Tűzvirágok ideje

By Sarah Lark

Ida egy kis német faluban él apjával és testvéreivel, édesanyját húga születésekor elvesztette, ezért neki kell gondoskodnia a családról. Szigorú apjától nem sok szeretetet kap, ám annál nagyobb kötelességtudat munkál benne. Életét a falu erkölcseinek rendeli alá, tetteit, érzéseit és gondolatait aszerint ítéli meg, hogy azok tetszenek-e a Teremtőnek.
Az egyik legokosabb fiú a faluban Karl, mégis abba kell hagynia az iskolát: segítenie kell eltartani a családját, ezért napszámosnak áll. Gyerekkora óta szerelmes Idába, aki viszonozza az érzelmeit, bár nem meri bevallani még magának sem. Hiába élnek azonban ugyanabban a faluban, egy világ választja el őket egymástól: Karl annyira szegény, hogy esélye sincs feleségül venni a lányt. Sorsuk gyökeres fordulatot vesz, amikor a jobb élet reményében a falu közössége úgy dönt, kivándorolnak Új-Zélandra, és ott új falut alapítanak. Nem is sejtik, milyen nehézségek várnak rájuk az új hazában, és mennyire megváltozik az életük az utazás folyamán.

Sarah Lark (Az ezer forrás szigete, A vörös mangrovefák) fordulatos, érzelmi viharoktól sem mentes regénye a tizenkilencedik századba, Új-Zéland egzotikus tájaira, varázslatos helyszínekre kalauzolja el olvasóit.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789636436421

Book preview

rt_1

Sarah Lark

TŰZVIRÁGOK IDEJE

GP_felirat

A mű eredeti címe

Die Zeit der Feuerblüten

Copyright © 2013 by Bastei Lübbe AG, Köln

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 642 1

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

elol Köszönetnyilvánítás hatul

Ezúttal is számos barátom és olvasóm segített a könyvhöz szükséges adatok összegyűjtésében. Köszönet illeti Klarát a francia szövegek lefordításáért, valamint a fegyverekről szóló információkért, Fatimának pedig köszönöm a portugál szövegek lefordítását. Köszönet illeti lektoromat, Melanie Blank-Schrödert a fontos megjegyzéseiért, valamint a szerkesztőmet, Margit von Cossart-t, aki nem csupán gondosan, hanem lélegzetelállítóan gyorsan dolgozott. Az egész nem sikerült volna Joan Puzcas és Anna Koza támogatása nélkül, az igazi hős azonban továbbra is Bastian Schlück, minden idők legjobb ügynöke.

Természetesen köszönöm a Lübbe Kiadó és a Schlück Ügynökség többi munkatársának is, akik segítségemre voltak abban, hogy a könyv sikeresen a piacra kerüljön. Külön szeretném megemlíteni Christian Stüwe urat a szerzői jogi részlegről, aki időközben a fél világgal megismertette Sarah Lark nevét. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem spanyol olvasóimat is a spanyolországi kiadóm által szervezett akciók keretében.

Nagyon köszönöm a könyvkereskedőknek is, akik a könyveimet általában elöl helyezik el, így minden könyvesboltban azonnal megtalálom őket, aminek nagyon örülök. Hálás köszönetem az olvasóimnak is – sokan jelentkeznek nálam, miután meglátogatták a könyveimben szereplő helyeket Új-Zélandon. Boldoggá tesz, hogy a segítségükre lehetek ennek a gyönyörű országnak a felfedezésében.

Sarah Lark

Mehemea ka patai koe ki ahau

he aha te mea nui o tenei ao,

maku e kii atu:

he tangata, he tangata, he tangata.

Ha engem kérdezel,

mi a legfontosabb a világon,

azt válaszolom:

az emberek, az emberek, az emberek.

Maori bölcsesség

A GYEREKKOR VÉGE

Raben Steinfeld – Mecklenburg

Piraki-öböl – Új-Zéland (Déli-sziget)

1837

elol Első fejezet hatul

– Jó reggelt, tanár úr!

Amikor Brakel tanár úr belépett a terembe, harmincöt hat és tizennégy év közötti gyerek állt fel illedelmesen az egyszerű fapadokból, és kórusban köszöntek.

Brakel röviden végigmérte őket. Az utóbbi hetekben szünetelt a tanítás, néhány gyereken mégis fáradtság, szomorúság és kimerültség látszott, nem pedig kipihentség. Nem csoda, hiszen a napszámosok és a parasztok gyerekei a krumpli betakarítása miatti szünidőt a földeken töltötték. Tudta, hogy napkeltétől napnyugtáig térden csúsztak-másztak az árkokban, és a krumplit kaparták ki a földből. A házas zsellérek gyerekeinek valamivel jobb sors jutott. A kézműveseknek is volt krumpliföldjük, de kisebbek, mint a parasztokéi, ezért hamarabb betakarították a termést.

– Jó reggelt, gyerekek! – viszonozta a köszönést, és intett a diákoknak, hogy üljenek le. Meglepődött, amikor Karl Jensch, egy magas, de vézna, tizenhárom éves fiú, állva maradt.

– Mi az, Karl? – kérdezte szigorúan. – Talán végig akarod állni a tanítást?

A fiú szomorúan megrázta a fejét.

– Nem – felelte azután. – Csak… azért vagyok itt, hogy elmondjam… mától nem jövök többet, tanár úr. Nem megy, mert még sok a munka a földeken és a földesúrnál is. Az apám beteg, kell a pénz. Ezért nem tudok… szóval nem tudok iskolába járni…

Karl hangja elcsuklott. Az apja sokkal nyersebb szavakkal tilthatta meg neki az iskolába járást, a fiúnak nehezére esett az utolsó nap.

A tanár is sajnálta. Bár számított rá – a napszámosok gyerekei általában csak pár évig jártak iskolába –, Karlért azonban valóban kár volt. Az okos fiú gyorsan tanult, Brakel már arra is gondolt, hogy beszél róla a tiszteletessel. Talán lenne rá lehetőség, hogy lelkésznek tanulhasson tovább, és az egyház fizetné a tanulmányait. Karl azonban még túl fiatal hozzá, és az apja aligha engedné el. A fiúnak igaza volt, a családnak kellett a pénz, amit ő keresett. A földesúr pedig…

Raben Steinfeld egy nagyhercegségben feküdt. Jensch napszámos gyors felfogású fiának támogatása miatt Brakel beszélhetne a herceggel és a földesúrral. Ha a napszámos nem lenne annyira makacs! Ha – Raben Steinfeld többi lakosához hasonlóan – nem rúgná mindig össze a port a nagyherceggel!

A földesúr református volt, ahogyan a király és a legtöbb nemes is. Raben Steinfeld lakosainak döntő többsége azonban ragaszkodott a lutheránusok tanaihoz, és minden alkalmat megragadtak, hogy felbőszítsék az urukat. Szerencsére az nem büntette és üldözte őket emiatt, nem úgy, mint nemrég a porosz király.¹ A súrlódások a néppel és a lelkipásztorokkal azonban dühítették a földesurat. Egészen biztos, hogy nem támogatná egyik gyerek tanulmányait sem, hogy azután egy újabb lázadó lelkipásztorral gyűljön meg a baja.

Brakel felsóhajtott.

– Sajnálom, Karl – felelte barátságosan. – Azért szép tőled, hogy legalább szóltál. – A napszámosok gyerekeinek többsége a tizenharmadik születésnapja után egyszerűen kimaradt az iskolából. – Hát akkor, isten veled, fiam.

Miközben Karl összepakolta a ceruzát, a palavesszőt és a palatáblát, a tanító az osztály másik legjobb tanulója felé fordult. Ida Langéval a természet furcsa tréfát űzött. Brakel gyakran elgondolkodott rajta, vajon Isten miért büntette meg a Lange család fiát gyenge szellemi képességekkel, míg Ida, a legidősebb lányuk úgy szívta magába a tudást, mint szivacs a vizet. Pedig a lányt bőven megáldotta a sors szépséggel és bájjal – az okossága csak hab volt a tortán. A tizenkét esztendős kislány sötétbarna haja fényesen ragyogott, szeme porcelánkéken csillogott, arcvonásai szabályosak voltak. Szív alakú arcán szelídség és engedelmesség látszott – apja gondos nevelésének eredménye. Jakob Lange kovács egy zsellértelken gazdálkodott, és szigorúan fogta a családját. Karl családjával ellentétben megengedhette volna, hogy Ida hosszabb ideig járjon iskolába, de a lányokra más sors várt. Nem egészen egy év múlva bizonyára ő is elhagyja az osztályt.

Most azonban még hasznot húzhat az oktatásból – egyúttal megédesítheti a tanító unalmas hétköznapjait. Brakel testestül-lelkestül tanár volt. Az olyan tanulók, mint Karl és Ida, boldoggá tették, a butácska parasztgyerekek tanítása viszont nem sok örömöt okozott neki, hiszen szemmel láthatóan nem igazán érdekelte őket az olvasás meg az írás. Olykor úgy érezte, már az is siker, ha ébren tartja őket az órán.

– Új könyvet hoztál, Ida…, azaz… Anton?

A legidősebb Lange fiú padján egy vékony könyv feküdt. Cook kapitány utazásai. A fiú nem látszott túl lelkesnek, pedig előző nap a templomba menet még izgatottan mesélte a tanítónak, hogy az apja – szokása szerint – új könyvet hozott Schwerinből. Jakob Langét érdekelték az egzotikus országok, és megpróbálta felkelteni irántuk a fiai érdeklődését is. A férfi nem úgy viselkedett, mint a többi kézműves, ráadásul hithű lutheránus volt, Brakel szerint a kivándorláson gondolkozott. A férfi kovácsként és elismert lódoktorként bizonyára szerette volna megvenni a földjét, de csak haszonbérletbe kapta. Ezért folyton vitába keveredett a földesúrral, aki egyszer bizonyára kidobja majd, bármennyire is értékelte a munkáját. Az utóbbi évtizedekben sok lutheránus vándorolt ki Amerikába, biztosan Lange is ezen töprengett.

