Man Overboard! Ember a vízben!

By Németh Attila

Kedves Olvasó!
Kérem, lapozzon a előre, ott kezdődik a könyv! Itt csak rólam olvashat pár mondatot, ha érdekli! Németh Attila vagyok, ebben nincs semmi különös. Kecskeméti, ebben sincs. Jártam a Kodályba, Mint sokan mások. 9 éves koromtól sportoltam aktívan 17-ig. Ezt is csinálták mások is. Utána kezdtem gitározni, talán hozzám hasonlóan sokan. 19 éves koromtól éttermekben, szórakozóhelyeken játszottam mint zenész. Na ezt már azért kevesebben. Eljött az idő, mikor választanom kellett az egyetem és a zene között. Utóbbinál maradtam. 24 éves voltam, mikor előadóművész lettem. Itt már azért sokan lemorzsolódnak. Még nem voltam 25, mikor külföldre kerültem, zenekarral. Kevesen! 1989-ben léptem először óriáshajóra, '92-ben luxushajóra.
Na már tényleg nem sokan vagyunk! 25 év hajózás... talán van még valaki?
Na akkor a slusszpoén... 2 hónap a Déli-sarkon... Senki más?
Sokan irigyelnek... pedig a végére egyedül maradtam... (majdnem).
Ne irigyeljenek... olvassák el, miért ne!
Németh Attila

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 1, 2019
• ISBN: 9786150040509

Book preview

cover.jpg

Németh Attila

Man Overboard!

Ember a Vízben!

– regény –

Írta: Németh Attila

Borítóterv és grafika: Illés Zoltán

Copyright © Németh Attila, 2018

Minden jog fenntartva!

ISBN 978-615-00-4050-9

Az Öreg

Gyula dermedten állt, nem igazán tudta a dolgot hova tenni. Csak nézte a hasából kiálló kést, és nem értette, most mi van? Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy az üveg whisky nagyobb részét ő itta meg a kísérő sörökkel együtt, úgyhogy kellően részeg volt, és tényleg nem is igazán érzett semmit. Lassan, nagyon lassan jutott el a tudatáig, hogy a srác leszúrta.

– Baszd meg! Le-leszúrtál, te leszúrtál, Jézusom, leszúrtál! – hajtogatta.

Kussolj már! – mondta Krisztián – Anyádat! Azt mondd meg, hol az a rohadt lóvé. Egész este itattalak, órák óta fosod a szót, alkudozol velem, aztán meg itt állunk, és sehol a pénz? Mit képzelsz, meddig tűröm ezt? Mi ez, egy kibaszott átverés? Idehívsz, azt mondod, most ideadod a pénzt, piálunk, nyomod, hogy mennyi jár neked, mert így, meg mert úgy, és hogy itt van nálad a pénz a kocsiban. Aztán kijövünk a kocsmából, kinyitjuk az autót, és sehol semmi! Te nyafogsz, hogy leszúrtalak, hát baszd meg!

Gyula sok szempontból tipikus volt. Alacsony, kövér, hatvanas évei elején járó cigányember, széles, sötét arc, mákos haj, szemei körül feketéllő karikák. Öltözéke sem volt semmi, bár a raj romák sokan még így öltözködnek. Hosszú kabátja szinte a földet súrolta, hátha a kabát miatt magasabbnak látszik. Öltöny, nyakkendő, rikító, rózsaszín ing, ami mind az eleganciát lenne hivatott szolgálni, de a kopottasság és a színösszeállítás miatt az összkép inkább borzalmas.

– Jesszus, drága istenkém, ez most már fáj! – sápítozott az öreg. Megfogta a kés nyelét, de nyomban el is engedte. – Jaj nekem, meg fogok itten halni!

Most Krisztiánon volt a meglepődés sora. Most kezdte felfogni, mit is tett. A whisky az ő fejében is dolgozott, bár jóval kevesebbet ivott, mint az öreg és nem is keverte sörrel. Gyula már akkor spicces volt, mikor találkoztak. Három vagy négy órája dumálnak vele a pénzről. Hülye patthelyzet.

A táska kódjai Krisztián zsebében, az aktatáska viszont az öregnél kellene, hogy legyen, de nincs itt. A számok nélkül nem tudná kinyitni az öreg, és különben se lopná el az egészet, annyira nem lehet szemét.

