Az irodalom ellenségei

By Szív Ernő

Szív Ernő visszatért - miközben soha nem ment el igazán. Darvasi László még a kilencvenes években hívta életre újságíró alteregóját, Esti Kornél és Szindbád nem is olyan távoli rokonát: Szív Ernőt, a hírlapírót. Szív Ernő évek óta hetente tájékoztatja a világ legfontosabb történéseiről az újságolvasókat: arról, hogy milyen fantasztikus dolgok tudnak történni a zöldségesnél, egy antikváriumban, Berlinben, New Yorkban vagy épp a múlt időben. Szív Ernő legújabb könyvében az irodalom ellenségei sorakoznak fel: határidők, megrendelések, díjak, a többi író, a számtalan olvasó, vagy épp maga Jézus. Szív Ernőt vendégei ugyanis soha nem hagyják nyugodtan dolgozni: hát így lesznek ők maguk a munka tárgya. Az irodalom ellenségei a Magvető Kiadó Szív Ernő-sorozatának első darabja.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 17, 2017
• ISBN: 9789631435757

Book preview

cover.jpg

Szív Ernő

Az irodalom

ellenségei

img1.jpg

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

© Darvasi László, 2017

Felelős szerkesztő Turi Tímea

Korrektor Zöldhegyi Sarolta

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Vigh Ágnes

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3575-7

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

img2.jpg

Tartalom

A másik író

HÉT KISHARANG

Az egylélegzetnyi tárcavers

Kicsi szív

A tárca

Árva napok

Az angyalvadászok

Az én imám

Mit kaptam az olvasótól?

A KUTYA, AKI SZERETI A KÖLTEMÉNYEKET

Történelmi ellenőrző

A magyar író támogatása

Egy háziorvos följegyzéseiből

Miért szorítunk a groznijiaknak?

Ilia Mihály

Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?

A legszebb irodalmi estem

Milyen olvasót szeretnék?

A zöld hegedű

Jobban teljesít

MAGYARORSZÁG LEGROSSZABB ÍRÓJA

Kicsi írók

Emléktábla

Az író nyolcvanéves

Magyarország legrosszabb írója

Az irodalmi vizsga

Kiről ír Szív Ernő?

És ma vajon mi történik?

Panama, hurka

Ária

Kicsi rekviem

AMIT MEGÍRTAK MÁR

Regény

A zöldséges és az író

Írók ötletei

Írtam egy könyvet

A regény vádbeszéde

Az író vádbeszéde

A fülszövegírás nehézségei

A közönség

Az író olvas

Hogyan olvasunk?

Antikváriumban

AZ IRODALOM BARÁTAI

Kezdődik az embervásár!

Egy hét levelezése

Kedves, fiatal

Miért olvasok buta írókat?

Nemet mondani!

Kinek írjam?

Tudni vagy nem tudni

Találj egy derűs embert!

Elvesztett irodalom

TÁRCÁM JOBBAN TELJESÍT

Mi lesz

A kicsi tárca

Tartalék cikk

A perc dicsérete

A buta cikk

A lakatlan tárca

Itt ülök, Tallinn alszik

Mit kellene tenni

Éjféli tárca

A LEGIONELLA-FÜZET

A másik író

Sok évvel ezelőtt egy könyvhéten találkoztam vele, bemutattak neki, vagy a kiadója hozott össze bennünket, már nem tudom. Élénken látok egy képet, egyszerre lépünk egy írónő dús hajzuhataga felé, és aztán a nő, vagy inkább lány még, már csak vele beszélt, nagyokat nevettek. Vagy talán csak az emlékezet vetítővásznára képzelem mindezt. Mindegy, azon a könyvhéten, azon a régi sátorverésen biztosan találkoztunk. Ő friss volt, fiatal és erőteljes férfi, éppen megjelent az első regénye. Nyomban regénnyel lépett föl az irodalom porondjára, ez nem volt szokás, a legkomolyabb életművek legelején is verseskötetek vagy novelláskönyvek billegtek.

