F. Scott Fitzgerald Ciklon Csendföldön és más elveszettnek hitt elbeszélések Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Eleinte, amikor belevágtam a Fitzgerald-elbeszélések fordításába, nem is tudtam, mennyire hiánypótló ez a munka. Hisz ennek – ma már jól tudjuk – az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb amerikai írónak magyarul csak három regénye, leveleinek egy része és alig valamivel több, mint harminc elbeszélése jelent meg még a hatvanas években. Hogy miért csak ennyi, annak több oka is van, ill. volt. Talán csak annyit említenék meg közülük, hogy Hemingway, Faulkner vagy akár Salinger mellett egyszerűen nem tartották jelentős írónak Fitzgeraldot. Hisz egyik jó nevű irodalomkritikusunk, amerikanisztikával foglakozó egyetemi tanárunk is azt írta róla a hatvanas években, hogy két regényén és néhány jó elbeszélésén kívül Fitzgerald szóra sem érdemes, semmi jelentőset nem alkotott. Ugyanakkor Fitzgeraldnak volt még két másik igencsak jó regénye (az első, mely később az Édentől messze címmel jelent meg magyarul, és az utolsó, be nem fejezett, melyet szintén jó nagy késéssel adta ki magyarul az Európa Könyvkiadó Az utolsó cézár a címe), és közel kétszáz jobbnál jobb elbeszélése, kisregénye, novellája és színdarabja, melyekről szinte nem is hallott a magyar olvasó.
Nos, hogy ezekről nem hallott, az igencsak nagy hiba, és persze, nem az olvasóé. És az, hogy Amerikában, azaz Fitzgerald hazájában és aztán szerte a nagyvilágban többszöri reneszánszát követően itt nálunk is volt egy kis mozgás (újra lett fordítva és kiadva A nagy Gatsby, Az éj szelíd trónján, valamint a hatvanas években már lefordított elbeszélések gyűjteménye, stb.), még nem hozott nagy fordulatot a Fitzgerald-művek népszerűsítése és így a megismerése terén sem. Ezért vélem úgy, hogy munkám, melynek eredeti célja a minél több Fitzgerald-elbeszélés eljuttatása a magyar olvasóhoz, hasznos munka. És ezt a munkát folytatni kívánom.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Apr 12, 2018
• ISBN: 9781370901968

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Ciklon Csendföldön

és más elveszettnek hitt elbeszélések

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter – 2018

Smashwords Kiadó

Előszó

Az elismervény

Rémálom

Mert akkor mi lesz?

Gracie a tengeren

Az útitárs

Meghalnék érted

Szerelem kimenőkkel

Ciklon Csendföldön

A gyöngy és a bunda

Brávó

Fogászati rendelés soron kívül

Lesre állítva

Nők a házban (Láz)

Üdv nektek, lányok

A szerelem bajjal jár

A házaspár

Balettcipők

Köszönöm a tüzet

Előszó

Új Fitzgerald-kötet fordításával jelentkezem. Ez a tizennyolc elbeszélés az I’d Die For You and Other Lost Stories című kötetben szereplő elbeszélések újrafordított változata.¹ Azért mondom, hogy „újrafordított," mert van már ennek az angol eredetinek magyar fordítása is. Ez a Jelenkor Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent Meghalnék érted és más elveszett történetek című könyv. ² A fordítója Dunajcsik Mátyás.

Akkor hát miért kell újra fordítani azt, ami egyszer már megvan, vetődhet fel a kérdés. A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy miért is ne, hisz nem tilos. Meg aztán már jó ideje fordítom F. Scott Fitzgerald elbeszéléseit, le is fordítottam talán már vagy százötvenet az elmúlt évtizedben, ki is adtam őket, a legtöbbet e–könyvként, de hagyományos könyv formátumokban is, a Fapados és Quatrocento kiadó gondozásában, akkor ezeket miért hagynám ki? Már a versenyszellem miatt is természetes az újrapróbálkozás. (Hogy melyik jobb vagy rosszabb, azt eldöntheti majd az olvasó: kollégát sem dicsérni, sem bírálni nem elegáns dolog, ezért nem teszem. Nyilván a kolléga sem fogja ezt tenni). Ám mégis, ennek az újrafordításnak az oka egy kicsit, és részben, más.

Először is van egy irodalomtörténeti szempont. Eleinte, amikor belevágtam a Fitzgerald-elbeszélések fordításába, nem is tudtam, mennyire hiánypótló ez a munka. Hisz ennek – ma már jól tudjuk – az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb amerikai írónak magyarul csak három regénye, leveleinek egy része és alig valamivel több, mint harminc elbeszélése jelent meg még a hatvanas években. Hogy miért csak ennyi, annak több oka is van, ill. volt. Talán csak annyit említenék meg közülük, hogy Hemingway, Faulkner vagy akár Salinger mellett egyszerűen nem tartották jelentős írónak Scott Fitzgeraldot. Hisz egyik jó nevű irodalomkritikusunk, amerikanisztikával foglakozó egyetemi tanárunk is azt írta róla a hatvanas években, hogy két regényén és néhány jó elbeszélésén kívül Fitzgerald szóra sem érdemes, semmi jelentőset nem alkotott. Ugyanakkor Fitzgeraldnak volt még két másik igencsak jó regénye (az első, mely később az Édentől messze címmel jelent meg magyarul, és az utolsó, be nem fejezett, melyet szintén jó nagy késéssel adta ki magyarul az Európa Könyvkiadó (Az utolsó cézár a címe), és közel kétszáz jobbnál jobb elbeszélése, kisregénye, novellája és színdarabja, melyekről szinte nem is hallott a magyar olvasó.

