Profi munka

By Owen Laukkanen

Négyen voltak. Az egyetemen ismerkedtek meg, egyszerre diplomáztak, együtt tervezgették a jövőt. Egy nap azon viccelődtek, hogy talán emberrablásból kéne megélniük. A terv hamar készen állt - gyors, hatékony, kis kockázattal jár és sok pénzt hoz. A sors a kezükre játszott és a tökéletes bűntény két éven át működött. Tudták, csak egyetlen egyszer lehet hibázni: ha rossz alanyt választanak, mindennek vége.
Most két csoport van a nyomukban, mindkettőt jobb lett volna messze elkerülni. Kirk Stevens a sokat látott nyomozó és a dögös Carla Windermere FBI ügynök éppen úgy őket üldözi, mint a rettegett bűnbanda. A hajsza Miamitól Detroit-ig tart, egyre hevesebbek az összecsapások, egyre több az áldozat, és csak abból lehet vérbeli profi, aki mindent egy lapra tesz fel.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Apr 17, 2014
• ISBN: 9789632933337

Book preview

cover.jpg

OWEN LAUKKANEN

Profi munka

OWEN LAUKKANEN

Profi munka

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © 2012 by Owen Laukkanen

Hungarian translation © Mente Éva, 2014

ISBN 978-963-293-333-7

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1. FEJEZET

Highland Park. A Chicago elegáns elővárosa felé közeledő vonat csikorogva lassított. Mindjárt beérnek az állomásra. Martin Warner megnézte az óráját. Háromnegyed hét. Igaz, kicsit késő van, de nem tragikus. Még épp kényelmesen meg tud vacsorázni a meccsig. A Bulls játszik, azt biztosan a srácok is meg akarják nézni, és majd csak a közvetítés végén lesznek hajlandók ágyba bújni…

A vonat hangosan fékezett. Warner gondolatban már a vacsoráról – egy gőzölgő lasagnéről és egy jó pohár hideg sörről – ábrándozott, na meg arról, hogy ha Leanne nem túlságosan fáradt, elalvás előtt esetleg még valami egyébre is sor kerülhet.

A félhomályos peronra lépve arcát megcsapta a csípős októberi hideg és a Michigan-tó felől érkező jeges, télies szél. Önkéntelenül megborzongott, és fázósan begombolkozott, mint a többiek, ugyanúgy, mint a Chicagóból a nap végén a kertvárosba hazatérő, többi magafajta, elegáns, márkás öltönyt és nyakkendőt, valamint ezerdolláros aktatáskát viselő figura, akik pillanatnyilag mind ugyanoda igyekeztek – haza, a meleg lakásba, a vacsoraasztal mellé.

Warner az állomásról kitóduló tömeggel együtt a parkolóház felé vette az irányt. Lexusa a garázs túlsó végében állt, így mire odaért, a többiek lassanként el-elmaradoztak mellőle, míg végül teljesen egyedül baktatott tovább. A parkoló végében megállt a járdán, és végigjáratta a szemét a közelben várakozó autókon, vajon hol is hagyta a sajátját; de hiába, a pislákoló lámpafényben sehol sem találta. Megfordult, hogy alaposabban körülnézzen. Ekkor vette észre, hogy egy furgon, egy kis fehér Ford, ráállt a kocsijára. Hát ezért nem látta.

Nyilván nagyon elfáradtam, gondolta. Megkerülte a furgont, elővette a zsebéből a kulcsot, és megnyomta a távirányítót. A jól ismert csipogó hangra máris nyitotta volna az ajtót, amikor valaki megszólította.

– Nahát! Martin Warner! Te vagy az, Marty? – kérdezte egy vidáman, micsoda-véletlen!-stílusban csicsergő, fiatalos női hang a háta mögött. Warner letette a táskáját, és mosolyogva hátranézett, vajon ki lehet a – hangja alapján remélhetőleg szép és vonzó – titokzatos hölgy. Ám amikor megfordult, a legnagyobb meglepetésére két fekete símaszkos férfit pillantott meg a furgon nyitott oldalajtaja előtt.

Egy pillanatig értetlenül bámult, ekkor azonban valaki hirtelen bekötötte a szemét, és ettől kezdve már semmit nem látott. A karjánál fogva betuszkolták a furgon rakterébe, ahol gyorsan pergő, halk párbeszédet hallott.

– Megvan? – kérdezte egy férfihang.

– Igen, rendben – felelte egy másik.

Az ajtó nagy robajjal becsapódott. A motor felpörgött, a kocsi elindult. Miközben Warner bekötött szemmel, összekötözött kézzel gubbasztott a raktérben, agyában lidérces, tudatalatti rémképek jelentek meg: saját véres, összevert és a felismerhetetlenségig eltorzult holttestét látta maga előtt.

