A végveszély hajnalán: Ezeréves őrszolgálat 4.

By Demeter Attila

Előszó helyett álljon itt néhány részlet a blogon szemelvényként megjelent epizód után írott véleményekből!

Ezt az írást már nagyon vártam! és nem csalódtam. Egyedi, izgalmas történet, ami újkeletű! Demeter Attila, szép munka! Azért a füst dolog nekem kicsit a Lost c. sorozatra asszociált, de ez nem baj, mert imádom azt a sorozatot! Ám utána kiderült, hogy teljesen más van a háttérben.

Az eseményeket filmként láttam magam előtt.

Nagyon olvasmányos. Jól lehet vele haladni, összességében jó a téma. Engem megfogott, kíváncsivá tett. Jöhet a következő rész!

Tetszett, olvastatja magát, gördülékeny a fogalmazás. A griffmadár okozta eltűnés számomra új.

A griffmadár, az eltűnés, az eltérő legendák és a gondolatolvasás képessége egyaránt olyasmi, ami bejött, érdekesnek találtam.

Izgalmas, szépen kidolgozott világ, tetszenek a nem fantázianevű földrajzi nevek, mint “Üvegpuszta”, “Bikahegy”, de a “Hosszú Kármin” is jól hangzik. Így első körben rögtön fantasyra tippelnék, de mivel sci-fibe van kategorizálva, ezért pár dolgot rögtön máshogy látok (pl. a lebegő griff nem mágikus lény)

Nagyon tetszett.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Oct 19, 2018

Book preview

Első fejezet – Búcsú nélkül

– 1 –

Shaare csendesen üldögélt a fiú mellett a Bikahegy oldalába vájt Sziklás Járda árnyas kanyarodójában, a fából ácsolt padon. Lógatta a lábát, kalimpált vele a fű felett, közben a völgyet kémlelte. Kisgyerekként kedvelték meg a helyet és azóta egyre jobban élvezte az itt töltött időt. Négy vagy ötéves lehetett, amikor először menekült a bíborfa lombkoronája alá Hosszú Kármin, a mostoha rosszindulatú nyaggatása elől, és később csatlakozott hozzá a nála két évvel idősebb Doween.

Tavaly a fiú ajka felett megsötétedtek a pihék, hangja időnként váratlanul megbicsaklott, mélyre változott. Shaare észlelte ezeket a jeleket, és tudta, a férfivá érés kezdetére utalnak. Érezte, lassan rajta is jobban láthatóak lesznek a női vonások, és sejtette, akkortól valószínűleg másfajta kötelék szövődik közöttük. Azt kívánta, hogy ez a nap minél később virradjon rájuk, mert jól érezte magát a megszokott bizonyosságban, pedig néha eszébe ötlött, mi vár rájuk, amikor végre valódi felnőttként viselkedhetnek mind a ketten.

– Apám arra kért, lépjek be a rendvigyázókhoz – panaszolta Doween. – Nincs hozzá kedvem.

– Pedig jó sorod lenne közöttük – vélekedett Shaare.

A fiú ültében kihúzta magát, és összehúzott szemmel nézte az alászálló napot.

– Utálom a verekedést és a parancsolgatást.

Shaare pontosan erre a válaszra várt, ő is ugyanígy gondolkodott az erőszakról. Amikor a mostohája a levesbe valót kergette az udvaron, és a csirkék csipogva menekültek a lába között, mindig elbújt a fészer mögé, onnan nézte az ártatlan állat elfogását, pedig az természetes dolog. Enni csak kell, és a csirkéket erre tartották, de mégis szánta őket.

– Ezért barátkozunk egymással. – Szeretettel fordult a fiú felé, aki bólintott egyet.

– Esteledik – beszélt hirtelen másról Doween, és bizonytalanná vált a hangja.