Jól emlékszem, hogyan viselkedett. Ügyetlen volt, és kedves, természetes alázatot sugárzott, amelyet kíváncsiság, várakozás és a jövőbe vetett reménykedés éppúgy táplált, mint a jó érzékkel féken tartott büszkeség, hiszen könyve lett, könyve!, ami ott fénylett a befutott írók, a mesterek művei mellett kirakatokban, vetélkedett és társalgott velük. Még vásárlója is akadt. Ősz hajú asszony dedikáltatott vele, később megtudtam, afféle aláírás- és kéziratgyűjtő. Büszkén gömbölyítette le a nevét, boldogan siklott a papíron a tolla hegye. Aztán nekem is dedikált, láttam, a kupacból veszi ki a példányt, az árusnak elfogódottan bólint, mindjárt kiegyenlíti a tartozást.

Néhány könnyen elszaladó év múlva az Írók Boltjában találkoztunk, ő már régen bent időzhetett, túl volt a második regényén, kapott dicséretet is, nem kevés jó szót, tulajdonképpen ezekben az időkben vált igazán íróvá, klubtag lett, ahogy mondani szokták, és ő így is viselkedett, figyelmes volt, öntudatos, s ha valamely társasági témában, közérdekű kérdésben szót emelt, akkor az idősebb és tapasztaltabb írók meghallgatták, és mérlegelték az érveit.

Fantasztikus eső volt, fényes ostorok, ezüstös suhogások csapkodták az Andrássy utat, a vízmosta kirakat mögül figyeltük a zuhogást, hallgattuk az égzengést, felszínes dolgokról beszélgettünk. Ő megnősült, aztán viszonylag gyorsan elvált, és most van egy barátnője, aki nem kedveli különösebben az irodalom világát, de, és ezt furcsa mosollyal mondta, szereti a hegyeket. Egy barátnő, aki szereti a hegyeket?! Mondott persze mást is. Nyilván nem figyeltem eléggé, mert én az esőt szeretem. Szeretem elbámulni a menekülő embereket, ahogy a fejük fölé húzzák a kardigánt, vagy nézni a tócsavizet fölfröcskölő autókat, sokszor magam is belesétálok egy zivatar vízfüggönyébe, s így tettem akkor is, elköszöntem, kezet ráztam vele, és ballagtam ázni. S ott, a szipogó vízfolyások, a bugyborékoló pocsolyák között eszméltem rá, hogy mindvégig kérdezni akart valamit. Az a furcsa vonás a szája sarkában erről szólt, erről a tehetetlen, éhes vágyról, erről az elfojtott, a tudat mélyére száműzött kívánságról.

S hogy mit kérdezett volna?!

Hogy mit szeretett volna megtudni?!

Nem olvastam a könyvét.

Sem az első regényét, sem a másodikat, pedig ott volt a polcomon mind a két kötet, néha pakolgatás közben a kezembe akadtak, kicsit elidőztek a tenyeremen, aztán a helyükre kerültek. Van a könyveknek ez a kétségbeesett akarása, érzed a könyv súlyát, a fedél törleszkedését, hogy mindenáron maradna, azt szeretné, hogy lapozd, hogy olvasd, könyörög érted, bármire hajlandó lenne, azt bizonygatja halkan, hogy remekmű lesz, kalandokat és pompát ígér, ám te hanyagul lököd vissza a többi közé, és tudod, hogy soha nem fogod elolvasni.

Idén is találkoztunk, verőfényes napon botlottunk egymásba, délelőtt volt, kávéillat és hársillat, ő készült a könyvhétre. Dedikálni fog az egyik sátornál, a nevét, ami már egészen jól csengett az irodalmi életben, láttam a szereplők kanyargós fölsorolásában. Szerkesztőségben dolgozik, írásokat rendel és gondoz, ír kritikákat, néhány hete megjelent az ötödik regénye.

Az ötödik?!

Nem nézett a szemembe, ahogy kimondta, úgy hiszi, ez a főműve. A főmű! Ez az a könyv, amiért érdemes volt megírni a másik négyet, és amiért meg kell írni még néhányat. Csak hümmögtem valamit, hogy ebben igaza van, az igazi főmű csak több közül látszik. Arra gondoltam, a pipacs most virágzik, és nemsokára bolyhoznak a nyárfák is.

S egyszerre csak azt mondta, nem olvassák.

