Sárkányok, farkasok, almák: Kalandok Óperencián innen és túl

By Norbert Winney

A sorozat első kötetében Vízfüttyő Loson három kalandját izgulhatjuk végig.

Közhírré tétetik! Aki megmenti a királylányt a sárkánytól, elnyeri a kezét és a fele királyságot! Az árva, nincstelen kamasz is nekivág, de előtte még Füzesújmajor rangidős boszorkányát is ki kell cseleznie.
Losont, a hivatásos kalandort Vholkográdba szólítja küldetése, s egy titokzatos boszorkány farkasemberré változtatja. Csak akkor törik meg az átok, ha legyőzi a farkasok úrnőjét.
Tanofil király kérésére Loson egy üvegcipellőt helyez el a Halál birodalmában. Amikor visszatér az erdőrengetegbe, nemcsak a Halál várja, hanem Hórózsa királylányt is meg kell mentenie.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: May 31, 2016
• ISBN: 9789632935607

Book preview

cover.jpg

KALANDOK ÓPERENCIÁN INNEN ÉS TÚL

NORBERT WINNEY

Sárkányok,

farkasok

& almák

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Vakulya Norbert, 2016

ISBN 978-963-293-560-7

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

TARTALOMJEGYZÉK

Sárkányfészkek

Farkasátkok

Kristálylakók

SÁRKÁNYFÉSZKEK

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, amit úgy hívtak: Füzesújmajor. Nem számított különösebben nagynak, híre azonban még az Óperencián túlra is eljutott. Széles e világon „A szabad város"-ként emlegették, mert polgárai szabadon jöhettek-mehettek, és mert szabadon gondolkodhattak.

Élt itt egyszer egy legény, akit úgy hívtak: Vízfüttyő Loson. Még csak tizenhárom nyarat látott, ám így is tisztában volt azzal, hogy meglehetősen idétlen a neve. Bátor, eszes és ügyes srácnak ismerték, aki sokkal ritkábban kényszerült lopásra, mint a többi sorstársa, akiket a lelencház kidobott magából. Ám ha mégis úgy hozta a szükség, hát ügyesebben csinálta, mint ők.

Róla szól ez a történet. Róla, sárkányokról és királylányokról.

No meg patkányokról…

1.

Loson boldogan szorította a markában azt a néhány fityinget, amit aznap inasként keresett, és a piactér felé rohant.

Bár pihenőnap volt, a vásározóknak köszönhetően Füzesújmajorban pezsgett az élet. A magas hegyre települt várost csak nehezen lehetett megközelíteni, mégsem számított ritkaságnak az árusok jelenléte. Lakói módosnak számítottak, és tisztességesen megfizették mindazt, amit ők maguk nem tudtak megtermelni a hegyoldalakon.

A piac alkudozástól és az árusok harsány kiáltozásaitól volt hangos, a tömeg ráérősen hömpölygött az árusok bódéi között. A vándorcirkusz sátra mellett tűznyelők és távoli vidékről származó, ketrecbe zárt fenevadak szórakoztatták a bámészkodókat.

Loson, mint mindig, elsőként a vadállatokat kereste meg. Csillapíthatatlan érdeklődéssel vetette magát a többi gyerek és felnőtt közé, akik hozzá hasonlóan a cirkusz állatait lesték. A nézelődők közül sokan ételdarabkákat, kavicsokat dobáltak a ketrecekbe, vagy csak élvezték, hogy a rácsok túloldaláról félelem nélkül ijesztgethetik a vadakat. Loson sosem értette, mi a jó ebben.

Szokásához híven alaposan megnézte magának az összes állatot, de csak a nagyragadozók nyűgözték le igazán. Csodálattal szemlélte a medvék hatalmas termetét, a tigrisek eleganciáját, az oroszlánok erőt sugárzó nyugodtságát. Szeme itta a látványt. Elképzelte, milyen hely lehet, ahol ezek a nemes vadak szabadon róják és uralják a vidéket… De szép is lenne kimozdulni ebből a kopár sziklákkal övezett városból, bejárni a világot, és minden csodát megnézni!

A fiú elhatározta, hogy egyszer, ha törik, ha szakad, valóra váltja az álmát.

Addig is, ideje volt továbbállni.

