F. Scott Fitzgerald Egy szép csendes nyár és más döbbenetes történetek

By Ortutay Peter

Pont tizenhét éves volt, de már nem érzett a szívében melegséget. Voltak tapasztalatai bizonyos téren, sőt egy botrány is volt már a háta mögött; érett férfiakat billentett ki lelki egyensúlyából; azt is híresztelték, hogy megölte a nagyapját, de ennek aligha lehetett valami igazságalapja, hisz az öreg már jóval túl volt a nyolcvanan, s így minden bizonnyal egyszerűen csak fogta magát, és meghalt. Itt és ott a Közép Nyugaton egyes helyekről kiderült, hogy sok olyan fiatalember lakja, akik voltak olyan bátrak, hogy egyszer mélyebben is belenéztek azokba a zöld csalfa szemekbe. De az elmúlt nyáron átélt nagy szerelem okozta mély csalódásából kifolyólag Josephine már nem hitt abban, hogy neki egy férfi is elég. Emellett kezdte halálosan unni az egyre rövidülő szeptemberi napokat is – az egyik pont olyan volt, mint a másik: dögunalmas. Aztán az annyira várt rövid karácsony minden utazó dalárdájával együtt sem hozott semmi változást életében. Már csak egy állandóan jelenlévő fizikális remény éltette, mely mindig valahol a gyomra táján jelentkezett, hogy lesz még valaki, aki jobban fogja szeretni őt, mint ő azt a bizonyos valakit.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 12, 2017
• ISBN: 9781370307821

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Egy szép csendes nyár

és más döbbenetes

történetek

Copyright@Ortutay Péter

Smashwards Edition

2017

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Tartalom

Josephine múltja

Első vérig

Egy szép csendes nyár

Látogatás a régi házban

A tizenkilences szoba lakója

Szabadnap a kórházban

Buta Liba tisztessége

Az Aréna

A szív sebei

Eldobva [Rendezők kézikönyve]

Határozatlanság

Érzelem és józanész 

Tartozom

Josephine múltja

I.

Amint New Havenben az automobil lassan gördült előre az utcán, a két fruskába hirtelen belebújt a kisördög: az a remek ötletük támadt, hogy jó lenne egy kicsit megtréfálni az okos egyetemistákat. Ezért Josephine és Lillian gyermekien szelíd, de kihívó pillantásokat vetett az ott ténfergő végzősökre, a maflasarkoknál álldogálókra, akik egy emberként fordították hátra a fejüket, hogy megbámulják a két csinos lány tovasuhanó profilját. A lányok, amikor egy ismerőst „véltek felfedezni egy-egy magányos lézengőben, elkezdtek neki vadul integetni, mire az illető eltátotta a száját, és amikor a kocsi már eltűnt a saroknál, ő is tett egy szánalmasan megkésett mozdulatot a kezével. Nevettek: „Este majd küldünk magának egy képeslapot az iskolából, uram, és akkor tudni fogja, hogy kit látott.

Adele Craw a hátsó ülésen Miss Chambers tanárnővel társalgott. Lillian oldalra fordította a fejét és rákacsintott Josephine-re, de az arca közben komoly maradt. Josephine azonban észre sem vette, mivel mással volt elfoglalva: ábrándozott.

Ez hát New Haven – bakfiskora álmainak, a fényes egyetemista báloknak a városa, ahol őt is épp úgy imádni fogják a férfiak, mint azt a dallamot, melyre mostanában táncolni szoktak. Olyan szent ez a hely, mint Mekka, tele van fénnyel, mint Párizs, és titkokkal, mint Timbuktu. A Chicagót, az otthonát éltető vér évente kétszer áramlik ide, és kétszer vissza, amikor is magával hozza a Karácsonyt vagy a nyarat. Bingó, bingó, bingó, ó, micsoda lingó, hozd el a tavasz dalát, szerelmünk szép csillagát, ragyogjon rám és te-rááád, dúdolta Josephine halkan.