Hogy?!

Nem olvassák, ismételte.

Rémület fogott el, mit tagadjam.

Az ő szerkesztőségében, amióta a könyve megjelent, furcsán viselkednek vele, ellenségesen és hidegen, mert ha korábban a tanácsát kérték a kollégái, ha érdeklődtek felőle, ha bevonták a társaságba, most már nem teszik, mintha fal emelkedett volna köré. S ahogy erről beszélt, megöregedett. A keserű kis ránc a szája sarkában éles vágássá mélyült, mintha az idő vágta volna meg a késével. Lassabban mozdult a keze, tekintetének fénye tompább lett. Megsajnáltam, szégyelltem magam. Nem mondta ki, mert talán félt az igazságtól, hogy a könyve miatt van ez így, az úgynevezett főműve miatt éri a kiközösítés, amit egyetlen kollégája, napi barátja sem olvasott, és nem olvastak az írók sem, a többi jó vagy kevésbé jó író, s ezért talán lelkiismeret-furdalásuk támadt, végül dühösek lettek, és azt kérdezik, persze csak magukban, minek ír ez a fickó, annyi mindenki csinálja, az a rengeteg könyv csak tolakszik a polcokon, ő is csak szaporítja a restanciákat, nem elég, hogy a klasszikusokkal nem sikerül végezni, hogy kortárs, nagy írók művei is olvasatlansági vádirattal fenyegetőznek, erre itt van ő is, egy kismester, és elvárásai vannak! Mit képzel magáról?! Ha A pármai kolostort még nem, akkor majd őt igen?!

Nem gondoltam ennyi mindenre, persze. Ő csak nézett kitartóan, és láttam, igyekszik nem könyörögni, igyekszik nem megalázkodni.

Olvastam, mondtam tehát.

Igen?, kérdezte.

És?!

Gyönyörű a vége, mondtam.

Csak a vége?!

Az utolsó fejezet különösen, bólintottam.

Nagyon jó, amit mondok, és hogy a könyvhéten majd ad könyvet. Föltétlenül! Meg ne próbáljak venni! Elnézett a virágzó hársfák felé, a közeli kiülőben erős vádlijú pincérlány szedegette a kávéscsészéket, csilingeltek a kanalak. Az életemet tettem volna rá, hogy nem hitt nekem.

Bólintottam, nagyon örülök, és hogy föltétlenül találkozunk. Aztán elváltunk, ó, igen, az a megkönnyebbülő elfordulás, ahogy surran ki belőlünk, mint a tüdő tolvaja, a hosszan bent tartott levegő. Néhány lépés után megtorpantam, egy vendéglő teraszán a pincérlány, aki éppen bekapott egy maradék mokkacukrot, azt hitte, őt bámulom, elmosolyodott, aztán grimaszolt.

HÉT KISHARANG

Az egylélegzetnyi tárcavers

Hogy nekem épp elég az Én, a Haza és a Másik Ember. Ver, nem ver, hasonlít vagy hiányzik, pénzt ad és pénzt vesz, lelkedért felel, fölszögez, tombolva imád, táborba rendel, kell és nem kell, emlékszel?, hogy szeretted, hogy szeretett, hogy elveszett, jaj, te Másik Ember.

Az Én meg folyton visszabeszél. Mintha lennék, aki vagyok, aki élek és meghalok, hogy én lennék az, amit pedig csak akarhatok. Az Én odáz, siet, sír, rí és nevet, és megbeteg, szik, szik, szik, az Én kér, az Én ad, egy hisztis gyermek, ordít, mint akit vernek, pedig csak magát csapkodja földhöz, kőhöz, röghöz, ködfelhőhöz, s aztán mégis ő lesz a minden, ami úgy egész, hogy hiányzik, hogy éppen nincsen.

A Haza, hazám, azám, na, nem. Kerített szarkupac, benne gyáva mézszó, benne kuss, juss, vér, gyöngy, takony és spermium, akárha egy shakespeare-i üstben, úgy kavarja, hogy ami kifő belőle, sehogyan sem leli. Hazám, te Londondánia. Hazám, szerelem. Csalás. Árulás. Elfogy egy szürke reggel, akár a köztársaság. De stadion, de trafik és kisvasút, kupéját vonja még a cúg, húzz, húzz, ki tudja, meddig cúg a cúg. Hazám, foci. Nesze, hoci, enyémtiéd mutyi.