Most kezdte felfogni, hogy hasba szúrta első felindultságában, aztán azt vette észre, hogy megint nem nagyon érdekli. Inkább az a 15-20 millió, aminek egy bizonyos kurva táskában kellene lenni ebben a bizonyos kurva kocsiban itt mögöttük.

– Idefigyelj, Gyula! – ordított rá. – Most megfogom a kést, és addig csavarom a hasadba, amíg ki nem nyögöd, mi folyik itt!

– Nem tudom, – sírt az öreg – ha megölsz, se tudom hova lett a pénz. Itt kellene lenni a kocsiban, ide tettem, nem hazudok, nem tudom, nem tudom!

Krisztián odalépett, és megfogta a kés markolatát. Érezte, hogy meleg, nedves, ragacsos folyadék csorog a kezére. Nem érdekelte semmi, mindent eltervezett, hónapok óta álmodott róla, hogy egy kicsit gazdag lesz. Sose volt pénze, ha volt is, mindjárt elment adósságokra, mintha nem is lett volna, hiába dolgozott, mint az állat, hagyta, hogy szétrúgják a seggét, lenézzék és leugassák. Havi százezerért napi 8-10 órát, hogy a pénz a hónap közepéig legyen elég, aztán meg a csóriság és a tűrés egy kis lóvéért, amiből ki kellett húzni a hónap másik felét. Nem, ez nem mehet így, és most itt valami bűzlik, és ő megtudja, hogy mi. Beljebb nyomta a kést az öreg kövér hasába. Szinte hallotta, ahogy belesercent a zsír és a szövetek, ahogy egy kicsit feljebb húzta, mert az öreg lassan, de kezdett összecsuklani. – Nem érdekel, ha itt döglesz is meg, de megmondod hol a pénz!

De az csak azt hajtogatta, hogy nem tudja, és jajveszékelt. Krisztián is ivott és cigizett, de az öreg szájszaga mégis meglepte. Ilyen förtelmes, áporodott bűzt ritkán érez az ember. A rothadó fogak, az erjedő ételmaradék, a pia és a szivar valami gyomorforgató keveréket alkotott. És erre még ott volt a kezére folyó vér, aminek egy része már megtapadt. Kezdett rosszul lenni. De mi baja lehet, ha az öreg meghal itt, az isten háta mögötti külvárosban, viszont akkor végképp nem tudja meg, hol a lóvé, az öreg az egyetlen kapocs. Kezdett kitisztulni a sokk után, és újra gondolkodni tudott.

Elengedte a kést, abban a pillanatban az öreg összecsuklott. Krisztián nekidőlt a kocsinak, és a kezébe temette az arcát. Most mi legyen? Teltek a másodpercek.

Aztán valahogy áthatolt a tudatán egy sziréna hangja, de ez hozzátartozik egy nagyváros zajához. A fékcsikorgás is…, de az már nem, hogy egy erős lökéstől ő is a földre esik. Arcra bukott, a szája telement a parkoló salakjával.

Iszonyú fájdalom a vállában, érezte, hogy hátratekerik a kezét, és meg akarják bilincselni. Nagy nehezen erőt vett magán, és elkezdett tiltakozni.

– Hagyjanak békén! – kiabálta.

Felállították, sok sötét arc meredt rá. A homályban is kivette az egyenruhákat. A pánik rossz tanácsadó, és ő is rosszul döntött, megrúgta az egyik egyenruhást, és futásnak eredt. Azaz csak eredt volna, mert az első lépés után fájdalmat érzett a tarkóján és elesett. Mielőtt elájult volna, átfutott az agyán, hogy most igazán nagy bajban van.

Hogyan fogja ezt kimagyarázni? Ez itt nem az ő kis faluja, ahol mindenki ismeri a családját. Nem is Budapest, ahol talán a főnökének vagy a bankjuk nevétől megenyhülhet a rend őre. Nem is Magyarország, sőt ez nem is Európa, ez itt Isztambul.