Shaare érthetetlennek találta ezeket a gyors hangulatváltásokat. A jövőről akart beszélni, de a fiú ilyenkor rendszerint másra terelte a szót. Korábban gyakran játszadoztak a gondolattal, milyen lesz a sorsuk később, Doween akkor örömmel társalgott erről. Színezgették a jövőt, képzeletükben együtt nevelt gyerekeik sorsát igazgatták. A fiú mostanában ódzkodott ettől a játéktól, és Shaare gondolataiban felötlött, vajon tényleg nevelhetnének-e közösen gyerekeket. A lassan alakuló jövő rejtélyei közé tartozott ez is, mint annyi minden. Még nem döntötte el, hogy felnőtté válni jó dolog-e vagy sem.

– Baj az, ha esteledik? – terelte vissza a szót a napnyugtához. – Félsz hazafelé az erdőben? – Csúfolódva pislogott néhányat.

– Félősnek ismersz? – válaszolt kicsit sértődötten a fiú.

Évekkel ezelőtt úgy kezdődött a közös csavargás, játék, hogy Shaare félénk kislányként gyámolításra szorult, és Doween megvédte a többiek apró gonoszkodásaitól, és azóta a fiú védelme sokszor adott menedéket neki. Bár Doween utált verekedni, mégis elsajátított néhány igen hasznos fogást, és a nála nagyobbak között is sokan megjegyezték, jó, ha kerülik a vele való kötözködést. Megtanította őket arra, hogy jobban járnak, ha tisztelik őt, és békén hagyják azt a lányt, akit a védelmébe vett.

– Szívesen bámulom innen a naplementét. – Vállával a fiú karjához ért.

Doween megrezdült a mozdulattól. Shaare korábban nem tapasztalta, hogy ezekkel a futó érintésekkel zavarba hozná, mostanában azonban úgy látta, ilyenkor Doween tekintget mindenfelé, majd lesüti a szemét. Pár éve, a folyóparti fürdőzések alkalmával majdnem csupaszon hancúroztak a vízben, a fiú izmos karján kapálózott az alacsony hullámok hátán, és rettenthetetlen erő kisugárzását érezte pajtásából. A magabiztos viselkedés akkor megerősítette őt, rábízta magát a vízben, és megtanult úszni. Azt hitte, Doween bátorsága rendíthetetlen, és meglepte, hogy olyan idő köszöntött rájuk, amikor bizonytalankodni látja.

A völgyben, a távolból idelátszó város irányában egy hatalmas griffmadár lebegett dermedten a levegőben. Shaare nézte a tájat, és megborzongott. A babona szerint a váratlanul megjelenő és mozdulatlan madár rosszat jelent. Látták már néha a táj felett, olyankor suhant az égen, és ügyet sem vetett a környezetére. Most esett meg először, hogy fenyegető testével, esetlen fejével és farkával mozdulatlanul himbálózott a felhők alatt.

– Ha belépsz a rendbiztos iskolájába, akkor hosszú időre Orlakinba költözöl – fordult újra a fiú felé Shaare, ezúttal ő sütötte le a szemét. – Szomorú leszek, ha elmész. Ki lesz a védelmezőm azután? – hirtelen mozdulattal a fiúhoz hajolt, és adott egy puszit az arcára.

– Ezt miért kaptam? – csodálkozott el Doween.

– Köszönetképpen – felelte Shaare, aki maga is meglepődött a bátorságán. – Mert számíthatok rád.

Doween arca kipirosodott, Shaare is forrónak érezte a saját bőrét. Lehajtotta a fejét, várta a választ, de a fiú hallgatott.

– Tudod – kezdte végül – én…

Felnézett, rámosolygott…

…és hirtelen elakadt a lélegzete. Olyan rémítő látványban részesült, amitől szinte megbénult a tüdeje. Küzdött a légszomjjal, de tehetetlen izmai nem engedelmeskedtek, szédülés környékezte, végül az utolsó kétségbeesett pillanatban úrrá lett rajta az életösztön, erőlködve szétnyitotta az ajkát, és ismét lélegzethez jutott. Tágra meredt szemmel bámulta a helyet, ahol másodpercekkel korábban a barátja ült, és ahol ebben a rettenetes pillanatban a borzasztó mesék, vad legendák iszonyata lett igazzá. Eddig azt hitte, ezek a történetek a fonóbeli vénasszonyok szájról szájra járó meséi, ám mindez gyötrő gyorsasággal változott hihetetlen valósággá.