Anton, a fia, unottan bólintott, azután Ida felé tolta a könyvet.

A lány azonban nem nyúlt olyan mohón a könyvért, mint ahogyan azt várták tőle, hogy megmutassa az osztálynak, hanem Karlt bámulta, aki nehezen vált meg a padjától. A könyv említése felkeltette az érdeklődését. Ő pedig Ida együttérzését.

– Ida! – szólította meg Brakel.

A lány összeszedte magát, és felnézett.

– Ez egy különleges könyv! – magyarázta Ida szelíd, lágy hangon. A legnagyobb álomszuszékokat is lenyűgözte, amikor felolvasott. – Egy kapitányról szól, aki kihajózik a tengerre, és idegen tájakat fedez fel. Gondolja csak meg, tanár úr, más nyelven íródott! Ahhoz, hogy el tudjuk olvasni, először… le kellett fordítani! – mutatott rá Ida a szerző nevére: John Hawkesworth.

– Görögből? – kérdezte Karl.

Nem tudott uralkodni magán. Már régen el kellett volna mennie, de az új könyv azokra a matróztörténetekre emlékeztette, amelyekről a tanító egyszer mesélt nekik. Egy Odüsszeusz nevű férfiról szóltak, aki az ókori Hellászban hajmeresztő kalandokat élt át.

Brakel megrázta a fejét.

– Nem, Karl. John Hawkesworth angolul írta meg Cook kapitány történetét. Ez a történet nem egy eposz, mint az Odüsszeia, hanem tényszerű úti beszámoló. De most már dönts, Karl. Ha maradni szeretnél, ülj le. Máskülönben…

Karl az ajtó felé indult. Szomorúan és irigykedve pillantott az osztályra – tekintete ellágyult, amikor Idára nézett. Kedvelte a lányt. Olykor, amikor a földeken dolgozott és szabadjára engedte a gondolatait, álmodozni kezdett. Fiatalemberként látta magát, Idának udvarolt, közös háztartásban éltek, és minden este, amelyet Isten megadott nekik, hazatért a lányhoz, aki rá várt. Mindennap hallaná a lágy hangját, és minden reggel a sima, puha haját és gyönyörű, finom arcát pillantaná meg először. Már bűnös gondolatok is ébredeztek benne, de szigorúan elnyomta őket magában. Hiába álmodozott a közös jövőjükről, hiszen sosem válhat valóra. Még ha Ida valaha viszonozná is a vonzódását – bár erre semmi sem utalt –, a lány apja soha nem egyezne bele, hogy egy napszámos fiához menjen feleségül. A fiú megértette, és nem haragudott Jakob Langéra. Ő maga sem szerette volna, hogy Ida úgy éljen, mint az ő anyja.

A Jensch család nehezen boldogult. Karl apja, édesanyja és most már a fiú is egész nap a földesúr földjein dolgoztak, vagy egyéb munkákat vállaltak. A fizetség óránként egy pfennig volt – gyakran még ezt sem adták meg, hanem természetben fizettek a napszámosoknak. Karl aznap sem fog pénzt látni, mikor tíz óra után kikaparja az utolsó krumplit. A gazda, aki aznapra felfogadta, valószínűleg egy zsák burgonyával küldi majd haza…

Karl borús hangulatban kezdett neki a munkának az egyik zsellér földjén. Peter Brandmann ács volt, és nem jutott ideje rá, hogy saját maga végezze el a munkát, a fiai, Ottfried és Erich pedig a krumpli betakarítására szánt szünidőben nyilván nem törődtek ezzel. Különös, hiszen a zsellértelkekhez egyetlen hold föld tartozott, ide burgonyát meg zöldségeket vetettek, Brandmann határozott felesége nagyrészt maga művelte meg a kertet. Karlnak nemigen tart majd egy vagy két napnál tovább a betakarítás. Erich azonban még kicsi, Ottfried pedig az iskolában sem túl szorgalmas. Nem erőltethették meg nagyon magukat.

Karl azonban gyorsabban forgatta a kapát, így legalább lelohasztotta a benne fortyogó dühöt. Haragudott, mert apja előző nap megtiltotta neki, hogy továbbra is iskolába járjon. Pedig ő nem ellenkezett a munka miatt. Jól tudta, hogy a családnak szüksége van a pénzre. Az a néhány óra reggel az iskolában nem akadályozta volna a munkában. Délután és este behozhatta volna a lemaradását, biztosan adódna valami feladat! Még a közelgő tél idején is! Dacosan dobálta tovább a kosarába a krumplit.

Karl csak fél óra elteltével nyugodott meg. Letörölte az izzadságot a homlokáról, és az ajkába harapott. Nincs joga haragudni az apjára. Ha őszinte akar lenni, igazat kell neki adnia: a hideg évszakban még nappal is nehéz elfoglaltságot találni. Amikor lenyugodott a nap, a jobbágyok udvarán és a kézművesek műhelyeiben is abbamaradt a munka. A műhelyekben egyébként sem akadt feladat a napszámosoknak. A kézművesek egyedül vagy a segédjükkel dolgoztak, iskola után pedig a saját gyerekeik segítettek nekik, akik később maguk is kitanulták a mesterséget. Ő azonban sosem fog szakmát tanulni…

Kedvetlenül újra beleütötte a kapát a fekete földbe, és folytatta a munkát. Egyetlen reménye a lelkészképző kollégium, amelyről Brakel tanító beszélt neki. De most már ez az ötlet is hamvába holt. Karl erőlködött ugyan, de hiába: a szeme megtelt könnyel. Egy mozdulattal letörölte őket. Egy fiúnak nem szabad sírnia. A jó keresztények alázattal viselik a sorsukat…

Időközben a nap már magasan járt az égen. Az iskolából hazafelé tartó gyerekek Brandmann földje mellett haladtak el – főleg parasztgyerekek voltak, a tanyák a falu és a földesúr kastélya között feküdtek. A kézművesek házai, műhelyei és apró földjei pedig a helység közepén található templom és iskola körül sorakoztak. Jakob Lange kovácsműhelye azonban a falu legszélén állt. Karl azon kapta magát, hogy Idát keresi a gyerekek között. Ha a lány kerülőt tesz, mert még be kell szereznie valamit, akkor hazafelé Brandmann földje mellett kell elhaladnia.

Nem sokkal később megpillantotta Ida testvéreit – a vidáman ugrándozó Elsbethet és Antont, aki rosszkedvűen követte. Vélhetően délután neki is a földön vagy jobb esetben a kovácsműhelyben kell dolgoznia. Lange nem szerette a henyélést, a gyermekei majdnem annyit dolgoztak, mint a napszámosai. Rájuk azonban legalább várt jövő…

Karl nem figyelte tovább az utat, csalódott, hogy nem látta Idát. Újra megragadta a kapát – majd összerezzent, amikor egy tiszta, lágy hang a nevét kiáltotta:

– Ida! – fordult meg a fiú, és majdnem elmosolyodott. Azután rögtön felvette a közömbös, szinte morcos arckifejezését, amit egy dolgozó napszámostól elvárnak.

– Mit… mit akarsz?

Remélte, hogy nem tűnt udvariatlannak. Valójában szívesen beszélgetett volna Idával. De akkor a lány esetleg ránéz majd… talán azt is észreveszi, hogy a szeme könnyes…

Ida odanyújtott neki valamit.

– Tessék – szólalt meg. – Ott felejtetted a füzetedet.

Karl nem ment oda hozzá, hogy elvegye tőle. Igazából nem feledkezett meg róla, benne volt a házi feladat, Brakel még a szünidő előtt gyűjtötte be a füzeteket. Ott feküdt a tanári asztalon a többi között, de nem merte elkérni. Pedig úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Sosem volt saját füzete, amíg a tanító tavaly meg nem ajándékozta eggyel.

– Egyest kaptál – folytatta Ida. – A tiéd a legjobb munka…

Karl most már nem tudott ellenállni. Legalább utoljára látni akarta Brakel tanító tiszta írását, a „kitűnő" bejegyzést piros tintával… Közelebb lépett, közben levette a sapkáját, és önkéntelenül végigsimította kócos, szőke haját. Iskola előtt vízzel simította le a hajfürtjeit, a szél azonban újra összeborzolta őket. Nem volt öltönye, amiben a lányhoz léphetett volna, akinek álmában udvarolt – szégyellte magát kopott inge és koszos, bő nadrágja miatt.

Ida odaadta neki a füzetet. Csinosan festett sötét színű ruhájában és fehér kötényében. Ő is egyszerű ruhát viselt, de legalább tisztát, nem olyan kopottat. Idának nem voltak idősebb nővérei, akiknek a kinőtt holmijait hordhatta volna, így teljesen újakat is kapott.

– Megmondtam a tanítónak, hogy elhozom neked – szólalt meg a lány, amikor Karl kinyitotta a füzetet. – Én…

Ida még mondani akart valamit, de nem vallhatta be, hogy iskola után addig ténfergett és várakozott, amíg a többiek el nem mentek. Azután kérte el a tanítótól a füzetet.

– Nekem már nincs rá szükségem – válaszolta a fiú fojtott hangon. – Nem kellett volna elhoznod.

Ida az egyik, majdnem a derekáig érő copfjával játszott.

– Én vissza akartam volna kapni – magyarázta szomorú arckifejezéssel.

Karl hirtelen rájött, hogy a lány nagyon is megérti őt. Ő is szívesen járt iskolába, és ő sem remélhette, hogy a tizenharmadik születésnapja után is tanulhat majd.

A fiú hiába igyekezett, elmosolyodott.

– Nem úgy értettem – mormolta. – Én… köszönöm, én… én is vissza akartam kapni.

Ida lesütötte a szemét.

– Sajnálom – szólalt meg.

Karl vállat vont.

– Nincs mit tenni – felelte. – De… de Cook kapitány történetét… szívesen meghallgattam volna még.

Ida arca felderült. Világos szeme ragyogni kezdett.