De most, hogy először látta a várost, nagy meglepetésére semmit sem érzett – a fiúk, akik mellett elsuhant az autó, nagyon fiataloknak tűntek, és szemmel láthatóan nem érdekelte őket, hogy mi lesz még ezen a napon. Minden jó volt nekik, amire csak a szemüket meresztgethették. Nem látszott rajtuk, hogy erősek és dinamikusak, vagy van valami határozott cél előttük, mert csak tébláboltak a csupasz szilfák közt a piszkos hófoltokkal és az összezsúfolódó épületekkel a háttérben a februári ég alatt. Aprócska reményt arra, hogy az élet mégsem ilyen szürke és unalmas, csak egy jól öltözött fiatalember nyújtott keménykalappal a fején, aki egy sétapálcával és bőrönddel a kezében sietett az állomás felé. Elkapta a lányok érdeklődő pillantását, de túl megilletődve, túl szerényen viszonozta. Josephine maga is csodálkozott azon, hogy ennyire csalódott.

Pont tizenhét éves volt, de már nem érzett a szívében melegséget. Voltak tapasztalatai bizonyos téren, sőt egy botrány is volt már a háta mögött; érett férfiakat billentett ki lelki egyensúlyából; azt is híresztelték, hogy megölte a nagyapját, de ennek aligha lehetett valami igazságalapja, hisz az öreg már jóval túl volt a nyolcvanan, s így minden bizonnyal egyszerűen csak fogta magát, és meghalt. Itt és ott a Közép Nyugaton egyes helyekről kiderült, hogy sok olyan fiatalember lakja, akik voltak olyan bátrak, hogy egyszer mélyebben is belenéztek azokba a zöld csalfa szemekbe. De az elmúlt nyáron átélt nagy szerelem okozta mély csalódásából kifolyólag Josephine már nem hitt abban, hogy neki egy férfi is elég. Emellett kezdte halálosan unni az egyre rövidülő szeptemberi napokat is – az egyik pont olyan volt, mint a másik: dögunalmas. Aztán az annyira várt rövid karácsony minden utazó dalárdájával együtt sem hozott semmi változást életében. Már csak egy állandóan jelenlévő fizikális remény éltette, mely mindig valahol a gyomra táján jelentkezett, hogy lesz még valaki, aki jobban fogja szeretni őt, mint ő azt a bizonyos valakit.

Megálltak egy sportáruháznál, és a csinos Adele Craw, akinek nagy, hűséges és tiszta szemei, valamint zongoralábai voltak, megvette azt a sportcuccot, amiért jöttek; ui. ők képviselték a tavaszi gyephoki bajnokságért felálló iskolai bizottságot. Ezen felül Adele volt a felsőbb osztályosok klubjának elnöke és a mindenki által követendő példa, a mintalány és a mintatanuló. Adele úgy tapasztalta, hogy példája minden bizonnyal Josephine Perryre is hatott, mert az utóbbi időben mintha ő is elindult volna egy pozitív irányba mutató változás útján. Ezt minden hátsó gondolat nélkül sikerült megállapítania, mint egy tisztességes állampolgárnak, aki nem vet követ egy spekulánsra, ha az, már elegendő haszonra szert téve, búcsút mond az általa nem igazán respektált életformának. Ugyanakkor Adele sehogy sem értette Josephine-t – kétségtelenül csodálta, de egy másik fajhoz tartozónak látta. Ám Josephine, aki mindig is jól tudott alkalmazkodni, főként a másik nem szeszélyeihez, nagyon igyekezett, hogy ne okozzon senkinek sem csalódást, és erejéhez mérten megpróbált tisztességesen alkalmazkodni az iskola apró, de jól szervezett szellemi életének a követelményeihez és előírásaihoz.

A másik pultnál a két, nekik háttal álló férfi megfordult és arra készült, hogy elhagyja a boltot, amikor észrevette Miss Chamberst és Adele-t. Mindketten azonnal odamentek hozzájuk. Az, aki Miss Chambers-szel beszélt, sovány volt és nagyon komoly. Josephine felismerte benne Miss Brereton unokaöccsét, aki New Havenben tanult, és aki néhanapján lejött a hétvégére nénjéhez az iskolába. A másikat Josephine még soha azelőtt nem látta. Magas és erős testalkatú volt ez a férfi, a haja hullámos és szőke, és látszott az arcán, hogy őszinte, egyenes jellem, céltudatos és megfontolt. Nem az a fajta arc volt, mely általában tetszeni szokott Josephine-nek. A férfi szemében nem volt olyasmi, ami tiltott vágyakról vagy felelőtlenségről árulkodott volna, vagy olyan kétségbeesett fellobbanásokról, amelyek azt mutatnák, hogy saját életét akarja élni, és történetesen nem arra gondol, amit mond. A szája is nagy volt és férfias; mosolya a megtestesült szelídség és önuralom. Josephine inkább azzal a kíváncsisággal nézte, ami annak a férfitípusnak jár, kinek Adele Craw kelthette fel a figyelmét, mert hangja, mely nyilván nem ismerte a hazugságot, úgy üdvözölte Adele-t, mintha ez a találkozás lett volna a nap legkellemesebb meglepetése.