Nos, hogy ezekről nem hallott, az igencsak nagy hiba, és persze, nem az olvasóé. És az, hogy Amerikában, azaz Scott Fitzgerald hazájában és aztán szerte a nagyvilágban többszöri reneszánszát követően itt nálunk is volt egy kis mozgás (újra lett fordítva és kiadva A nagy Gatsby, Az éj szelíd trónján, valamint a hatvanas években már lefordított elbeszélések Ólomkristály című gyűjteménye, stb.), még nem hozott nagy fordulatot a Fitzgerald-művek népszerűsítése és így a megismerése terén sem. Ezért vélem úgy, hogy munkám, melynek eredeti célja a minél több Fitzgerald-elbeszélés eljuttatása a magyar olvasóhoz, hasznos munka. És ezt a munkát folytatni kívánom, és folytatom is e legújabb kötet újrafordításával. .

Az a körülmény, hogy a Jelenkor Kiadó is bekapcsolódott ebbe a munkába, egyáltalán nem baj, sőt dicséretes. Hibának tartom viszont, hogy egy olyan elbeszéléskötettel jelentkezett először, mely Amerikában sem volt ismert, hisz mint a címe is mondja, elveszett történeteket tartalmaz, és ezért ott ezeknek felfedezése az összes többi ismert mellett, szenzációszámba ment. Viszont itt Magyarországon az átlagolvasó nem igazán tudja, hogy mi volt, mondjuk, A nagy Gatsby és a Meghalnék érted között. Pedig sok minden volt és történt, amiről talán csak bennfentes irodalomtudósok, szakemberek, amerikanisztikával foglalkozó tanárok és kutatók tudnak. Az ország apraja-nagyja viszont nem sokat, vagy egyáltalán semmit.

Pedig érdemes lenne tudnia. Először is azt, hogy jelenleg – ha hihetünk annak, amit róla hazájában és szerte az egész világon mondanak – F. Scott Fitzgerald az amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Jó lenne, ha tudná például (az átlagolvasó is), hogy öt remekműnek számító nagyregényén kívül négy, csupa remekművet tartalmazó önálló elbeszéléskötetet is kiadott az író még életében. Mint ahogy azt is, hogy az 1920-as és ’30-as években szinte számolatlanul ontotta elbeszéléseit, novelláit a milliós példányszámú amerikai folyóiratoknak. Ezekkel sok pénzt keresett ugyan, de el is költötte, merthogy ilyen költekező életmódot folytatott a mi Fitzgeraldunk. Persze, ezekkel a művekkel az amerikai olvasók millióit nemcsak szórakoztatta, hanem nevelte is. Ha másra nem, hát irodalmi jó ízlésre, igényességre. És az sem árt, ha tudjuk, hogy bár mindezeknek az elbeszéléseknek és történeteknek a színvonala egyáltalán nem egyenletes, és nem mindegyik remekmű, mindegyik figyelemre méltó, már csak azért is, mert – mint ahogy azt a kortársai is elmondták – Fitzgerald egyszerűen nem tudott rosszul írni. Ezért is lett az elveszettnek hitt Fitzgerald-írások felfedezése (és ezt követő kiadása) olyan óriási szenzáció odaát. És persze azért is, mert ezeket nem más, hanem Fitzgerald írta. És lám, olyan óriási szenzáció volt ez az esemény, hogy erre már egy magyarországi kiadó is felfigyelt és kiadta az I’d Die For You-t magyarul.

Persze jobb lett volna ezt a munkát a négy ismertebb novellás kötettel kezdeni (ezt egyébként a Fapados Kiadó megtette). Majd folytatni a Matthew J. Bruccoli-féle összeállítással, a The Price Was High-jal, mert ez azokból a kiadatlan Fitzgerald-elbeszélésekből válogatott össze ötvenet, melyeket az író nem adott ki önálló kötetben. A The Price Was High (én a Nagy árat fizettem érte címet adtam neki) is olvasható most már magyarul, mert e–könyv formátumban elérhető a világhálón.

Summa summarum, mivel a nagyregényeken kívül most már szinte minden Fitzgerald-írás is olvasható magyarul, úgy gondolom, nem árt, ha e nagyszerű amerikai író oeuvre-jének jobb megismerése céljából ezt a kötetet is újrafordítom. És közben simítok, esetleg javítok is rajta. Mentesítem pl. az egyes ferdítésektől, sőt: leiterjakaboktól (akad jó néhány azokból is). Vagy más címet adok valamelyik elbeszélésnek, ha valamilyen okból kifolyólag a magyar fordítísával nem értenék egyet. Így például a Cyclone in Silent Land című remek kis elbeszélés Dunajcsik Mátyás fordításában egyszerűen csak Forgószél.  A Cyclon lehet forgószél is persze, de nem igen tudtam rájönni a szó nyelvészeti boncolgatása nélkül, hogy, mondjuk, miért nem Ciklon Csendföldön, ami mégis csak közelebb áll az eredetihez. Mint ahogy az Offside Play sem azt jelenti, hogy Helyzetbe hozva, mivel ezt arra a játékosra mondják az amerikai futballban, aki rosszul rajtol. S azért, hogy ne érjen vád, mert esetleg szerzői jogot sértek, az én fordításaim zöme a világhálón már megjelent eredeti angol nyelvű elbeszélések alapján történt (a legtöbb megtalálható), és nem az Anne Margaret Daniel professzornő által összeállított kötetben szereplő elbeszélések alapján. A kötet címét is megváltoztattam, és a Ciklon Csendföldön lett a címadó novella. Épp ezért – vagyis a jogsértés elkerülése végett – a professzornő előszavát és lábjegyzeteit sem közlöm. Az érdeklődő olvasó ezeket könnyen megtalálhatja az interneten (vagy a Jelenkor Kiadó által 2017-ben kiadott Meghalnék érted kötetben is Dunajcsik Mátyás átdolgozásában), ha úgy tartja jónak.

