F. Scott Fitzgerald Fruskák és kamaszok Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Ezeknek az elbeszéléseknek a zöme F. Scott Fitzgerald kamaszkori élményeinek, ha nem is dokumentáltan hű leírása, de mindenképpen azokra épül. Ezért is kapta tőlem, a fordítótól, a Fruskák és kamaszok címet, mely összecsendül Fitzgerald egy másik híres elbeszélés-kötetével, a Hölgyek és Csajokkal (Flappers and Philosophers). A legtöbb újra fordított változata azoknak, melyek az Európa Kiadó által is megjelenített Ólomkristály című kötetben is megtalálható. Hogy miért kellett őket újrafordítani? Nos, ennek több oka is van, de a legfőbb talán az, hogy nagy írók nagy műveinek új köntösbe való öltöztetése szép és nagyszerű feladat. Már csak azért is, mert a nyelv változik, és bár az eredetieké nem, de a fordításoké igen: kopik, és lassan el is avul. A múlt században magyarított könyvek szövegét például már nehezen érti a mai olvasó. Ráadásul úgy vettem észre, hogy a még az 1960-as években készült fordításokban gyakran előfordulnak hibák, félreértések, pongyola fogalmazás, ami esetleg az eredeti szöveg félreértéséiből eredhetett. Hisz ki tudott a hatvanas években Magyarországon angolul? A tudós anglicistákon kívül talán senki, hisz a „nagy” orosz nyelv volt akkoriban a divat, ill. kötelező, és le is fordítottak akkor az orosz, és a szovjet irodalomból mindent függetlenül attól, hogy volt-e valami irodalmi értéke vagy sem.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Jul 17, 2018
• ISBN: 9780463418697

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Fruskák és kamaszok

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyrigh@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó-2018

Előszó

Ezeknek az elbeszéléseknek a zöme F. Scott Fitzgerald kamaszkori élményeinek, ha nem is dokumentáltan hű leírása, de mindenképpen azokra épül. Ezért is kapta tőlem, a fordítótól, a Fruskák és kamaszok címet, mely összecsendül Fitzgerald egy másik híres elbeszélés-kötetével, a Hölgyek és Csajokkal (Flappers and Philosophers). A legtöbb újra fordított változata azoknak, melyek az Európa Kiadó által is megjelenített Ólomkristály című kötetben is megtalálható. Hogy miért kellett őket újrafordítani? Nos, ennek több oka is van, de a legfőbb talán az, hogy nagy írók nagy műveinek új köntösbe való öltöztetése szép és nagyszerű feladat. Már csak azért is, mert a nyelv változik, és bár az eredetieké nem, de a fordításoké igen: kopik, és lassan el is avul. A múlt században magyarított könyvek szövegét például már nehezen érti a mai olvasó. Ráadásul úgy vettem észre, hogy a még az 1960-as években készült fordításokban gyakran előfordulnak hibák, félreértések, pongyola fogalmazás, ami esetleg az eredeti szöveg félreértéséiből eredhetett. Hisz ki tudott a hatvanas években Magyarországon angolul? A tudós anglicistákon kívül talán senki, hisz a „nagy" orosz nyelv volt akkoriban a divat, ill. kötelező, és le is fordítottak akkor az orosz, és a szovjet irodalomból mindent függetlenül attól, hogy volt-e valami irodalmi értéke vagy sem.