Egy magányos ketrec mellett vezetett az útja, melyre láthatóan senki sem volt kíváncsi – pedig a látvány nem is lehetett volna meghökkentőbb. Az ezüstösen fénylő rácsok mögött morcos férfi ücsörgött szakadozott ruhában. Amikor a ketreclakó látta, hogy a durva lenvászon inget, egyszerű posztómellényt, koszos nadrágot és elnyűtt bocskort viselő gyerek csodálkozva bámulja, haragosan rámordult.

– Te se fogsz kiengedni innen, mi?

– Hát… nekem nincs kulcsom…

– Szerezd meg!

– Nem is ismerem magát! Miért kéne kiengednem? Egyáltalán, hogyan került a ketrecbe?

– Ne kérdezősködj, csak szabadíts ki!

Loson elengedte a füle mellett a kérést, és a férfi szokatlan arcvonásait vizsgálgatta.

– Miért van magának ilyen nagy orra?

– Ha mindenbe beleütöd, amihez nincs közöd, a tied is ekkora lesz! – mordult rá a férfi. – Engedj ki!

– De olyan fura nagy a szája is. Meg a keze…

– Hogy nagyobb maflást adhassak!

– Akkor meg minek ereszteném szabadon? Kell is nekem a maga taslija!

– Úgy értem, abban az esetben, ha nem engedsz ki!

– De akkor meg hogy ad pofont?

A férfi ingerülten vicsorgott, és két kezével megmarkolta a rácsot.

– Ne játssz velem, kölyök! Szabadíts már ki…

– Előbb mondja meg, hogyan került oda!

A férfinak láthatóan nem akaródzott beszélni a dologról.

– Ha elárulom, kieresztesz?

– Ha nem árulja el, meg sem próbálom megszerezni a kulcsot.

– Na, jó, te vakarcs – sóhajtotta a férfi. – Kalitkakészítő vagyok, és el akartam adni ezt a ketrecet a cirkuszosoknak. Balszerencsémre pont a bohóccal kezdtem alkudozni, aki azt mondta, nem hiszi, hogy elfér ebben a ketrecben egy ember. Azt mondta, ha bebizonyítom, megveszi tőlem.

– Erre maga bemászott?

– Amilyen félnótás vagyok... Több se kellett neki, rögtön bezárt egy lakattal, kiröhögött, aztán elment. – A férfi egyre türelmetlenebb lett. – Most már kiengedsz?!

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, hangokat hallott. Loson hátrafordult, és a cinkosan vigyorgó, pepita ruhájú bohócot pillantotta meg, aki egy táblát tartott a kezében. Kisebb gyerekhad érkezett a nyomában.

– Bohóc bácsi! – szólította meg Loson. – Tényleg igaz, hogy maga zárta be ezt a férfit?

– Igaz, biz’ a’! – húzta ki magas, cérnavékony testét a krumpliorrú, és a mozdulattól megcsörrentek a sapkáját díszítő harangocskák. A férfi ráncosra vigyorogta a festéket az arcán, majd a

ketrechez lépett, és a tetejére helyezte a táblát. Loson megrökönyödve olvasta a feliratot.

– Farkasember?

– Az ám!

– Dehogy vagyok én ordas! – dühöngött a ketreclakó. – Egyszerű kalitkás vagyok!

– De hát olyan, mint bárki más – mérte végig alaposan Loson.

– Most persze, hogy olyan, te csacsi! A vérfarkasok éjjel váltanak alakot! Gyere el este, majd meglátod… ez lesz az egyik fő műsorszám! – A krumpliorrú elfordult Losontól, és így kiáltott: – Mélyen tisztelt nagyérdemű! Egy élő vérfarkas! Ma éjszaka! Csak tíz peták! Gyerekeknek, katonáknak, öregeknek fél áron!

A kikiáltás megtette a hatását. Kisebb tömeg gyűlt köréjük, hogy megbámulja a ketrecben gubbasztó férfit, s több kisgyerek is csúfondáros vonyításokkal hergelte. A fogoly mérgesen nézett rájuk, aztán Losonra és a pepitába öltözött férfira. Villámló tekintete nem sok jót ígért.

A legény elgondolkodón nézett vele farkasszemet.

– Bohóc bácsi! Az ordasok nem teliholdkor változnak át? Már ha léteznek egyáltalán…

– Látod, nem is vagy te olyan tudatlan!

– Csakhogy ma nem lesz telihold.

