Az ördög tartja a gyertyát

By Karin Fossum

„Látta valaki Andreast?” – a jóképű fiú eltűnése misztikus mindenki számára, még elválaszthatatlan haverja, Zipp sem érti, mi történhetett vele. Hiába keresi a rendőrség, hiába adnak fel újsághirdetést, senki sem tudja, hol lehet. Sejer felügyelő kérdései felzaklatják Zippet, és örökösen felidézik benne a barátjával töltött utolsó közös este megrázó emlékeit – amikor a könnyű és gyors pénzszerzés reményében árnyként követtek egy idős nőt, majd Andreas késsel a kezében belopakodott az asszony házába, és a következő pillanatban már el is tűnt. Zipp idegesen várakozott az udvaron a barátjára, aki soha többé nem bukkant fel…
A norvég „krimikirálynő” a Stephen King thrillerjeinek hagyományaira épülő cselekményben felvonultatja a jellegzetes „fossumos” jegyeket, a bűnös és az áldozat gondolkodásmódjának dermesztően valósághű ábrázolását. Fossum e krimijében elsőrendűen világítja meg a bűn hatalmába került gondolkodás mibenlétét.
Vigyázat! – sohasem szabad hinni a látszatnak: az emberek nem mindig olyanok, amilyennek gondoljuk őket…

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: Apr 1, 2014
• ISBN: 9789632442365

Book preview

Karin Fossum

Az Ördög tartja a gyertyát

Scolar krimik

---

Scolar

A mű eredeti címe: Djevelen holder lyset

Copyright © J. W. Cappelens Forlag a·s, 1998

Fordította: Patat Bence

A fordítást az eredetivel egybevetette: V. Tóth László

Szerkesztette: Illés Andrea

Hungarian translation © Patat Bence, 2010

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2010

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A földrajzi és személyneveket a norvég kiejtést figyelembe véve láttuk el toldalékokkal. A kötetben a helyszínek nevében a vei, gate a magyar utca szónak felel meg.

Scolar Kiadó, 2010

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: [phone]

[e-mail]

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Illés Andrea

Borító, könyvterv: Máthé Hanga

Tördelés: Széplaki Gyöngyi

ISBN 978-963-244-236-5

ISSN 2060-8640

A könyv fordítását a NORLA támogatta.

Köszönet Terje Ringstadnak és Tor Buxrudnek

Ha sohasem léteztél volna, ezt sem olvashattad volna.

És nem is számított volna. Amikor meg már nem létezel, olyan, mintha sohasem olvastad volna. Nem számít. De most, miközben olvasod, történik valami:

Bekebelez az idődből néhány másodpercet, mint valami kis állat, amelynek testét betűk borítják, és rágcsálva már el is zárta az utat közötted és a következő perced között. Sohasem kapod el.

Háborítatlanul falja az idő mikroorganizmusait. Sohasem lakik jól.

És te sem.

A rendőrség és a bíróság épülete. Szeptember negyedike, 16.00 óra.

Jacob Skarre a karórájára pillantott. Az ügyeletnek vége. Mégis óvatosan húzta elő a könyvet a belső zsebéből, és olvasta el az első oldalon álló verset. Mintha virtuális valóságban játszanék – gondolta. – Puff!, és már egy másik világban találja magát az ember.

A folyosóra nyíló ajtó nyitva volt, és hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. A nő kívül állt azon a mezőn, amelyet látószöge befogott. Az asszony egész egyszerűen egy másik tudat volt, amely megérintette az övét. Pihekönnyű, szinte észrevehetetlen rezgés, amely lassanként elérte. Becsukta a könyvet.

– Segíthetek valamiben?