Ortutay Péter

Az elismervény

I.

A fenti név nem az igazi nevem – de az, aki viseli, megengedte, hogy ezt a nevet használjam álnévnek ehhez a történethez. Az igazi nevem egyelőre maradjon titokban. Amúgy könyvkiadó vagyok. Sok mindent szoktam kiadni. Dél-dakotai vénkisasszonyok fiatal szerelmesekről szóló hosszú regényeit, gazdag nagymenőkkel és „nagy sötét szemű" jó alakú táncosnőkkel kapcsolatos detektív-történeteket, tanulmányokat, melyek ilyen vagy olyan veszedelmekre figyelmeztetnek bennünket, vagy arról számolnak be, hogy milyen a hold színe Tahitin, de még ezen kívül is sok minden mást, amit egyetemi professzorok és más olyanok írnak, akik nem tudnak mit kezdeni fölös idejükkel. Tizenöt éven aluliaktól azonban nem fogadok el regényt. A kolumnisták és a kommunisták – ma sem tudom, mi a különbség a kettő között – állandóan sértegetnek, és azt hányják a szememre, hogy engem csak a pénz érdekel. Naná, hogy érdekel! Hisz feleségem és gyerekekeim is vannak, akiket etetni kell, méghozzá minden nap. Ha valaki felajánlana nekem minden pénzt New Yorkban, biztosan nem mondanám, hogy nem kell. Sokkal szívesebben dobnék piacra olyan könyvet, melyből előzetes számításaim szerint félmillió példány³ fog elkelni, mintsem én fedezzem fel egy röpke év alatt, hogy milyen fantasztikusan nagy író Samuel Butler, Theodore Dreiser vagy az a ma már olyan híres James Branch Cabell. Minden kiadó ezt tenné. Ha van esze.

Hat hónappal ezelőtt leszerződtem egy könyvre, amely minden kétséget kizáróan nagy sikernek ígérkezett. Harden, a híres parapszichológus Harden, írta. Az első könyve – 1913-ban adtam ki– úgy beásta magát az eladási listák élére, mint egy Long Island-i rák a homokba, pedig akkoriban a parapszichológia sehol sem volt mostani népszerűségéhez képest. Azt hirdettük az új könyvről, hogy úgy hat majd az olvasóra érzelmileg, mintha egy mély álomból ébredt volna. Az író unokaöccse elesett a háborúban, és doktor Harden érdekfeszítően írt arról, hogy különböző médiumok segítségével miként lépett lelki kapcsolatba ezzel az unokaöcscsel.

Doktor Harden nem az a tudós típus volt, aki csak úgy kapaszkodott fel az uborkafára. Kiváló pszichológusnak számított. Bécsben doktorált, Oxfordban szerzett jogi diplomát, és volt vendégprofesszor is az Ohiói Állami Egyetemen. A könyve nem volt sem száraz, sem pedig terjengős. Alapvetően komolyan közelítette meg a témát. Például megemlítette, hogy meglátogatta egyszer egy Wilkins nevű fiatalember és azt állította, hogy a halott unokaöcs három dollár nyolcvan centtel tartozott neki, erről van elismervénye is, és arra kérte őt, mármint doktor Hardent, hogy legyen olyan kedves és tudakolja meg elhunyt rokonától, hogy vajon hogy kívánja megadni tartozását. De a doktor határozottan elutasította, hogy ilyen kérdésekkel zaklasson egy szellemet a túlvilágon. Azt felelte, hogy ez olyan lenne, mintha azért imádkoznánk a szentekhez, hogy segítsenek megtalálni egy elveszett esernyőt.

Kilencven napon át folyt az előkészület a könyv kiadására. Az első lapját három különböző betűtípussal szedtük, két képet is rendeltünk egy-egy méregdrágán dolgozó művésztől, hogy minél mutatósabb legyen a borító. A végső szöveget a hét legjobb szakkorrektor is átnézte, nehogy a legapróbb vesszőhiba vagy egy kisbetű is bántsa a Nagyérdemű Amerikai Olvasóközönség kényes szemét ott, ahol esetleg nagybetűnek kell lenni.

Az irodalmi portálok ezrei már négy héttel a tervezett kiadás előtt megkapták az eladásra szánt könyvek garmadáit. Csak egyedül Chicago harminchétezer példányt kapott. A texasi Galveston hétezret. Nehezen, de azért sikerült egy-egy száz példányt leszállítani az arizonai Bisbee-be, a minnesotai Red Wingbe és a georgiai Atlantába. Miután elintéztük a nagyobb városokat, ahhoz a művészhez hasonlóan, aki a homokba rajzolt kész képhez csurgat még egy kis homokot a kezéből, hogy a mű tökéletes legyen, elláttunk még – ha volt rá mód – húsz, harminc vagy negyven példánnyal kisebb településeket is az országban. 