Párizsi tartózkodásukat Fitzgerald egyébként a Basil-történetek megírásával tudta biztosítani anyagilag, mivel a Saturday Evening Post szép summát fizetett ezek mindegyikéért.  Egy kivételével ezeknek a történeteknek mindegyike az 1928-1929-es évek folyamán készült márciustól a következő év februárjáig. A sorozat, a folytatásos regényektől eltérően, nem fűzi tovább a mesét, hanem csak ugyanazokkal a személyekkel történt események leírásából áll, melyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. A Saturday Evening Post egyik fő sajátossága az ilyen sorozat-elbeszélések közlése volt, mert az olvasók szerették, az írók meg tulajdonképpen könnyen megtermelték, mivel könnyebb volt, mint mindig új szereplőket előásni. Ezeknek a történeteknek Basil Duke Lee az állandó hőse a közép-nyugati középiskolában eltöltött gyermek- és kamaszkorától egyetemista koráig, amikor is a keleti Yale-re kerül. Basil és az szerző kapcsolata egymással igencsak szorosnak mondható. A főbb epizódok az író saját élményeire épülnek – az Elfogott lidérc megírásától a Newmanben átélt népszerűtlenségen keresztül Ginevra King iránt érzett szerelméig. Az időzítés is jó: ezekkel az elbeszélésekkel Fitzgerald előző életére és munkásságára visszatekintve értékelhette azt is, amit eddig elért, amikor úgy érezte, hogy alig harmincegy évesen művészete és személyes élete is zsákutcába került. Mint a legtöbb író, úgy volt képes jobban megérteni mindazt, amit átélt, hogy megírja. Miután nyomon követi kamaszkori harcát a népszerűségért és elismerésért, a sorozat azzal zárul, hogy az érett kor küszöbén Basil már uralkodni tud romantikusnak ígérkező sorsa felett, amikor lemond arról a lányról, akit szeret: „Néhány korai hópehely is szállingózni kezdett a levegőben, de a csillagok még hidegen ragyogtak felette. Felnézett, és látta, hogy az ő csillagjai is ott vannak közöttük – a becsvágy, a küzdelem és a dicsőség szimbólumai. A szél csak úgy száguldott közöttük, és azt a magas fehér hangot trombitálta, amelyet ő annyira szeretett mindig hallani; a vékony kis felhők, csatához vetkőzve, szintén szemlére vonultak fel előtte. A semmihez sem fogható ragyogó fénynek és nagyszerűségnek volt ez a képe, és csak a parancsnok gyakorlott szeme látta, hogy az egyik csillag már nincs ott a helyén"– írja a Basil és Kleopátrában.

Lehet, hogy Fitzgerald nem tervezett olyasmit, mint a Basil- vagy a Josephine-sorozat, de könnyű volt megírni, mert volt anyaga bőven és hozott is pénzt a konyhára. Összesen 31.500 dollárt! Egy kicsit zavarban volt amiatt, hogy kamaszokról ír a Saturday Evening Post-nak. Külön kötetben nem is akarta közölni ezt a sorozatot, mert félt, hogy a kortárs Booth Tarkington sorsára jut, aki a végén teljesen kiégett, és már semmi sem érdekelte, csak „a színes bőrűek, a gyerekek és a kutyák viselkedése."

A sorozat utolsó elbeszélése (Gyermekzsúr- That Kind of Party) egy kiadatlan Fitzgerald elbeszélés, melyben a szereplőknek az író más nevet adott. Megpróbált egy új sorozatot indítani, de a Ladies’ Home Journal and Pictorial Review folyóiratnak nem kellett, mert a szerkesztők úgy vélték, a szerző túlságosan sokat foglalkozik egy csókolózós játékkal. Az elbeszélés egyébként valóban nem üti meg a Basil-történetek szintjét, de ha egyszer Fitzgerald írta, már nem lehet rossz.

BÁTRAN ELŐRE

I.

Basil Duke Lee és Riply Buckner junior egy késői nyári délután szánakozó aranyában ott üldögélt a Lee ház bejáratának lépcsőjén. Bent a házban megcsörrent a telefon: titokzatos ígéret volt a hangjában.

– Azt hittem, hazamész – mondta Basil.

– Én meg azt hittem, te mégy haza.

– Megyek is.

– Én is.

– Akkor hát mért nem mégy?

– Mért nem mégy te?

– Megyek.

Nevettek, a nevetés bugyborékoló ásításba fulladt, ami nem kifelé, hanem befelé ment. Amikor a telefon újra megcsörrent, Basil már felállt.

– Vacsora előtt még trigonometriát kell tanulnom.

– Komolyan a Yale–re mégy az ősszel? – kérdezte Riply szkeptikusan.

– Igen.

– Mindenki azt mondja, tizenhat évesen ez ostobaság.

– Tizenhét éves leszek szeptemberben. Na, szia. Este felhívlak.

Basil hallotta anyja hangját az emeleten a telefonnál, és azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel.

– Ó, Everett, de hisz ez borzalmas… Igen… Istenem, ez nem lehet igaz.

Egy idő után Basil már rájött, hogy ez csak a szokásos napi pletyka, és elindult a konyha felé, hogy harapjon valamit. Amint visszajött, azt látta, hogy anyja jön sietve lefelé. Szokása volt, hogy pislog, és a kalap is fordítva volt a fején – ez nála mindig az izgalom jele volt.