Bevezető

– Arra gondoltam írok egy könyvet. Talán hülye ötlet, de sokan mondták, hogy írjak az utazásaimról. –

Életem során 98 országban jártam. Van ahol csak egyszer töltöttem pár órát, és van, ahol harmincszor is megfordultam. Az átlagember föl sem tudna sorolni 98 országot, én pedig írni akarok róluk, de ez olyan snassz…

Inkább írok valami mást, bonyolultabbat, lehet, be se jön, csak úgy lesz. Az is lehet, hogy botránykönyv lesz, mert megsértek valakiket. Viszont az is biztos, hogy csak az igazat írom le. Előfordulhat, hogy ez a bevezető se jó, de azért csak olvassák tovább. Kicsit megbonyolítok egy több szálon futó történetet, úgy látom az egészet magam előtt, mint egy filmet.

Na és, hogy a végén milyen lesz, azt én sem, és a kedves Olvasó sem tudja…, csak ha végigolvassa. Lehet, hogy kicsit bonyolult, de egyszerűt meg minek írjak, az élet is bonyolult. Ez egy regény lenne napjaink minden kínjával, bajával. Lennének benne jó és rossz emberek, persze élő emberekről mintázva, a pénzért való harc, kedvesség és szemétség, bánat és öröm, de több közhelyet nem is említenék, szóval sok minden.

Még annyit, hogy van benne egy kis káromkodás és egy kis szex. Nem baj, ugye?

A képmutatásból már ennyi idős koromra nagyon elegem van. A szinte mindenki által agyonajnározott amerikai filmekben is rengeteg a káromkodás, de nekem nincs is ezzel semmi bajom.

A szex? Na, attól viszont kivagyok, amikor egy szépen bemelegített, elővezetett szexjelenetnek nincs vége. Vége? Folytatása sincs, csak egy kis paplan alatti bujkálást látsz, és szinte ennyi. Na, nálam nincs bujkálás…, de hát ez nem is film, csak egy könyv!

Kinek is ajánlom a könyvet? Először is ajánlom azoknak, akik szerettek volna elmenni egy „fantasztikus" hajóútra, és sosem volt rá lehetőségük, idejük vagy pénzük, vagy mindkettő, esetleg más okból, továbbá azoknak, akik kacérkodtak a gondolattal, hogy esetleg elmenjenek dolgozni hajóra, mert nincs pénzük, idejük meg van, esetleg más okból. Azok is olvashatják, akik csak egy regényt szeretnének időtöltésül és persze azok is, akik még kimaradtak! (Talán valamilyen más okból!)

Annyit azért hozzáfűznék, hogy nem teljesen kitaláció az egész. Ez a történet talán valamikor valóság volt. Mindenki annyit hisz el belőle, amennyit akar. Annyi minden megtörtént velem – és ezeket a történeteket bele is veszem a könyvbe –, hogy ha mind leírnám, talán el se hinné a kedves olvasó, így aztán szétosztom többfelé.

Néha órákig mesélek baráti társaságokban. Na, igazából ők inspiráltak írásra. Annyiszor mondták, hogy ezeket le kellene írni, hogy lassan elhittem.

A baj, hogy még soha nem írtam életemben semmit, – a pár gyerekvers és a néhány vélemény ide-oda, gondolom, még beletartozhat a semmi kategóriájába. Erre persze mindjárt azt is lehet mondani, hogy „Na, ebből ennyi elég is!" De talán van olyan olvasó, aki egy egyszerű író remélhetőleg nem is teljesen mindennapi történetét is jónak találja…

Az a helyzet, hogy olvastam könyveket igazi íróktól, és bizony néha nem is tudtam, mi van. Talán velem van a baj, de kétszer is elolvasok oldalakat, mire megértem. Hülye lehetek? Semmi gond, sok a hülye. Azt is mondják, ma már kevesen olvasnak. Nem lehet, hogy az olvasóknak kellene írni, nem magunknak? Bocs, ez tök ellentmondás, mert ezt az egészet legfőképpen meg azért írom, hogy húsz év múlva, mikor már nem igazán tudom felidézni, hová tettem a hallókészülékes szemüvegem, legyen valami, amire visszaemlékezhetek.

Ja, és ami a lényeg. Erről a szakmáról, mármint az enyémről, sokaknak van valamilyen véleménye, általában teljesen abszurd, a valóságtól nagyon messze álló, és vannak, akik semmit sem tudnak róla. Amiről beszélek, az a luxushajózás, és az ott folyó élet, munka. Vagy talán legyen üdülőhajó? Hívhatjuk álomhajónak, álomutazásnak, álommunkának. Hogy mennyire álom és luxus az egész, azt mindenki maga dönti el, az árak és a szolgáltatások nagyon változóak, számszerűsíteni nem is akarom, és hogy üdülni lehet-e rajta, talán az is kiderül e könyvből.