Az első kiadás elérte a háromszázezer példányt.

Közben a reklámosztály a hét hat napján kilenctől ötig dolgozott serényen; dőlt betűzött, aláhúzott, nagybetűzött, szlogeneket és főcímeket gyártott, vezércikkeket írattatott, interjúkat készített, fényképeket gyűjtött és válogatott doktor Hardenről, melyeken az látszik, ahogy gondolkodik, töri a fejét vagy tűnődik; ahogy teniszezik, golfozik, vagy egy sógornővel sétál az óceán partján. Számtalan esszé és tanulmány is készült. Óriási mennyiségű tiszteletpéldány lett szétküldve a kritikusoknak is, akik sok ezer folyóiratot és hetilapot képviseltek szerte az országban.

Április tizenötödikén kellett a könyvet piacra dobni. Tizennegyedikén mindenki lélegzetét visszafojtva várt, néma csönd honolt az irodákban és lent az áruosztályon; a dolgozók idegesen pislogtak az üres helyekre, ahová az a sok ezer könyv fog nemsokára kerülni, és az üres kirakatokra, ahol három képzett kirakatrendező várt arra, hogy egész este mást se csináljon, mint könyveket rendezgessen kocka, piramis, bástya, kör, szív, különböző kis és nagy csillag, valamint paralelogramma alakokba.

Április tizenötödikén reggel, öt perccel kilenc előtt Miss Jordan, a legidősebb gépírónőnk elájult izgalmában, és ott esik össze, ha fiatalabb kollégám el nem kapja. Pontban kilenckor pedig egy idősebb úriember hosszú és vastag pajesszel megvette A szellemi világ arisztokráciája című könyv első példányát.

A nagy könyv tehát útjára indult.

Három héttel később úgy döntöttem, hogy leugrom az Ohio állambeli Jolietbe, hogy meglátogassam doktor Hardent, mert volt egy olyan véleményem, hogyha a hegy nem megy Mohammedhez (vagy Mózeshez?), akkor Mohammed (vagy mégis csak Mózes?) menjen a hegyhez. A doktort, mivel amúgy roppant félénk és szerény úriember volt, bátorítottam, és gratuláltam neki, ahogy kell, nehogy a konkurens kiadók még lecsapják kezünkről. Szerettem volna lekötni a következő könyvének kiadási jogát is, és ezzel a hátsó gondolattal néhány szépen fogalmazott szerződést is vittem magammal, amelyek az elkövetkező öt évre levettek volna a nagy ember válláról minden további gondot és problémát könyvének eladásával kapcsolatban.

Négy órakor ment a vonatom New Yorkból. Megszoktam, hogy ha utazom valahová, beteszek a táskámba vagy fél tucatot a legfontosabb kiadványaimból, hogy aztán véletlenül kölcsön adjam értelmesebb kinézetű utastársaimnak azzal a hátsó gondolattal, hogy így esetleg tovább szélesíthetem olvasóink körét. Mielőtt Trentonba értünk volna, egy lornyettes hölgy az egyik luxusfülkében már gyanakodva lapozgatta az ő példányát, egy fiatalember, aki fülkémnek felső polcán feküdt, mélyen elmerült az övében, s egy roppant tutajos szemű vörös kis bestia útitársam pedig nagytáblást játszott a harmadik példány borítóján.

Én szunyókáltam. Aztán New Jersey hirtelen Pennsylvania lett. Sok tehén, erdő és mező mellett robogott a vonat, és kábé minden huszadik percben megjelent egy farmer szekerén ülve a falusi állomás mellett, aki bagót rágott és ostobán bámult a vonat ablakaira.

Már vagy tízszer, vagy tizenötször láttam az említett farmert, amikor arra ébredtem szunyókálásomból, hogy a fiatalember, aki velem utazott a fülkében, úgy verte a taktust a lával a polcon, mint egy dobos a zenekarban, s időnként felkiált meg röffen egyet izgalmában. Meglepődtem, de ugyanakkor örültem is, mert láttam, hogy a könyv, melyet hosszú fehér ujjaival lapozgatott, óriási hatással van rá. A könyv persze doktor Harden szellemi arisztokráciája volt, amit én adtam egészen véletlenül a kezébe.

– Úgy látszik – jegyeztem meg joviálisan – érdekli, amit olvas.

Rám nézett. Vékony arcán a szemei olyanok voltak, mint amilyet csak két típusnál figyeltem meg eddig: az egyik egészen oda van a transzcendentális dolgokért, a másik meg egyáltalán nincs oda értük.

Mivel úgy tűnt, hogy nem érti, amit mondok, ezért megismételtem, amit az előbb mondtam.

– Hogy érdekel-e? – kiáltotta. – Naná, de még mennyire!

Jól megnéztem magamnak ezt az ifjút. Igen, nem tévedtem. Vagy egy médium lehetett, vagy pedig egy olyan kimondottan mindenben kételkedő típus, aki maga is transzcendens dolgokról ír népszerű folyóiratoknak.

– Micsoda mű! – mondta. – A… főhős, vagy minek nevezzem, a halála óta eltelt idő nagy részét nyilván mindig a nagybátyja mellett töltötte, hogy mindezt tollba mondhassa neki.

Nem akartam ellentmondani.