– Mit csinálnak? Ez nem lehet igaz! Biztosan összetévesztenek valakivel! – nyöszörgött.

– Ön Martin Warner? – kérdezte ismét a nő. – Lakcíme: Linden Park Place 15., házastársa: Leanne Warner, gyermekei: Sarah és Tim Warner?

A férfi gyomra görcsbe rándult.

– A gyerekeket ne bántsák!

– Nem lesz semmi bajuk, Martin. Csak üljön szép nyugodtan, és lazítson!

– Mit akarnak tőlem? Hová visznek? – Warner fejét a hang irányába fordítva küszködött a kezét szorító kötelekkel.

– Ne izguljon! Ha odaérünk, majd mindent szép sorjában elmagyarázunk.

A furgon úgy tizenöt-húsz perc múlva lassított, beparkolt valahova, és megállt. A vezető levette a gyújtást.

– Nézz körül!

A kocsi első ajtaja kinyílt, majd becsapódott.

Egy perc múlva valaki kinyitotta a hátsó ajtót.

– Tiszta a levegő!

Warnert lábra állították, és kiterelték a furgonból.

– Nyomás!

Felsegítették néhány lépcsőfokon, végigvezették egy hosszú folyosón, majd irányt váltottak, és újabb pár lépés után letették valami ágyfélére.

– Üljön fel – mondta az előbbi férfi –, és figyeljen ide!

Warner felült, és fülelt, mi történik körülötte. Hallotta, hogy többen jönnek-mennek, járkálnak a szőnyegen, hogy valaki odébb húz egy széket, majd bezárják az ajtót, és elfordítják a kulcsot a zárban.

– Oké, Marty – szólalt meg egy harmadik, fiatalos, de határozott férfihang. – Elnézést, hogy bekötöttük a szemét. De hát jobb az óvatosság. Ha megígéri, hogy nem veszi le a kendőt, kioldozom a kezét. Áll az alku?

Warner bólintott.

– Igen.

– Viszont ha leveszi, Marty, és meglátja az arcunkat, akkor, sajnos, kénytelenek leszünk végezni magával.

Warner nagyot nyelt.

– Nem érdekel az arcuk.

Miután levették a kötelet, Warner óvatosan megdörzsölte a csuklóját. Valaki a kezébe nyomott egy poharat. Az ajkához emelte. Víz volt benne. Valóban, alaposan megszomjazott. Mohón kiitta.

– Biztosan kíváncsi, miért hoztuk ide – folytatta a harmadik hang. Warner úgy gondolta, alighanem ő a főnök.

– I… igen – bólintott.

– Roppant egyszerű. Elraboltuk, de megfelelő váltságdíj fejében szabadon engedjük. Nem akarjuk bántani, sőt, különösen kellemetlenkedni sem szeretnénk. A normális forgatókönyv szerint már holnap hazamehet.

– És a rendőrség? – kérdezte Warner. – Arra nem gondoltak?

– Nem bizony – mondta a férfi. – A rendőrséget ugyanis senki nem fogja értesíteni. Szemmel tartjuk a házát és a családját. Ne hívják a zsarukat, mert azonnal tudomást szerzünk róla. Súlyos hiba lenne…

Warner ismét nagyot nyelt.

– Jó, jó, rendben.

Valaki máris a kezébe nyomott egy telefont.

– Meglátja, nem nagy ügy – mondta a férfi. – Felhívja Leanne-t és közli, hogy jól van. Okvetlenül figyelmezteti, nehogy értesítse a rendőrséget, mert különben nem látják egymást soha többé…

– És mennyi a váltságdíj?

– Azután megmondja, hogy holnap már otthon is lehet. Mintha mi sem történt volna. Mindössze egy csekély közvetítői díjat kérünk…

– Mondja már meg, hogy mennyi!

– Hatvan rugó, Marty – mondta a férfi. – Jelöletlen húszasokban, huszonnégy órán belül. A továbbiakat majd akkor közöljük a feleségével, ha megvan a pénz.

– Hatvanezer dollár? – hápogott Warner. – Hát ez teljesen abszurd! Tavaly egész évben költöttem ennyit!

– Igen, tudjuk. Mint ahogyan azt is tudjuk, hogy az elmúlt évben egymillió dollárt keresett a tőzsdén, határidős olajügyletekkel. Igaz? Ehhez képest hatvan rugó semmiség.

Warner csodálkozva hallgatta.

– Hát ezt meg honnan tudják?

– Alaposan utánajártunk a dolgoknak, Marty.