– A nagyapádhoz kell mennem!

– Valami baj van, anyu?

– Everett bácsi úgy véli, hogy sok pénzt veszítettünk.

– Mennyit? – kérdezte meglepődve.

– Huszonkétezer dollárt, fejenként. De még nem tudjuk pontosan… 

Az anyja elment.

– Huszonkétezer dollárt! – suttogta Basil rémülten.

Basilnek homályos és kissé kedélyes fogalma volt a pénzről, de azt megfigyelte, hogy a családi vacsorákon az az emberemlékezett óta folyó vita, hogy eladják–e a vasútnak a Harmadik utcai ingatlant, most sokkal inkább aggályoskodó beszélgetéseknek adta át helyét a Nyugati Közműhálózat részvényeiről. Fél hétkor az anyja hazatelefonált, hogy vacsorázzon meg nélküle, és Basil növekvő szorongással ült egyedül asztalhoz, és még a Mississippi Bubble sem tudta szórakoztatni, mely ott volt nyitva a tányérja mellett. Hétkor megjött az anyja, lesújtva, elgyötörve; leroskadt az asztal mellett, és végre pontos tájékoztatást adott a pénzügyekről: ő, az apja és Everett, a bátyja, valamivel több, mint nyolcvanezer dollárt vesztettek. Meg volt rémülve, eszelősen nézegetett körös–körül az ebédlőben, mintha még onnan is csúszni elfelé a pénz, és ezért rögtön takarékoskodni akart mindennel.

– Abba kell hagynom a részvényeladást, különben semmink sem lesz – jelentette ki végül. – Így pedig nem marad több jövedelmünk, mint évi háromezer… érted ezt, Basil? Nem tudom, megengedhetem magamnak, hogy a Yale–re küldjelek.

Basilnek a gyomrába zuhant a szíve; a jövő, amely eddig kellemes bójaként ragyogott előtte, most lobbant egy nagyot fényesen és kialudt. Anyja megborzongott, majd félreérthetetlenül rázta a fejét.

– Bele kell törődnöd, fiam, hogy az állami egyetemre mégy.

– Phu! – mondta Basil.

Az anyja látta, milyen döbbent, merev az arca, és sajnálta is érte; mégis elég éles hangon beszélt, mint azok szoktak, akiknek fáj, hogy meg kell tagadni valamit.

– Nekem is borzasztó… apád azt kívánta, hogy a Yale–re menj. De mindenki azt mondja, hogy a ruházkodást meg a vasúti költséget is beleszámítva, legalább évi kétezerbe kerülne. Nagyapád ugyan támogatott, hogy a St. Regis–i iskolába küldjelek, de ő mindig úgy vélte, hogy állami egyetemen kell szerezned diplomát.

Miután anyja dúltan felment az emeletre egy csésze teával, Basil tűnődve üldögélt a sötét nappaliban. Neki pillanatnyilag csak egy dolgot jelentett a veszteség: mégse mehet a Yale–re. Már a puszta mondat is lesújtotta, függetlenül az értelmétől, hiszen annyiszor közölte hanyagul: A Yale–re megyek, de lassanként rádöbbent, hány kedves és meghitt álma ment füstbe egyszeriben. A Yale egyúttal a távoli Kelet is volt, melyre annyira vágyott azóta, hogy csak először olvasott könyveket az ottani nagyvárosokról. Chicago sivár vasútállomásain és Pittsburgh éjjeli tüzein túl, messze a régi államokban, történik valami: Basilnek szaporábban vert a szíve az izgalomtól, ha erre gondolt. Be volt állítva New York hatalmas, ziháló lélegzésére, a nagyvárosi nappalokra és éjszakákra, amelyek úgy feszülnek, mint a zümmögő sürgönydrót. Ott nem kell álmodozni, hiszen ott a regények anyagából épül minden, s az élet olyan színes és tökéletes, mint a könyvekben és az álmokban.

Előbb azonban, mintegy kapu a mélyebb, gazdagabb életbe, a Yale következik. A név egy hősies csapatot idézett fel, amely a csípős novemberi alkonyaiban sziklaszilárdan áll sorfalat a maga bevehetetlen kapuja előtt, később pedig vagy fél tucat tökéletes úriembert, aki cilinderesen, sétapálcásan ál és ténfereg a Manhattan Hotel bárjaiban. S ezt mind átszőtte a diadalok és kielégülések, harcok és kivívott győzelmek képzeteivel együtt az elmaradhatatlan, senkivel sem összehasonlítható lány látomása.