– És?

– Akkor hogyan fog átváltozni?

A bohóc habozott egy pillanatig, majd elvigyorodott és megvonta a vállát.

– Majd este kiderül! Ha veszel jegyet, megtudod!

Azzal a többi bámészkodó felé fordult, Loson pedig újra végignézett a rabon. Szerette volna elhinni, hogy tényleg farkasembert lát. Komolyan furdalta a kíváncsiság, hogy este valóban átváltozik-e…

Abban viszont biztos volt, hogy most nem fog. És mivel pillanatnyilag nem különbözött más férfiaktól, azokból pedig már látott eleget, úgy döntött, továbbáll. A fickó elégedetlenkedésével mit sem törődve a piacozók bódéi felé vette az irányt.

Igazából ugyanis nem az állatok miatt jött a vásárba. Ajándékot szeretett volna venni, méghozzá valami csodaszép csecsebecsét, noha tudta, hogy a markában lapuló pénzérmékért legfeljebb valami apróságot fog kapni. Bízott benne, hogy talál olyasmit, amiről mindig ő jut majd Csilláncs eszébe.

Csilláncs…

Szentül meg volt győződve, hogy nincs nála szebb az egész városban, sőt, talán a környékbeli királyságokban se. Ó, ahogy az a szempár ragyogott… ahogy az a hamvas orca elpirult… ahogy azok az ajkak mosolyra húzódtak… Furcsa melegség öntötte el Loson lelkét, valahányszor rá gondolt. Bárcsak Csilláncs is így érezne iránta…

Bárcsak el merné árulni neki, mi lakozik a szívében…

Loson a lelke mélyén hitte, végre eljött az ő ideje! Tavaszodott, s ilyenkor még a várost övező sziklákon is vadvirágok nyíltak. Feléledt a természet, és vidám madárdal szólt napestig. Mikor, ha nem most?

Fellelkesülve bámészkodott a kézművesek pultjainál, aprólékosan megvizsgálva mindent, s nagyokat sóhajtozott, amikor az árak után érdeklődve újra és újra ráébredt, hogy szinte semmire sem elég a pénzecskéje. Ha félre tudna tenni… de épp csak annyit keresett, hogy ennivalóra jusson, vagy nagy néha mások által levetett ruhákat vásárolhasson.

Szorgalmasan koptatta a vásártér világos köveit, megbámulva, megfogdosva, megszaglászva a szebbnél szebb, drágábbnál drágább holmikat. Már szinte feladta a reményt, hogy megfelelő ajándékot talál, amikor a sors egy csontfaragóhoz vezette.

A festett, megmunkált csontok nem voltak olyan látványosak, mint a lágy esésű kelmék vagy a szép ruhák, de aprólékos kidolgozásukban, a faragott csontocskák egyediségén látszott, hogy készítőjük a szívét-lelkét beletette, míg velük bíbelődött.

– Maga faragta ezeket? – kérdezte Loson az őszes apót, aki csendesen húzódott meg a vevőkkel foglalkozó testes asszonyság mellett.

– Tetszenek? – kérdezett vissza az öregember szelíd mosollyal.

– Nagyon! – vallotta be Loson. – Mennyibe kerül az ott?

Az alkotás, amelyre rámutatott, szívet formált, a szív belsejében pedig réten kergetőző meztelen nimfák és szatírok domborodtak.

– Három bronzpeták.

– Az nagyon sok… – görbült le Loson szája.

– Bizony nem kevés munka egy ilyet kifaragni. De ne csüggedj! Biztosan találunk neked valamit. Mennyid van?

– Négy fitying.

– Négy fitying?! Annyiért még a pék se áll szóba veled!

A legény szomorúan görnyedt össze.

– Ne búsulj, kiskomám! Vannak faragott tojáshéjaim is, amik nem sikerültek ugyan rosszul, csak épp nem azokat tenném a kirakatba.

– De én valami szépet szeretnék! Ajándékba lenne…

– Csak nem egy lánynak?

Loson maga se értette miért, szégyenlősen elpirult.

– Látom én, kiskomám, hogy mi a helyzet – derült az apó. – Tudod mit? Csak neked, áron alul adok valamit, amivel büszkén állhatsz a lány elé.

– Azt a nagy szívet?

– Ennyire sajnos nem lehetek bőkezű. De van itt valami… – kezdett kotorászni a pult alatt a csontok között. – Igen, itt is van.