– Ó, igen, az nagyszerű történet! – felelte, és dallamos hangjával azonnal megbabonázta a fiút. – Képzeld, akkoriban volt Angliában egy társaság, egy tudós társaság, amely felszerelt egy hajót, hogy azzal vitorlázzanak el Óceániába, hogy ott figyeljék meg a csillagokat! A csillagokat, el tudod képzelni ezt? Erre áldoztak olyan sok pénzt!

– Innen is látni lehet a csillagokat – jegyezte meg a fiú. – Miért kell ehhez Óceániába hajózni?

– Mert ott fényesebben ragyognak – felelte Ida. – Bizonyára más csillagokat is látni… a földgolyó másik oldalán… De ez még nem minden! A kapitány kapott egy titkos megbízatást is. Feltételezték ugyanis, hogy a világ másik felén létezik egy új, teljesen ismeretlen ország, és azt kellett felfedeznie. Tudósok is utaztak vele, hogy a növényeket és az állatokat tanulmányozzák… Ó, el sem hinné az ember, milyen különleges lényeket fedeztek fel ott! Milyen veszélyes lehetett az utazás…

Miközben Ida beszélt, a kerti munkától kérges, vékony kezével lerajzolta a levegőbe a sok csodát, amelyekről beszámolt. Karl lenyűgözve figyelte, együtt nevetett és csodálkozott vele, miközben Ida hatalmas nyulakról mesélt, amelyet az őslakosok kengurunak neveznek, meg színes halakról, amelyek a hatalmas, gyönyörű, de veszélyes sziklazátonyokat népesítik be.

Közben mindketten megfeledkeztek az időről és a csúnyácska, még az őszi napsütésben is unalmas faluról, amelynek homokos talaján álltak. Ida hófehér tengerpartokról és a szélben lengő pálmafákról áradozott…

Hirtelen egy szekér nyikorgása hallatszott, amelyet egy hidegvérű ló húzott. Visszazökkentek a valóságba. Összerezzentek, amikor meghallották Jakob Lange mély, parancsoláshoz szokott hangját.

– Ida! Az isten szerelmére, mit csinálsz itt?! Éppen most szidtam le Antont, mert meggyanúsított. A lányom, mondtam neki, iskola után nem lődörög, főleg nem egy olyan fiúval, aki…

– Csak a füzetemet hozta el! – védte meg Karl. Ida nem ellenkezett. Lesütötte a szemét, és bűnbánóan harapdálta az alsó ajkát. – A… a tanító utasítására – állította a fiú.

Ez a kifogás Idának is eszébe juthatott volna, de az apját megpillantva teljesen lebénult, pedig máskor oly élénken viselkedett.

– A tanító utánad küldi a füzetedet? – gúnyolódott Lange. – A lányommal? Ezt te magad sem gondolod komolyan, Jensch! A fiam elmondta, hogy mától véget ért számodra az iskola. Akkor meg minek kell még az a füzet?

Lange megállította mellettük a szekeret, és bosszús pillantást vetett a füzetre, amely kinyitva feküdt a krumplival félig megtöltött hátikosáron. Karl letette, miközben Idával beszélgetett. Jakob Lange a bakról bizonyára elolvasta a füzeten Brakel tanító írását, és elfintorodott.

– Hazug vagy, ráadásul még gőgös is! – szólalt meg. – Közszemlére teszed az érdemjegyedet, mintha az bármit is változtatna Istentől elrendelt helyeden! Szégyelld magad, Jensch!

Karl tudta, most alázatosan le kellene sütnie a szemét. Hiszen Jakob Lange is munkát ad a napszámosoknak: jobb nem feldühíteni. De képtelen volt rá. Éppen ellenkezőleg, dühösen nézett a kovácsra.

– Honnan tudhatná – kérdezte dacosan –, hogy Isten mit rendelt számomra?

Ida összerezzent ezekre a szavakra. Karl észrevette, hogy a lány akkor is megrémül, ha másvalaki ellenkezik az apjával. Bár a lány rangban messze Karl fölött állt, a fiú megsajnálta.

Jakob Lange válaszra sem méltatta a napszámos fiát. Ehelyett újra a lányához fordult.

– Te is elgondolkodhatsz a bűneiden, Ida, ma délután, a kerti munka közben! – vetette oda szigorúan. – Csak ténferegsz itt, és lopod az időt, közben meg feltartod ezt a fiút a munkában, aki miattad csak tátja a száját, ahelyett hogy ásná a krumplit. Természetesen minderről beszámolok Peter Brandmann-nak. Majd kevesebb bért kapsz, fiam. Gyerünk, Ida!

Ida nem nézett többé Karlra. Lehajtott fejjel felmászott a szekérre, leült, és a lábát lógatta. Furcsa testtartás egy lánynak a szekéren… Karl azonban észrevette, mit akar. Amikor Jakob Lange elindult a szekérrel, a lány kötényéből mintegy véletlenül kiesett egy kis könyv – Cook kapitány utazásai. Karlnak csak fel kellett vennie a földről. Röviden habozott, hogy a szekér után szaladjon-e vele. Talán valóban csak kiesett az a könyv. De a lány felemelte a fejét, és rákacsintott.

elol Második fejezet hatul

– Őt nem!

Priscilla hevesen tiltakozott, amikor a férfi tekintetével majdnem felfalta a törékeny, szőke hajú lányt, aki éppen az asztalokat törölte le a söntésben. Már késő délután volt, a bálnavadászok az új hajón dolgoztak, amelyet George Hempleman építtetett velük a vadászidény előtt. Majd csak később érkeznek meg Barker kocsmájába, izzadságtól és halzsírtól bűzösen, sörre meg whiskyre szomjazva és nőkre vágyakozva, a lánnyal azonban akkor már nem fognak találkozni. Egy finom figyelmeztetésre már korábban visszahúzódott, ezt a férfit azonban éppen Barker vezette be – vékony, magas férfi volt, kopott, fekete öltönyt és különös gallérú inget viselt. Ápoltabban nézett ki és választékosabban beszélt, mint egy átlagos vendég. Mindenesetre neki sem voltak aggályai a játszótársa kiválasztásával kapcsolatban.

– Miért nem? – tiltakozott különös, magas hangon. – Mr. Barker azt mondta, én választhatok!

Barker hívására valóban több szajha is összegyűlt az ócska söntésben. Túl nagy választék azonban így sem volt. A fürge, csontos Priscilla, a kövér Noni és a világosszőke, csinos Suzanne. Az utolsó régen kifejezetten szép lehetett, de teljes közönye összezavarta a férfiakat, és whiskyszaga meg igénytelensége is taszította őket. A fiatal nő koszos, barackszínű flitteres ruhát viselt. Soha nem mosta ki, és soha nem is fürdött meg, hacsak a másik kettő nem kényszerítette rá. Üres tekintettel bámult a semmibe. Szinte észre sem vette a férfit – és a lányát sem védte meg tőle.

– Még túl fiatal! – szólalt meg határozottan Priscilla a kislányra mutatva. – Istenem, önnek is látnia kell, Morton tiszteletes…

A nő gúnyosan elhúzta a száját, amikor ezen a néven szólította a férfit, és villámló tekintettel nézett Barkerre. A kocsma tulajdonosa maga is elküldhette volna a kislányt!

A lány felpillantott. Tiszteletes… az valami egyházi – Mrs. Hempleman beszélt egyszer ilyesmiről, de ő lelkipásztornak hívta. Mrs. Hempleman szinte csak németül beszélt, és szerette, ha „Frau Hempelmann"-nak szólítják. Az egyházi személyekről mindig nagy tisztelettel beszélt, hiányoztak neki. Mr. Hempleman egyszer megígérte neki, hogy idehozat egy tiszteletest, ha felbukkan egy a környéken. Linda Hempelmann imái azonban nem találtak meghallgatásra. A férfi tekintetében ugyanolyan kéjvágy égett, mint a többi férfiéban, ez nem tette éppen tiszteletre méltóvá. A társadalmi helyzete vagy a hivatala azonban megmagyarázta a különös szavakat, amelyekkel bemutatkozott: ahogyan azt Mr. Barkernek kenetteljesen előadta, egy kis kikapcsolódásra vágyik, mielőtt elmegy a vadak közé, hogy Isten igéjét hirdesse köztük.

A kislány ebből arra következtetett, hogy misszionárius lehet. Ezt a szót is akkor tanulta, amikor arról beszéltek, hogy Linda Hempelmann arra vágyik, hogy egy lelkész nyújtson vigaszt neki: Mr. Hempleman azt remélte, nemsokára érkezik egy misszionárius, hogy keresztény hitre térítse a Piraki-öböl körüli maori törzseket.

– Annyira azért már nem fiatal – mormolta Mr. Barker, figyelemre sem méltatva Priscillát.

Suzanne mellett egyedül a söntés alacsony, kövér tulajdonosa ismerte a kislány valódi életkorát. Sydney városából hozta magával Új-Zélandra őket. Azért hagyta el Ausztráliát, hátha az új országban létesülő települések megélhetést biztosítanak neki, illetve a Botany- öböl kikötőnegyedében történt összetűzés miatt menekülnie kellett. A lány már csak homályosan emlékezett a verekedésre, a késdobálásra és arra, hogy Barkernek fel kellett adnia a kocsmát Ausztráliában, és elmenekült Suzanne-nal. Valamikor aztán Noni és Priscilla is csatlakozott hozzájuk. Arra is emlékezett, hogy Priscilla tartotta a fejét, amikor a hajón hánynia kellett, elég gyakran.

– Nemsokára tizenhárom esztendős lesz, akkor majd szolgálatba állhat, tiszteletes! Addig azonban…

Barker láthatóan küszködött. Nyilvánvalóan nem kímélte volna meg a gyermeket, ha rajta múlott volna, de tartott Priscillától. Ha elszökik tőle, és másik bordélyt keres, akkor az üzlet még siralmasabban megy majd, mint eddig.