De miért is ne végezhetné el a Yale–t a maga erejéből? Dolgozni fog! Az ötlet egy pillanat alatt valóság lett. Sebesen járkálni kezdett a szobában, s majdnem fennhangon mondogatta: „Hát persze, ezt kell csinálni." Felrohant az emeletre, bekopogott az anyja ajtaján, és ihletett hangon, mint egy próféta, bejelentette: – Mama, tudom, mit fogok csinálni! Dolgozni fogok, és meg keresem a pénzt a Yale–re.

Leült az ágy szélére; az anyja bizonytalan szemmel, tűnődve nézte. Már több nemzedék óta át nem volt talpraesett, életrevaló férfi a családjában, így érthető, hogy fia ötlete meglepte.

– Nem olyan fiúnak ismerlek, aki szeret dolgozni – mondta. – Különben is, azok a fiúk, akik a maguk erejéből végzik el az egyetemet, rendszerint ösztöndíjasok és díjnyertesek, te pedig sose voltál valami jó tanuló.

Basilt bosszantotta ez a kijelentés. Anyja szemrehányása igazságtalannak tűnt, hisz egy évvel korábban felkészült arra, hogy egyetemista legyen.

– És miféle munkát végeznél? – kérdezte az anyja.

– Kazánt fűtenék – felelte Basil rögtön. – Havat lapátolnék a járdáról. Azt hiszem, a legtöbben ezt teszik… és korrepetálnék. Ugye, annyi pénzt azért kapnék tőled, mint amennyibe az állami egyetem kerül?

– Ezt azért még át kell gondolni.

– Egyszóval, nincs miért aggódnod – jelentette ki Basil határozottan. – Azáltal, hogy a magam erejéből végzem el az egyetemet, annyi pénzt takarítasz meg, mint amennyit vesztettél, majdnem.

– Mért nem kezded azzal, hogy már a nyáron valami munkát keresel?

– Holnap máris munkába állok. Talán sikerül összegyűjtenem annyit, hogy egyáltalán nem lesz szükség a segítségedre. Jó éjszakát, mama.

Mikor a szobájába ért, csak egy pillanatra állt meg a tükör előtt, hogy morcos dörgő hangon odakiáltsa: mégis a Yale–re fog járni, a maga erejéből – aztán levett a polcról egy fél tucat poros Horatio Alger–kötetet, melyek közül évek óta nem volt a kezében egy sem. S akárcsak azok a háború utáni fiatalok, akik George Washington Bevezetés a vállalkozás tudományát lapozgatták szorgalmasan akkoriban, most ő is eltökélt szándékkal ült az íróasztalához, hogy erőt és ihletet merítsen az Út a győzelemhez–ből.

II.

Basil Duke Lee két napig is kilincselt állás után. A Press, az Evening News, a Socialist Gazette és egy Courier című zöld szennylap portásai, altisztjei és telefonos kisasszonyai jó néhányszor vérig sértették, és a szájába rágták, hogy senkinek sincs szüksége kis híján tizenhét éves riporterjelöltekre. Aztán, miután elszenvedte mindazt a megaláztatást, amely egy szabad országban várja a fiatalokat, ha a maguk erejéből szeretnének egyetemista lenni a Yale-en, s miután túl büszke volt ahhoz, hogy barátainak a szüleihez forduljon, mégis csak kapott állást a vasútnál. A szemközt lakó Eddie Parmelee szerezte.

Másnap reggel fél hétkor, hóna alatt az ebédjével és négy dollárért vásárolt vadonatúj munkaruhájával, öntudatosan beállított a Nagy Északi Vasúttársaság javítóműhelyébe. Mintha egy új iskolába ment volna először, azzal a különbséggel, hogy itt senki egy csöppet sem érdeklődött iránta, és nem kérdezte meg tőle, hogy fog-e játszani a csapatban. Leblokkolta belépőkártyáját, amitől furcsán érezte magát, aztán a művezető annyit se mondott, hogy „fogj hozzá, fiú, menni fog," csak elküldte deszkát hordani, amiből majd vagontető lesz.