Ahol eddig Doween ült, nem látott mást, mint bizonytalanul szétfoszló, átlátszó párát, a barátja az előbb a szeme láttára vált egyetlen pillanat alatt semmivé.

Rémülten felsikított, felugrott, és forgolódva kutatott maga körül.

Győzködte magát arról, hogy képzelődik, újra meg akarta érinteni a fiút, reménykedett, hátha a képzelete játszik vele, de a keze áthatolt a fellebbenő füstön vagy ködön, és Doween helyett a levegőt markolta az alig látható gomolygásban.

Egy pillanatra abbahagyta a sikítást, újra levegőt vett, aztán megint kitört belőle a félelem hangja. Nézett mindenfelé remélve, hogy a közelben valahol meglátja a barátját, akitől búcsú nélkül elszakította valami gonosz mágia, de sehol sem látta.

A félelem szülte zsivaj őt is zavarta, ezért fülére tapasztotta a tenyerét, mégis egészen addig kiáltozott, amíg ismét elfogyott a levegője. A pad változatlanul üres maradt, eloszlott a csekély füst, csak a durván ácsolt lóca szürkéllett a bágyadt napfényben.

Erőt vett magán, és elhallgatott.

A derült égből lesújtó villám tud ilyen rövid pillanat alatt ölni, pusztítani, viszont az égen nem látott viharfelhőket, villanásokat és menydörgés helyett madárdal szállt a fák között.

– 2 –

Lassan felfogta, a legenda a keserű valóságról szól, vannak, akik egy váratlan pillanatban minden előkészület nélkül köddé válnak. A hihetetlen borzalom kilépett a rémálmokból, Doween örökre semmivé lett.

Shaare hiába keresett magyarázatot a tragédiára.

Rémülten hátrált a padtól, amit addig a biztonság szigetének hitt, aztán hátra-hátra pillantva rohant a falu felé. A fák ágai az arcába csaptak, a gallyak között tanyázó lepkék és darazsak ijedten keltek szárnyra a váratlan rohamtól.

Riadalmában szinte vakon vágtatott, néha megbotlott, a megszokás tartotta az úton. Futás közben tépelődött, mihez kezdjen. A mostohájához nem mehet, iránta érzett ellenszenve viszolygással töltötte el. Ő az utolsó, akivel a váratlanul támadt bajról beszélni akart, így hát rohant, rohant, míg lihegve elérte a tanítónő otthonát.

Kopogtatás nélkül rontott be a konyhába.

Lane anyó a tűzhely mellett állt, és a vacsorát kavargatta.

– Mi baj lányom? – fordult a lány felé, amikor az szinte áttörte maga előtt az ajtót.

– Doween! – nyögte Shaare. Kifulladt a futástól, mire megérkezett.

– Mi van Doweennal? – kérdezte a tanítónő, és félrehúzta a lábast a lángról.

– Doween! – ismételte a lány, és megkapaszkodott a tanítónő vállában.

– Mi történt gyermekem? – faggatta az asszony, és magához vonta a maszatos arcú gyereket.

– Elvitte! – lihegett sírásba hajló hangon Shaare.

– Mit vitt el a barátod? – szelíden megcirógatta hosszú haját, Shaare megrázta a fejét. Eleinte a sírástól rázkódott, végül egyértelművé tette, a tagadó választ jelzi hangtalanul a fejrázással.

– Őt vitte el – nyöszörögte.

Shaare kezdett félni, Lane anyótól hiába vár útbaigazítást.

– Mi vitte el?

– A füst – hebegte el nagy keservesen. – A völgyet néztük a padról, beszélgettünk, és váratlanul eltűnt mellőlem. Csak egy kevés pára maradt ott, ahol addig ült. Meghalt a néma villámtól.

Lane anyó sóhajtott egy nagyot.

– Nyugodj meg Shaare! – vigasztalta a lányt. – Akit a füst elvisz, nem hal meg.