Talán még az is kiderül, mennyire kamu ez az egész, mennyi a különbség a prospektusok és a valóság között. De hogy dolgozni kell ezeken a hajókon, az biztos, és az is, hogy bár szomorú, de nem sokan vannak, akik hosszútávon képesek erre. Lehet, sokaknak nem is fog tetszeni, amit itt majd leírok, de talán ez az egyik nem is annyira titkolt szándékom. Hogy pontosítsam, igazából fellebbenteném egy picit a fátylat erről az egész dologról. Persze nem kell elhinni. Benéznénk egy kicsit a függöny mögé, amit az utas sosem lát, hiszen nem is rá tartozik.

Manapság már foglalkoznak ezzel a témával, láttam már filmet, dokumentumfilmet a luxushajózásról, sőt írtak is róla, de ott sem igazán azt láttam vagy olvastam, ami az igazság, hanem valami mást.

Azt láttam, amit a tévénéző látni akar, hogy meglegyen a nézettség, és kedvet kapjon hozzá, hogy odamenjen, és pénz legyen belőle valamilyen formában.

Mikor mesélek ezekről, sokszor látom a hallgatóság arcán a döbbenetet vagy hitetlenkedést, azért mondom, nem kell elhinni, mindenki azt gondol, amit akar. Persze volt a mi hajóinkon is forgatócsoport, meg is mondták mindenkinek, mit csináljon, mit csinálhat, hogyan mosolyogjon, meg még sok mást is… Csak egy példa. Mikor az utasok leszállnak, sokan megkérdezik, mennyi pihenőt kap a személyzet, mert hát azért látták ám ők, hogy mindenki milyen sokat dolgozik. Egy, esetleg két napot? – Három órát – szoktuk mondani – aztán jönnek az újak.

Mikor e sorokat írom, már több mint huszonöt éve dolgozom kinn. Az első években szárazföldön, aztán kicsit vegyesen, kompokon és kisebb üdülőhajókon, de tizenhat évet kizárólag óceánjáró hajókon. Na, és hogy mekkora egy ilyen szerkezet, azt hiszem, sokan még ezt sem tudják elképzelni, még többen még nem is láttak ilyet. A kompot sem a balatonihoz kell hasonlítani. Talán egy 7-8 emeletes ház inkább megtenné. Több száz autó és kamion és 1500 ember fér a nagyobbakra. 200-300 méter hosszú, és 30-100000 tonna vízkiszorítású csak nagy vonalakban. Van rajtuk kaszinó, étterem, büfé, bár, táncklub, esetleg mozi, pihenő és olvasószoba stb. Nem is a görög kompokat kell ezalatt érteni, amin néhány honfitársnak volt szerencséje utazni, azok csak bárkák ezekhez képest.

A luxushajók pedig megint mások, nagy közöttük is a szóródás nagyság, mármint méret, kényelem, felszereltség, kor, színvonal és nem utolsó sorban a név szempontjából, hiszen a sznobizmus sem magyar találmány.

De, hogy ez egy külön világ, az biztos. Néha az is az érzésem, és főleg az új kollégáimnak, hogy egy másik bolygóra csöppentek. Na, és még ott vannak a különböző nációk. Vendég és dolgozó, mind-mind más emberek, kultúrák, életformák.

Sok magyar is dolgozik, illetve dolgozott ezeken az úszó falukon, vagy legyen inkább város, de manapság egyre kevesebben. Voltak kaszinósok, fényképészek, szakácsok, zenészek, pincérek, nővérek, recepciósok, hogy csak a slágermunkákat említsem, de lassan kihalnak, és átveszik a helyüket alkalmazkodóbb, alázatosabb, olcsóbb nációk, a rabszolgák. A magyar, tisztelet persze a nem is kevés kivételnek, próbálkozik még, de egyre nehezebben alkalmazkodik. Persze nem azt akarom mondani, hogy mások intelligensebbek nálunk, de vannak, akiknek nincs hova vagy értelme hazamenni, ezért mindent megtesz, addig a magyar meg lecsúszik a legtöbb munkahelyről, és itt hal éhen Európa szívében.