Rögtön ez után Josephine-t és Lilliant is odahívták és bemutatták.

– Mr. Waterbury – ő volt Miss Breretonnak az unokaöccse – és Mr. Dudley Knowleton a másik.

Josephine vetett egy pillantást Adele-re, és a büszke megnyugvás, sőt a birtoklás csalhatatlan jelét látta az arcán. Mr. Knowleton udvariasan beszélt, de látszott rajta, hogy megnézte ugyan a többi lányt is, de szinte nem is látta őket. Ám mivel Adele-nek voltak a barátnői, illedelmesen érdeklődött, azt kérdezvén, hogy vajon nem a jövő héten sorra kerülő első báljukra érkeztek-e New Havenbe. És hogy ki hívta meg őket? A másodikosok? Ismeri őket ugyan, de nem igazán. Josephine úgy vélte, hogy ez azért kissé nagyképűen hangzott. Hisz azok mégiscsak a Jó Bajtársak Szövetségének alapító tagjai – Ridgeway Saunders és George Davey – és azok a lányok, akiket ők kértek fel arra, hogy ellátogassanak bizonyos városokba dalárdájukkal, sok tekintetben kiválasztottaknak érezték magukat, rögtön másodikaknak a New Havenbe meghívott lányok után.

– Sajnos, van egy rossz hírem is – mondta Knowleton Adele-nek. – Magának kell megnyitni a bált. Jack Coe vakbélgyulladással a gyengélkedőbe vonult, és bár kézzel-lábbal hadakoztam ellene, vállalnom kellett ideiglenesen a rendező szerepét. – Bocsánatkérő kifejezés ült az arcán. – Fogalmam sincs, hogyan választhattak be engem, egy két ballábas táncost, egy kivénhedt foxtrott-királyt a rendező bizottságba.

Amikor az autó már úton volt visszafelé Miss Brereton iskolájába, Josephine és Lillian kérdésekkel ostromolták Adele-t.

– A fiú egy régi barátunk Cincinnatiból – magyarázta szerényen. – A baseball csapat kapitánya, a Halálfejesek  utolsó tagja.

– Ő lesz a kísérőd a bálban?

– Igen. Tudjátok, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

Vajon ez enyhe célzás volt Adele részéről arra, hogy csak azok tudják, milyen értékes igazgyöngy is ő, akik gyerekkora óta ismerik?

– El vagytok jegyezve?

Adele nevetett.

– Kegyelem! Még sosem gondoltam ilyesmire! Szerintem ennek még nincs itt az ideje, nemde? („Nincs", szólt közbe Josephine halkan). Csak jó barátok vagyunk. Én hiszem, hogy létezik tökéletes és egészséges barátság egy fiú és lány között… izé…

– Érzelgősség nélkül – segítette ki Lillian.

– Nos, igen, de én nem szeretem ezt a szót. Azt akartam mondani, hogy mindenféle szentimentálisan romantikus micsodák nélkül, amire csak később kell, hogy sor kerüljön.

– Bravó, Adele! – mondta Miss Chambers komolytalanul.

De Josephine kíváncsisága még nem volt kielégítve.

– Nem mondta még soha, hogy szeret meg ilyesmi?

– Ó, nem! Dud nem hisz az ilyesmikben, mint ahogy én sem. Sok a dolga az egyetemen, majd szétszedik a különböző bizottságokban meg csapatokban.

– Hát persze! – mondta Josephine.

Valahogy nagyon érdekelte a téma. Hogy két ember, aki vonzódik egymáshoz, és erről mégis hallgat, és megelégszik azzal, hogy nem hisz ilyesmikben – ez valami egészen új volt életében. Soha azelőtt nem tapasztalt ilyet. Ismert olyan lányokat, akiknek nem voltak udvarlói, olyanokat is, akiknek látszólag nem voltak érzései, de még olyanokat is, akik hazudtak arról, hogy mit gondolnak vagy akarnak tenni. Ám itt volt egy lány, aki úgy beszélt a Halálfejesek egyik utolsó tagjának iránta való figyelméről, mintha csak két olyan mészkő vízköpő lett volna, mint amilyet Miss Chambers mutatott nekik az épphogy felépült Harkness Hall homlokzatán.