– Akkor hová lesz? – Shaare hangja éles lett, már-már kiabált.

– Nem tudom – ismerte be a tanítónő. – Kevesen jöttek onnan vissza. Annyit azonban tudok, jó helyre vitte a griffmadár.

– A griff? – nézett nagyot a lány, és végre abbahagyta a hüppögést. – Láttuk a madarat a város felett. Szokatlanul viselkedett, mert egyhelyben állt, míg máskor száguld az égen. Mozdulatlanul lebegett a völgy peremén, de Doween a padról tűnt el. A madár távol maradt tőlünk.

– Amikor zsákmányra les, megáll. Olyankor kutatja fel, akit elvisz.

– Mit csinál vele? – tágult a borzadálytól kerekre a lány szeme. – Megeszi?

Lane arcán halvány mosoly jelent meg.

– A griffmadár nem eszik embert.

– Mit eszik?

– Nem tudom. – Újra megsimogatta a lányt, aztán kezével megállapodott a vékony váll felett.

– Valamikor régen, amikor a városban éltem, a másikban – intett a fejével a völgy felé. – A Fekete Hegyen túl, Orlakinban, ahol tanítónővé lettem, hallottam erről a zárdában. Az egyik társnőm bátyját elvitte a griff, és a nagyasszonyunk vígasztalt minket, ne sirassuk azokat, akik kiválasztottak lesznek, mert sokkal jobban élnek, miután elutaznak a madárral. Mindig lesz mit enniük, finom ruhákban járhatnak, puha ágyban alhatnak, télen más szedi össze helyettük a fát az erdőben, munka helyett csak tanulnak. Ha elvégzik az iskolát, tudósok lesznek, és mindenféle titokzatos dolgot művelnek.

– Láthatom még őt? – reménykedett Shaare.

A tanítónő megint sóhajtott egyet.

– Alig hiszem – válaszolta halkan. – A griff átrepül vele a Déli Birodalomba, ott élnek a tudósok, a király udvarában.

Shaare megborzongott a hírre, és megint elpityeredett.

– Ne sírj! – kérte őt Lane. – Lesz majd másik barátod, aki vigyáz rád. Neki egyéb dolgot szánt a sors, nagy ember lehet belőle a király mellett.

Shaare megbékélt volna a gondolattal, hogy a barátja meghalt a villámcsapástól, de bánatosan rágódott azon, él valahol a fiú, mégsem láthatja soha többé. Ez még úgy is elkeserítette, ha eltűnése után jobban élhet, mint eddig.

Az fájt leginkább, hogy az országot, ahová került, ellenségnek ismerte. A Déli Birodalom a Nagy Sivatag túloldalán feküdt, nagyon nehezen lehetett odajutni, és épeszű ember nem vágyakozott arrafelé. Sokan keltették rossz hírét annak a földnek. Azt rebesgették, levágják a fejét az arra tévedő idegeneknek, és utána a falu főterén lakomát csapnak a testéből, ha pedig Romokba, a fővárosba visznek valakit, akkor tenyészállatként bánnak vele, rabságban tartják, amíg szaporodni képes, aztán amikor már öreg és képtelen utódokat nemzeni, a többiekhez hasonlóan elfogyasztják valamelyik ünnepükön.

– Hazugság a legenda – szólalt meg hosszú hallgatás után a tanítónő. – Tudom, arra gondolsz, emberevők földjére került Doween. Ne higgy a meséknek! A tudatlan parasztasszonyok riogatják ezzel a gyerekeiket. Arrafelé ugyanolyan népek laknak, mint amilyenek mi vagyunk itt, északon.

– Honnan tudsz erről bármit? A Nagy Sivatag áthatolhatatlan!