A tiszteletes közelebbről is szemügyre vette a lányt. Kényszerítette, hogy megmutassa finom, ovális arcát. Hatalmas, dióbarna szeme volt… A misszionárius sóhajtva megdörzsölte a nadrágját. Tetszett neki, de a gyermeki vonásokat látva egyszerre rádöbbent, hogy aligha találhatna Istennek tetsző kifogást arra, miért keres „kikapcsolódást" a kislány karjaiban. Ezért megpróbált atyaian mosolyogni.

– Csinos vagy, kislányom! – szólalt meg elismerően. – Elárulod, milyen névre kereszteltek?

A lány vállat vont. Bizonyára még nem keresztelték meg, és azt sem tudta, mit értsen a szó alatt. A neve pedig… ha Suzanne egyáltalán magánál volt annyira a szüléskor, hogy nevet adjon neki, arra már senki sem emlékezett. A kislány egyedül a Kitten, azaz Cica névre hallgatott. Barker sydney-i bordélyházában nevezték így a szajhák a közöttük szaladgáló kislányt: egy éhesen nyávogó kismacskára emlékeztette őket.

– Konok egy teremtés – fordult Barker bocsánatkérően a várakozó tiszteletes felé. – Vélhetően egy kicsit visszamaradott is. Az anyja teljesen megőrült. De engedelmes és ránézésre csinos… – Azzal Suzanne-ra mutatott, jelezve a vendégének, hogy végre választania kellene.

A tiszteletes végre békén hagyta a kislányt, és Noni mellett döntött, aki nem volt olyan csinos – de elhanyagolt sem –, mint Suzanne, se nem olyan életvidám és gúnyos, mint Priscilla. A kövérkés, vörös hajú nő megadóan felállt, és egy bálnacsontokból és sátorlapokból készített szobába húzta a férfit a söntés mögött, ahol a szajhák laktak. A Piraki-öbölben fekvő bálnavadásztelep egész területén csontokkal helyettesítették a faanyagot, a bálnavadászok is ebből építették alacsony szállásaikat, a kocsma asztalai és székei is ebből készültek.

A söntést igénytelenül rendezték be – négy gyorsan kivágott, éppen csak leháncsolt délibükkből álló oszlop, amelyet a kikötő fölötti erdőből vágtak ki, és a Hempleman házának építésekor megmaradt hulladék fával burkolták be őket. Ponyvák biztosították a szükséges védelmet. Befújt a szél, és behozta a tengerparton oszladozó bálnatetemek szagát az iszogató férfiak és a rosszkedvű szajhák közé, de legalább a tető vízhatlan volt.

Kitten fellélegzett, amikor a tiszteletes eltűnt Noni társaságában, és rögtön menekülni kezdett. Barker szerencsére elengedte, és nem beszélt tovább arról, mikor fogja végleg „alkalmazni". A lány persze észrevette, milyen mérges a férfi. Barker végül Priscillán töltötte ki a haragját.

– Ez volt az utolsó alkalom! – üvöltött rá a vastag csontú, már korosodó szajhára, aki beletörődve viselte a dühkitörését. – Az utolsó alkalom, hogy hátba támadtál Suzanne lányával! Eleget etettük már a kiscicát. Ha tudtam volna, mibe kerül majd, azonnal megfojtottam volna, amikor idehoztam. De rendben, csinos jószág, idővel majd megtérülnek a költségek. Ha jól emlékszem, lassan tizenhárom éve, hogy Suzanne megszülte. Azok alapján, amit hallok, már szokott vérezni. Akkor nem lehet olyan fiatal.

Kitten a söntés előtt hallgatózott, és az ajkába harapott. Priscilla azt tanácsolta neki, ne árulja el Mr. Barkernek, hogy egy ideje van havivérzése. Mindig titokban mosta ki a vászoncsíkokat, amelyeket Noni adott neki a vérzés felfogására. Kitten nem volt visszamaradott, sőt gyorsan vágott az esze, és már évek óta megszokta, hogy elkerülje Mr. Barkert. A múlt hónapban azonban Suzanne elárulta. Az asszony megtalálta a vászoncsíkokat, és hangosan morgolódni kezdett. Olyasmit mondott, mint „Éva átka és „az asszonyok gonosz sorsa. Kitten nem figyelt oda különösebben, Barker azonban meghallhatott valamit. Nemsokára beváltja majd a fenyegetését, és ő is a szajhák sorába kerül.

– A legközelebbi nagyobb fogás után, Pris! – folytatta Barker a kocsmában. – Ha Hempleman hálója megtelik gazdag zsákmánnyal, és a férfiaknak pénz lesz a zsebükben. Persze először nekem kell beavatnom…

Kitten megmerevedett. Mit beszél? Ő akarja… a kövér Barker akar az első férfi lenni, akivel…

– Te? – kérdezte Priscilla elnyújtott hangon, szavaiban új hanglejtéssel: féltékenységgel!

A kislány felsóhajtott. Tudta, hogy Priscilla és Barker együtt élnek – bár a legjobb szándékkal sem fogta fel, mi tetszik annyira az állítólagos védelmezőjének a kövér kocsmárosban. A szajha biztos azt remélte, hogy a férfi egyszer majd csak magának akarja őt, és nem adja oda többé a bálnavadászoknak. Priscilla egyszer elárulta neki, hogy gyűlöli a halzsír és a vér szagát, ami a testükre tapad. Akkor már inkább a legfeljebb sörtől és avas sütőolajtól bűzlő Barkert választja…

– Elég bolond lennél… – Priscilla hanglejtése újra megváltozott, Kitten ezt már jól ismerte, ezen a hangon érte el az asszony, hogy a férfiak úgy táncoljanak, ahogyan ő fütyül – az első alkalomért nem kérni el a felárat!

Barker gonoszul elnevette magát.

– Drágám, nem lesz semmi baja – jegyezte meg. – Attól még jól keresek majd vele! Ha majd egyszer megszelídül…

Priscilla fújtatni kezdett.

– Ó, a lány már most is engedelmes! – felelte. – Pontosan tudja, hogy nincs más választása. Talán már szinte vágyik is rá…

Kitten felháborodottan ökölbe szorította a kezét. Priscilla nem gondolhatja komolyan, hogy „már vágyik rá"! Épp ellenkezőleg, nem akar szajhának állni! Éppen elégszer elmondta Priscillának: eltökélt szándéka, hogy ne úgy végezze, mint Suzanne! Priscilla és Noni élete sem csábította. A két asszony persze elboldogult, volt mit enniük és inniuk – bár az ivásban mértéket tartottak: munka után legfeljebb egy-két pohár whiskyt ittak meg. De legalább megéltek, olykor még nevetgéltek is, és úgy tűnt, jól szórakoznak. Noninak van egy barátja, aki azt ígérte neki, hogy feleségül veszi, amint összegyűjt egy kis pénzt a bálnavadászattal. Priscillának pedig ott van Barker…

– Minek tehát a fáradság? – kérdezte a szajha. – Vagy talán annyira kívánod a kislányt? – kérdezte alattomosan.

Barker rekedten felnevetett, a hangja hízelgően csengett.

– Jaj, ugyan már… Mintha érdekelnének a sovány kis tyúkok! Nem emlékszel… A nagy, erős asszonyokhoz vonzódom…

Kitten próbálta elengedni a füle mellett a zajokat, amelyek elárulták, hogy Priscilla és Barker bent egymással évődnek.

– Akkor ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette végül Priscilla a férfit. – Gondolj az árára! Az egyik fickó a sok közül biztosan élvezné, hogy az első lehet, és sokat adna érte.

A kislány meghallotta, amint Barker még egyszer rekedten felnevet.

– Igazad lehet… – helyeselt. – Mit gondolsz, Pris, mennyit kérhetek érte? A dupláját? Vagy a normál ár háromszorosát? – kérdezte kapzsi hangon. – Vagy nem is, már tudom, hogyan lesz! Árverést tartunk! Aki a legtöbbet kínálja, az megkaphatja. Olyan show lesz, ígérem, mint a legnagyobb angol klubokban… Feldobjuk a dolgot, kiállítjuk a lányt… a fickóknak egész este csak bámulniuk szabad, amíg egyre jobban fel nem izgatja őket, és… Kell egy csinos ruha is.

Kitten elfordult, nem akart többet hallani. Már most rosszul érezte magát, és nem a tengerparton heverő bálnatetemek szagától.

Árverés! Priscilla pedig nem ellenkezett, ellenkezőleg, ő adta Barkernek az ötletet… Úgy érezte, elárulták. Azután eszébe jutott, hogy Priscilla soha nem hagyott kétséget a sorsával kapcsolatban. Amíg még gyerek volt, próbálta ugyan megvédeni, és biztosan most is szívesen hagyna még pár hónap, esetleg egy év haladékot is neki. Abban azonban a szajha sem kételkedett: egy egyedülálló nőnek ebben az új, ritkán lakott országban nem sok tisztes lehetősége van rá, hogy fenntartsa magát. Kitten számára szóba sem jöhetett más szakma, mint hogy örömlány legyen.

– Hozd ki ebből a legjobbat! – bátorította Priscilla a lányt, amikor az újból tiltakozott ellene, hogy az anyja sorsát válassza. – Egyébként sem tart majd örökké. Hiszen csodálatosan szép vagy, bizonyára nemsokára akad valaki, aki majd feleségül vesz. Csak ne nyúlj az italhoz, és ügyelj rá, hogy ne szeress bele az első férfiba, aki kedvesen néz rád. Keress magadnak egy komoly férfit, aki pénzt spórol, hogy egyszer majd vigye is valamire… A Port Victoria mögötti síkságon földet szerezhet magának, belőled pedig egy kis szerencsével parasztasszony is válhat még.

Priscillát vonzotta a vidéki élet, Kitten azonban nehezen tudta elképzelni. Még soha nem látott parasztbirtokot – az ő világa a bálnavadásztelep környékére korlátozódott, nem is ismert volna más hajlékot a söntésen kívül, ha nem lett volna Hempleman asszony.