A nő nem mozdult, csak fura tekintettel meredt rá. Skarre ránézett a feldúlt arcra, és azonnal arra gondolt, hogy ez a nő valahonnan ismerős neki. Már túl volt élete javán, úgy hatvan év körüli lehetett, s kabátot és sötét csizmát viselt. A nyakán kendő villant elő az álla alól. A kendő mintázata szöges ellentétben állt a nő feltételezhető lassúságával és méltóságával – sötétkék alapon versenylovak, tarka ruhás zsokékkal. Az asszony arca széles és férfias volt, előrenyúló álla szinte lefelé húzta. Sötét szemöldöke majdnem összenőtt. Kézitáskát szorongatott maga előtt. Ám mindenekelőtt a tekintete rémlett ismerősnek. Sápadt arcából fényes szempár ragyogott ki. Pillantása magával ragadta a férfit, s nem bírta levenni róla a tekintetét. Aztán eszébe jutott. Furcsa egybeesés, gondolta, és izgatottan várt. Úgy ült a feszült csendben, mintha odaszegezték volna a székhez. Bármelyik pillanatban valami nagyon fontos hagyhatja el a látogató száját.

– Egy eltűnt személyről lenne szó – bökte ki végre.

Hangja rekedtes volt. Mint egy rozsdás gépé, amely hosszú tétlenség után újra megcsikordul. Fehér homloka mögött tűz égett. Skarre az asszony szivárványhártyáján keresztül szinte látta a fejében lobogó lángokat. Nem akarta elhamarkodni a véleményalkotást, de egyértelműen úgy érezte, hogy a nőt hatalmába kerítette valami. Skarre előtt lassanként felderengett, milyen esetről lehet szó. Gondolatban átfutotta az aznapi jelentéseket, de nem emlékezett rá, hogy beteg tűnt volna el az ő körzetében lévő pszichiátriai intézményekből. A nő nagyot sóhajtott, mintha végtelenül nehéz lett volna eljönnie ide, ám mégis rávette magát, mintha valami végtelenül nagy erő űzné. Skarre eltűnődött, hogyan haladhatott el a recepció és Brenningenné sólyomtekintete mellett, és hogy juthatott be az irodájába anélkül, hogy bárki is megállította volna.

– Kije tűnt el? – kérdezte barátságosan.

A nő csak bámult tovább. Skarre ugyanolyan áthatóan nézett rá vissza, hogy lássa, kitér-e a tekintete elől. A nő egyszerre zavartnak tűnt.

– Tudom, hol van.

Skarre megdöbbent ezen. – Mégiscsak tudja? Nem is tűnt el?

– Valószínűleg már nem él sokáig – felelte. Vékony ajkai reszketni kezdtek.

– Kicsoda? – firtatta Skarre, aztán hirtelen megsejtette: – A férje?

– Igen. A férjem. – A nő határozottan bólintott. Csak állt egyenesen és mozdulatlanul, kezében a táskával.

Skarre visszaült a székére. – A férje beteg, és ön aggódik miatta. Idős a férje?

Ez nem tűnt helyénvaló kérdésnek. Az élet az élet, amíg csak tart, és jelent valamit valaki számára. Talán mindent. Skarre már megbánta a kérdést, felvett egy tollat az asztalról, azt forgatta.

– Szinte még gyerek – felelte szomorúan az asszony.

Skarrét meghökkentette a válasz. Miről beszél ez a nő egyáltalán? A férje beteg, talán haldoklik. És szenilis, villant az eszébe. Visszatért a gyermekkorba. Skarrénak mégis az a furcsa érzése támadt, hogy a nő valami másról akar beszámolni. A kabátja kibolyhosodott a mellén, a középső gombot pedig egy kicsit pontatlanul varrták fel, ezért az anyagon ránc képződött. Vajon miért vettem észre? – gondolta magában.

– Messze lakik innen? – Skarre a karórájára pillantott. Talán van a nőnek pénze taxira. A nő erre felegyenesedett.

– Prins Oscars gate 17. – A mássalhangzókat nagyon keményen ejtette. – Nem akartam zavarni – tette hozzá.

Skarre felegyenesedett. – Segíthetek önnek hazajutni?