– Vannak, akik megkerülik az Üvegpusztát. Ha valaki minden áron délre akar jutni, kénytelen megmászni a hegyeket, úttalan utakon átvágni a vadonon, és a hosszú vándorlás után, ha megússza anélkül, hogy eltévedne vagy felfalnák a vadállatok, eljuthat oda. Néhányan megtették az utat, és akadnak olyanok, akik visszatértek… – a tanítónő lehalkította a hangját – …mesélik, hogy vannak emberek, akik a griffmadár hátán kelnek át a sivatagon, és úgy hírlik, a madárral repülve nem telik el annyi idő a megérkezésig, mint amennyi napkeltétől napnyugtáig tart.

Shaare máskor szívesen hallgatott meséket azokról a csodálatos dolgokról, amik a falu határán túl vannak, de most más érdekelte: Doween és a saját jövője. Kevéssé elégítette ki Lane anyó válasza, amely szerint tudós lesz belőle, aki a király jobb keze lehet.

– Visszatérhet, mint kovács? – kérdezte reménykedve.

A falusiak számon tartották a kovácsok időnkénti látogatását, megbecsült vendégnek számítottak a településen. Vassal dolgoztak, a lovak lábára való patkókat hoztak magukkal, amit aztán később, amikor a régi elkopott, a legények felverhettek az állatok patáira. Megjavították a szekerek fém alkatrészeit, megvasalták a kerekes kutak tengelyét, új zsanérokat készítettek a kemence ajtajára, ásót, kaszát, mezei szerszámokat árusítottak, majdnem csodákat tettek.

– Számunkra módfelett hasznos a kovácsok munkája, de nem ők a legfontosabb emberek az életünkben – felelte az anyó. – A barátodból igazi tudós lehet, aki a kovácsoknál is hatalmasabb tettekre hivatott. Talán ő hajtja egyszer a király griffmadarát.

Shaare ezt most hallotta először.

– A királynak saját griffmadara van?

– Az a hír járja – tétovázott a tanítónő.

– 3 –

Az udvarról nagy lármával rontott be a konyhába Vianka, Lane anyó tízéves unokája. Meztelen talpa hangosan csattogott az agyagpadlón.

– Éhes vagyok mami.

– Kész a vacsora. Moss kezet, és ehetsz!

A kislány a cseréplavórhoz ment, a nagy korsóból vizet löttyintett bele, és dörzsölni kezdte a tenyerét.

– Mihez kezdjek? – hívta fel magára a figyelmet Shaare.

Az asszony megcsóválta a fejét.

– Nincs mit tenni. Az a leghelyesebb, ha belenyugszol Doween elvesztésébe, és más barátot keresel.

Shaare erre a tanácsra vágyott a legkevésbé. Az járt az eszében, jó lenne inkább megtalálni a pajtását, azután valahogyan kimódolhatnák, miképp maradhassanak egymás közelében. Meg sem fordult a fejében, hogy a fiú valami mást képzel a jövőjével kapcsolatban. Erős hittel bízott abban, Doween ugyanerre vágyik.

Hirtelen azt érezte, egy gondolat igyekszik áttörni az agyában kiépített védőfalat. Erőszakosnak érezte a behatolást, nagy erőt igényelt tőle, hogy visszatartsa a befurakodót, végül felhagyott ereje fecsérlésével. Kutatta, ki zavarja a gondolatait.

– Meg fogsz szökni? – végre felfogta, Vianka tolakodik felé kíváncsiskodva az elméjéből indaként kihajló gondolataival.

– Te hallod a gondolataimat? – kérdezte elámulva, némán, anélkül, hogy a kislány felé fordulna.

– Persze, hogy hallom. Mindenkiét szoktam hallani, pont a tiédet ne hallanám?

Shaare eddig még senkivel sem találkozott, aki hozzá hasonlóan képes más gondolatait felfogni. Azt hitte, ez a tulajdonság egyedül az ő kiváltsága.

– Azt még nem tanultad meg, hogyan zárj ki a fejedből a másokat?

Vianka most felé fordult, és nevetett.

– Mit nevetsz? – kérdezte fennhangon a nagyanyja, aki nem érzékelte a hangtalan párbeszédet.

– Shaare olyan kócos, mint aki egy hete fésülködött utoljára – hazudott szemrebbenés nélkül a gyerek.