Bőrmadzagra fűzött, faragott szívecskét nyújtott a legényke felé. A tárgyat tökéletesen simára csiszolták, tapintása akár a selyemé.

– Látod? Még nyakban is hordhatja, hogy mindenki lássa, kedvese van – biztatta az apó, miközben Loson a csecsebecsét forgatta a kezében.

– Az enyém lehet?

– Előbb lássuk azt a négy fityinget! És ezt csak neked, csak most! Másnak tíznél olcsóbban nem adnám!

A fiú elgondolkodott. Ha odaadja mind a négy fityinget, tényleg nem telik majd ennivalóra. Csilláncs azonban megér annyit, hogy ma ne töltse meg a bendőjét. Érte akár egy hétig koplalna!

– Áll az alku! – egyezett bele. Miközben odaadta a négy pénzérmét az apónak, az bizalmasan odasúgta:

– Aztán jól gondold meg, kinek adod! Ne vakítson el a szépség, mert a legszebb királylányból is válhat sárkány… – intett fejével asszonya felé. Annak, bár más vevőkkel alkudozott, nem kerülte el a figyelmét a sutyorgás.

– Mit pusmogsz azzal az éhenkórásszal, apjuk?

– Semmit, semmit…

– Jól látom, hogy az ott pénz a markodban?

– Hát…

– Add csak ide szépen!

– Látod, miről beszélek, kiskomám? – kacsintott az apó cinkosan a fiúra. – Légy óvatos, ha egy lány minden ajándékod könnyen elfogadja, mert aztán majd követelni fogja őket.

– Hallom ám! – neheztelt a nőszemély. – Te meg, kölyök, eridj utadra, ne tartsd fel az uramat! Dolga van!

Loson búcsút intett, és sietve odébbállt. Legszívesebben rohanni kezdett volna, ám tudta, ha a magafajtát futni látják, rögtön tolvajt kiáltanak. Visszafogta hát lépteit, mégis úgy érezte, mintha szárnyalna. Gondolatai Csilláncs körül jártak, és észre sem vette, mikor hagyta maga mögött a piacteret, szelte át a szűk utcákat és ért a fogadóhoz, ahol a lány dolgozott.

Megállt. Szíve hevesen vert, és gyanította, hogy nem a séta miatt.

Megigézve bámulta a fogadó mívesen faragott, nyitott faajtaját, és igyekezett rávenni magát, hogy bemenjen. Tudta, a zord tulajdonos nem látja szívesen a vendégházban, de nem ez tartotta vissza. Elképzelte, ahogy Csilláncs elé áll, és odaadja neki a szívecskét… Hirtelen mintha kiszállt volna a tagjaiból az erő.

Mi lesz, ha nem tetszik neki?

Mi lesz, ha elküldi?

Egyáltalán, mit mondjon neki? Mert biztosan azon múlik minden, mit mond… Vagy nem?

Mi lesz, ha butaságokat kezd beszélni? Már ő maga is felfigyelt arra, hogy hajlamos ilyesmire a lány közelében…

Félt, hogy elrontja. Félt, hogy ha nem jól sül el az ajándékozás, vége mindennek.

Nem tudta, miként csinálhatná jól… de azzal is tisztában volt, hogy ha bármit is el szeretne érni a lánynál, egyszer meg kell tennie.

img1.jpg

A vendégház főként a kollégisták között volt népszerű, ugyanis olcsón adta a bort – még ha nem is a legjobb fajtát. Többnyire csak késő délután telt meg, amikor Füzesújmajor számos jó hírű iskolájában befejeződött az okítás. Napközben csak az a néhány tanuló járt ide, aki az iskola helyett inkább mindenféle lőrével a korsóban kupálódott. Most azonban, pihenőnap lévén, a léha diákok mellett sokan választották ezt a helyet az iszogatásra, főként azok, akik úgy döntöttek, hogy itt várják be, míg feleségük kimulatja magát a vásárban.

Loson nem számított rá, hogy amint belép, rögtön megszólítja valaki.

– Hé, kölyök! Te… te is a vendégem vagy egy italra! – hangzott az alig érthető felszólítás. Loson úgy gondolta, a meghívás nem lehet több hirtelen felbuzdulásnál, ezért nem foglalkozott vele. Arra indult hát, amerre Csilláncsot remélte, az őt megszólító fiatal fickó azonban megragadta a grabancát.