A nő csak bámult bele Skarre kék szemébe. Mintha valamit magával akart volna vinni. Valami izzást, egy olyan hús-vér lény emlékét, mint amilyen a fiatal rendőrtiszt volt. Skarrét különös érzés kerítette hatalmába, úgy, ahogy csak nagy ritkán történik, amikor testünk ösztönösen reagál. Saját alkarjára meredt. Szőke szőre égnek állt. A nő ekkor lassan megfordult, és elindult az ajtó felé, majd eltűnt a folyosó végén. Skarre csak nézett utána. Rövideket lépett, és szögletesen járt, mintha valamit rejtegetni próbálna. Skarre visszatért az irodájába. Az óra 16 óra 3 percet mutatott. A tréfa kedvéért felfirkantott valamit egy jegyzettömbre.

16.00-kor hatvan év körüli nő érkezik az irodába. Zavartnak tűnik. Elmondja, hogy eltűnt a férje, akinek már nincs sok ideje hátra. Barna kabátot visel, nyakában kék kendő. Barna táska, fekete csizma. Talán szenilis. Néhány perc múlva távozik. A hazajutáshoz felajánlott segítséget elutasítja.

A székében ülve elgondolkodott. A nő minden bizonnyal csak egy elveszett lélek, belőlük oly sok létezik. A papírlapot végül összehajtogatta, és az ingzsebébe dugta. Ennek az epizódnak a jelentésben semmi keresnivalója.

*

Látta valaki Andreast? – e szavakat a város legnagyobb újságjában lehetett olvasni, vastagon szedve. A lapok mostanában így fejezik ki magukat, közvetlen hangnemben, egyenesen hozzánk szólva, mintha már régóta ismernénk egymást. Le kell rombolnunk a gátakat, és közvetlen, fiatalos hangot kell megütnünk ebben az egészséges, fejlődő társadalomban. Akkor is, ha valójában csak néhányan ismerték, csapjunk bele, és kérdezzük meg: Látta valaki Andreast?

Na és a fényképe! Helyes, tizennyolc éves fiú, arca keskeny, haja borzos. Azt mondtam, helyes – ezt kár lenne tagadni. Helyes ahhoz, hogy túl könnyen szerezzen meg dolgokat. Szép arcával csak járt-kelt, és magától értetődőnek vette a dolgokat. Ismert képlet ez. Senkinek nem tesz jót, ha így néz ki. Időtlen, szinte lehetetlen körülhatárolni. Elbűvölő fiú. E szó használata kicsit nehezemre esik, pedig akkor is az: elbűvölő.

A Cappelens gatén lévő házat szeptember elsején délután hagyta el. Meg sem említette, hová készül. Hová mész? El. Ebben az életkorban így szokás válaszolni. Határtalan tömörséggel. Az ember valami egészen különlegesnek képzeli magát. Az anyja pedig nem bírta megregulázni. Talán a fiú kelletlenségét saját mártíromságának táplálására használta. A fia jó úton haladt afelé, hogy elhagyja őt, ő pedig gyűlölte ezt a gondolatot. Tulajdonképpen egymás tiszteletéről van szó. Úgy kellett volna nevelnie a fiát, hogy elképzelhetetlen legyen számára, hogy ne adjon tiszteletteljes és pontos feleletet. Elmegyek ezzel vagy azzal. Bemegyünk a városba. Éjfél előtt itthon leszek. Ez csak nem túl nagy kérés?! Az anya azonban kudarcot vallott, mint oly sokan mások is. Így van ez, ha az ember feláldozza a saját életét. Tudom, miről beszélek. A bánat pedig egyre nagyobb lesz. A fiú soha többé nem tér haza.

Igen, én láttam Andreast. Sőt, akkor látom, amikor csak akarom. Sokan bizonyára csodálkoznak majd, ha végre megtalálják. És természetszerűleg elkezdenek töprengeni meg találgatni, jelentéseket írni, vitatkozni és irattárazni. Ki-ki a maga elmélete szerint. És persze hibázni. Az emberek sokféle hangon üvöltenek. Ebben a zajban élek már lassan hatvan éve, némán. Irma a nevem. Most végre én beszélhetek. Nem fog sokáig tartani, és nem állítom, hogy én vagyok az igazság egyedüli letéteményese. Amit most olvasol, az az én változatom.