Hazám az cigányanyám is.

Hazám, te nőm. Itt most sóhajtottam. Hogy ezt úgy is elmondanám, no, lám, hogy a szerelmet még talán, talántán, és ha igen, akkor bizony nagyon, ötveniksz fölött, mint egy lassuló raktáros, ki már zsebkendőbe köp, ki átlagban fölszámoz, elrak messze hátra, aztán nem lel sehogy se, majd pedig igen, talál ezt is, meg azt is, hogy mennyi kincs, hogy az a haza, ami volt. Pardon, ami nincs. Hazám, hová bújtál? Hazám, hazám, magadat keresd meg. Hazám az, mi szíven, lelken, tökön talál, föllógat, majd kondoleál.

Hazám férfi. Aki megbasz ma vagy holnap, egy virágos nemzetünnepen, szíven, lelken és ülepen. Adandó alkalom, bárhol és bármikor, Hazám, aki tud mindig mindent, csak engem nem, nem ám.

Na jó, mert még a tárca. Bérben a mondat ilyen, körülbelül és voltaképp, ilyen semmise akárha, egy gyilkos kis iskolanátha, a tárca az, hogy hátha. Hátha. Csak annyi, illetve pont annyi, hogy lélegzettel és légszomjjal egy életen át hóba, sárba, forró homokba, mint holmi üres zsákba belebeszélni, hol volt, hol nem volt, lenni, nem lenni. Hölgyek és urak, te vásott, tettre kész gyerek. Nem ti, te főzted, de egyed csak meg. Azt mondom el mindig csak, ami lehetne, de ami nincs, éppúgy benne lesz a vanban, mint ami van, hát azt meg rágja a sokfogú semmi, ugye, mondd ki, ott az élet, látod, érted, nem érted, és máris siklik, elszáll, elbotorkál, árnyék, oldat, szó, szó, szó, így múlik el a holnap, így jő vissza, de mint egy pofán csapás, a tegnap. Tárca. Hátha, hátha. Aligha méretes kincs. De egzisztenciális jó modor, amit, akár egy hetyke kiskabátot, magára ölt a cselekvény semmisége, magától, úgy értem, szeretve is, meg néha bérbe. Tárca. Hátha. Hogy szépen elszáll a vérző kis levél a sárba. Hogy a kicsiny a nagy elé tolakszik. És szalutál és szalutál és szalutál. Mert ezreket írtál, ezer efféle kismenetben kérded, kicsit dafke büszkén, hogy még hány és hány lesz. És kérded holnap is, újra, ráteszed az ugyanazt az ugyanarra, hátha, itt aztán mindennap mehetsz olimpiába.

Az Én, a Haza, a Másik ember, és az a fűszál még ott, jaj, bocsánat, Isten?, sajnálom, Isten nekem nem kell, mert mit kezd a hógolyó a téllel. Úgy értem ezt, hogy a szív kell. Istenből nekem nem jutott. Túl kevés volt ennyi sok? A szívemet, szegényt, azonban elhiszem, a szívem a kész teremtés, hogy vakon csak dobog és dobog, mást meg csak, füst után száll a füst, elfabulálok, mást úgy teszek ablakba, mint ennenmagát a macska, hogy mancsát kinyújtja, de nem kaphatja, az ott, az üveg mögötti nagyvilág, nem érinthető, és még csak gombolyag sem, hogy neked feseljen, de mégis millió és milliárd.

Hogy tehát az Én, a Haza, a Másik Ember. Éppen csak ezt akartam elmondani neked, kevés szóval, eggyel, kettővel, egy ilyen egylélegzetnyi tárcaverssel. Ezzel.