– Szégyelld magad! – intette őt némán Shaare. – Ne lopakodj be még egyszer az agyamba, mert letépem a füledet!

– Nem akartam meglesni a gondolataidat – szabadkozott Vianka, és némán összezárt ajkáról egyáltalán nem látszott a nagylánnyal folytatott intenzív társalgás. – Annyira bánkódsz, hogy az udvar végéig hallatszik a sírásod.

– Te is bánkódnál, ha füstté válna a barátod.

– A nagyi szerint jobb dolga lesz, mint eddig volt.

– Elhiszem, ha látom – felelte mérgesen Shaare.

– Utána mész, mert szerelmes vagy belé! – a kislány a leves felett megeresztett egy csúfondáros fintort.

Shaare elképedt a felé sugárzott gondolattól. Még sosem jutott eszébe, hogy szerelmes lehetne bárkibe, az pedig különösképpen nem, hogy éppen Doweenba, aki a legjobb barátja, amióta az eszét tudja.

– Összevissza beszélsz! – sistergett a gondolat, amit Vianka felé küldött.

– Nem árullak be – ígérte meg a kislány. – Ha megnövök, keresek magamnak egy olyan fiút, mint Doween, és mi is elszökünk itthonról. Elmegyünk a fővárosba, és megkeresünk titeket. Addigra már biztosan férj és feleség lesztek.

– Elég legyen! – ripakodott rá gondolatban. – Hagyd abba!

– Este indulsz? – érdeklődött némán a kislány.

– Mi közöd van hozzá? – Shaare gondolata megint dühösen csapott le. Vianka eltorzult arccal kapott a homlokához.

– Mi bajod? – nézett rá kérdően a nagymama.

– Belenyilallt a fájdalom a fejembe – ismerte be halkan a kislány.

Shaare megszánta. Váratlanul érte, hogy haragos gondolataival fájdalmat okozhat.

– Ne haragudj! – kérte megenyhülten, még mindig némán üzent Viankának. – Nem bántalak többet – ígérte, és együtt érzően gondolt a kislányra, enyhíteni szándékozott a fájdalmát. Bár idegenkedett attól, hogy felnőttként gondoljon magára, mégis felelősnek érezte magát. Erősebb a cserfes lánynál, és óvatlanul visszaélt az erejével. – Kisgyerek vagy még – gondolta. – Kár így rárontanom valakire, aki még járatlan ebben a dologban.

– Már rendbejöttem – válaszolta szavak nélkül Vianka. – Segítettél azzal, hogy megsajnáltál – visszahajolt az asztal fölé, és tovább kanalazta a levest.

– Elbúcsúzom – köszönt el fennhangon a tanítónőjétől Shaare.

– Vigyázz magadra! – kívánta Lane anyó, és Shaare megrettent az elbocsátó szavaktól, mert úgy hangzottak, mintha a tanítónő is olvasná az ő gondolatait, de rájött, csupán egyszerűen kikövetkeztette a szándékát.

– Egyedül nagyon védtelen vagy – intett búcsút az anyó.

Shaare elhagyta a tanítónő házát, tétovázva hazaindult. Türelmetlenkedett, vonzotta őt a messzeség, ahová Doween eltűnhetett, mégis fékezte magát. Úgy döntött, kivárja a reggelt, nem eredhet útnak egyszerű értéktárgyai nélkül. Jobb, ha összeszedi otthon a holmiját, azt a keveset, ami az övé, és napkelte után indul. Ha azonnal útra kel, ráesteledik, mielőtt eléri a várost. Éjszakázott már máskor az erdőben, megtörtént néha, hogy magányosan elkószált, és késő este ért vissza a faluba, olyankor a lombok között talált rá a sötétség, az úttól távol. A Bikahegy erdejének állatai barátságos jószágok, nem tartott az erdei estéktől, ellenben joggal bizalmatlankodott az utakon kóborló mindenféle, és néha barátságtalan emberekkel szemben. Kevesebb bajjal számolhat, ha a szülőfalujában éjszakázik, feleslegesen nehezítené az indulását a hiábavaló kockázattal.