Ám ennek ellenére Adele boldognak látszott – boldogabbnak, mint Josephine, aki mindig azt hitte, hogy a fiút és a lányt csak egymásnak teremtette az Isten, és ha minél előbb rájön erre az egyik is meg a másik is, annál jobb.

Népszerűségének és elért eredményeinek a fényében Knowleton sokkal vonzóbbnak tűnt mindenkinél. Josephine arra gondolt, hogy vajon a fiú emlékezni fog-e rá és táncol-e majd vele a bálban, vagy sem, és hogy ez csak attól függ, ismeri-e a kísérőjét, Ridgeway Saunderst, vagy nem. Próbált visszaemlékezni arra, hogy vajon ő, Josephine, mosolygott-e rá, amikor találkozott a tekintetük. Ha igen, akkor emlékezni fog és táncol is majd vele. De hiába erőlködött, biztos nem volt benne; ezért még végigragozott magában két új francia rendhagyó igét és elmondott tíz versszakot a Vén tengerészből.  Aztán elaludt.

II.

A fiatal és vidám másodévesek, a Szeressük Egymást, Testvérek nevű szövetség alapítói, egy egész házat béreltek ki Josephine, Lillian, egy farmingtoni lány és a három mama számára. A lányoknak ez volt az első báljuk egyetemistákkal, s ezért a kárhozott zöldfülűek minden ideges bajával érkeztek New Havenbe. Ám a sheffieldi diákszövetség teadélutánján annyi sok volt az ismerős otthonról, az idelátogató fiúk és azoknak a fiúknak a barátai, valamint új, eddig még ismeretlen lehetőségekkel rendelkező, de szemmel láthatóan tettre kész fiúk, hogy telve voltak a lehető legnagyobb önbizalommal, amint tízkor csatlakoztak a fegyvertár előtt összegyűlt fényes tömeghez.

Mindez nagy hatással volt Josephine-re; először fordult elő életében, hogy olyan helyzetbe került, amit férfiak irányítottak férfiak módjára – s ez jól mutatta New Haven belső világának azt a részét, melyben a nőknek nem volt helye, és amely rejtélyes módon mindig a színfalak mögé bújt. Jól látta, hogy három kísérőtársuk, akik eddig a nagyvilági viselkedésforma igazi megtestesítői voltak a szemében, csak jelentéktelen kis apróhalak a teljesítményeknek és sikereknek ebben a nyughatatlan mikrokozmoszában. Egy igazi férfivilág! Amint körbe jártatta a szemét a dalárdások hangversenyének színhelyén, Josephine kissé neheztelve ugyan, de csodálta a bajtársiasságnak és az összefogásnak ezt a szellemét. Be sem nézett az öltözőbe, mert halálosan irigyelte Adele Craw-t, aki Dudley Knowleton barátnőjeként ma este magától értetődően a legfényesebb csillagként fog ragyogni. S még jobban irigyelte, amikor a zászlók különböző díszeiben pompázó színes menet élén lépkedve haladt át a hortenziákkal koszorúzott diadalkapun, szendén és illedelmesen, alig sminkelve egyszerű fehér ruhácskájában. Egy ideig ő állt mindenki figyelmének a középpontjában, és a látvány hatására valami – egy hatodik megmondhatatlan érzék, a szinte meghatározatlan lehetőségek valamelyikének valószínűsége – ami már rég szunnyadni látszott benne, hirtelen új életre kelt.

– Josephine – lelkendezett Ridgeway Saunders –, el sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy ez valóra vált. Már oly régen várok erre, erről álmodtam…

Gépiesen küldött a barátja felé egy mosolyt, de az esze másfelé járt, s amint a színes kavalkád a parketten folytatódott, a gondolat mind jobban befészkelte magát a fejében. Már a legelején tolongani kezdett körülötte mindenki; a teadélutánon megismert fiúkkal egy tucat új fiú jött, újabb magabiztos vagy félénk hangokat hallott, amíg, akárcsak minden népszerű lánynak, neki is meglett a saját állandó díszkísérete, mely mindig a nyomában volt, bárhová lépett. De ez már korábban is így volt, és ezért ez most nem volt elég. Hiányzott valami. Lehet neki tíz fiúja is és Adele-nek csak kettő, de Josephine egyszer csak rádöbbent, hogy itt egy lány attól függően lesz mások szemében is fontos, hogy ki hozta ide.