Kicsi szív

És magunk vagyunk, mint a szívünk. Nahát, a szív egyedül van? A szív magányos? Csak mert kézen-közön azért vannak ismerősök, nem? Jó, Kosztolányi vagy Ady inkább rokonokat mond, én pedig, már ha nem önteltség ezekhez a nevekhez tolakodni, ismerősöket mondok. Nekem az egész világon minden, ami volt, van és lesz, ismerős valahonnan. Ez a sarokról. Ez meg a dísztérről. Ez a kapualjból, ez meg a sufniból, a láda mélyéből, a sárgára aszott nyári mezőről. Bizonyosan nem éltem korábban. Ha meghalok, hát meghalok. Ismerős lesz az is. Milyen ismerős volt az is, amikor majdnem maghaltam. Nem gondolok feltámadással, halálon túli léttel. Nem könnyítek a félelmemen efféle teóriákkal. Arra gondolok, azért ismerős ez az egész karnevál, ügymenet, és sok kicsi, szürke konfettis vircsaft, mert akár magam is kitalálhattam volna. Ki tudom találni, hogy ilyen. Az utcasár fölött szembeimbolygó arcokat, gyalázatos és drága szavainkat, kint a főtéri magányt, a téli égre karistoló fákat, az emberi testekkel teledobált óriás gödröt, egy nő tanácstalanságát kitalálhattam volna. Azt gondolom, én ezeket mind kitalálom, ha nincsenek. Hogy gyere ide, ez itt a szabad hely, kicsi, használt, de te csak teremtsél, Szív, homokozzál. Jár a baba. Megcsináltam volna. Jár a baba, elesett. Jaj, él-e még? Megcsináltam volna. Megcsinálta volna szívesen. Az egészet megcsinálta volna. És ismerős lett volna. Ismerős lett volna.

A tárca

Miatta régen kihűlt a reggeli kávé. Míg olvasták, fölhúzták a vegyeskereskedés vasredőnyét, a rikkancs a szerkesztőség elé dobta a kiürült újságkosarat, és félretaposott, fűzős bakancsával az új lapokért szaladt. Mára elavult. A tárca írót feltételez, egy újságírónak maradt írót legalább, és lehet egy újságíró kiváló jegyzetíró, publicista, ragyogó tollú glosszista vagy oknyomozó riporter, igazi és hamisítatlan tárcát, és nem egyet, de, mondjuk, legalább ötszázat egymás után kizárólag író tud elkövetni. Ő egyetlen szaloncukorka az ünnepi fán, esetleg a legkisebb ajándék a többi, nagy doboz között, mégis azt reméli, hogy örülnek majd neki, elsírják magukat miatta. Aki benne meghal, nem fog feltámadni, ám aki elromlik e néhány sor alatt, javulhat, megszépülhet. A tárca télen a tavaszra gondol, nyáron előveszi a téli kesztyűt, kiporolja, a kánikulai fény felé tartja, kicsit elmereng hóemberen, szegfűszeges forró boron, lavinán és rianáson, majd visszateszi a helyére. Hiú és sérülékeny, mint egy kicsi karakterszínész. Éppúgy hazudik, akár az ember. E hazugságok többsége nem bűn. Kegyes hazugság, álmodás, félrebeszélés. Ő tudja, hogy hazudni nemcsak jó, hanem elkerülhetetlen, az embernek azt kell mondania, amit hallani akarnak, s hogy lustaság vagy gyávaság miatt állít valótlant, egyre megy. Aki nem tud és nem akar hazudni, éppolyan szörnyeteg, mint aki csak hazudni és csalni tud. Ő fájdalmas tüske a mértéket vesztett politikus, a kockafejű hivatali ember valagában, a tárca gyón, tisztába tesz, de nem temet. És nem szül. Nincsenek eszközei az ilyen heroikus eseményekre. Viszont tud és szeret szeretkezni. Jó, néha nem sikerül neki, bár nagyon akarja, semmi baj, ez a kis kudarc, ez is ő, a tárca. Az a fölsülés, a hibázás, a pontatlanság, a kisbaleset. A tárca tudja, hogy ő meddig és miért fontos. Hogy a vonal alá küzdötte magát, fontos, hogy hétről hétre kérkedhet ezen a helyen, fontos, hogy ennél többet nem kívánhat, fontos, és fontos, hogy a tárgyát rendre elhibázza, és aztán valamit mégis javít rajta. És aztán elhibázza újra. És így tovább, újra meg újra. Meg újra. Hátha.