Az asszonyra gondolva máris jobban érezte magát. Talán mégis akad kiút a szorult helyzetéből. George Hempleman a bálnavadásztelep alapítója és tulajdonosa. Ő biztosan tehet érte valamit, ha a felesége megkéri rá. El kell mesélnie az asszonynak, milyen veszély fenyegeti. Felsóhajtott. Irtózott tőle, hogy ezekkel a dolgokkal terhelje Linda Hempelmannt, de más megoldás nem jutott eszébe. Legjobb lesz, ha azonnal megteszi… mindent meg kell próbálnia, hogy kijusson a kocsmából. Nemsokára megérkeznek az első vendégek…

Maga mögött hagyta a tengerpartot, és elérte a gyér erdő félhomályát. A tengerpart közelében nikaupálmák álltak, széltől tépett bükkfák, oleandercserjék és más fák meg bokrok, amelyeket nem ismert. Tetszett neki az erdő. A levegő frissebb volt, a talaj pedig még nedves az utolsó esőtől, a növények illata elnyomta a tengerparti tetemek bűzét. Megvigasztalódott, a fák voltak az egyedüli barátai…

Azután felhagyott az értelmetlen töprengéssel, és követte az ösvényt, amely a Hempleman-házhoz vezetett. Az út emelkedett kicsit, George Hempleman az erdő fölé építette a házát, amely keskeny övként vette körül az öblöt és a tengerpartot, azután egy magas fűvel benőtt fennsíkon folytatódott. A faház a füves rét közepére épült, gyönyörű kilátás nyílt a fákra és a tengerpartra, de nem lehetett érezni a bálnavadászattal együtt járó lármát és bűzt. Hempleman ügyelt rá, hogy a kifogott bálnákat a háza látókörén kívül vonják partra a kibelezéshez, és a söntés meg a munkások kunyhói ne zavarják a kilátást, amely felesége elé tárult, ha az asszony összeszedte az erejét és kiült a teraszra.

Az utóbbi időben sajnos egyre ritkábban. Hempelmann asszony beteg volt – szívelégtelenségben szenvedett. Egyre gyakrabban kínozták rohamok, amelyek után napokig ágyhoz volt kötve. A férje állandóan arra figyelmeztette az embereket, hogy a feleségének semmilyen körülmények között sem szabad felizgatnia magát, vagy tudomást szereznie a bálnavadásztelepen történő esetleges verekedésekről. A férfi Kitten gyakori látogatásait is gyanakodva figyelte, Hempelmann asszony azonban megnyugtatta, hogy nagyon örül a lánynak.

George és Linda Hempleman két évvel azelőtt telepedett le a Piraki-öbölben, a Banks-félszigeten, mielőtt Barker idejött volna a szajháival. Akkoriban Hempelmann asszony még sokkal jobban érezte magát. Természetesen ő is hallott az asszonyokról a tengerparton, le is ment, hogy megnézze őket – talán abban reménykedett, társaságot talál magának. Első látásra nyilvánvalóvá vált azonban, hogy Priscilla, Noni vagy éppen Suzanne nem az ő köreibe tartoznak. Ha csak elképzelte, hogy a legtöbbször koszos ruhát viselő szajhák leülnek az ő tiszta heverőire és székeire… Vagy hogy ordenáré beszédük megzavarja a ház nyugalmát, és elnyomja a szelíd, barátságos szavakat, amelyeket Kittennel vált…

Kitten elmosolyodott, mikor eszébe jutott Linda Hempelmann kellemes, halk hangja. Az asszony legtöbbször egy számára akkoriban még ismeretlen nyelven beszélt hozzá. Azonnal megkedvelték egymást az előkelő ház magányos asszonyával, és hamar megértették egymást. Kitten hitetlenkedve bámulta a cukrot, amelyet Hempelmann asszony ajándékozott neki, mikor első alkalommal találkoztak a tengerparton. Előtte soha senki nem adott neki édességet. Az első német szó, amelyet megtanult, a keksz volt.

– Ha ilyesmit kapsz, azt kell mondani, hogy köszönöm! – figyelmeztette Hempelmann asszony a lányt, amikor az két kézzel a szájába tömte a nyalánkságot.

Kitten figyelmesen nézett rá, és megismételte a szót. Linda Hempelmann házában mindenki udvariasan viselkedett. A lánynak sokat kellett tanulnia, de könnyen magába szívta az udvariassági fordulatokat, és a számára új nyelvet. A kedves asszony délután és esténként menedéket nyújtott neki a házában, amikor kinyitott a kocsma, és a szajhák fogadták a vendégeiket, ő pedig gyorsan megtanult németül. Suzanne általában az utolsó vendége karjaiban aludta ki a kábulatot, így a lányának nem maradt hely a szálláson, és legtöbbször Hempelmannék istállójában aludt.

George Hempleman mit sem sejtett erről – Kitten kisurrant az istállókhoz, amikor hallotta, hogy a férfi hazaérkezik, és amikor az újra elment otthonról, ő már régen felkelt, és lent járt a tengerparton. Linda Hempelmann azonban mindenről tudott. Minden reggel tejet, kenyeret és mézet tett az istállóajtó elé, amikor még jobban érezte magát. Hetekkel ezelőttig… Most már Kitten visz ételt barátnője ágyához, aki eddig gondoskodott róla.

A lányt aznap is rossz érzés fogta el, amikor kinyitotta az ajtót, és üresen találta a szobákat meg a konyhát. Érződött a háziasszony hiánya, bár Mr. Hempleman láthatóan igyekezett tisztán tartani a lakást, nehogy a felesége felizgassa magát. Most azonban mindenhol rendetlenség uralkodott. A reggelizőkészlet nem volt elmosva, a szófa párnái összevissza hevertek, és senki sem takarított ki.

Kitten Hempelmann asszony után kiáltott, hogy jelezze, megérkezett, majd a hálószoba felé indult, amelyet George Hempleman nemrég rendezett be a felesége számára a földszinten. Eredetileg a házaspár hálószobája az emeleten kapott helyet, Linda azonban már túl gyenge volt ahhoz, hogy felmenjen a lépcsőn. Kitten átment a lakáson, és itt-ott elrendezett néhány tárgyat, a helyére tolta a bútorokat, közben eszébe jutott valami. Ha már hivatalosan is nagykorúvá válik, akkor Hempelmann asszony alkalmazhatná szobalányként! Itt lakhatna a házban, gondozná őt, és rendben tartaná a háztartást. Vagy talán inkább nem is lakna itt…

Bármennyire is álmodozott róla, hogy egy szobában, rendes ágyban aludjon, azért vigyáznia kellett. Hempelmann asszony beteg, és Mr. Hempleman is csak férfi! Gyakran hallotta Barkert morogni, hogy a főnöknek nem elég jók az ő szajhái. A bálnavadászok azt beszélték, hogy a férfi egy Port Victoria-i bordélyba szokott ellátogatni.

– Kiscicám? – Mrs. Hempelmann kinyitotta a szemét, amikor Kitten belépett a szobába. A helyiség szűk volt, az asszony korábban itt foglalkozott a kézimunkával. Kitten gyakran talált rá kötés közben a nagy ablak előtt, ahonnan kilátás nyílt az öbölre. – De jó, hogy látlak! És ezek a szép virágok! Tűzvirágok…

Kitten viszonozta az ágyban fekvő sovány, sápadt asszony mosolyát. Tudta, hogy az asszony örül majd a ratavirágokból készített csokornak, amelyeket a ház előtt szedett. A rata bőven termett a környéken, bokrokban, és a rimu- meg egyéb fák koronáján is élősködött. Mrs. Hempelmann nagyon kedvelte, és ezt a költői nevet adta neki.

– Már csak vázába kell tennem őket – felelte Kitten serényen, azután nekilátott, hogy kicserélje az elhervadt sárga kowhaivirágokat, amelyeket előző nap hozott, a pirosan pompázó virágokra.

Próbált fesztelenül viselkedni, pedig megijedt, amikor meglátta Hempelmann asszonyt. Napról napra gyengébbnek látszott – és idősebbnek! Pedig nem lehetett több harmincévesnél, de még a kiélt, iszákos Suzanne is fiatalabbnak és egészségesebbnek tűnt nála. Az asszony egykor ragyogó, sötétszőke haja megfakult, és őszülni kezdett. Szeme mélyen ült sápadt, csontos arcán, és sötét karikák vették körül.

– Jól van, Hempelmann asszony? – kérdezte Kitten, mintha komolyan gondolná a kérdést. Pedig könnyen észre lehetett venni, hogy barátnője egyáltalán nem érzi jól magát. – Főzzek egy teát? Vagy hozzak valami mást?

Az asszony megpróbált felülni. Kitten az éjjeliszekrényre állította a vázát, és segített neki. Mrs. Hempelmann mintha erőre kapott volna, ujjaival végigszántott a haján, éjszakára nem tűzte fel.

– Megfésülnéd a hajamat, gyermekem? – kérdezte gyenge, de még mindig dallamos hangján. – És egy teát… az mennyei lenne. De az ráér. Maradj még velem egy kicsit, kiscicám, majd utána hozol teát és mézes kenyeret mindkettőnknek, rendben?

Linda nem volt igazán éhes, de biztosan tudta, hogy Kitten aznap még nem sokat ehetett. Priscilla és Noni csak maguknak főztek, vagy a barátaiknak, a lánynak jó, ha ritkán jutott egy kis maradék. Suzanne egyáltalán nem főzött, és a megkeresett pénzéből is alig tartott meg valamit, amiből a lánya ételt vásárolhatott volna. Kitten arra gyanakodott, hogy a legtöbb vendége becsapja a fizetséggel, abból a kevésből pedig, ami maradt, természetesen Barker is követelte a részét. A többit whiskyre költötte.

Ő azonban türelmes volt. Kiskorától hozzászokott az éhezéshez. Nem fogja sürgetni Hempelmann asszonyt. Helyette elvette az éjjeliszekrényről a hajkefét, és fésülni kezdte az asszony gyér haját, azután pedig feltűzte az egyik csinos teknőcfésűvel, amelyet Hempelmann asszony még Sydney-ből hozott.

