnyöket teljesen leengedték, a függönyöket behúzták; állott levegő terjengett minden helyiségben, amin átmentek a hátsó szobába, ahol a lakatos vívta haláltusáját.

Az öreg a hátán feküdt, a szája nyitva, a szeme a plafonra meredve. A szobában égő halovány gyertyák fénye szomorú árnyékot vetett a megkövült arcra. A káplán elfehéredett a látványtól és csaknem elájult.

– Feladnám az utolsó kenetet, jóasszony, kérem menjen addig ki – hadarta kiszáradt szájjal.

– Ahogy parancsolja, főtisztelendő úr. Addig melegítek magának ebédet.

A káplán, amikor kettesben maradtak, remegő kézzel érintette meg a már élettelen kezet, és úgy döntött, hogy azért hozzákezd a szertartáshoz.

Elővette az olajat, amivel a liturgiának megfelelően megkente a szemét, a fülét, az orrát, a száját, a kezét, a lábát, és félhangosan mormolta:

„E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr, a Szentlélek kegyelmével, szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan."

Itt elhallgatott, némán és döbbenettel nézte a szoborszerű arcot, és tudta, hogy képtelen lesz megáldoztatni. Amint nézte a férfit, hirtelen szánalmat érzett iránta, egész lelkére rátelepedő bánatot, ami a lelkiismeret-furdalásból adódott, ami azért született meg benne, mert elkésett.

– Ha nem térek be a kocsmába, akkor időben érkeztem volna – állapította meg, majd gyorsan imádkozni kezdett. Fohászt rebegett, Isten felé fordult, kérlelte, hogy bocsásson meg neki ezért, engedje be ezt a szerencsétlen a Mennyeknek kapuján, hiszen nem ő tehet róla, hogy későn kapta meg az utolsó kenetet, és nem tudta még halála előtt megbánni a bűneit. Ugyanakkor bűnhődésért esedezett, büntetést kérve önmaga számára, amiért nem teljesítette papi kötelességét. Amikor befejezte, két tenyerébe fogva a néhai lakatos kezét és könnyes szemmel nézett a halottra:

– Kérem, bocsásson meg nekem…. ne haragudjon rám.

Félig felállt, lezárta az eltávozott szemeit, a konyhaajtó felé nézett, ahonnan edénycsörömpölés hallatszott. Az élet jelei, az idő mozgása, amiben egész életén át ez a szegény ember is élt, nap mint nap.

Kinyitotta a szobaajtót, kilépett a konyhába, ahol a tűzhely előtt álló öregasszony tekintetébe ütközött. A káplán érezte, hogy nem kell elmondania, mi történt, mert az öregasszonyon látta, mindent megértett, szavak nélkül is. Tanácstalanul szembesültek a valósággal, az elkerülhetetlennel, ami megváltoztatta az egész