A rosszullét környékezte ekkora igazságtalanság láttán. Egy lány azzal szerez népszerűséget, hogy szép és bájos. Minél szebb és bájosabb valaki, annál jobban megengedheti magának, hogy ne törődjék mások véleményével. Világméretű ostobaságnak tartotta, hogy egyszerűen azért, mert Adele a barátnője egy élsportolónak, aki lehet, hogy egyáltalán semmit sem tud a lányokról, vagy fogalma sincs arról, hogy ki a szép és miért, vastag bokája és eléggé parasztos arcszíne ellenére mégis ilyen magas piedesztálra emeltetik.

Josephine most épp a chicagói Ed Bementtel táncolt. Ő volt a legelső udvarlója, aki már a tánciskolában rajongott érte, amikor mint copfos kislány még fehér vászonharisnyát, csipkés bugyit, karcsú derekú fodros ruhát hordott a velejáró széles selyemövvel.

– Mi történt velem? – kérdezte Edtől hangosan gondolkodva. – Már hónapok óta úgy érzem, mintha száz éves lennék, pedig csak tizenhét vagyok, és téged is csak hét éve ismerlek.

– S azóta már hányszor voltál szerelmes? – kérdezte Ed.

– Nem voltam, egyszer se voltam – válaszolt Josephine felháborodva. – Csak azok a lányok pletykálnak rólam állandóan, akik féltékenyek. De ezeknek a pletykáknak nincs semmi alapjuk.

– Féltékenyek? Vajon mire?

– Muszáj szemtelennek lenned? – vágott vissza Josephine csípősen. – Inkább vezess úgy, hogy Lillian közelébe kerüljünk.

Dudly Knowleton épp lekérte Lilliant. Josephine folytatta a társalgást partnerével; aztán megvárta, míg úgy fordulnak, hogy szemtől szembe láthatják egymást, és rámosolygott Knowletonra. Csak néhány másodpercig tartott ez a mosoly, de Josephine most biztosra ment. Azt akarta, hogy mosolyát észrevegyék és viszonozzák, és hogy az, akinek küldte, illatának és bájának vonzáskörébe kerüljön. Ha később erről az illatról azt mondja majd valaki, hogy olyan, mint egy francia parfümé, akkor elnevezheti Plaisant-nak. Knowleton mindenesetre meghajolt és viszonozta a mosolyt; egy perc múlva lekérte Edtől.

A táncteremnek abban a sarkában sokan táncoltak, és Josephine lassított, hogy a fiú felvehesse a ritmust, és aztán néhány másodperc alatt lassan körbekeringőzték a termet.

– Nagyon édesek voltak Adele-lel abban a menetben –mondta Josephine. – Maga olyan komolyan és kedvesen viselkedett, mintha a többi felvonuló csak a gyermeke lenne. Adele is nagyon édes. – S aztán valami megihlette, mert gyorsan hozzátette: – A suliban Adele a példaképem.

– Ez komoly? – Josephine látta, hogy Knowleton egészen meglepődött, mert így válaszolt: – Ezt el kell mondanom neki.

A fiú kedvesebb volt, mint gondolta, de szívélyes jó modora mögött tekintély rejlett. Bár a legillendőbb módon udvarias volt vele szemben, de azért látta, hogy a szemével azt is figyeli, nincs-e valami baj valahol a teremben; mondott valamit halkan és mellesleg a zenekar vezetőjének, aki tisztelettudóan odament a pódium széléhez. A Halálfejesek utolsó tagja! Josephine tudta, hogy ez nem akármi – az ő apja is tagja volt a Páholynak. Ridge Saunders és a többi fiú, akik a Szeressük Egymást, Testvérek szövetséghez tartoznak, természetesen nem lehet igazi Halálfejes. Azon törte a fejét, hogy a lányoknak is van ilyen klubjuk, melyben őt – vagy a vastag bokájú Adele Craw-t – igazi tagokká üthetik.