– Minden bizonnyal – bólintottam.

– Ám ugyanakkor ennek a könyvnek kizárólag csak abban az esetben van valami értéke – fűzte tovább gondolatait sóhajtva –, ha az illető ifjú főszereplő csakugyan ott van, ahol a szerző mondja, hogy van.

– Persze – mondtam, de valahogy nem voltam biztos a dolgomban. – Az illető szerintem feltehetőleg – a Paradicsomban van, és nem pedig, feltételezhetjük,  a Purgatóriumban.

– Igen – értett velem egyet fiatal útitársam és elgondolkodott. – Igen csak kínos lenne a szerző szempontjából, ha az illető a Purgatóriumban lenne – és még kínosabb, ha ott sem, hanem másutt, egy harmadik helyen.

– Ez a fiatalember – mondtam – semmi olyat nem követett el életében, amiből azt lehetne feltételezni, hogy… ízé… szóval, hogy…

– Persze, hogy nem. Arra a helyre, melyre ön céloz, nem is gondoltam. Csak annyit mondtam, hogy kínos lenne, ha a Purgatóriumban lenne, és még kínosabb, ha valahol másutt.

– Például hol, uram?

– Például Yonkersben.

Meglepődtem.

– Tessék?

– Igen, ha a Purgatóriumban lenne, akkor csak saját magát okolhatná, de ha Yonkersben, akkor…

– De uram! – vágtam közbe kissé dühösen. – Milyen lehetséges összefüggést lát Yonkers és A szellemi világ arisztokráciája között?

– Semmilyet. Csak annyit jegyeztem meg, hogyha Yonkersben lenne…

– De hát hogy lenne Yonkersben?

– Sehogy. – Tartott egy kis hatásszünetet majd ismét sóhajtott. –  A helyzet ugyan is az, hogy épp most ment át Ohióból Pennsylvaniába.

Most már tényleg dühös lettem. Még nem jöttem rá, mit akar, de éreztem, hogy amit mond, az nem üres beszéd.

– Csak nem azt akarja monda – kérdeztem gyorsan –, hogy érzi az elhunyt személy asztrális jelenlétét.

A fiatalember erre dühösen kifakadt.

– No, ebből aztán elég – mondta mérgesen. – Úgy látszik, az elmúlt hónapban az Egyesült Államokban minden hiszékeny dáma és King⁴ rajongó csak velem foglalkozott. Ugyanis Cosgrove P. Harden én vagyok, uram. Nem haltam meg, élek, de miután elolvastam ezt a könyvet, soha az életben nem fogom azt hinni, hogy a halál a legbiztosabb dolog a világon.

II.

Olyan hangosan kiáltottam fel meglepetésemben, hogy a velem szemben ülő lány ijedten kapta fel a fejét, és ettől biztosan rossz kockába rajzolta be a következő kört. Én meg máris azt láttam lelki szemeim előtt,  hogy hosszú sorban állnak az emberek a Negyvenedik utcától (vagyis a kiadómtól) egészen a Boweryig – ötszázezer ember A szellemi világ arisztokráciájának egy-egy példányát szorongatva és visszaköveteli tőlem azt a két dollár ötven centet, amit a könyvért adott. Az fordult meg hirtelen a fejemben, hogyha esetleg megváltoztatom a könyvben a neveket, még regény is lehetne. De ezzel már elkéstem. Az amerikai nagyérdeműnek már háromszázezer példány volt a kezében úgy, ahogy kiadtuk.

Amikor aztán többé-kevésbé magamhoz tértem meglepett ámulatomból, a fiatalember elmesélte, mit élt át halálhíre óta. Három hónapig tartották fogva egy német börtönben, aztán tíz hónapot feküdt kórházban agyvelőgyulladással, hogy aztán egy hónapig még a saját nevére se emlékezzen. Fél órával az után, hogy New Yorkba érkezett, találkozott egy régi barátjával, aki, amikor meglátta, a szívéhez kapott, és elájult. Amikor magához tért, meghívta egy koktélra. Beültek egy drogériába,⁵ s közben alig egy óra alatt Cosgrave Harden olyan különös történetet hallott saját magáról, hogy sem nyelni, sem köpni nem tudott az elképedéstől. 

Beült egy taxiba és több könyvesboltba is ellátogatott. De a könyv, amit keresett, már mind elfogyott. Azonnal vonatra ült, hogy az ohiói Jolietbe utazzon, és a vonaton, mit ad Isten, szerencsés véletlen folytán épp egy ilyen könyvet nyomtam a kezébe.

Először azt hittem, szélhámos a fiú, de miután jól megnéztem a fényképet A szellemi világ arisztokráciájának kétszázhuszonhatodik oldalán, meggyőződtem, hogy ez a fiatalember kétségtelenül Cosgrave P. Harden. Soványabb és idősebb volt, mint a képen, bajusza sem volt már, de kétségtelenül ő volt.

Sóhajtottam – nagyot és reményt vesztve.

– És ez pont akkor történik velünk, amikor ez a könyv kelendőbb, mint egy regény.

– Regény! – mondta dühösen. – Ez csakugyan egy regény.

– Bizonyos tekintetben igen – ismertem el.

– Semmiféle bizonyos tekintetben! Ez tényleg egy regény, hisz egy regény minden követelményének megfelel.  Hisz minden, ami benne van, nem iagz. Az egész egy hosszú kitaláció, még mesének is rossz. S ezt nevezi ön tényanyagnak?