Árva napok

Eszembe jutottak az árva napok, és kicsit rossz lett. Mint amikor jön a kacska kezű angyal, és sárral kenegeti a lelket. Vigyorog, ken, vigyorog, ken újra. Különben nem baj, hogy rossz lett. Ha nem lett volna rossz, talán nem is szólnék róluk. Az árva napok szoronganak a kitüntetett és fontoskodó ünnepek és diadalok között. Árva napokon nem láttok eget összevérző naplementét. Árva napokon nem hull konok, szomorú eső a sírkertben, a bankautomatánál, nem pelyhezi össze a rendőrök bajuszát a hó. Az árva napok nem tudnak jelentőségteljes döntésekről beszámolni. Senki sem ígéri, hogy mától fogva megjavul, mától fogva gyalázatos lesz, mától fogva nincs, vagy ezután úgy örvénylik a világban a létezése, hogy amit csak érint, amihez szól, amire gondol, az is lesz, nagyon lesz.

Árva napokon nem alapítottak államot, és nem döntöttek kormányokat. Nem vezettek be reformot, nem házasodnak. Árva napokon nem esett pálfordulás, árulás, einstand, letartóztatás, vagonírozás, kitelepítés, deportálás, megadó sóhajjal kísért visszavonulás.

Az árva napok némák, mint a kinyalogatott, üres tányér. Emlékezetük mit sem tud a gyermek Schubertről, a szomorú Schumannról, nem tud füstös kis dalokról, női köpenyeket megnyitó, rekedt dúdolásokról, nyerítő gitárszólókról, egy szájharmonika fájdalmas recsegéseiről. Ők nem tudnak mondatokról és festők ecseteiről. Nekik nincsenek kertjeik, hol a nyugágyban mérges kígyóra leltek, és nincsenek tavaik sem, hol a mólón minden reggel ott ül egy iskolás kislány, aki a házifeladat-füzet galacsinjaival eteti a vizet kavaró rémpofákat.

Árva napokat nem ismer könyv, könyvtár, talán csak egy vidéki könyvtáros, egy olyan nő, egy olyan férfi, aki maga is árva, aki még mindig barna egyenköpenyben téblábol a könyvespolcok között, és akit el sem bocsátottak, mert még azt is elfelejtették, holott ő még emlékszik az első olvasóra, az első kölcsönzőre és az első könnyfoltokkal, ceruzafirkákkal visszaszolgáltatott árva regényre. (Még arra is emlékszik, hogy második fölszólítás után hozta vissza a patikus lánya!)

Árva napokon nem szerettetek bele férfiba, nőbe.

Róluk nem készültek fotográfiák, filmek, színdarabok, végzések, kórházi zárójelentések.

Árva napokon… jól van, most hogy ezt elmondtam, nem mondhatom-e azt is, hogy az ő bajuk. Hogy az árva napok ezt se tudták, azt se tudták, ezért árvák, ezért semmik, hát magukra vessenek?!

Ők a hibásak! Ők a nyomorultak, ők a tehetségtelenek!

Nem tudom. Illetve dehogynem, nagyon is tudom! Árva napok nélkül nem nyikorogna, fátyolozna, zörögne és zakatolna a világ. Az ő hiányuk munkál minden jelentősnek hitt köhintésünk mögött. Az ünnep holnap elhagy, az árvaság megmarad. Éppolyan szülőink ők, mint az ünnepek, a karneválok, az életfesztiválok. Csak őket nem lehet ünnepelni. Elég velük csak egy kicsit árvának lenni!

Az angyalvadászok

Minden héten jönnek. Ilyenkor egy kocsmai beszélgetés közben fölborul a félig telt borospohár. Az abroszon angyal alakú folt sötétlik, és menekülne, és szállna, ha nem húzná vissza önnön kétes sötétsége. Magától kondul a közeli kisharang. Copfos gyereklány sétál az utcán az anyja kezét szorítva, míg meg nem torpan, s mint aki szakadék szélére érkezett, sírdogálni kezd óriás néma könnyekkel. A nyár végi megégett gesztenyelombok között elhallgatnak a verebek. A mondat, melyet éppen papírra vontál, megremeg,