Valaki bepötyögött egy számot a telefonba.

– Tessék, beszélhet!

2. FEJEZET

Arthur Pender az étterem ablakából bámulta az éjszakai forgalmat, a parkolóban forgolódó autókat.

– Újabb telitalálat – gondolta. – Pofonegyszerű. És legalább nem hamburgersütés…

Hétfőn, miután LaSalle felesége kifizette a váltságdíjat, Sawyer újabb furgont bérelt Kansas Cityben, és még aznap éjjel mind a négyen feljöttek Chicagóig. Hajnali négy körül értek Highland Parkba. Egy olcsó motelben szálltak meg, az autópálya mellett. Pender már egy hete nem aludt rendesen, de most végre kipihente magát.

Kedden egész nap lazítottak. A két sportrajongó egy kis bérelt Toyotával bement Chicagóba, és elcsípett egy Blackhawks meccset. Pender és Marie inkább a tóparton maradt. Nagyot sétáltak, aztán beültek vacsorázni, és talán egy kicsivel többet is ittak a kelleténél. Mindenesetre igyekeztek kihasználni, hogy végre kettesben maradtak.

A szerdai nap az előmunkálatokkal, a pontos felderítéssel és adatgyűjtéssel telt, miközben kikémlelték Warner napirendjét, rögzítették a menetrendet, a Mouse – azaz Egér – becenévre hallgató barátjuk által megszerzett számítógépes információkat ellenőrizték, és természetesen bizonyos régebbi megfigyelési módszereket is bevetettek.

Csütörtök: főpróba. Ilyenkor rendszerint már mindenki ideges, a végsőkig feszült és türelmetlen, mert az előkészületek rendben vannak, de az akcióval még várni kell. Miközben Sawyer és Mouse közelharcot vív a távkapcsolóért, Marie általában feszülten gubbaszt egy sarokban.

Pénteken, a „D-napon" aztán végre kezdetét vehette a tényleges hadművelet. Pender megint alig aludt. Az akció napján mindig rettenetesen pörög, akárcsak a karácsonyi ajándékbontást váró gyerekek. Most is annyit forgolódott és fészkelődött, hogy Marie sem tudott tőle pihenni, ezért hajnali három körül átköltözött Sawyer és Mouse szobájába, akik persze még valami akciófilmet néztek. Egy rövid időre ő is bekapcsolódott, de nemsokára elaludt a fotelben.

Reggel még hátravolt néhány fontos logisztikai lépés. A furgonnal a pályaudvari parkolóban beálltak Warner Lexusa mellé. Leanne Warnert a nap folyamán végig szemmel tartották a Toyotából, majd visszamentek a motelbe, ahol az egyik szobát előkészítették az akcióhoz. Marie bezárkózott a fürdőbe, és a tükör előtt próbálta a szövegét, Sawyer ejtőzött kicsit, Mouse tévézett. Igyekeztek lazítani.

Késő délután visszaindultak a parkolóba. Pender és Sawyer beszállt a furgonba, Mouse a Toyotában maradt, Marie a peronon várakozott. Nyugalom, figyelem, higgadt koncentráció.

Tíz perc múlva hét. A vonat befutott az állomásra. Marie a peronon Warner nyomába szegődött, és követte a parkolóba. Pender telefonon jelezte Mouse-nak, hogy tiszta a levegő. Mouse a Toyota reflektorát felvillantva adta tovább a jelet Marie-nek. Előre! Nincs visszaút! Akció indul!

Minden simán ment, pontosan a forgatókönyv szerint. Elkapták Warnert, bevitték a motelbe, és közölték vele a játékszabályokat. Miután beszélt a feleségével, végre megnyugodott egy kicsit. Mi az a hatvan rugó egy ilyen pasinak? Zsebpénz. Biztos a pincében tartja, egy befőttesüvegben…

Leanne Warner egykettőre előteremtette a váltságdíjat. Már szombat délutánra megvolt, így a csapat sok időt nyert. Bár a nő nem értesítette a rendőrséget, Mouse a biztonság kedvéért továbbra is szemmel tartotta a Toyotából.

Az asszony egy fekete Lincoln Navigator luxusterepjáróval érkezett a találkozási pontra, az utasításnak megfelelően – egyedül. A pénzt egy sporttáskában letette a megadott helyre, és a közelben, a kocsiban várakozott.

Mouse a Toyotából figyelte a helyszínt, és telefonon jelezte, hogy minden rendben. Ekkor Sawyer és Pender – mindkettő napszemüvegben, kalapjuk mélyen a szemükbe húzva – a helyszínre hajtott a furgonnal. Pender felkapta a táskát, kivette a pénzt, ellenőrizte, és megszámolta. Minden ment, mint a karikacsapás. Csupa-csupa jó öreg, használt húszdolláros. A bekötött szemű Warnert kidobták a kocsiból, és becsapták mögötte az ajtót. A furgon azonnal elhajtott, és elvegyült a délutáni forgalomban.