De akkor is, ez egy csodálatos dolog, ha pozitívan veszem, hogy mi minden történt velem, pedig higgyék el, inkább rosszban volt az embernek része, mint jóban. Hogy csak egyet említsek, az, hogy Magyarországról jöttem, nem igazán járt előnnyel, inkább hátránnyal. A többség nem is tudja, hol van ez a hely, nemhogy tudna valamit is róla, de ez a jobbik, mert sokaknak, akik ismerik, nem mindig jó a véleménye. Ez amúgy is a három „P" betű országa, szoktam mondogatni, már aki ismeri ezt a három betűt. Puskás (ejtsd: Puszkás), paprika, puszta. Ennyi.

Emlékszem, egyszer valaki egész közel állt az igazsághoz, mármint hogy kitalálja, honnan jöttünk. Általában finnek vagy hollandnak néztek minket. Az illető ebben az esetben horvátnak gondolt minket, gyorsan meg is jegyeztem, hogy szomszédos ország vagyunk, de innentől jött a dráma (nem a Romeo és Júlia). Mindig tudtam, hogy az általános iskolázottság meglehetősen alacsony külföldön, mégis adtam neki még két esélyt, de sem a belga, sem a portugál nem jött be mint Horvátországgal szomszédos ország. De még nem volt vége, mert mikor elárultam, honnan is kerültem ide, tudálékosan megjegyezte, hogy már az elején gondolta, hogy valamelyik balti államból jöhettem. Persze, angol volt a lelkem, és mint tudjuk, az egy sziget…, minden értelemben. Vitának nem volt helye. De ne szaporítsam itt a szót, folytassuk!

Jó fél évvel korábban.

I. fejezet A csüggedés

Tamás nehezen ébredt. Nem is nagyon akart felkelni lévén semmi dolga, és nagyon fájt a feje. Ismerte ezt az érzést, másnapos volt. Kurvára másnapos. A nagy dolog, hogy nem kell rohanni dolgozni, persze nincs is munkája. Tegnap megivott pár sört, aztán még egy whiskyt úgy altatónak, és próbálta elképzelni, milyen lesz a következő munkahelye.

A Kanári-szigetekre kellene menni játszani, mondta a zenekarvezetője tegnap.

Úgy emlékezett, kilenc vagy tíz hónapra. Kevés a pénz, és kibaszott messze van, de talán a barátnője megérti. Na, és persze Tibike, a barátnője kisfia. Az utóbbi időben egész jól összehaverkodtak. Ők már rég elmentek itthonról dolgozni és iskolába, úgyhogy úgy döntött, döglik még egy kicsit, amíg rendbe jön.

Volt min elmélkedni. Persze Zolinak könnyű, a felesége az énekesnő, vagy legalábbis nagyon szeretné, ha a világ énekesnőnek gondolná, ő is elhülyül a billentyűk mögött, egy konyhára keresnek, a gyerekek felnőttek, szóval nincs gondjuk.

De Tamás máshogy állt. Itt volt mindjárt a lakás. Az anyjáéktól kapta, de ők sem álltak valami fényesen, persze ki áll fényesen manapság ebben a szerencsétlen országban. El kéne adni, akkor talán lenne egy kis tartalék, főleg ha az öreg leesik a lábáról. De a verdát biztos eladja – gondolta – persze ezért a szarért meg nem kap semmit, főleg, ha gyorsan akar megszabadulni tőle. Aztán itt volt Sára és Tibike.

Sára aranyos csaj, jó a segge, nagyon, nagyon jó. Csak tiszta idegbaj, persze ezzel nincs egyedül. Ezért kell a kis srácot is pszichológushoz járatni nem kis pénzért. Úgyhogy marad a totális bizonytalanság egyelőre.

Mégiscsak felkelt, mert tudta, ha indulni kell, akkor indulni kell, méghozzá azonnal. Az ügynököket nem érdeklik magánjellegű problémák, csak hogy munkába tudj állni a megadott időben. Van, hogy vasárnap megkérdezik, kedden tudsz-e repülni, vagy éppen huszadika körül, hogy elsején tudsz-e kezdeni bárhol, ahova több nap az út autóval. Így aztán jobb, ha felkészül. Tamás tudta, hogy Zoli nem beszél a levegőbe, feleslegesen nem baszogatja, csak ha aránylag biztos a meló. És ha valahová nem érnek oda időben, abból nagy kalamajka lehet, az pedig biztos, hogy a zenész húzza a rövidebbet. Úgyhogy jobb lesz, ha elkezdi összepakolni a dobszerelést meg a ruháit. Ilyenkor mindig kiderül, ez vagy az még kell, és akkor rohangászhat utána. Hallott egyszer egy jópofa sztorit, állítólag megtörtént egy magyar zenekarral, még a 80-as évek közepén.