Táncolnék én,

ahogy nem táncoltam soha,

mert kevés az idő,

és mostoha-aaa…

– Szeretném tudni, hogy maga itt vajon hány fiúnak a példaképe – mondta Josephine. – Ha fiú lennék, pont olyan szeretnék lenni, mint maga. Csak az zavarna, hogy annyi lány szerelmes belém.

– Senki sem szerelmes belém – mondta egyszerűen. – Senki.

– Már hogyne lenne – csak titkolják. Mert maga annyira imponáló, és félnek Adele-től.

– Adele nem törődne vele – mondta, de sietve hozzátette: – …ha ez megtörténne. De Adele nem hiszi, hogy az ilyesmi komoly is lehet.

– El vannak jegyezve?

Knowleton hűvösen válaszolt.

– Nem hiszem, hogy helyes lenne idő előtt eljegyezni valakit. Majd, ha itt lesz az ideje.

– Igen, én is így gondolkodom – értett egyet Josephine készségesen. – Én is azt mondom, hogy legyen inkább egy jó barátom, mint száz olyan, aki csak lebzsel körülöttem és nyafog.

– Azok a fiúk, akik lépten-nyomon követik magát, szintén csak nyafognak?

– Milyen fiúk? – kérdezte, mintha semmiről sem tudna.

– A másodévesek fele például.

– Ugyan, csak szeretnek táncolni – mondta Josephine ártatlanul.

Josephine most végtelenül boldognak érezte magát, amint ebben a bűvös bálteremben épp a rendezőbizottság elnökével keringőzik mindenki szeme láttára. Ezt a kis plusz időt is annak a félelemmel vegyes tiszteletnek köszönhette, melyet Knowleton keltett azzal, hogy őt kérte fel erre a táncra; de aztán egy fiú lekérte, és Josephine-nek le kellett szállnia az égből a földre. A fiúra nagy hatással volt, hogy Dudly Knowleton felkérte; nagyon tisztelettudó volt, és határtalan csodálata untatta és bosszantotta Josephine-t. Egy ideig még remélte, hogy Dudly Knowleton ismét felkéri, de amint az éjfél is elmúlt, és lassan egy óra lett, már úgy gondolta, hogy végül is ez csak egy udvarias gesztus volt részéről egy olyan lánnyal szemben, aki ugyanabba az iskolába jár, ahová Adele. Azóta Adele biztos szép kis képet festett le neki Josephine múltjáról. De amikor Knowleton végül is odament hozzá, Josephine kedvesen, de óvatos éberséggel fogadta, egy olyan állapotban, mely kívülről alkalmazkodónak, szelídnek és nyugodtnak mutatta. Knowleton azonban ahelyett, hogy felkérte volna, félrevonta egy sarokba.

– Adele-nek volt egy kis balesete az öltöző lépcsőjén. Kibicsaklott a bokája, és egy szög feltépte a harisnyáját. Szeretne kölcsön kérni magától egyet, mivel itt laknak a közelben, hogy aztán elmenjünk a Lawn Clubba.

– Persze, semmi akadálya.

– Akkor elmegyek magával. Kint van az autóm.

– De maga el van foglalva, majd én egyedül.

– Szó sem lehet róla, elviszem.

Világosan lehetett érezni a közelgő tavaszt a levegőben; mintha már olvadt is volna a hó a csatornapárkányokon, a szilfák és az épületek körül, melyeknek csupaszsága és hidegsége még a múlt héten is annyira nyomasztotta Josephine-t. Volt valami aszkétizmus az éjszakában, mert az volt a benyomása, mintha a férfias küzdés lényege mindenütt beszivárogna a kisvárosba, ahol a férfiak három évszázadon át gyűjtötték erejüket és vágyaikat a rostálásra. És Dudly Knowleton, aki itt ül mellette, ez az erős és mindenre elszánt férfi, a szimbóluma ennek. Az volt az érzése, hogy még nem találkozott ilyen férfival azelőtt.

– Jöjjön be – mondta Josephine, amint felment vele a lépcsőn a házba. – Itt jól érzi majd magát.

A sötét szalon kandallójában lobogott a tűz. Amikor lejött a harisnyával, bement és szótlanul megállt mellette, s egy-két pillanatig vele együtt a tüzet bámulta. Aztán ránézett, de továbbra sem szólt semmit. Lesütötte a szemét, majd ismét ránézett.