Gyermekkori emlék rémlik fel bennem. Bármikor elő tudom hívni, amikor csak akarom. Az előszobában állok, egyik kezem a kilincsen. Bent csönd honol, de tudom, hogy ott vannak. Mégsem hallani egyetlen hangot sem. Zajtalanul kinyitom az ajtót, és belépek a konyhába. Anya a konyhapult mellett áll, a főtt makréláról húzza le éppen a bőrt. Még mindig az orromban érzem a bűzét, azt az émelyítő, kellemetlen szagot. Anya nehéz teste megmozdul, finoman jelzi, hogy észrevett. Apa az ablaknál foglalatoskodik valamivel. Gittet tömköd a résekbe, hogy ne legyen huzat. A ház nagyon régi. A gitt fehér és puha, mint az agyag, szaga pedig a mészére emlékeztet. Két nővérem a konyhaasztal mellett ül. Mindketten könyvekbe és papírokba mélyednek. Emlékszem arra a sápadt, némileg bántó fényre, amint a nap sárgán besüt a zöld konyhába. Talán hatévesforma lehetek ekkor. Ösztönösen félek attól, hogy hangoskodjam. Állok a konyha közepén, és figyelem őket. Valamennyien el vannak foglalva valamivel. Hirtelen roppant haszontalannak érzem magamat, szinte fölöslegesnek, mint aki túl későn született. Gyakran megfordult a fejemben, hogy talán csak baleset voltam, amit már nem lehetett megakadályozni. Két nővérem között két év a korkülönbség. Én nyolc évvel később érkeztem. Vajon ennyi idővel később miért akart anyám még egy gyereket? Ám az a gondolat, hogy esetleg csupán kellemetlen kötelesség vagyok, nem ejt kétségbe. Túl régi már ez a gondolat, jó hosszú ideje jár a fejemben.

Ez az emlék annyira valós, hogy érzem, ahogy a szoknyám széle csiklandoz a térdem fölött. A sárgászöld fényben belém hasít, mennyire magányos vagyok. Senki sem köszön. Én vagyok a legkisebb. Semmi fontosat nem cselekszem. Nem gondolom, hogy apámnak mindent le kellene tennie, netán fel kellene emelnie és a levegőbe dobnia, túl nehéz vagyok neki. Reuma gyötörte, én pedig tömzsi és széles voltam, a lóéhoz hasonló nehéz csontozattal. Anya mondta mindig. Mint egy ló. Hiszen csak Irma jött. Nincs miért felhajtást csinálni. Azok a fejek, a szinte észrevehetetlen mozdulatok, hátha valami fontos, majd a fölismerés, hogy csak Irma az. Mi voltunk itt előbb, mondták.

A közömbösségtől elállt a lélegzetem. Ugyanazt éreztem, mint amikor rábeszéltem anyámat, mesélje el, hogyan születtem. Megvonta a vállát, majd közölte, hogy az éjszaka közepén, egy rémisztő vihar idején történt. Zengett az ég, és viharos szél fújt. Felvillanyozott a gondolat, hogy nagy hangzavarral jöttem a világra. Aztán száraz kacajjal hozzátette, hogy mindössze néhány percig tartott az egész. Kicsusszantál, mint egy macskakölyök, mondta. A kellemes érzés már el is szállt.