Münchenben játszottak egy éjszakai lokálban, és a következő hónapra is volt munkájuk, de át kellett menni Luxemburgba. Az volt az általánosan bevett szokás, ha a zenekar véletlenül nem ért oda időben a megadott helyre, aznapra, esetleg több napra is szerződtettek valami helyi, gyorsan elérhető kutyaütőt horribilis gázsikat fizetve nekik. Egyrészt mert úgyis levonták a külföldi – jelen esetben magyar – bandától, másrészt meg mert helyi zenész vagy zenészek legalább kaptak valami munkát. Nos, csapatunk hajnalban egész éjjeli muzsikálás és egy kiadós pakolás után autóba ült, és elindult Luxemburg felé. Csak néhány száz kilométer, meg se kottyan nekik. Három autó, két utánfutó gurult a német sztrádán, eddig semmi gond. De a baj beütött, és mint tudjuk, nem is jár egyedül. Az egyik autó volánjánál ülő zenekarvezetőnek és egyben a németül legjobban beszélőnek volt egy furcsa tulajdonsága. Aluszékony volt, ha nem is kórosan, de mindenesetre ott és úgy tudott elaludni, mint senki más, még játék közben is néha. Így aztán a többiek jól tudták, ha a sztrádán elkezd cikcakkozni, gyorsan utol kell érni, rádudálni, hogy nagyobb baj ne történjék, aztán az első kijáróig szemmel tartani. Így történt ez most is. Egy pihenőnél megálltak. Biztosak voltak benne, oda se kell menniük az autójához, már alszik. A megállás előtti utolsó percekre nem is szokott emlékezni. Persze érthető, a hangszerek bepakolása a futókba, na, meg a bőröndök lehurcolása a harmadik emeleti bérlakásból több erőt kivesz az emberből, mintha még egy esetét ledolgoztak volna. Egy óra alvás talán segít rajta, bár nem nagyon volt idejük. A többiek nem is tudtak aludni, inkább cigiztek, beszélgettek, míg felébred. Fel nem ébredt, de odamentek hozzá, és felrázták mondván menni kell el, ne késsenek a fent említett okok miatt. Az út folytatódott, de az őszi eső nem maradhatott el. Az Alpokból északra lezúduló záporesőkben még jég is szokott lenni, így aztán gyors menekülés kezdődött egy fákkal benőtt parkolót vagy benzinkutat keresve. Megjött a jég is, a menekülés gyorsabbra váltott, nehogy megsérüljön a drága Dacia-Lada festés. A parkoló ismét segített, újabb várakozás, persze féltek, hogy elkésnek, de még volt idő, így volt remény is. Délután kettőre aztán nagy nehezen megérkeztek a határra. A németek is megnézték őket, de a luxemburgiak egyenesen félreállították mindannyiukat. Egy kis köpcös vörös hajú vámos jött később elkérve, az „Ata Carnet"-et. Ez egy hangszerlista, amit a Kereskedelmi Minisztérium láttamozott, és mindenki rettegett tőle, mert ha megnézik, valamibe mindig bele lehetett kötni. Olyan, mint amikor ezekben az időben otthon a rendőrök igazoltattak éjjel. Ráfogták, hogy mondjuk reflektorral mentél éjjel a városban. Mondhattál bármit, főleg ha piásak voltak, egyből jött a fenyegetés a feljelentéssel. Jobb volt hát a békesség és a kétszáz forint kikészítve a mellényzsebben, és már mehettél is tovább. Nos, a vörös köpcös kinyittatta az utánfutókat, elvitte a papírokat, és eltűnt az irodában. Az idő fogyott, rég elmúlt három óra, de semmi hír. A zenekarvezető bement az irodába, hogy kicsit felgyorsítsa az eseményeket. A vámos nem igazán akart vele foglalkozni, láthatólag nagyon belefeledkezett egy telefonálásba. Megnyugtatta, mindjárt jön, ellenőrzi a hangszereket, és mehetnek tovább. De nem jött.