Profi munka volt.

Leanne Warner megadóan és pontosan tejesítette az utasításokat, tehát nyilván a furgont sem követte. Mint Mouse később beszámolt róla, ő is az ilyenkor szokásos formát hozta: az asszony odarohan a férjéhez, átkarolja, leveszi a szeméről a kendőt, hosszú, könnyes ölelés, majd a pár boldogan távozik az otthonába.

– A zsarukat felejtsék el! Egyszer s mindenkorra! Figyeljük a házat! Ha kihívják őket, visszajövünk a gyerekekért! – kötötte a lelkükre jó előre Pender, így hát a csapatnak minden bizonnyal a rendőrségtől sem kellett tartania.

Amint átlépték az államhatárt, azonnal megálltak Racine-ban, és szétosztották a pénzt. Pender húszezret félretett a költségekre – furgon, bérautó, telefonok, szálloda, élelem, benzin –, így a csapatnak negyvenezer maradt. Fejenként tízezer. Mindenkinek egyformán. Tízezer most, a Warner-féle melóért, meg tízezer a múltkoriért, Kansasben – az ebben a hónapban húszezer. A huszonöt körüli szeptemberi bevétellel együtt egész tisztességes őszi jövedelem.

A kiürített és az ujjlenyomatoktól megtisztított furgont sorsára hagyták egy waukegani raktárépület mellett, majd Pender és Sawyer egy Lake Forest-i használtautó-üzletben készpénzzel lízingelt egy újabb, GMC Savana típusú furgont. A mobilokat és az akkukat útközben bedobták a Michigan-tóba. Ezt követően a csapat Racine-ben beült egy Denny’s gyorsétterembe, hogy megtervezze a következő akciót.

– Mi lenne, ha a jövő héten Milwaukee-ban néznénk körül? – kérdezte Mouse. – Gyorsan letudhatnánk a következő melót.

– Milwaukee túl közel van. Ne maradjunk Wisconsinban, mert könnyen elkaphatnak. Inkább Minneapolist javaslom. Most még nincs túl hideg. Utána megindulhatunk lefelé, délnek. Mondjuk, Detroit érintésével. Aztán tényleg irány a tenger!

– Szuper! – mondta Marie. – Esetleg Florida?

– A Disney World! – vágta rá Mouse.

– A Disney? – kérdezte csúfondárosan Pender. – Csak nem Mickey egeret szeretnéd elrabolni?

– Végül is Mickey baromi gazdag… – tűnődött Mouse. – Ha Minnie kifizeti a váltságdíjat, életünk végéig vígan elleszünk…

Pender nevetett.

–Na, Sawyer? Mit szólsz? Legyen Florida?

Sawyer felnézett a tányérjáról. A Denny’s-nél mindig hatalmas adag Grand Slam reggelit rendelt. Bólintott.

– Jó. Én elszörfözgetek…

– Akkor Floridára! – mondta Mouse, és magasra emelte a poharát. Koccintottak, majd a sikeres munka boldog tudatában, csendben eszegettek tovább. Miután végeztek, és a pincér kihozta a számlát, Pender megköszörülte a torkát:

– Na, jó. Akkor Sawyer és Mouse, ti még ma éjjel felmentek a kocsival Minnesotába. Kerestek egy motelt, és kiválasztjátok a következő célszemélyt.

Aztán mosolyogva Marie-hez fordult:

– Mi ketten vonattal megyünk, és a srácok holnap felvesznek az állomáson.

Elővette a tárcáját, és készpénzzel fizetett.

– Jó munkát! Viszlát Minnesotában!

3. FEJEZET

Kirk Stevens fázósan szemrevételezte a betonon fekvő holttestet. Kezét lehelgetve és dörzsölgetve, vágyakozva pillantott a körülbelül 30 méterrel odébb, a bokroknál parkoló Cherokee terepjárója felé. Aztán dideregve újra lenézett a holttestre, majd kissé odébb, a mögötte álló Peterbilt kamion üres vezetőfülkéjére.

Eközben a kamion mellett álló fiatal, felnyírt fejű egyenruhás rendőr fontoskodva szemrevételezte a vezetőfülkét.

– Nem is értem, hogy magát miért küldték ide – fordult nagyképűen, a homlokát ráncolva Stevens felé. – Nem hiszem, hogy egy gyilkosság ilyen nagy ügy…

Stevens lehajolt, hogy közelebbről megnézze a holttestet.