– Így most már nem – válaszoltam nyugodtan. – De dokumentum–regénynek még nevezhetem. A dokumentum–regény egy olyan műfaj, mely a kitalációk és a tények keveréke.

Erre a fiatalember találomra felütötte a könyvet, és egy olyat kiáltott mérgében, hogy a vörös hajú kis bestia ijedten kapta fel a fejét ismét, és hagyta abba a játékot egy időre, bár szemlátomást a játéknak még csak a kezdeti szakaszában lehetett, mert igencsak lassan haladt előre. 

– Hát akkor most jól nyissa ki a fülét! – nyögte fiatal útitársam szerencsétlenül. – Jól figyeljen! Itt azt mondja: Hétfő. Mit gondol, mivel töltöttem az időmet hétfőn ott azon „a messzi földön?" Nézze csak, olvassa! Hát, kérem szépen, nem fogja elhinni: virágot szagolgatok. Az egész napot azzal töltöm, hogy virágot szagolgatok! Itt van, ni, a százkilencvennegyedik oldalon, itt fent? Rózsaillatot érez…

Óvatosan az orromhoz emeltem a könyvet.

– Nem érzek semmit – mondtam. – Talán egy kis nyomdafestéknek a szagát…

– Ne szagolgassa, hanem olvassa! – ordított a fiatalember. – Megszagoltam a rózsát, és utána két hosszú bekezdésen át lelkendezem ujjongva amiatt, hogy az embernek milyen ösztönösen nemes természete van. Csak egy icipicit bele kell szagolni a rózsába! Aztán egy másik órán át csak százszorszépeket szagolgatok. Istenem, mivel büntetsz? Ezek után, hogy menjek el egy találkozóra az évfolyamtársaimmal? Röhögni fognak.

Lapozott néhányat és ismét nyögött egy nagyot.

– Na lám, itt meg gyerekekkel vagyok – táncolok velük. Még csak nem is shimmizek, amit tudok. Hanem valami ezoterikus micsodát járok. Pedig nem is tudok jól táncolni és a gyerekeket sem szeretem. De alighogy meghaltam, máris valami hibridféléve változtam,  egy óvódás néni és egy balett–táncos keveréke lettem a nagybátyám szerint.   

– Ugyan már, miért mérgelődik? – próbálkoztam egy kis enyhítő szemrehányással. – Ez egy nagyon is szép részlet. Látja, itt az is le van írva, hogy milyen szép a ruhája. Nézzük csak – igen, valami fátyolszerűség. Az egész testét beborítja és lebeg, mint egy zászló…

… Valami bő alsógatyaféle – mondta mogorván. – És a fejemre egy csomó falevél került sapka vagy kalap helyett.

Nem tagadom – a szerző csakugyan említést tesz holmi falevelekről.

– De azért – mondtam –, ha belegondol, lehetett volna még rosszabb is. Akár jobban is kifigurázhatta volna önt a szerző, ha teszem fel, arról faggatózik, hogy miért is lopta el kisgyerek korában a nagyapa óráját, vagy, hogy mikor szándékszik megadni azt a három dollár nyolcvan centet, amit pókeren vesztett még a halála előtt.

Erre nem felelt.

– Fura egy pofa a nagybátyám – mondta elgondolkodva. – Azt hiszem, nincs ki mind a négy kereke.

– Már hogyne lenne! – vetettem ellen. – Egész életemben csak szerzőkkel tárgyalok, és ő a legértelmesebb az összes közül. Sose kért pénzt előlegbe, sose utasított bennünket arra, hogy rúgjuk ki az egész reklámosztályt; és még sosem kérdezett olyasmit, hogy a barátai miért nem tudnak hozzájutni a könyveihez a massachusettsi Bostonban.

– Mindazonáltal adok én majd neki. Olyan asztrális jelenséget kap tőlem a fenekébe, hogy a csillagokat fog látni.

– De mást ugye nem tesz? – kérdeztem félve. – Ugye nem akarja ország-világ előtt bejelenteni, hogy él és virul, hogy ezzel tönkre tegye a könyvkereskedést?

– Mit mond?

– Nem tesz ilyet, ugye?  Gondolja el, milyen csalódást keltene. Fél millió olvasót tenne szerencsétlenné.

– És ez a félmillió olvasó mind nő – mondta mogorván. – A nők már ilyenek. Szeretik, ha azt hiszik róluk, hogy szerencsétlenek. Gondoljon csak a barátnőmre, aki a menyasszonyom is volt. Mit gondol, vajon mit érzett, amikor azt olvasta, hogy vígan élem életem, azaz a halálom, és gyerekekkel táncolok meg minden, azóta, hogy elhagytam? Azt hiszi, örült neki, hogy végig a kétszázhuszonegyedik oldalon gyerekekkel táncolok, méghozzá úgy, hogy semmi sincs rajtam?

Kétségbe voltam esve. Most azonnal meg kell tudnom, milyen sorsot szán nekem ez a a fiatalember. Még ha a legrosszabbat is, de tudnom kell.

– Akkor hát… szóval, mit akar tenni?

– Hogy mit akarok? – kiáltott toporzékolva. – Először is lecsukatom a nagybátyámat a kiadójával és mindenki mással együtt, aki részt vett ebben a disznóságban, a szerkesztőktől kezdve egészen az utolsó szedőig.

III.