A zenekar beült az autókba, és vártak, vártak és vártak, majd lassan mindenki bealudt. Hullafáradtak voltak. Hat óra is elmúlt, mire valaki felébredt négyük közül. Rohantak is az irodába. De az utolsó reményük is elszállt, amikor meglátták a vámost. Magas, szikár, barna hajú tag állt értetlenül előttük. Kiderült, a köpcös vörös kollégának ötkor lejárt a munkaideje, elment anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna hosszúkás kollégájának. De ő legalább jóindulatúnak mutatkozott, mondta, hogy látta a három autót a parkolóban, gondolta is, hogy alszanak bennük, és nem is akart zavarni, neki semmi gondja, amíg nem akarnak bemenni az országba. Itt aztán átvették a szót, hogy ők igenis be akarnak menni, és hogy útlevéltől a szerződésig mindent odaadtak a vörösnek ellenőrzés végett. Hát innentől még jobban befékeződtek a dolgok, merthogy irataik a köpcös bezárt íróasztalfiókjában lehettek valószínűleg. A magas tag – legyen Alfred – türelmet kért, ígérte, felhívja a kollégát, visszaszerzi irataikat, leinformálja őket, és mihamarabb mehetnek tovább. Persze a helyzet már reménytelen volt.

A határtól legalább egy óra Luxemburg, mármint a főváros, aztán megtalálni a kocsmát, beszerelni, elfoglalni a lakást, tusolás, öltözés, vissza a munkahelyre három óra vagy több. Ezért is szoktak más után nézni, ha munkakezdés előtt 5-6 órával nincs ott a banda. Ebben az időben még nem volt mobiltelefon, GPS, a dolgok máshogy mentek.

Alfred jött kisvártatva széles mosollyal arcán, hogy sikerült mindent megtalálnia, és csak benézne az utánfutóba, aztán mehetnek. Azért eltökölt egy kicsit az papírokkal meg a hangszerellenőrzéssel, de szabadkozott is, hogy ez a munkája, és hát a keleti blokkból jövőket fokozottabban kell ellenőriznie. De aztán elindultak, több mint hat óra késéssel, és mentek, mentek, mendegéltek, míg egy városhoz nem értek. És röpke három óra múlva pici eltévedéssel megállt sokat szenvedett konvojunk a szórakozóhely előtt. Talán mondanom sem kell, már kintről hallották a zeneszót, ami most nem volt muzsika fülüknek. Drága este lesz ez, tudták, de hát menjünk be, ha már itt vagyunk.

A portás szívélyesen fogadva őket a főpincérhez, az pedig egyenesen a főnök irodájába vezette zenészeinket át a kocsmán. A döbbenettől még később percekig a főnök úr előtt se nagyon tudtak megszólalni, ugyanis színpadról a zenekar billentyűse, a vörös köpcös vámos vigyorgott feléjük. Kaján mosolyában minden szenvedésük benne volt, és még az is, ami ezután jött. Mivelhogy a luxemburgi zenészeink ötnapi gázsijukat kérték. Rájött a kis geci, hogy ha fel tudja őket tartóztatni, benyomhatja aznap estére a saját kis garázsbandáját, hogy legyen zene az üzletben. Na, meg pénz a zsebben.

Itt a vége fuss el véle.

Tamásunk hát nekilátott a pakolásnak. Először a hangszerek. Bocsánat, a „dobok". A zenészek mindig azzal cukkolják a dobosokat, hogy az nem hangszer, és hogy ők nem zenészek. Hát, valljuk be, van is benne valami. Amíg a zenészeknek minden egyes szám külön világ, és hát meg is kell tanulni, addig a dobosoknak csak egyfajta ritmus. Vegyünk pl. két tangót, ami a zenésznek két szám, mindegy, ki játssza, legyen az harmonikás, gitáros vagy bárki, de a dobos csak tangót üt rá, legyen a címe bármi. Persze mellettük is szól, hogy ma már sok speciális szám van, amit a dobosoknak is meg kell tanulni, mármint ha igényesek.