– Ne siess úgy, te!

A legény végignézett az illetőn és az asztaltársaságán: csupa jól öltözött diák, alaposan elázva. Ismerte már a magukat mindentudónak tartó, beképzelt fajtájukat, és nem kedvelte őket. Szüleik sokat fizettek azért, hogy a legjobb oktatásban részesüljenek a legismertebb újmajori iskolákban, de ezek csak hálátlanul elverték a pénzt. Olyan lehetőségeket kaptak, melyekről Loson nem is álmodhatott, ők pedig visszaéltek vele. Lennének csak az ő helyében!

– Mit akarnak tőlem a diák urak? – kérdezte, és finoman megpróbálta lefejteni a válláról a borgőzös srác kezét. Az rávetette félig lehunyt, elfelhősödött tekintetét.

– Jól van, jól van, ha menned kell, kis apród. Hanem… mondjad már a hukk!… a kocsmárosnak, hogy kéne nekünk még egy kancsó bor, jó? Kérhetsz magadnak is valamit, ha akarsz. Na, menj!

Loson jól tudta, hogy ha rajta múlik, elporlad a nyelvük szomjukban, de csak bólintott, és folytatta útját a fogadó belseje felé.

A söntés mellett megbújó padocskákon lányok ücsörögtek, és ahelyett, hogy egymással pletykáltak volna, látványosan unatkoztak. Csilláncs az egyik lócán foglalt helyet, s egy legyezővel bíbelődött. A fiú félszegen lépett elé.

– Szia!

– Loson! Szia! Mi járatban?

A legény bátortalanul a lányra nézett. Csilláncs aranybarna pöttyökkel színezett zöld szeme még a félhomályban is megigézte, s a hatást csak erősítette szőke, hullámos, hátára hulló haja, ovális arca és vörös, telt ajka. A többi lányhoz hasonlóan ő is kifestette magát, de Loson tudta, hogy szépségét nem ennek köszönheti. Ruhája azonban, mely szorosan feszült nőies idomaira, kétségtelenül kívánatosabbá tette.

Loson megköszörülte a torkát, és némi vívódás után úgy döntött, nem ront ajtóstul a házba.

– Leülhetek melléd?

Csilláncs a söntés mögött korsókat mosogató tulajdonosra nézett, aki rosszalló tekintettel méregette őket.

– Gyere, ülj, de sajnos most nincs sok időm rád…

A fiú a kényelmes padra csüccsent, és kihúzta magát. Zavarta, hogy akár ültek, akár álltak, a lány magasabb volt nála, de bízott benne, hogy ez hamarosan megváltozik. Az viszont, hogy Csilláncs két évvel idősebb nála, egyáltalán nem feszélyezte. Még a lelencházból ismerte, ahol a lány hol a fiú nővérének, hol pedig az anyjának szerepét öltötte magára. Sok időt töltöttek együtt, és remekül megértették egymást. Loson mindig is tudta, hogy egyszer majd őt kéri feleségül… ideje volt hát megtenni az első lépéseket.

– Én… hoztam neked valamit. Egy… ajándékot… – sütötte le a szemét.

– Nahát! – csilingelt a lány hangja. – Ajándékot, nekem? Milyen kedves vagy!

Loson elmerült a mosolygó arc látványában. Így nézték egymást pár pillanatig, aztán Csilláncs felhúzta a szemöldökét.

– Meg is mutatod?

– Ó, persze! – tért vissza a fiú a felhőkről a földre, és megpróbálta leplezni zavarát. – Semmi nagy dolog, csak egy kis… apróság.

Előhalászta zsebéből a faragott csontszívet, a markába zárta, és óvatosan, félve a hatástól, a lány nyitott tenyerére helyezte.

– Ez… – nézte Csilláncs az egyszerű, faragott csecsebecsét – nagyon szép. Egy szív?

– Igen… És, látod, egy kis bőrszíjon van, a nyakadban is hordhatod!

A lány szomorú mosollyal beletúrt a fiú sötétbarna hajába, eligazgatva a kócos tincseket.

– Nézd, Losonka… – kezdte, de ahelyett, hogy befejezte volna, csak megrázta a fejét. – Miért adod ezt most nekem?