Amikor másnap reggel kilenckor az ohiói Jolietbe értünk, már sikerült kissé lenyugtatnom és valamelyest jobb belátásra bírnom fiatal útitársamat. A nagybátyja egy öregember, mondogattam, akit félrevezettek. Kétségtelenül nagyot tévedett. Lehet, hogy gyenge a szíve, és ha egyszer csak meglátja unokaöccsét, akiről azt hiszi, hogy halott, még ő fog belehalni, úgy megijed.. Természetesen közben volt egy olyan hátsó gondolatom, hogy valamilyen kompromisszumot kötünk. Ha sikerül rávennem Cosgrave-t, hogy egy ésszerű összeg fejében úgy öt évig ne köpjön bele a levesünkbe, még minden jó lehet.

Ezért amikor elhagytuk a kisállomást, nem mentünk be a faluba, hanem nyomasztó csendben, egymáshoz egy szót sem szólva elindultunk doktor Harden házához, mely fél mérföldre volt az állomástól. Amikor már csak százyardnyira voltunk, megálltam és Cosgrave-hez fordultam.

– Maradjon itt – kértem. – Fel kell készítenem a nagybátyját a megrázkódtatásra. Fél óra múlva itt leszek.

Habozott kissé, de végül is mogorván leült az út menti kövér fűre. Én meg a verejtéket törölgetve a homlokomon elindultam a házhoz vezető mezei úton.

Doktor Harden kertje napfényben fürdött. Japán liliomfák bontottak virágaikat és hullattak rózsaszínű könnyeket a fűre. Azonnal észrevettem őt a nyitott ablaknál. A napfény az egész szobát elárasztotta, és előrelopakodva egyre hosszabb négyzeteket rajzolt az asztalra és az ott szétszórt rengeteg papírra, majd doktor Harden öléig surrant, s onnan szakállas arcára és őszülő fejére. Az asztalon előtte egy üres barna boríték feküdt, és ujjaival szakszerűen rakosgatta azt a jó néhány újságkivágást, melyet a borítékból vett elő.

A liliomfák által félig takarva már majdnem egészen ott voltam, és épp meg akartam szólítani, amikor azt láttam, hogy egy lány lila utcai ruhában a kert északi végénél áttör az alacsony ágú almafák során és elindul a házhoz. Elbújtam, és azt láttam, hogy a lány egyenesen a nyitott ablakhoz lép és minden elfogódottság nélkül kezd beszélgetni a nagy doktor Hardennel.

– Mondanom kell valamit – mondta a lány határozottan.

Doktor Harden ránézett, és egy újságkivágás a Philadelphia Pressből ijedten röppent ki a kezéből. Arra lettem volna kíváncsi, hogy nem pont az volt–e ez a cikk, amely „az új Szent Jánosnak" nevezte el Hardent.

– Erről, ni! – folytatta a lány.

Elővett egy könyvet a hóna alól. A szellemi világ arisztokráciája volt. Felismertem piros fedőlapjáról meg azokról a kis angyalkákról a sarkokban.

– Erről, ni! – ismételte meg dühösen, majd durván bevágta a könyvet egy bokorba, ahol az két vadrózsa közé csúszott és tehetetlenül megállt a gyökereknél.

– Miért, Thália kisasszony?

– Miért, Thalia kisasszony? – utánozta gúnyosan a lány az öreget. – Mert maga egy vén bolond, akit ki kéne nyuvasztani ezért a könyvért.

– Kinyuvasztani? – A doktor hangjából halvány reményt lehetett kiérezni arra vonatkozóan, hogy a lány valamilyen új szlenget használ, melyben ez a szó akár valami elismerésfélét is jelenthet. De reményeit a lány azonnal szétfoszlatta.

– Igen, kinyuvasztani, méghozzá alaposan! – ripakodott rá ismét. – Jó a füle! Szűzanyám, maga angolul se tud? Még sose hallotta, hogy beszélnek az egyetemisták a bálban?

– Eddig fogalmam se volt arról – válaszolt doktor Harden hidegen –, hogy Boweryben egyetemista bálokat is szoktak lenni,⁶ mint ahogy arról sem volt fogalmam, hogy a „nyuvasztás" főnévből tárgyas igét is lehet képezni. Ami pedig a könyvet illeti, úgy…

– Az a világ legnagyobb szégyene!

– Nem olvasná el, mit ír erről ez az újság?

A lány az ablakpárkányra könyökölt, mintha csak az ablakon keresztül akarna bemászni a szobába, de e helyett csak a tenyerébe fogta az állát, hogy egyenesen a doktor szemébe nézhessen, és beszélni kezdett.

– Magának volt egy unokaöccse – mondta a lány. – S neki az lett a veszte, hogy a maga rokona. Ő volt a legjobb ember a világon, és az egyetlen, akit valaha is szerettem vagy szeretni fogok.

Doktor Harden bólintott és mondani akart valamit, de Thalia kis öklével a párkányra csapott és folytatta.

– Bátor fiú volt, őszinte és szerény. Idegen földön érte a halál, és mindig úgy marad meg mindenki emlékezetében, mint Harden őrmester a 105. gyalogezredből. Egy szerény élet után dicső halál. S erre maga mit tesz? – Hangja egyre erősebb lett, s aztán már remegett, mert áthatotta a bánat és a mély fájdalom. – Tudja, mit tett? Nevetségessé tette. Feltámasztotta, mint valami mitológiai csodalényt, aki hülyeségeket beszél virágokról, madarakról és George Washington lyukas fogáról. Maga…

Doktor Harden felállt.