– Fogalmam sincs – felelte.

A halott férfi – egy fiatal fiú – oldalra csapott Twins-emblémás baseballsapkát és bő military-dzsekit viselt. Mellette egy 9 milliméteres pisztoly hevert a földön. Mellkasán vér, libatoll és sörét.

A rendőr a kamion vezetőfülkéjének támaszkodva figyelte Stevenst.

– Maga szerint mi történt? – kérdezte.

Stevens felnézett – előbb a rendőrre, majd a járőrkocsi piros-kék villogó fényét visszaverő kamionra pillantott. A parkolóban csak a kamion, a járőrkocsi és Stevens öreg terepjárója állt, a bokrokon azonban át-átvillantak az I-35-ös autópályán Saint Paul felé haladó autók fényszórói. A vezetőfülke ajtaja nyitva. A kölyöknek vége. A sofőr sehol.

– Megmondom – fontoskodott a rendőr. – A srác ki akarta rabolni a kamiont. A sofőr elintézte, aztán pánikba esett, és a fiú kocsijával elmenekült. Így van?

– Lehet – hagyta rá Stevens.

– Miért, maga szerint nem teljesen egyértelmű? – fortyant fel a rendőr. – Lezárt ügy. Mit keres itt a BCA{1}? Minek kell ide állami nyomozó?

Nem érdemes vitatkozni, gondolta Stevens, ahogy feltápászkodva megpróbálta kinyújtóztatni elgémberedett tagjait. Otthon épp egy filmet néztek Nancyvel és a gyerekekkel, amikor behívták, mert ő volt soros. Pedig véletlenül pont kifogtak egy remek filmet. Ráadásul nem elég, hogy vagy kilencven kilométert kellett vezetnie a csípős minnesotai éjszakában, hanem még egy ilyen okoskodó újoncot is kifogott. Ebből ma már biztos nem lesz pihenés!

Hát igen. A minnesotai állami rendőrség, a BCA kötelékében így megy ez. Korábban, úgy tizenöt évvel ezelőtt, Stevens még maga is városi rendőr volt, Duluthban: öt évet lenyomott, de aztán besokallt. Megelégelte a kis gyilkosságokat, a drograzziákat, a pitiáner bolti rablásokat, a sok kétségbeesés szülte, unalmas bűnügy felgöngyölítését.

Amikor üresedés lett az államiaknál, azonnal jelentkezett. Emiatt át kellett költöznie Saint Paulba, mégsem bánta meg. Jó döntés volt. Bár ma már itt is az adminisztráció meg a bonyolultabb, kiemelt gyilkossági esetek teszik ki a munka jelentős részét – havonta átlag kettő-három, lehetőleg mindig másik kisvárosban, mindig más csapattal. Erőszakos rablások, kábítószeres leszámolások, elfajult házastársi konfliktusok. Persze ezek sem igazán világrengető ügyek…

Stevens alaposabban körülnézett a bűnügy helyszínén. A kamion vezetőfülkéjében golyónyomokat talált. A visszapillantó tükör bánatosan lógott, nyilván azt is eltalálták.

A kocsi hátsó ajtaja felfeszítve. A szállítmány – rengeteg, vékony kartonba csomagolt DVD-lejátszó – összevissza dobálva a raktérben. Stevens benézett, majd a jármű túlsó oldalán visszasétált a fülkeajtóig. Ide, a lombok mögé már alig hatolt be a járőrkocsi villogó fénye. Stevens a sötétben felnézett az ajtóra, majd felnyúlt, hogy kinyissa, de az már nyitva volt. Amikor elengedte, az ajtó vékony résnyire visszacsukódott.

– Jöjjön csak ide! – intett Stevens a rendőrnek, aki sietve odavilágított zseblámpájával. A fény Stevens arcába, majd az ajtóra villant.

– A francba! – kiáltotta a rendőr. – Ez meg micsoda?

Stevens lenézett a bozót mellett véget érő betonra.

– Világítson ide!

A rendőr a megadott helyre irányította a lámpát.

– A fenébe!

– Ez biztos, hogy vér – mondta Stevens. Benézett a bozótosba. A félhomályban csupán egy friss csapást sikerült kivennie.

– Kövessen a lámpával!

A sofőr holtteste a bokrok között hevert, az úttól körülbelül 45 méternyire. Mellette pisztoly. Fejbelőtték.

Stevens visszafordult.

– Akkor valahol még egy harmadik játékosnak is lennie kell – mondta. – Talán észak felé, Saint Paul irányába tart.