– Nem szeretne megmosakodni? – kérdezte, és mindjárt el is indult egy lavór vízért, a szivacsért és a törülközőért meg egy illatos szappanért.

– Szívesen, de segítened kell – válaszolta Hempelmann asszony szomorúan.

Bántotta, hogy más segítségére szorul. A lánynak azonban nem esett nehezére, hogy ápolja. Szívesen segített neki levenni a hálóingét, és belebújni egy másikba, miután ledörzsölte sovány testét. Talán ez a megfelelő alkalom, hogy előhozakodjon a kérésével?

– Azt gondolom, fel kellene fogadnia valakit, aki segít önnek egy kicsit – kezdett bele óvatosan – a… házban. És… most, hogy beteg…

Linda Hempelmann szomorúan bólintott.

– Ez valóban jó lenne, gyermekem. Viszont egy női alkalmazottra lenne szükségem, és egyszerűen nem találni cselédeket. Georg már a maorikat is meg akarta kérdezni… de nem szeretnék egy vadembert, aki nem beszél értelmes nyelvet…

Az asszony megvetően ráncolta a homlokát, és Kitten sem tudott volna elképzelni egy maori asszonyt a házban. Mindketten féltek egy kicsit a félig meztelen, kövér őslakosoktól, akik időnként kíváncsian ólálkodtak a bálnavadásztelep körül, és édesburgonyát vagy gabonát adtak el a bálnavadászoknak. A maorik bizonyára földet műveltek, és kerteket gondoztak a falvaikban. Mindig nagyon barátságosan viselkedtek, de csak pár szót beszéltek angolul, és nehezen lehetett elképzelni őket, amint bútorokat fényeznek és segítenek a hölgyeknek az öltözködésben. Kitten félt is tőlük – az asszonyok szája körül különös indák húzódtak, és a férfiak egész arcát is ezek díszítették. A maorik tetoválták a testüket, Hempelmann asszony halálra rémülne tőlük.

– Én segíthetnék önnek! – állt elő Kitten bátran az ötletével. – Tudom, mit hol találok, és azt is, ön mit hogyan szeret, és…

– Még gyerek vagy, kiscicám! – mosolyodott el Hempelmann asszony. Hangjából elnézés hallatszott – Kedves tőled, hogy segíteni szeretnél, és már így is sokat tettél értem. De még túl fiatal vagy az igazi munkához!

– Ezt csak ön gondolja így! – fakadt ki kétségbeesetten a lány. – Mr. Barker máshogy látja a dolgot. Persze neki más elképzelései vannak az igazi munkáról!

Rémülten elhallgatott. Nem akart ennyire világosan fogalmazni. Elszörnyedve vette észre, hogy Linda Hempelmann megriadt. Sápadt arcát kóros pír öntötte el… Most bizonyára felizgatta, talán még rohamot is kap. Kitten kétségbeesetten kereste a repülősót. Ez olykor segített…

Hempelmann asszony azonban hamar összeszedte magát. Leintette a lányt, amikor az arca elé tartotta a kis üveget.

– Ez azt jelenti, gyermekem, hogy az a fickó… azt akarja, hogy te is… áruba bocsásd magadat?

Kitten szomorúan bólintott.

– Egyéb munka nem nagyon akad itt – felelte. – Legalábbis egy lánynak. Férfiként bálnákra vagy fókákra vadászhatnék, vagy bármi egyébre. De lányként csak azt tehetem, amit anyám is tesz. – Bátran akart viselkedni, de most alig bírta elnyomni a zokogását. – Ha ön nem alkalmaz. – Azzal szinte reménytelenül nézett a beteg asszonyra. – Igyekezni fogok. Sokat dolgoznék, tényleg a segítségére lehetnék, én…

Linda Hempelmann gyengén felemelte a kezét.

– De én már nem leszek itt sokáig, gyermekem – felelte gyengéden.

Kitten a homlokát ráncolta.

– Elutazik? – kérdezte zavartan. – Mr. Hempleman feladja a telepet?

Ezt aligha hitte volna. George Hempleman üzlete végül is jól ment. Pár havonta az üzlettársa, Clayton kapitány megrakott hajóval hagyta el a telepet, Angliában pedig jól megfizették a csukamájolajat és a bálnák feldolgozásából származó többi terméket. Azonkívül a férfiak is bizonyára említik a söntésben, ha a telep bezárásának veszélye fenyeget.

Hempelmann asszony megrázta a fejét.

– Nem – suttogta. – A férjem itt marad. Isten segítségével egyszer talán új feleséget is talál magának…

– Másik feleséget…? Miért? – kérdezte elszörnyedve Kitten. – Csak nem akarja elhagyni…

– De – válaszolta keményen Linda Hempelmann. – Bár nem rajtam múlik. Georg… – mint mindig, most is németül ejtette ki a férje keresztnevét; nem tudott hozzászokni, hogy a férfi a teljes nevét angolosította – jó férjem volt, én pedig szerető felesége. De… istenem, gyermekem, hát ki kell mondanom? Meg fogok halni. Istenhez megyek. Már hallom a hívását, kiscicám.

Kitten hirtelen gyűlölte Istent, akiről soha nem hallott, mielőtt megismerkedett Hempelmann asszonnyal, és aki olyan fontos szerepet játszott a vallásos németek életében. Ez az Isten most el akarja venni az egyetlen védelmezőjét, akiben még reménykedett!

– Ez lehetetlen, Hempelmann asszony! – tiltakozott. – Hiszen ön még nem öreg! Persze most beteg, de majd meggyógyul. Eddig is mindig felépült a rohamok után. Ha engedi, hogy ápoljam… akkor egy pillanat alatt minden újra jóra fordul, és…

Linda Hempelmann újra megrázta a fejét.

– Már semmi sem fordul jóra, gyermekem, hidd el nekem. Az utolsó roham nagyon súlyos volt… Elfáradtam, kiscicám. Örömmel követem Isten hívását. Csak miattad sajnálom a dolgot, és persze Georg miatt. – Kitten felé nyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát.

– De… de mikor…?

Kitten újra a könnyeivel küzdött, a hangja fojtott volt. Ő is tudta, hogy erre a kérdésre nincs válasz. Hempelmann asszony nem tudhatja, hogy Isten mikor szólítja magához. Talán nem történik meg egyhamar. Talán csak hónapok… egy év múlva… – Megtakaríthatná a pénzt, amit a Hempleman-házban keres. Azután elmehetne innen, megszökhetne a bálnavadásztelepről, miután Hempelmann asszony meghalt…

– Pár nap még talán, gyermekem. – A beteg asszony válasza eloszlatta minden reményét. Az asszony hangja már most élettelenül kongott. – Legfeljebb pár hét. Meg kell értened… meg fogod érteni… nem vehetlek magam mellé a házba. Hogy nézne ez ki? Mit gondolnának a férjemről, aki egy fiatal lányt fogad a házába, pár nappal a felesége… Sajnálom, gyermekem…

Kitten az ajkába harapott. Nem érdekelte George Hempleman jó híre. Még ha sikerülne is megváltoztatnia Hempelmann asszony döntését – igazából mit sem érne pár napra vagy hétre megszökni a kocsmából. Barker a halála után azonnal újra megkeresné.

– Főzöl nekünk egy teát, kedves kiscicám? – suttogta a beteg. – Talán… talán majd újra beszélek rólad Georggal. Hátha akad valami más lehetőség… egy Port Victoria-i család esetleg, akik szobalányt keresnek…

A beteg asszony vigasztalni próbálta a lányt, ő azonban nem táplált illúziókat. Port Victoria hasonlóan rideg hely, mint a Piraki-öböl, ugyanúgy bálnavadászok és kalandorok laknak ott. Bár úgy hallotta, hogy telepesek érkeztek a Canterbury-síkság területére, biztos asszonyok és gyermekek is élnek köztük. Talán nekik szükségük lehet szobalányra? Amikor még saját házuk sincs? Vajon egy feleség a házába fogadna egy olyan lányt, mint ő? Egy szajha fattyát, akinek még saját neve sincs… bár az emberek szépnek tartják? Még Priscilla hangjából is féltékenység érződött, amikor Barkerrel beszélt róla, Hempelmann asszony pedig attól tart, hogy a halála után elcsábítaná a férjét.

Nem, feladta a reményt, és miközben teát forralt és kenyeret szelt, már el is ment az étvágya. Nincs tisztességes megoldás. Ha nem jut eszébe más lehetőség, akkor engedelmeskednie kell Barker akaratának.

elol Harmadik fejezet hatul

Eltartott egy jó hétig, amíg újra feltűnt egy bálna a Piraki-öbölben – Kitten számára ez jelentette a végső haladékot. A férfiak a hajóépítéssel nem kerestek annyit, hogy megengedhették volna maguknak a luxuskiadást a szajhákra, még Priscillának, Noninak és Suzanne-nak sem volt sok dolga. Azon a héten legalább Noninak akadt munkája. A misszionárius egyelőre nem szándékozott továbbutazni a vadakhoz. Ehelyett sok időt töltött Linda Hempelmann társaságában, akivel az asszony férjének kérésére együtt imádkozott, és próbált lelket önteni a haldoklóba. Azután minden este feltűnt a söntésben, és felkereste a szajhákat, általában Nonit választotta. Láthatóan azonban még mindig a kislányról álmodozott, szinte felfalta a pillantásaival, amikor az egyik látogatáson nézte, ahogy segít Linda Hempelmann-nak.