– Azért jött ide – kezdte rikácsolva –, hogy ezt elmondja nekem…

– Pofa be, ronda vénember! – kiabált a lány. – Elmondom, mit tett, és ebben nem fog engem senki sem megakadályozni. Még az sem, ha az összes túlvilági lényt ide csődíti a Sziklás hegységnek erre az oldalára!

Doktor Harden ijedten leült.

– Akkor hát folytassa! – mondta és megpróbált uralkodni magán. – Mondja csak ki, mit forgat abban a csavaros eszében.

A lány tartott egy pillanatnyi szünetet és a kert felé nézett. Láttam, hogy a szája szélét harapdálja, és nagyokat pislog, hogy el ne sírja magát. De aztán újra az öregre szögezte sötét szemét.

– Maga fogta – folytatta a lány – és úgy használta őt, mint valami nyersanyagot a szélhámosságaihoz, hogy süteményt formáljon belőle – édes süteményt a hisztérikáknak, akik azt hiszik, hogy maga nagy ember. Ugyan már! Nagy ember?  Magában nincs egy szemernyi tisztelet sem a halál nyugodt méltósága iránt! Maga egy fogatlan, gyáva vénember, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az igazi gyász, és csak abban hisz, amit bebeszélt magának és az összes többi hiszékeny bolondnak. Ez minden, nincs több mondanivalóm – végeztem magával.

Ezzel megfordult és olyan hirtelen, ahogy jött, elindult emelt fővel a kis ösvényen és épp felém tartott. Megvártam, míg elmegy mellettem és már vagy húszlépésnyire van az ablaktól, ahol az öreg már nem láthatja. Követtem a puha fűben és hírtelen megszólítottam.

– Thalia kisasszony.

Meglepetten fordult felém.

– Thalia kisasszony, csak azt akarom mondani, hogy várja egy nagy meglepetés ott lent az ösvényen. Van ott valaki, akit már nagyon régen látott.

Láttam az arcán, hogy nem érti, amit mondok.

– Nem szeretnék elrontani semmit – folytattam –, de nem akarom, hogy halálra ijedjen, amikor életének legnagyobb meglepetése éri.

– Ezt hogy értsem? – kérdezte halkan.

– Sehogy – feleltem. – Csak menjen tovább ezen az úton, és gondoljon minden szépre, ami csak van a világon, és egyszer csak valami csodálatos dolog fog történni magával.

Ezzel nagyon mélyen és tisztelettudóan meghajoltam, és csak álltam ott előtte jóságos mosollyal az arcomon és a kalappal a kezemben. Láttam, hogy furcsán néz rám, majd lassan megfordul és tovább megy. Egy pillanat múlva már nem láttam; ott, ahol az alacsony kőfal elkanyarodik a liliomfák alatt, eltűnt a szemem elől.

IV.

Négy napomba került, négy tikkasztó ideges napomba, amíg elég rendet tudtam teremteni a káoszban ahhoz, hogy valahogy tárgyalni tudjunk egy üzletről. Még sosem voltam annyira ideges életemben, mint Cosgrave Harden és nagybátyja első találkozása előtt. Egy órát ültem egy rozoga széken készen arra, hogy rögtön ugorjak, ha azt láttam, hogy az ifjú Cosgrave izmai megfeszülnek a kabátujja alatt. De semmi közbeavatkozásra nem volt szükség, úgy hogy nem kellett ugrálnom.

Végül doktor Harden mégis csak befejezte az interjút, felállt és visszament a szobájába. Nekem meg mindenféle fenyegetőzések segítségével sikerült nagy nehezen a fiatal Hardent felkísérni a szobájába, és kierőszakolni tőle azt az ígéretet, hogy huszonnégy óráig nem tesz semmit.

Minden pénzemet, ami volt, a két öreg szolga lekenyerezésére fordítottam, nehogy elfecsegjenek valamit. Mr. Cosgrave Harden most szökött meg a Sing Singből,⁷ hazudtam nekik. Beleremegtem, amikor ezt mondtam, de annyit hazudoztam már eddig, hogy egy hazugsággal több vagy kevesebb már nem számított.

Ha nem Thalia kisasszonyról lett volna szó, már az első napon feladom, és visszamegyek New Yorkba, hogy bevárjam a teljes összeomlást. De a lány olyan teljes és önfeledt örömmámorban úszott, hogy hajlandó volt mindenbe beleegyezni. Felajánlottam neki, hogy ha ő és Cosgrave összeházasodnak, és álnéven élnek Nyugaton vagy tíz évig, akkor bőkezűen támogatom őket. Thalia ugrált örömében. Én rögtön éltem a lehetőséggel és festői színekkel ecseteltem, hogy lenne egy kis szerelmi fészkük Kaliforniában, ahol soha sincs tél, s ahol csak azt várná, hogy mikor jön már Cosgrave haza vacsorázni, és hogy romantikus kis micsodák is vannak a közelben. Aztán jön Cosgrave sietve, mert kihűl a leves, és az a gyönyörű híd, a Golden Gate a júniusi naplementében, és aztán Cosgrave , a kis szerelmi fészek, és a többi.

Amikor beszéltem, Thalia tapsolt és sikoltozott örömében, és már indult is volna Kaliforniába. Rá is vette Cosgrave-t a negyedik napon, hogy csatlakozzon hozzánk