Továbbra is vártam, lábamat a padlóba cövekelve. Végtére is egy ideje már kimentem a házból. Bármi megtörténhetett volna. Hiszen nem a tengernél laktunk? Idegen országok hajói rendszeresen kötöttek ki arrafelé. Matrózok nyüzsögtek az utcákon, és mindenkit megbámultak, aki elmúlt tízéves. Igen, én csak hatéves lehettem, ám erős, mint egy ló, de hisz az imént mondtam. Vagy összezúzhattam volna magam az aszfalton a zöldségnagykernél, ahol a lapos tetőn játszani szoktunk. Később három farkaskutya őrködött ott fent, de azelőtt még ott játszottunk, és akár kiszaladhattam volna a szélére. Vagy szétnyomhatott volna egy pótkocsis teherautó. Néha húsz kerekük is van, és azt még az én csontozatom sem bírta volna ki. De ők sohasem aggódtak. Ilyesmi miatt sohasem. Más miatt azonban igen. Ha egy alma volt a kezemben, mert éppen kaptam valakitől, akkor, ugye, nem loptam? Nem? Akkor pedig, ugye, szépen megköszöntem? Talán mondták is, hogy adjam át üdvözletüket anyának és apának?

Agyam lázasan dolgozott, hogy valami feladatot találjon. Hogy eltűnhessem abban a közösségben, amelyet közöttük felfedezni véltem. Nem tiltottak el semmitől, de nem is kértek semmire. Mondok valamit: ez a négy ember közös aurával rendelkezett. Ez erőteljes, világos, vörösesbarna színű volt, s nem rezgett, mint másoké. Szorosan körülfogta őket, mint egy hordóabroncs. Én meg kívül maradtam, színtelen köddel körülvéve. Jó megoldásnak tűnt, ha teszek valamit! Aki tesz valamit, az nem megkérdőjelezhető. Nem jutott eszembe semmi, leckém nem volt, hiszen ez még azelőtt történt, hogy iskolába kezdtem volna járni. Ezért csak álltam egy helyben, és meresztettem a szememet. A főtt makrélára, a szerteszét heverő könyvekre. Apára, aki nesztelenül és pontosan dolgozott. Bárcsak kaphatnék egy darabot abból a fehér gittből! Gyúrhatnám, forgathatnám az ujjaim között.

Egy bénító pillanatban fennakadtam valamin, ami szerintem fontos. Fontos megmagyaráznom magamnak és neked, aki ezt olvasod, hogy miként történhetett meg, ami Andreasszal történt. Egyszerre ráéreztem arra a hatalmas szabályrendszerre, amely ráült a szobára. A csendre, a dolgozó kezekre, a zárkózott arcokra. Arra a szabályrendszerre, amelyhez igazodnom kellett, és amelyet pontról pontra be kellett tartanom. Továbbra is némán álltam a konyhában, és éreztem, ahogy a szabályrendszer – mint egy csapda – a plafonról rám zuhan. Elemi erővel döbbentem rá. A szabályrendszeren belül nem lehet rám támadni! A szorgalom és a rendezettség e világos keretein belül senki sem csaphat le rám. Abban, hogy „belül", benne volt, hogy emberekkel szúrós pillantások nélkül lehessen együtt lenni, senki ne sértődjön meg, egyszersmind legyen egyfajta béke, mivel olyan az ember, mint a többiek. Úgy gondolkodik, mint a többiek. De lelki szemeim előtt magas falakkal övezett kényszerutat láttam. Azt, ami a későbbi életem lett. Végtelen szomorúság kerített hatalmába. Egészen addig talán hittem a Szabadságban. Mint a gyerekek, akik azt hiszik, hogy minden lehetséges. Valamit azonban eldöntöttem, noha még kicsi voltam, és nem mindent értettem. A túlélés ősi ösztönét követtem. Nem akartam egyedül maradni, akkor már inkább olyan akartam lenni, mint ők, követvén a szabályokat. Abban a pillanatban valami megindult, felemelkedett, elröppent, és örökre eltűnt. Azért emlékszem ilyen jól erre a pillanatra. Ott a konyhában, a zöld fényben, hatévesen vesztettem el a Szabadságomat.