Kitten legszívesebben elbújt volna, de nem hagyhatta egyedül beteg barátnőjét a tiszteletessel. Az asszonynak időközben egyre többet kellett segíteni a legkisebb feladatokban is – a tiszteletestől pedig nem várhatták el, hogy felsegítse, vagy odatartsa a poharat a szájához, hogy ihasson. Azonkívül a tiszteletes, anglikán lelkész lévén, egy szót sem beszélt németül, Hempelmann asszony pedig csak keveset tudott angolul. Az asszony örült, amikor Kitten is részt vett a beszélgetéseken, és fordított neki – a lelkész pedig egészen fellelkesült ilyenkor. Mindig arra kérte a lányt, hogy üljön mellé a beteg ágyánál. Tanította, olykor át is karolta, mintha csak atyai meghatódást és büszkeséget érezne, amikor az gyorsan megtalált egy angol nyelven elhangzott idézetet a német Bibliában, és felolvasta. Pedig nem olvasott túl jól, Hempelmann asszony csak akkor kezdte olvasni tanítani, amikor rosszabbra fordult a betegsége.

– Ő is részt akar venni az árverésen – mondta Kitten csüggedten Noninak, aki Barker utasítására átalakította a lány anyjának egyik ruháját.

A kocsmáros még flitteranyagot is vásárolt a ruha díszítéséhez. Reggel érkezett Tom Carpenter, egy utazó kereskedő, aki a távol fekvő farmokon élő fehérekkel és a különböző maori törzsekkel is üzletelt. Az őslakosok kedvelték a színes kacatokat, a telepesek pedig az alapvető élelmiszerkészleteiket egészítették ki, a lisztet és a hüvelyeseket. Carpenter természetesen whiskyt is árult – olcsóbban, mint Barker, aki általában maga szerezte be az utánpótlást. Clayton kapitány szállította neki a hordókat Írországból.

Noni felsóhajtott.

– Biztos van elég pénze is: a közösség gyűjtést rendezett a misszió érdekében. Ha tudnák, mire költi a pénzüket!

– De én nem akarom ezt az embert! – tiltakozott Kitten.

Noni odatolta a lányt a tükör elé, amelyet a szajhák közösen használtak. Az dacosan elfordította a fejét. Nem akarta látni magát az új ruhájában. Elég volt egy pillantás, hogy rádöbbenjen, törékeny teste a szűk vörös ruhában megbolondítja majd a férfiakat. Ha Barker még arra is kényszeríti majd, hogy kibontsa a haját, amit általában copfba fonva hord, és a vállára omlanak aranyszőke hajfürtjei…

– Jobb, ha hozzászoksz – felelte közömbösen Noni, és a kivágás alatt redőkbe rakta az anyagot. Már a keblei is nőni kezdtek. – Nem mi választjuk a férfiakat. A tiszteletes legalább nem bűzlik a halzsírtól… Nem is erőszakos, és hamar végez, lehetne tehát rosszabb is a helyzet. Nem jó, ha az első férfi fiatal és tüzes, mert még a fejedet is elcsavarhatja! A végén még beleéled magad, és nem tudod, mi vár rád.

Kitten nem válaszolt. Nem akart fiatal és tüzes férfit, egyáltalán semmilyen férfit sem akart! Legalábbis olyat nem, aki fizet a testéért! Egyre nagyobb kétségbe esve kereste a kiutat – Barker a következő bálnafogás utánra hirdette meg az árverést, és azóta a telepen élő férfiak élveteg pillantásai kísérték. Már alig mert az emberek közé menni.

Egy napos reggelen, amikor Kitten Hempelmannék háza előtt állt, miután az éjszakát a levegő után kapkodó háziasszony mellett töltötte, felhangzott a kiáltás, amitől régóta rettegett.

– Bálna az öbölben! Mindenki a csónakokba!

A házból nem láthatta az előkészületeket az öbölben, de hallotta a férfiak kiáltozását, és érezte a feszültséget a levegőben. A bálnavadászok csónakokat eresztettek a vízre, amelyekben tizenkét evezős és egy szigonyos ült. Elég nagy csónakok voltak, azonban összehasonlítva a hatalmas hajókkal, amelyek a tengeren csatáztak, mégis törékenynek és sebezhetőnek hatottak. A bálna a farokúszója egyetlen csapásával fel tudott egy ilyen csónakot borítani, mégsem tette. Ezek a békés állatok még akkor is inkább menekültek, amikor az emberek rájuk lőttek, ahelyett hogy védekeztek volna. Lőtávolba engedték a csónakokat – pedig jobban tették volna, ha távolabb úsznak vagy lemerülnek, amint megpillantják az embereket.

A bálnák csak akkor kezdtek kétségbeesetten küzdeni a zsinórok ellen, amelyekkel a partra akarták vonni őket, amikor a nehéz szigonyok kampója már mélyen a húsukba hasított, ekkorra azonban már elkéstek. A fájdalom és a vérveszteség kiszívta a tengeri óriások erejét, és feladták a küzdelmet – bár sokszor csak órák elteltével. Végül az emberek is halálosan elfáradtak a csónakokban. Pedig az igazi munka csak akkor kezdődött, amikor a bálna már a parton feküdt. Húsdarabokat vágtak ki a testéből – gyakran még élt –, amelyeket kifőztek, hogy halzsírt nyerjenek belőle… Kitten megborzongott. Az üstökből terjengő bűz még napokig érződött az öbölben.

A férfiak aznap este túl fáradtak voltak, hogy árverést tartsanak érte. Barker így huszonnégy órával elhalasztotta a nagy napot. Kitten még mindig nem tudta, hogyan menekülhet meg – csak Hempelmann asszony ápolásában bízhatott. Barker biztos nem fogja elrángatni a beteg ágyától…

– Kiscicám!

Az asszony gyenge hangja visszahívta az ablaktól. Ébren volt – Kitten ezt jó jelnek vette. Mosolyt erőltetett az arcára, amikor hátrafordult.

– A… tiszteletes nemsokára megérkezik. Rendbe tudnál… szedni egy kicsit?

Sokat ígérő szavak a szörnyű éjszaka után. Kitten már nem is bízott benne, hogy az asszonyban még ekkora az életerő. Miközben a vízzel és a hajkefével foglalatoskodott, megjelent Mr. Hempleman.

– Linda, kedvesem! Hogy érzed magad?

Futó csókot nyomott felesége sápadt arcára, de gyorsan visszahőkölt, pedig Hempelmann asszony bőre jó illatot árasztott a rózsaszappantól, amellyel Kitten az imént ledörzsölte.

Linda mégis a férjére mosolygott.

– Jól… – lehelte. A hangos beszédhez már napok óta nem volt ereje. – Én… kérlek… Kérlek, ülj le ide mellém egy kicsit, én… – A férje felé nyújtotta a kezét, de már ettől a kis megerőltetéstől köhögnie kellett. – Valamit el kell mondanom, én…

George Hempleman azonban elutasította.

– Kedvesem, ezt most nem lehet, feltűnt egy bálna. Le kell mennem, és a csónakba kell ültetnem az embereket, gondoskodnom kell róla, hogy a bálna ne mészárolja le őket… – Általában egy nagyobb csónakból figyelte és irányította a munkát, az embereket pedig szócsővön keresztül látta el parancsokkal. – Nézd csak, már jön is a tiszteletes…

A lelkész éppen akkor jelent meg a szoba előtti folyóson, George Hempleman nem zárta be az ajtót.

– Este látjuk egymást… – Hempleman alig várta, hogy végre távozzon.

– Ha Isten is úgy akarja… – lehelte a felesége.

Nagyon sápadt volt, Kitten úgy érezte, mintha a múlt éjjel még jobban összetöpörödött volna. Időközben már ő is belátta, hogy közeleg a halála.

– Tiszteletes, nem tudom elégszer megköszönni, amit a feleségemért tesz – mondta még röviden Hempleman, és elismerően a lelkész vállára csapott.

George Hempleman gyorsan útnak indult, mielőtt még a tiszteletes rátérhetett volna az adományokra. Újra és újra megpróbálta rábeszélni Lindát egy nagylelkű adományra a misszió részére, de az nem is válaszolt. Kitten úgy gondolta, az asszonynak egyszerűen nincs pénze, amit a misszióra hagyhatna. Végül is egyedül a férje keresett pénzt. De még ha Hempleman nagylelkű is: ugyan mire költhetné itt Linda a pénzét?

Kitten elrámolta a mosószereket, azután kelletlenül engedelmeskedett a tiszteletes hívásának, és melléült, hogy vele és Hempelmann asszonnyal imádkozzon, azután olvassanak a Bibliából és hallgassák a haldokló asszonyt, aki egyre csak gyónni szeretett volna. Kitten meghallgatta az asszony bocsánatos bűneit. Mindig úgy nézett rá, mint egy szentre, de úgy látszik, Isten már azt is rossz néven veszi, ha valakinek gőgös gondolatai támadnak. Mindenesetre Hempelmann asszonynak ilyen csekélységeken kívül nem kellett egyebet megbánnia – a tiszteletes mindennap nyugodtan feloldozhatta.

Délben a beteg elaludt, Kitten pedig kiszökött a nyomasztó hangulatú házból, és főleg a tiszteletes elől, a tengerpart fölötti árnyas erdőbe. A férfiak a vízen még mindig a bálnával küzdöttek, de már egészen közel értek a parthoz, már csak egy-két óra, amíg partra vonják. Remélte, hogy Mr. Hempleman szakít még időt a felesége meglátogatására, mielőtt felügyeli a bálna kizsigerelését. Linda Hempelmann állapota aznap nagyon nyugtalanította: egyrészt éberebb volt, mint az előző napokon, másrészt viszont aggasztóan gyengének tűnt. A tiszteletes, aki újra és újra kitapintotta az asszony pulzusát, aggodalmasan a fejét csóválta. Ha Linda Hempelmann még mondani akar valamit a férjének, akkor jobb, ha minél gyorsabban megteszi.

Kitten újra szedett egy nagy csokorral a ragyogó vörös ratavirágokból, eleget, hogy feldíszítse az egész betegszobát. Éppen elkészült, amikor Linda Hempelmann felébredt. Fáradt szemmel nézett rá.

– A férjem… – suttogta – és… és a tiszteletes… Én… itt az idő, kicsim, én… már hallom az angyalokat… Hallod… te is hallod őket?

Kitten egyedül diadalordítást hallott a távolból. A férfiaknak sikerült partra vonni a zsákmányt.