A rendőr bólintott, és visszament az útra. Stevens a sötétben még egy pillantást vetett a sofőr holttestére, majd megfordult. A fák között hangosan süvített a szél. A nyomozó ismét megborzongott. Nancyre, a gyerekekre és a félbehagyott filmre gondolt. Megkerülte a kamiont, és visszament az útra. Amikor a járőrkocsihoz ért, a rendőr még a központtal kommunikált a rádión. Rettentő hangosan és izgatottan sorolta a tudnivalókat.

Stevens türelmesen várta, hogy befejezze. Annak idején, Duluthban, még én is ugyanilyen voltam, mint ez a srác, gondolta. Folyamatosan hősnek képzeltem magam…

Miközben a rendőrautó mögött várakozott, a hátsó ablakban megpillantotta saját, kissé elmosódott tükörképét. Egy negyvenhárom éves, kissé kopaszodó, pocakos rendőrtiszt nézett vissza rá. Jó, nyilván, előbb-utóbb a harmadikat is elkapják. Biztosan valami nyomorult kölyök, akinek fegyvere van, a csomagtartója meg tele van pakolva vadonatúj elektronikus berendezésekkel. Lesittelik, letölti a büntetését, bőven lesz ideje átgondolni, mit tett, és közben szépen tönkremegy. Aztán megint jön egy hasonló, egy újabb kamionfosztogató, aki maga is könnyen hullaként végezheti.

Már megint egy elbaltázott rablás, gondolta Stevens. És egy újabb elbaltázott nap! Mondhatom, csodálatos!

4. FEJEZET

Vasárnap délutánra a teljes kvartett megérkezett Minnesotába, kedden délre pedig már meg is volt az új célszemély.

– A fickó neve Terrence Harper – ismertette Mouse a laptopján összegyűjtött adatokat. – A North Star Befektetői Csoport egyik alelnöke. 47 éves. A belváros közelében lakik, de két autópálya is közel van a lakásához.

Pender Mouse háta mögül nézte a monitort.

– És pénzügyileg hogy áll?

– A/1 – mondta Mouse, majd jelentőségteljesen Pender felé fordította a székét. – A fickó állítólag hatmillió dollárt tett az ingatlanpiac bedőlésére. És ez csak a hab a tortán a félmillió dolláros fizetése és a bónuszok mellett.

Visszafordult a székben, és belenézett Harper számlakivonataiba. A célszemély egyértelműen fizetőképes. Az asszonynak nyilván nem lesz gond összeszedni a váltságdíjat…

Annak idején, amikor ez a meló felmerült, Pender pont az ilyenekre gondolt. Egy nagymenő tőzsdeguru, aki óriási vagyonra tett szert az amerikai álom shortolásával, miközben az átlagember jelzáloghitele részleteit nyögte.

– Az ilyen Harper-félék miatt álltunk rá a bankárokra – gondolta Pender.

Valójában az egész Marie ötlete volt. Csak úgy, tréfából, laza poénként dobta be egy esős éjszakán, amikor a banda Seattle-ben, Sawyer lakásán bulizott, és egy pizza meg egy olcsó sör fölött, gondterhelten vizsgálgatta az álláspiac helyzetét: az ösztöndíjukat lassanként felélik, nemsokára kezükben a diploma, elhelyezkedési lehetőségük, perspektívájuk azonban – Mouse kivételével – nulla.

– Figyeljetek! – sopánkodott Marie. – Mouse, amilyen zseniális informatikus, akár egymilliót is összehozhat, én viszont maximum bankrabló vagy kávépultos lehetek!

Félig kapatosan, félig szánakozva kuncogtak. Közben a háttérben valami borzasztó akciófilm ment a tévében, gépfegyverropogás, robbanások, dögunalom. Pender átnyomta a hírekre. Csupa negatív előrejelzés: munkanélküliség, csőd, ingatlan-árverések.

– Srácok, erről beszélek! – mondta Marie. – A szüleimnek hat hónap alatt ráment a spórolt pénzük nagy része.

– Az apámnak meg majdnem a háza! – bólintott Mouse.

– Szerintetek ki vesz fel ma három használhatatlan végzettséggel rendelkező frissdiplomást? – kérdezte Marie. – Ma csak a befektetési bankoknak van esélye. Pedig azokat a mi adónkból tartják fent.

– És az építőipar? – kérdezte Sawyer.

– Hát igen, téged talán még felvesznek valami segédmunkára, az én esetemben viszont gond lenne az erőnléttel – nevetett Marie. – De hát az építőiparnak már rég leáldozott! Már abban sincs pénz.

– Hát akkor? – kérdezte Pender. – Csak nem a Wall Streeten szeretnél dolgozni?