Jaj, ez a csendes, jól nevelt gyermek! A karácsonyi és születésnapi képeken anya ölében ülök, és jámbor mosollyal nézek a lencsébe. Ma vasból van az állkapcsom, és a fájdalom a halántékomba sugároz belőle. Hogyan végződhetett így? Bizonyára sok és különböző oka van, és némiképp a puszta véletlennek köszönhető, hogy éppen ezen az estén kerültünk egymás útjába. És maga a bűntény? A hirtelen gondolat, az honnan jön? Mikor történik meg a gyilkosság? Akkor és ott? Akkor ugyanis a bűnösségben osztozhatom a körülményekkel. Hogy az utamba került, hogy olyan volt, amilyen. Mert vele együtt már nem Irma voltam, hanem Irma és Andreas. És ez más volt, mint Irma és Ingemar. Vagy Irma és Runi. Tudod, a kémia. Minden alkalommal új képlet jön létre. Irma és Andreas tönkretette egymást. Vagy nem így volna? Netán úgy növi ki magát, ahogy múlnak az évek? Vajon a bűncselekmény ott szunnyad valahol a test személyes kódjában? A gyilkosság netán egy hosszú, sorsszerű folyamat része? Életemet kénytelen vagyok ennek a szörnyűségnek a fényében szemlélni, és ezt a szörnyűséget az eddigi életem fényében kell szemlélnem. Körülöttem mindenki így fog tenni. Visszatekint arra, ami magyarázatot adhat, legalábbis arra a részére, ami megmagyarázható. A fennmaradó rész továbbra is a feltételezések szürke zónájában fog lebegni.

De térjünk vissza az előzőkhöz. Tehát ott álltam szótlanul a konyhában. A csendet hangtalan jelenlétem nyivákolássá változtatta. Szép lett volna, de ők most nem bírták. Anyám megfordult, és odajött hozzám. Lehajolt, és beleszagolt a hajamba.

– Meg kell mosni – mondta. – Büdös.

Egy pillanatra eszembe jutott, hozom a rajzkészletemet, hogy érezzem az olajos zsírkréták szagát, amelyekkel nagyon szerettem rajzolni. Ám inkább kimentem a konyhából, ki a kertbe, át a kerítésen, elhaladtam a régi, elárvult kovácsműhely mellett, be az erdőbe. A fenyőfák között kellemes szürkészöld sötétség fogadott. Barna szandálommal a száraz ösvényen baktattam, és hamarosan egy hangyabolyra bukkantam. Beletúrtam egy bottal, és repestem az örömtől, hogy milyen fejetlenséget vagyok képes okozni. Katasztrófa e rendezett társadalomban, amelynek helyreállítása talán hetekbe telik. A rombolás vágya! A kéjes hatalomérzet, amint a bottal a hangyabolyban turkáltam, jó érzéssel töltött el. Körülnéztem, hogy találok-e valamit, amivel megetethetem őket. Egy döglött egeret vagy akármit. Akkor végignézhettem volna, ahogy megemésztik. Otthagynának csapot-papot, és elfelejtenék a katasztrófát is, az emésztés előbb következne. Ezt biztosra vettem. Nem találtam semmit, így hát folytattam az utat az erdő mélye felé. Egy elhagyatott tanyára értem. Leültem a lépcsőre, és azok történetére gondoltam, akik valaha ott laktak. Gustav és Inger, tizenkét gyerekkel. Uno, Sekunda, Trevor, Firmin, Femmer, Sexus, Syver, Otto, Nils, Tidemann, Ellef és Tollef. Felfoghatatlan volt, de mégis igaz. Ők viszont már nem élnek.

Igen. Isten a tanúm, akiben egyáltalán nem hiszek, hogy láttam Andreast. Visszagondolok arra a rémisztő pillanatra, amikor megéreztem a vágyat, hogy elpusztítsam. Ugyanabban a pillanatban megláttam saját arcomat egy ablaküvegben. És emlékszem arra az érzésre, az édes késztetésre, amely olyan, mint a testen átfolyó meleg olaj – a bizonyosságra, hogy ez gonoszság. Az arcomra a kékes üvegben. Erre a csúf, gonosz emberre, amivé akkor válunk, amikor az Ördög tartja a gyertyát.