A fiú kénytelen volt észrevenni, hogy nem azt a hatást váltotta ki, amit szeretett volna. Elszorult a torka, és hiába próbált megszólalni, nem jöttek a szájára a szavak. Elkeseredett arccal, elfelhősödő szemmel próbált valami értelmeset kinyögni.

De mit mondjon? Hazudja, hogy ez csak egy baráti ajándék, egy emlék, és akkor nyilvánvaló vereség nélkül vonulhat vissza, vagy… fedje fel legtitkosabb érzéseit? Még ha Csilláncs most nem is úgy viselkedik, ahogy remélte, talán rögtön felvidul, amint megmondja neki, hogy… szereti. Hisz tudta, hogy akárcsak ő, a lány is arra vágyik, hogy legyen mellette valaki.

Nagy nyeléssel leküzdötte a torkát szorító gombócot, és erőt merített a szavakhoz. Arra azonban már nem jutott lehetősége, hogy ki is mondja őket.

– Hé, kölyök! Téged nem italért küldtünk?

Loson zavartan nézett fel a diákra, aki imbolyogva a pad karfájába kapaszkodott.

– Én… – kezdte, de a dülöngélő fiatalember pár hessegető mozdulattal leállította.

– Ácsi, fiacskám! Semmi dolgod e szép leány mellett. Igaz-e? – kacsintott Csilláncsra, aki hűvösen fogadta a bizalmaskodást.

– Hagyj minket! Most Losonnal beszélgetek. Ott van a többi lány, menj hozzájuk!

– De hisz te vagy a legszebb virágszál ezen a réten… – lépett közelebb hozzá a diák, hogy megcirógassa az arcát, a lány azonban elrántotta a fejét.

– Most akkor is más virágokkal kell beérned.

– Márpedig ez az ezüstpeták itt azt mondja, hogy te leszel a társaságom, méghozzá akár egész napra.

– Nem kell az ezüstöd!

– Beszéljem meg a fogadóssal?

– Hát, ha ő tetszik neked…

– Ne szemtelenkedj, cafka!

– Ő nem cafka! – szólt közbe Loson élesen.

– Neked itt nincs szavad, öcskös! – A főiskolás egy cseppet sem fájdalmas, de annál megalázóbb nyaklevest kevert le neki. A kis legény elvörösödött.

A jelenet egyre több vendég figyelmét keltette fel, de senki sem szólt közbe, csak a többi diák röhögött rajtuk hangosan. A vendégház tulajdonosa azonban közelebb lépett.

– Ne makrancoskodj, lányom. Gyerünk, szolgáld meg a béredet!

– De…

– Nincs vita.

Csilláncs legyőzötten sóhajtott. Szomorúan nézett Losonra, és a fiú tenyerébe helyezte a csontszívet.

– Sajnálom – mondta. Felkelt a padról, és egy félreeső helyiségbe vezette a kapatos fiatalembert.

Loson körül megdermedt az idő. Megsemmisülten meredt az ajtóra, amin keresztül a pár eltűnt, és bágyadtan markolta a szívecskét.

– Neked meg semmi dolgod itt, kölyök! – mordult rá a fogadós. – Sipirc innen, mert csupán a levegőt rontod!

img1.jpg

Loson csak rohant és rohant, legszívesebben maga mögött hagyta volna az egész világot. Nem érdekelte semmi és senki, és fogalma sem volt, mit tegyen. Úgy érezte, minden ellene fordult.

Nem akaródzott még hazamennie. Az igazat megvallva nem volt kedve semmihez, csak egy kis egyedüllétre vágyott. Így mászott fel arra a sziklapárkányra, melyen gyakran kötöttek ki a barátaival, hogy a csillagos ég alatt álmodozzanak vagy a szédítő látványt csodálják.

A lenti nyüzsgés idefenn tompa morajjá szelídült. A párkányról nem csak az alant elterülő város, és a városmester egyszerű palotája látszott jól, de a hegyet körülvevő vidék is, a távoli szántóföldekkel, erdőkkel, várakkal, uradalmakkal. Noha semmi sem jelezte a határokat, legalább tucatnyi apró királyság sorakozott a hegy körül; némelyik oly kicsiny, hogy területe csupán a kastélyt ölelő várárokig terjedt. Óperencián a királyságok osztódással szaporodtak; ha egy király kiházasította a lányát, akkor az