Tizenkét óra lett; nem történt semmi. Tűzött a nap, Basilnek fájt a keze meg a háta, de semmiféle igazi esemény nem borzolta föl a délelőtt unalmas felszínét. A vezérigazgató kislányát nem ragadta arra egy megvadult ló; még egy felügyelő se sétált át az udvaron, hogy elismerő tekintete azonnal megakadjon Basilen. Azért nem esett kétségbe, csak dolgozott keményen. Az első délelőttől nem lehet mindjárt olyan sokat várni.

Együtt ebédelt Eddie Parmelee-vel. Eddie már évek óta itt dolgozott minden vakációban; az idén ősszel az állami egyetemre készült, arra kellett a pénz. Kétkedőn megcsóválta a fejét, amikor Basil elmondta, hogy a maga erejéből akar a Yale-re menni.

– Megmondom, mit csinálj – mondta. – Kölcsönkérsz az anyádtól kétezer dollárt, és veszel húsz Ware Mezőgép– és Traktorrészvényt. Azzal bemész egy bankba, felveszel még kétezret, amire a részvényeket adod biztosítéknak, és abból a kétezerből vásárolsz még húsz részvényt. Aztán egy évig ülsz a fenekeden, és utána már nem kell azon spekulálnod, hogy miből menj a Yale-re.

– Nem hiszem, hogy anyám adna kétezer dollárt.

– Jó, csak elmondtam, hogy én mit csinálnék.

A délelőtt, igaz, eseménytelen volt, délután viszont történt valami: egy kis kellemetlenség. Basil némi előmenetelt ért el: megkérték, hogy másszon fel egy tehervagon tetejére, és segítsen odaszögezni a deszkákat, amelyeket délelőtt vitt oda.. Csakhamar rájött, hogy deszkába szöget verni jóval magasabb rendű technikai művelet, mint falba egy rajzszöget benyomni, mindazonáltal úgy érezte, hogy elég jól halad, amikor lentről egyszerre csak ráröffent egy dühös hang:

– Hé, te! Kelj fel!

Basil lenézett. Egy munkavezető állt ott dühösen, az arca kellemetlenül vörös.

– Te bizony, te újruhás. Kelj fel!

Basil körülnézett, hogy nem fekszik-e valaki mellette, de munkatársai – két mogorva alak – szemlátomást szorgalmasan végezték munkájukat. Úgy látszik, mégiscsak neki szólt a figyelmeztetés.

– Elnézést, de fogalmam se… – kezdte volna.

– Térdelj már fel, vagy tűnj a fenébe! Azt hiszed, üdülni vagy itt?

Basil ugyanis leült, és úgy kezdett el szögezni, a meg munkavezető nyilván azt hitte, hogy lóg. Még egy pillantást vetett a dühös arcra, és nem kezdett el magyarázkodni, hogy ülve jobban tud egyensúlyozni odafent, és nem szólt semmit. New Havenben, a Yale–n biztos nincsenek javítóműhelyek; mégis görcsöt érzett a gyomrában, mert eszébe jutott két név. Kellemetlen volt a hangzása: New York, New Haven és Hartford Vasúti Rt.

A harmadik reggel, miután épp azt tapasztalta meg, hogy a munkaruhája nincs ott, ahová a műhelyben akasztotta, többekkel együtt őt is szólították: mindenkinek felmondtak, aki legalább egy fél éve nem dolgozott a vasútnál. Basil négy dollárt kapott, viszont elvesztette a munkaruháját. Néhány villamosjegy áráért megtanulta, hogy ülve szeget verni valamibe nem szabad.

A város régi negyedében, egy hatalmas régi házban lakott Basil nagy-nagybátyja, Benjamin Reilly, és Basil még aznap este elment hozzá. Ez az utolsó lehetőség – Benjamin Reilly és Basil nagyapja édestestvérek voltak, de már húsz éve nem beszéltek egymással.

A köpcös kis öregúr, akinek kifürkészhetetlen arcvonásait a fehér uszkárszakáll még jobban eltakarta, a nappaliban fogadta. Háta mögött egy negyvenéves asszony állt – fél éve a felesége –, és az asszony tizenöt éves lánya. Basiléket nem hívták meg az esküvőre, és Basil most látta először a két új rokont.