*

Szeptember elseje.

A fiú egyedül lépkedett az utcán. Farmert és Nike dzsekit viselt, feketét, olajzöld rátéttel, hátán vörös-fehér Nike logóval. Hat órára várták haza. Talán haza is ér addigra. A város fölé a párás ég vékony hártyát terített. Megélénkült a szél. Szeptember volt, talán kicsit bánatos, de a fiú nem gondolt erre. Egész idáig az élet rendben folyt.

A fiú hétévesforma lehetett, vékony és kellemes külsejű. Mindkét kezét zsebre dugta. Az egyik zsebében cukroszacskó lapult. Már tizenöt perce gyalogolt, és kezdett kimelegedni.

Megtörölte a homlokát. Bőre kávészínű volt, haja sűrű, hullámos és fekete, szeme csak úgy csillogott sötét arcán.

És ekkor történt valami: megjelent mögötte egy autó. Az autóban két férfi ült, és az ablakon át nézelődtek. Mindketten ugyanúgy gondolkodtak, hogy az élet éppen most kegyetlen. Ez a város nem tartogatott meglepetéseket, egy szürke folyam által kettészelve terült el, a maga középszerűségétől önelégülten. A kocsi egy zöld Golf volt. Tulajdonosát mindenki csak Zippnek hívta. Arról a hangról nevezték el, amely akkor jön létre, amikor egy igazán szűk farmeren lehúzzák a cipzárt, pontosabban amikor reszkető ujjakkal és izzó arccal húzzák le. Valójában Sivert Skorpénak hívták. Az erős, szőke hajú Zipp fiatal arcán állandó kíváncsiság tükröződött. Már majdnem bárgyúság, mondanák egyesek. Ennek ellenére a nőknél sikereket ért el. A külseje elment, ezenkívül vidám, jó kedélyű és egyszerű volt. Nem nélkülözte a mélységeket, de gondolatait sohasem befelé irányította, így hát azt tekintve tudatlanságban élt, hogy beljebb mi található. Mellette ülő társa úgy nézett ki, mint egy faun vagy más hasonló mesebeli lény. Nem akart versenyezni. Mintha felülemelkedett volna a vadászaton. Jöjjenek a lányok őhozzá, vagy ilyesmi. Zipp ezt sohasem érte fel ésszel. Lassan vezetett. Mindketten szótlanul ugyanabban reménykedtek: hogy történik valami. Megpillantották a fiút.

– Fékezz! – mondta az egyik.

– A francba! Mi van? – Zipp krákogott egyet, és lenyomta a kuplungot. Nem szerette a zajt.

– Csak csevegünk vele egy kicsit.

– Bammeg, Andreas. Ez csak egy kissrác.

– Egy kis néger kölyök! Unatkozom. – Lassan letekerte az ablakot.

– Ennél a kis szarosnál nem lesz pénz. Nekünk pénz kell. Baromi szomjas vagyok.

Az autó lassan a fiú mellé ért. Ő rájuk pillantott, majd elfordult. Nem szabad mások szemébe bámulni, és a kutyákéba sem. Inkább a cipőjére sandított, és nem lassított.

– Szevasz, apafej!

A kocsi ablakából fürtös, vörösesbarna hajú fiatalember bámult rá. Válaszoljon erre? A férfi felnőtt volt, legalábbis majdnem.

– Szia – mondta halkan, szinte érdektelenül, mutatván, hogy nem ér rá. Bizonyára útbaigazítást kérnek. Csak haladt tovább, az autó követte.

– A fenébe, de klassz dzsekid van! – bólogatott elismerően a férfi. – Nike, nem semmi! Apád jól el van eresztve, gondolom.

– Nagymamától kaptam – motyogta a kölyök.

– Ha néhány számmal nagyobb lenne, elcsórnám tőled – nevetett –, de így talán egy kicsit szűk lenne nekem.

A fiú nem válaszolt, roppant mód koncentrált a cipője orrára.