– Megvan a harisnya? – kérdezte Knowleton, s egy kicsit elhúzódott a lánytól.

– Igen – válaszolta Josephine, majd folytatta. – Jár nekem egy csók, mert gyors voltam.

Knowleton nevetett, mintha Josephine valami jót mondott volna, és elindult az autó felé. Josephine nem szólt, mosolygott, és próbálta titkolni csalódottságát, amint beült a kocsiba.

– Roppant örülök, hogy találkoztunk – mondta Josephine. – El sem tudja képzelni, mennyi sok újat adott nekem.

– Semmi újat sem adtam magának.

– Bár hogyne adott volna. Például elmondta, hogy akkor kell eljegyezni valakit, ha itt az ideje. Eddig nemigen tudtam olyan emberekkel beszélni, mint maga. Ha maga nincs, akkor egészen másképp gondolkoznék. Azt hiszem, most jöttem rá, hogy sok mindenben nem volt igazam. Korábban mindig azt akartam, hogy izgató legyek. Most pedig segíteni akarok másoknak.

– Igen – értett vele egyet a férfi. – Nagyon helyes.

Úgy tűnt, még mondani akart valamit, amikor a fegyvertárhoz érkeztek. A vacsora már elkezdődött, s amikor végigment vele a nagyteremben, érezte, hogy a szemek kereszttűzében vannak. Josephine arra lett volna kíváncsi, hogy vajon az emberek most mit gondolna róluk. Talán azt, hogy esetleg volt valami közöttük?

– Elkéstünk – mondta Knowleton, amikor Adele elment, hogy felvegye a harisnyát. – A kísérője már biztos régen lemondott magáról. Megengedi, hogy hozzak valamit?

– Ó, köszönöm.

Ezután, már ismét a bálteremben, újfent képzeletének édes szárnyain lebegett. Néhány távozó déli szépségnek a hódolója elvegyült az övéivel, úgyhogy eleddig még egyetlen lányt sem kértek le partnerétől olyan gyakran, mint őt. Még Miss Brereton unokaöccse, Ernest Waterbury is táncolt vele néhány fordulót mélységes elismerése jeléül. Csak néhány fordulót, mert alig lépett Josephine néhányat, már le is kérték, úgyhogy szinte kézről kézre adták egymásnak a fiatalemberek a parketten. Ám hirtelen úgy érezte, hogy pihennie kell egy kicsit, és mintha csak erre az óhajára érkezett volna válasz, mert bemutattak neki egy új fiút, egy magas, sima modorú déli fiatalembert, akinek jó volt a beszélőkéje is:

– Hogy magácska milyen édes. Már majd kiesett a szemem, úgy bámultam állandóan, amint majd szétszedték ebben a teremben. Minden lánytól szebb, sokkal, de sokkal szebb. Olyan, mint egy igazi amerikai rózsaszál a sok margaréta között.

Miután másodszor is táncolt vele, engedett rimánkodásának.

– Rendben van. Menjünk friss levegőt szívni.

– Nem azt akartam, hogy csak egyszerűen kijöjjön velem friss levegőt szívni – magyarázta a fiatalember, miután elhagyták a báltermet. – Véletlenül van itt egy zug ebben az épületben, és ha nem bánja, odamehetnénk.

– Jó, menjünk oda.

Az alabamai Book Chaffe az öltözőn keresztül egy átjárón egy láthatatlan ajtóhoz vezette Josephine-t.

– Ez Boone kiképző-őrmester és ütegparancsnok irodája. Ő a barátom. Külön a lelkemre kötötte, hogy ma éjszaka az iroda csak találkahelyként használható, és nem könyvtárként vagy ilyesmiként.

Kinyitotta az ajtót és felkapcsolt egy sárgás fényű gyenge villanylámpát; Josephine belépett, Book pedig becsukta mögötte az ajtót. Egymásra néztek.

– Édes vagy – motyogta. Magas ló-arca Josephine fölé hajolt, és hosszú karjával szelíden és nagyon lassan átölelte, úgy hogy sokáig néztek egymás szemébe, és aztán magához húzta. Josephine szüntelenül csak arra gondolt, hogy eddig még sohasem csókolózott déli fiúval.

Hirtelen szétrebbentek, mert valaki kívülről kulcsra zárta az ajtót. Aztán valaki fojtott hangon kuncogni kezdett, és hallani