– Te pedig, kiscicám… én… gondolkodtam rólad, rólad, és úgy döntöttem, adok…

Az asszony levegőért kapkodott, majd folytatni akarta, de mielőtt még összeszedte volna az erejét, a tiszteletes lépett be a szobába. Rövid időre mehetett csak el, hogy egyen valamit, vagy hogy a halál lehelete elől – ahogyan Noni szerint a férfi a betegszoba hangulatát érzékeltette – a szajha karjaiba meneküljön. Ez gyakran előfordult délidőben is. Kitten már a gondolatától undorodott, ha elképzelte, hogy a férfi vékony ujjaival Noni keblét markolássza, majd megfogja a haldokló asszony kezét. Nem beszélve a többiről, amit Nonival művelt.

A tiszteletes röviden rápillantott az ágyban fekvő nőre, azután rémülten Kittenre nézett.

– Gyermekem, eljött az idő! Szaladj le gyorsan, és keresd meg a férjét, időközben már a parton kell lennie. Addig én imádkozom vele. Ha Isten is úgy akarja, még elbúcsúzhatnak egymástól…

– De… kiscicám…

Linda Hempelmann visszahívta, mintha még mondani akart volna neki valamit. Kitten azonban nem mert ellenkezni. Kiment a házból, és lerohant a partra. A bálna rángatózó teteme a kocsma és a tenger között feküdt, izgatott férfiak vették körül, késsel és kampóval a kezükben. A homok már vöröslött a vértől, és meggyújtották az első tüzeket… A lány nem is mert az állatra nézni. Egyszer régen belenézett az egyik haldokló bálna szemébe, soha nem felejti el a látványt. Szerencsére megtalálta George Hemplemant. Nem kellett sokat magyarázkodnia. A férfi azonnal felé indult, amikor megpillantotta.

– Kislány… – Soha nem nevezte a nevén, Kitten néha elgondolkodott rajta, vajon tudja-e egyáltalán, hogy hívják. – Talán történt valami a…

A lány bólintott.

– A felesége hívatja – felelte. Alig tudta tartani a lépést, amikor a ház felé siettek.

Mindketten kifulladva érkeztek a betegszobába. Kihallatszott az imádkozó tiszteletes magas fejhangja. Hempelmann asszony tehát még él.

Kitten már csak egyszer látta egy pillanatra. Most, hogy eljött a halál órája, George Hempleman egyedül akart maradni a feleségével.

– Várjon kint, tiszteletes! – utasította a tiszteletest, miközben a felesége ágya mellé kuporodott. – Neked pedig, leányom… nagyon köszönöm… az utolsó napokban nagyon sokat segítettél a feleségemnek, ezért majd kapsz egy kis kárpótlást…

– Kiscicám… – suttogta Linda Hempelmann, de a férje nem hallgatott rá, és nem is szándékozott többé beengedni a lányt az asszonyhoz.

– Most menj, kérlek. A tengerparton biztosan hasznodat veszik… vagy máshol… Úgy emlékszem, Barker már kérdezősködött felőled. Szóval, kérlek… – Azzal egy kézmozdulattal elküldte.

– Utána újra eljövök, Hempelmann asszony! – kiáltotta Kitten a beteg felé.

Nem úgy látta, mintha Linda Hempelmann a következő percekben meg akarna halni. A tiszteletes talán eltúlozta a dolgot, és az asszony este majd újra hívatja. Ezzel vigasztalta magát, amikor kiment a házból. A fejében még visszhangzott barátnője utolsó gyenge szava: kiscicám…

Semmi kedve sem volt lemenni a partra. Inkább elbújt az erdőben, és szemmel tartotta a házat. Talán Linda megérzi a jelenlétét… Megvigasztalta a gondolat, hogy a közelében marad. Egyszer csak eszébe jutott, hogy a haldokló talán örülne neki, ha imádkozna érte. Kötelességtudóan meg is próbálta, de nem érezte, hogy bárki meghallgatná. Még a fák is hallgattak, pedig bennük gyakran érzett valami földöntúli jelenlétet. Még a szél sem zörgette az ágaikat.

A házban órákig csend honolt. Csak sokkal később, amikor már kezdett beesteledni, és a bükkfák közül kísérteties hangok hallatszottak, figyelt fel Kitten a zihálásra és a dühös hangra, amely érte kiáltott. Egy nő hangja! Először a józan ész ellenére Hempelmann asszonyra gondolt, de azután felismerte Noni hangját. A kövérkés szajha kifulladva vonszolta fel magát az úton.

– Kitten! – szuszogott félig dühösen, félig megkönnyebbülve. – Hát itt vagy! Gyere már, különben Barker mindkettőnkre megharagszik. Már egy órája elküldte érted Suzanne-t. Ő persze elfelejtette a dolgot, ha egyáltalán felfogta, mit kell tennie. Ma egész nap alig lehetett látni. Csinosan fel kell hogy öltöztesselek, azután a söntésbe kell menned. De nem voltál ott… Barker pedig…

– Át kell öltöznöm? – kérdezte Kitten. – Fel kell vennem az… új ruhát? De… csak nem akar már ma este…

Noni megrázta a fejét.

– Ugyan, a férfiak ma már teljesen kimerültek a bálnavadászattól. Barker csak fel akarja izgatni őket egy kicsit. Ha holnap feldolgozták a bálnát, megkapják a bérüket, utána pedig ünnepelni akarnak. Ha már ma láthatnak a csinos ruhádban, akkor egész éjjel rólad álmodnak majd. Gyere, Kitten, sietnünk kell. Ugye, nem akarod, hogy Barker maga jöjjön fel ide, és a hajadnál fogva rángasson magával!

El tudta volna képzelni a kövér fogadósról. Ha a vén kerítő feljön ide, azt bizonyára a házban is meghallják. Kitten felsóhajtott. Azután még egy utolsó, szeretetteljes, aggódó pillantást vetett a Hempleman-házra, mielőtt követte Nonit a partra. Gyorsan letudja a fellépését, azután pedig visszatér Linda Hempelmann mellé.

– Legalább megnézhetnéd magadat! – kiáltott rá Noni szemrehányó hangon.

Feladta Kittenre a vörös ruhát, kibontotta és kikefélte a haját, kicsit még az arcát is kisminkelte. Valóban csak finoman, nem olyan rikítóan, mint a többi szajhának. Egyébként sem nézhetett ki túl kihívón, hiszen szűz lányként bocsátják árverésre.

A lány szájára egy kis rúzs is került, a szemceruzával pedig Noni kiemelte nagy, mogyoróbarna szemét. Kitten szeme szinte természetfelettien ragyogott, mégis tükröződött benne belső küzdelme: álljon ellen, vagy törődjön bele a sorsába?

– Nagyon csinos vagy! A férfiak egész vagyont kínálnak majd érted! Gondolj csak a pénzre! – bátorította Noni. – A keresetünkből tíz százalékot megtarthatunk…

– Fordítva kellene lennie! – felelte dühösen a lány. – Nektek kellene kapnotok az oroszlánrészt, hiszen ti dolgoztok, ő csak…

– Mi, kedvesem! – mosolygott Noni. – Most már te is közénk tartozol. Hát én nem kérek több pénzt Barkertől. Mindannyian megpróbáltuk már; Suzanne kivételével persze, ő a saját világában él… Még jól emlékszem rá, mennyire fájt utána a hátsóm…

Kitten azon gondolkodott, vajon Barker Priscillát is megverte-e. Biztos nem. A nagy, erős asszony nyilván elérte, amit akart, és titokban nagyobb részt kap a bevételből. Hacsak nem részegítette meg Barker szerelmi fogadkozása…

– Na, gyere kicsim!

Noni kivonszolta a söntéstől néhány ócska függönnyel elválasztott „öltözőből". A kocsmában zajlott az élet – és pokoli bűz terjengett, pedig mindkét oldalon nyitva állt az épület. A halzsír- és vérszag azonban nemcsak a tengerparton terjengett, hanem átitatta az iszogató férfiak ruháját, haját, talán még a bőrüket is. Legtöbbjük előtt nagy söröskorsók álltak. Alig győztek eleget inni: a bálna kizsigerelése nehéz munka volt.

Kitten félt, hogy a halzsír és a sör bűzének elegyétől elhányja magát, bár semmi sem volt a gyomrában. Barker nyilván már előkészítette a közönséget: hangos üdvrivalgás fogadta, mikor a kocsma közepén egy asztalhoz és székhez vonszolta a lányt.

– Mássz fel a székre, azután pedig az asztalra, kicsim! – utasította a férfi fenyegető hangon, Kitten nem ellenkezett. Engedelmesen felmászott a „színpadra", szemét lesütve.

– Hát itt van, emberek! Suzanne cicakölyke: fiatalabb és szebb az anyjánál, és nem olyan bolond. Whiskyt sem kell fizetni neki, hiszen még gyerek… – Barker elvigyorodott. – Holnaptól ő is itt dolgozik, mint a többi asszony. Miután egyikőtök előkészítette a munkára. Emberek! Nem tudom, volt-e már dolgotok ilyennel, de most valóban egy szűz lány áll előttetek! Egyikőtök lesz az első, aki megfoghatja… és még többet is tehet vele!

Kitten nevetést hallott. Megpróbált fel sem nézni, de a szégyenlőssége csak még jobban feltüzelte a vendégeket, ugyanúgy, mint a szúrós pillantások, amelyeket rájuk vetett, amikor erőszakoskodni kezdtek. Akármit is tett, a látványa teljesen megrészegítette a férfiakat.

– Természetesen ez sokba kerül – folytatta Barker, és megnyalta az ajkait. – Úgymond nehezen tudtam megállapítani az árát. Ezért salamoni döntést hoztam: aki a legjobban akarja, annak kell a legtöbbet fizetnie! Holnap, mielőtt bezár a kocsma, licitálhattok a kislánnyal töltött első éjszakáért. Egész éjjelre szól az ajánlat, fiúk!