Hazament tehát, elfogyasztotta levesét, amit a mostohája főzött, aztán a boszorkányt, – ahogy Hosszú Kármint magában nevezte – és mostohaapját gondosan kerülve, összekészítette a batyut, amit reggel magával visz. Az egész elfért a kis háromlábú széken, ami a kuckójában, az ágy mellett állt éjjeliszekrény helyett. Felesleges lenne amiatt aggódnia, hogy valamiféle nagyobb kupac felkeltené az előkészületekre a figyelmet. Kevés tulajdona erre alig adott okot. Kis ruhatárát tette oda, a fésűjét, tisztálkodó szereket, tűt, cérnát, pár gombot tartaléknak meg a gyűrűjét, amit az anyjától kapott, mielőtt meghalt a martalócok támadásakor.

Nyugtalanul aludt. Az út rejtelmei, amelyek reá vártak, elkergették az álmát. Hánykolódott a kényelmetlen ágyon, és néha szenderült el rövid időre.

Második fejezet – A város

– 1 –

Shaare reggel gyorsan magára kapta a ruháját, és a vékony nyári takaróból ügyes batyut kötözött kis vagyona köré. Fogat mosott, aztán a fogkeféje mellé becsomagolt némi fogport. Elmosta a bögrét, amiből a tejet itta, és felkötötte a batyu egyik sarkára. Az udvaron feltornyozott tűzifából keresett egy vándorbotnak való öreg ágat, és még azelőtt elhagyta az otthonát, mielőtt mostohaszülei felébrednének.

Jobban örült volna, ha van nála pénz, de a vén boszorkány, a mostohája sosem adott egyetlen rezet sem, ezért üres zsebbel indult útnak. Abban reménykedett, hogy az édesanyjától kapott és nagy gonddal őrzött gyermekujjra való aranykarikát eladhatja a városban. Az árából néhány napra, pár hétre futja majd élelemre, és közben talál magának olyan elfoglaltságot, amivel kevés pénzért dolgozva megteremtheti önálló életének és vándorútjának alapjait. Elkergette magától a hiú ábrándot, hogy egyszerűen nekivág az útnak, és egyfolytában gyalogolva eljut a Déli Birodalomba. Azt képzelte, apró szakaszonként lassacskán közelebb jut a célhoz, és egy-két év alatt végigjárja az idegen országba vezető utat, amelynek a végén megtalálja Doweent.

A szűk ösvényen fák harmatos ágai lógtak az út fölé, úgy mehetett át közöttük csupán, ha egyik-másik gallyat félrehajtotta.

Általában élvezetesnek tartott a kora reggeli sétát az erdőn át, lefelé a völgybe, ahol a sok ház állt egymás mellett; most árny vetült az örömre, a tegnapi nap nagy veszteségének emléke. Határvonallá lett életének az a szomorú pillanata, amikor Doween elillant mellőle, szülei halála óta először érte komoly megrendülés. A mostohái mellett kevés örömet kapott, nem dúskálhatott élelemben vagy más természetű javakban, különösebben nagy bánatra mégsem adódott oka. A kis, hétköznapi gyötrések messze elmaradtak az este átélt szomorúságtól, ami megváltoztatta őt, a lelkét ért megrázkódtatás addig nem tapasztalt keserűséggel ismertette meg. Elvesztette a legközelebbi barátját.

Csekély derűlátással, inkább eltökélten és magabiztosan nézett a jövőbe, amelynek első állomására valamikor délután érkezik meg.

Járt már néhányszor a városban. Emlékezett arra, amikor legutóbb, a hűvös őszi hajnalon odáig gyalogolt a boszorkánnyal. Ketten fogták egy hatalmas háncskosár füleit, úgy vitték le a piacra a dióval megtöltött kast. A hátukra vászonzsákokat akasztottak, abban is a meghámozott termést vitték, úgy caplattak lefelé a hegyoldalról a Sziklás járdán. Üggyel, bajjal tudtak együtt haladni. A közösen cipelt kosár rángatása mindkettőjüknek terhet jelentett, azonban a dióért kapott négy ezüst forint és hatvan réztallér megérte a tortúrát.