– Dehogy! – vágta rá Marie. – Bár szívesen kirabolnék néhány Wall Street-i gazembert – nézett huncut mosollyal Penderre. – Gondoljátok meg! Néhány nagy fogás, és életünk végéig jól élünk.

Nevettek. Pender és Sawyer összenézett.

– Mi volt ez, Marie? – kérdezte Pender. – Bankrablásból akarsz megélni?

– Hát – felelte Marie –, mondjuk, történészdiplomával nem szeretnék egész életemben kávét főzni…

Pender végignézett a csüggedt társaságon. Különösebb lelkesedésre valóban egyiküknek sem volt oka.

Marie történelem szakot végzett, ami legfeljebb arra volt jó, hogy a legtöbb lehetséges munkakörben túlképzettnek számítson. Valójában vissza kellett volna mennie az egyetemre, és valami mással próbálkozni, a szülei azonban (mindketten orvosok) kezdettől fogva nehezteltek rá, hogy alapból nem reál, hanem humán szakot választott, így nem voltak hajlandók tovább támogatni.

Sawyer hat év bukdácsolás és küszködés után szánalmas átlaggal végzett. Időközben még a sitten is töltött néhány napot. Többször is úgy gondolta, jobb lenne kimaradnia az egyetemről, és csak Pender unszolására volt hajlandó – nagy nehezen – letenni az államvizsgát.

A négyesfogatból Mouse volt a legeredményesebb, ő ugyanis szakmai gyakorlatra bejutott a Microsofthoz, ahol még egy csábító teljes állás ígérete is megcsillant előtte. A hacker-lelkű, anarchista természetű Mouse azonban nem tudott beleilleszkedni a Microsoft szigorú rendjébe. A szemeszter végére már ő is munkanélküli lett. Édesapja ugyancsak. Anyagi helyzetük erősen megrendült, ezért neki is mielőbb pénz kellett.

Ahogy mindnyájuknak. Bár frissdiplomásként elméletben nyitva állt előttük az érvényesülés útja, a diplomájuk ténylegesen semmit sem ért. Így hát mielőbb valamilyen más, hatékony megoldást kellett keresni. Na de a bűnözés? Az azért mégiscsak túlzásnak tűnt.

Pender megrázta a fejét.

– A bankrablás nehéz ügy. Veszélyes.

– Na és az emberrablás? – vetette közbe Sawyer elgondolkodva.

– Ez az: emberrablás! – helyeselt Marie. – Mouse révén akár Bill Gatest is megcsíphetjük!

– Vegyél vissza!

– Egyből kereshetnénk egy millát!

– Nehogy már! – mondta Pender. – Ez az – a mohóság! Az ilyen túlkapás biztos lebukáshoz vezet. Az emberrablóknak pont arra kell ügyelni, hogy ne kerüljenek reflektorfénybe!

– Azaz? – kérdezte Mouse, de már tréfán kívül.

– Vagy egy filmsztár és egymilliós váltságdíj, vagy tíz normális ember, és száz-száz rugó – magyarázta Pender elgondolkodva. – Fellapozod a Fortune magazin ötszázas listáját, és máris megvan az ötszáz leggazdagabb társasága. Ráböksz valamelyikre, majd elrabolod az egyik alelnököt, akinek a felesége huszonnégy órán belül, gond nélkül leszállítja a száz rugót. Ilyen szinten ugyanis ez inkább kellemetlenség, mint bűntény.

– Micsoda? Tíz emberrablás? És a rendőrség vajon mit szól hozzá?

– Ha folyamatosan mozgunk, nem tudnak elkapni – jegyezte meg Sawyer.

– Ez az! – mondta Pender. – Ez az! Amikor egy melónak vége, irány egy újabb nagyváros! Csak minél távolabb. Aztán indulhat az újabb meló.

Elhallgatott. Percekig senki nem reagált. Még egymás tekintetét is kerülték. Sawyer mereven a padlóra szegezte a tekintetét, Mouse a sörét vizsgálgatta, Marie az ablak alatt hangoskodó, benyomott diákokat figyelte. Pender ismét csatornát váltott. Megint az akciófilm. A fiú undorodva bámulta, de az agya tovább pörgött.

Marie szólalt meg először.

– Na jó – mondta –, de azért hosszú távon nyilván nem ezt akarjuk művelni…

Pender bólintott.

– Persze, hogy nem.

Mouse felült.

– Ha egy meló, ahogy mondtad, száz rugó, akkor huszonöt jut fejenként. Egész jó kis zsebpénz a nyárra.

– Senkinek sem lesz belőle semmi baja.

– Aztán visszakérhetném magam a Microsofthoz.