– Gondoltam, eljövök beszélgetni Ben bácsihoz – kezdte egy kissé félszegen.

Az öreg sokáig hallgatott. De aztán megkérdezte:

– Anyád jól van? – kérdezte az öreg.

– Köszönöm, jól.

Mr. Reilly várt. Mrs. Reilly szólt valamit a lányának, mire az egy kíváncsi pillantást vetett Basilre, és vonakodva kiment a szobából. Az anyja leültette az öreget.

Csak mert zavarban volt, Basil egyenesen a tárgyra tért. Nyári állást szeretne a Reilly Gyógyszer Nagykereskedelmi Vállalatnál.

A bácsi fészkelődött egy percig, majd azt felelte, hogy jelenleg nincs üresedés.

– Kár.

– Más lenne, ha állandó állást keresnél, de azt mondod, ugye, hogy a Yale-re készülsz. – Ezt valami kis sajátos gúnnyal mondta, és a feleségére pillantott.

– Nos, igen – felelte Basil. – Épp ezért keresek munkát.

– Anyád már nem tudja megengedni magának, hogy taníttasson, mi? – Hangjából félreérthetetlenül kicsengett a káröröm. – Minden pénzét eltapsolta, igaz?

– Dehogyis – felelte gyorsan Basil. – Anyám mindenképpen segíteni fog.

Nagy meglepetésére onnan kapott segítséget, ahonnan nem várta. Mrs. Reilly hirtelen a férjéhez hajolt, és a fülébe súgott valamit, mire az öreg bólintott, és hangosan így szólt:

– Gondolkodom rajta, Basil. Menj át a másik szobába. S a felesége megismételte: – Gondolkodunk rajta. Menjen át a könyvtárszobába Rhodához, amíg Mr. Reilley utánanéz a dolognak.

A könyvtárszoba ajtaja becsukódott mögötte, s ő kettesben maradt Rhodával, egy a négyszögletes állú, határozott külsejű lánnyal. Húsos fehér karja volt ennek a lánynak, s fehér ruhája otthoni emlékeket idézett fel Basilben: csipkés nadrágocskákat, melyeket a mosott fehérneművel lobogtat a szél az udvaron. Basil még nem tért egészen magához attól, hogy a nagybácsi ilyen váratlanul meggondolta magát, s egy ideig csak bámult a lányra szórakozottan.

– Azt hiszem, maga tulajdonképp az unokatestvérem – mondta Rhoda, becsukva a könyvét; Basil látta, mi az: A kis ezredes, a nyoszolyólány.

– Igen – hagyta rá.

– Már hallottam magáról valakitől. – A hangján érződött, hogy nem éppen hízelgő dolgokat hallott.

– Kitől?

– Egy Elaine Washmer nevű lánytól.

– Elaine Washmer! – mondta Basil gúnyosan. – Ő meg ki?

– A legjobb barátnőm. – Basil nem válaszolt. – Azt mondta, hogy maga irtó beképzelt.

A fiatalok nem szokták rögtön felismerni, hogy az az ellenség, aki a sebet üti, s a másik, akinek a szavait idézi, az csak a nyílvessző. Basilben is forrt a düh Elaine Washmer ellen.

– Nincs sok ismerősöm errefelé – folytatta a lány kevésbé támadó modorban. – Csak hat hónapja jöttünk ide. De még sose láttam ilyen nagyképű bandát.

– No, nem, azt nem hiszem – tiltakozott Basil. – Azelőtt hol élt?

– Sioux Cityben. Sioux Cityben sokkal rendesebbek a srácok.

Mrs. Reilly kinyitotta az ajtót, és visszahívta Basilt a nappaliba. Az öreg megint talpon volt.

– Gyere el holnap délelőtt, fiam, majd találok neked valamit – mondta.

– És nem vacsorázna velünk holnap este? – kérdezte Mrs. Reilly mézédesen: egy felnőtt rögtön megsejtette volna, hogy e mögött van valami.

– Dehogynem, boldogan.

A hála mámorában ujjongó szíve alig röpítette ki a szobából, amikor Mrs. Reilly kissé gonoszkodva felnevetett, és behívta a lányát.

– No, most aztán egy kicsit többet járhatsz majd társaságba, mint eddig – közölte vele. – Mit is mondtál, hol szoktak ezek táncolni?

– Minden kedden a College Clubban és minden szombaton a Lake