Most egyedül közlekedve csak a saját lépteire figyelt, nem igazodott máshoz, így szaporábbra vehette a járást.

Magasra hágott a Nap az égen, mire Shaare elérte a szomszéd falu, Hegyaljaliget határát. A girbe-gurba utcán több alkalommal is találkozott ismerős helybeliekkel, a hegyen megszokott látvány a szomszédos településről származó idegen. Gyakran megesett, hogy félnapi járóföldre vagy még messzebbre elmentek a szántóföldi munkához használható szerszámot beszerezni. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy szekérrel járjanak vagy lóra üljenek. 

Hegyaljaliget nagyobb település a lejtőre épült saját lakóhelyénél, ami lényegében nem több, néhány egymás közelében letelepített tanyánál a Sziklás Járda mentén. Szülőfaluja legurulna a meredek lejtőn, ha nagyobbra építik, ott elszórtan álltak a házak, ahogy a meredély engedte. A földben egészen mélyen találtak vizet, nem ástak minden házhoz saját kutat, a legtöbb család a templom melletti hűs forrásból hordta haza a főzéshez valót és az állatok itatásához szükséges vizet, mosni a Sebes patakra jártak.

A lentebb épült Hegyaljaliget minden udvarában állt a kerekes vagy gémeskút, a főtéren is nyújtózkodott egy hosszú kútágas, amelynek a végén hordót libegtetett a szél. Az átutazók innen meríthették tele a kulacsot vízzel. Shaarénak eddig nem hiányzott a kulacs, így észre sem vette, hogy anélkül vágott útnak. Miközben a kút gyűrűjében megmerítette a vásott hordót, arra gondolt, beszerezhetne magának egyet. A hosszú úton, amelyre indult bizony jó, ha visz magával tartalék innivalót.

Késő délután ért a völgybe épült város, Porgen elé. Az erdőt elhagyva, ismerősként üdvözölte a település felé futó vízvezeték téglából és kőből épített lábazatát. Az oszlopok mellett kanyargott az út hol a bal, hol a jobboldalon, máshol a szétterpesztett lábazat két szára között. Küzdelmesen jutott itt előre, mert a vályú, amelybe a patakot terelték vagy kétszáz éve, néhol eresztett, és kerülgethette a permetezve csepegő hidegvizet. A délutáni nap fénye színes szivárványként tört meg a szitálva hulló cseppeken.

Kezdett komolyan megéhezni. A magával hozott kenyér és sajt estére még elég lesz, reggelit azonban muszáj szereznie valamilyen módon. Gyümölcsök már himbálóztak az ágakon, a szántón lelhet kukoricát, de jó lesz, ha felkészül arra, hogy élelmet keressen. Nem szívesen lopna ennivalót, viszont elkerülheti a kínos beszerzési módot, ha sikerül munkába állnia.

Csekély bűnnek számított, ha egy vándor élelmet lop a mezőn, de elkerülhette a bűnös utat, kérhetett is. Az emberek nem örültek annak, ha engedély nélkül dézsmálják meg a kenyeret vagy sajtot az őrizetlenül hagyott kamrában, ezért inkább adtak az úton lévő vándoroknak. A legegyszerűbbnek a munka kínálkozott. Porgen népessége állandóan gyarapodott, ahogy az egész birodalomé, így aztán munkáskezet mindig kerestek valamerre. Az élelmiszerre vagy a legalapvetőbb ruhára valót könnyen meg lehetett keresni, ellenben az iparosok termékeit már sokkal nehezebben sikerült kifizetni, azokért sok pénzt elkértek a mesterek.

A város szélén Shaare lekanyarodott a kiszélesedő ösvényről, amelyen addig haladt, és óvatosan kereste a település belsejébe vezető utcák közül azt, amelyiken feltűnés nélkül bejuthat a főtérre. Rossz lenne, ha belebotlanának a rendvigyázó emberei, és arról kérdezgetnék, idegen létére