– Legalább nyernénk egy kis időt. Aztán biztos találunk valami megoldást – tette hozzá Marie. Felült a díványon, és határozottan Pender szemébe nézett.

– Próbáljuk meg! – mondta. – Csak egyszer. Hogy sikerüle…

Pender Sawyerre nézett. Sawyer várakozva visszanézett, de nem szólt.

– Szerintem vágjunk bele! – jelentette ki Mouse. – Elég jók vagyunk. Menni fog.

Pender még egy kicsit gondolkodott, aztán bólintott.

– Rendben van, próbáljuk meg. Csak hogy menne-e…

Mindez két éve történt. Most, miközben Terrence Harperre vártak egy minneapolisi banktorony tövében, Pender arra gondolt, vajon a barátai belementek volna-e a buliba, ha tudják, hogy végeredményben hivatásos bűnözőként működnek majd. Lehet, hogy annak idején mind csak próbára akarták tenni a többieket, és valójában senki nem akarta ezt az egészet.

De innen nem tudta tovább folytatni a gondolatmenetet, mert Mouse a túloldali járdára mutatott: egy szapora léptekkel haladó, zömök, középkorú férfira, aki épp most lépett ki a North Star épületéből.

– Ő az emberünk.

Pender lenézett a laptopjára, és összehasonlította a monitoron levő képet a férfival. Ugyanaz a gömbölyded arc, divatjamúlt hajviselet, határozott megjelenés. Pender ismét a monitorra nézett, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Igen, ő az – mondta. Gyertek, sétáljunk egy kicsit.

5. FEJEZET

Péntek este elkapták Terry Harpert. Hazafelé menet, a háza előtt egy sarokkal csípték el. A pasas hősiesen küzdött. Sawyert még meg is harapta, és ordított, amikor a vérző karú, kigyúrt fiú káromkodva betuszkolta a furgonba. Harpert bevitték a Super 8 motelbe, Sawyer sebét bekötözték, Marie pedig a bérelt személyautóval kiment Harperék házához, hogy szemmel tartsa. Pender közölte a férfival a tudnivalókat, és rávette, viselkedjen rendesen, hogy leszedhessék a kötést a szájáról és a csuklójáról. Harper megtört. Úgy látszott, nagyon megviselte a helyzet. Szkeptikus, gyanakvó alkat volt, így roppant furcsállotta, milyen alacsony váltságdíjat követelnek érte. Pender tárcsázta a telefonszámukat, és Harper füléhez tartotta a telefont. A férfi az utasításnak megfelelően közölte a tudnivalókat a feleségével, majd hozzátette:

– Hatvanezer nem sok, szívem! Holnap reggel egyből leveheted a számláról. – Itt megállt, és a szemén levő kötés ellenére körbefordította a fejét a szoba minden irányába. – Hárman vagy négyen vannak. Az egyikük nő. Azt hiszem, egy lakásban lehetek valahol…

Ekkor azonban Sawyer behúzott neki egy embereset, így nem folytatta tovább. Pender letette a telefont, nehogy Sandra Harper túl sok felesleges információ birtokába jusson, Sawyer pedig a biztonság kedvéért még bevitt Harpernek egyet-kettőt.

– Nehogy még egyszer megpróbáljon átverni! – sziszegte dühösen. A férfi Sawyer lába előtt, a földön kuporogva, nyögdécselve igyekezett kitérni az ütések elől.

Pender Sawyer vállára tette a kezét.

– Oké, elég volt!

Sawyer abbahagyta, és felnézett a fiúra.

– Muszáj volt – mondta lihegve.

Pender nem örült a dolognak, de tudta, hogy Sawyernek igaza van. Harpert valahogy rá kellett vezetni, hogy profikkal áll szemben, és Sawyernek ez most, kissé brutálisan ugyan, de végre sikerült.

Sawyer személyiségének ez az oldala néha megrémítette Pendert. Pedig okosan és jól nevelten is tudott viselkedni. Sokszor halálosan jópofa volt, a mosolya ellenállhatatlan, meleg baritonja pedig az egyetemista lányok kedvencévé tette. Csakhogy a szülei még Matt tizenéves korában elváltak, ezért a fiú szeszélyes, indulatos és lobbanékony természetű maradt, könnyen elborult az agya, és a problémáit tíz év elteltével is sokszor az öklével rendezte. Pender pontosan emlékezett első találkozásukra egy bárban, ahol az izmos, kötekedő elsős valami nem odaillőt talált mondani. Pender leállította, és kimentette, még mielőtt egy tucat részeg dokkmunkás mindkettejüket helybenhagyja.

A fiú most, az emberrablások során sem elsősorban Sawyer testi