Miután összeállította a cuccot, jött rá, teljesen feleslegesen pakol. Ha repülnek, úgysem vihet semmit, azon kell játszani, ami ott van a helyszínen, legyen az jó, elfogadható vagy éppen nagyon szar. Kanári-szigetek, szálloda. Hm, legalább megnézem az interneten, gondolta, milyenek az ottani szállodák.

II. fejezet Mátyás

Az öreg korán kelt. Mióta nem ivott, sokkal kevesebbet alszik, persze ez mindig így volt, ha leállt pár napra. Unatkozott. Csak délután jön egy két beteg, már ez sem a régi. Valahol örült neki, hogy olyan régen praktizál, mert még mindig jönnek hozzá, de a fiatal fogorvosok annyira lenyomják az árakat, hogy nagyon nehéz egy bizonyos színvonalat tartani. „De nem panaszkodhatok, – vallotta be magának – „azért szépen összeszedtem magam.

Csöngettek. Lement, a szomszéd állt a kapuban.

– Mi van, Marcikám, mit tehetek érted?

– Matyibá, a fűnyírót kérném kölcsön, még egyszer lenyírnám a rossz idők beállta előtt.

– Persze, gyere, lemegyek érte a pincébe. A tieddel mi van?

– Semmi, beszart. Olcsó volt, nem is tartott semeddig.

Leért, felhozta, csak néhány lépcső volt, a gép se nehéz, de nagyon elfáradt. Mire felért, lihegett, mint egy ló.

– Mi van, Matyibá, nem vagy jól?

– De, csak valami nincs rendben mostanában. El kéne menni orvoshoz, de ehhez a hülye körzetihez semmi kedvem.

– Ja, ismerjük, de menj nyugodtan, majd szólok a nejemnek, ismeri az asszisztensnőjét. A figurával meg ne törődj, csak egy irigy fasz. Mindenkivel így van. Rád azért, mert jól menő fogorvos vagy, nagy ház, szép kocsi, ránk meg, mert megy a vállalkozás, másra meg másért. Na, köszi – mondta Marci és elment.

Mátyás visszament a házba, hogy csináljon egy kávét és gondolkodjon egy kicsit. Tényleg irigylésre méltó? Egy fenét.

Kész lett a kávé, elnyomta a Marlborót, szürcsölt egy kisebbet, persze a nagy ház, de minek. Így örökölték, csak átalakította, lent lett a rendelő, fent a hálótér. Szép is volt ez, míg a felesége, Anna itt élt. Vagy tizenöt éve már, hogy elment. Igen, elment egyik este egy jó kiadós veszekedés után. Azután órákig nem jött haza. Amikor megjött hajnalban csapzottan, elázva, már nem ugyanaz az ember volt. Valami megpattant benne. Beteget jelentett az iskolában, illetve épp, hogy nem jelentett semmit. Otthon maradt szótlanul. Nem evett, nem ivott, nem fürdött, egyáltalán nem csinált semmit. Az idegösszeroppanás és a testi trauma intézetbe zárta. Majdnem örökre. Kiengedték párszor, de már egyre kevesebbet engedték tanítani. Ez még jobban megviselte. Sokszor beszélgetett magában valakikkel, és utána már nem jött vissza az intézetből.

Szilvia, a lánya pár hónap múlva szintén faképnél hagyta, és sose bocsájtott meg neki. Mintha mindenről csak ő tehetne. Persze, megcsalta Annát, de minden férfi ezt teszi, vagy legalábbis majdnem mind. A hülye barátai is ezzel vigasztalták, és a hajnalokig tartó kártyapartik whiskygőzös hangulata is ezt sugallta, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, Anna csak idegbeteg volt, és kész. Aztán ott van Szilvia, ő nem hibás? Leszart mindent és mindenkit, csak a szórakozásnak élt, és él most is. Szerette az anyját, de sajnos csak külsőleg hasonlít rá, a természete inkább Mátyásé.

Tök mindegy már, mindig ugyanerre jut, ha belepiszkál a múltba. Apropó whisky. Egy kortyot inni kéne, még mielőtt megjön az asszisztencia. Ez a kövér matróna utálja a piásokat, de meg kell adni, nagyon jó munkaerő. A fiatal csajok komolytalanok, ha nem tetszik a munka, egyszerűen lelépnek, nincs bennük felelősség. Persze szerette a feneküket meg a mellüket nézegetni, de most be kell érni azzal, ami, illetve aki van. Már ez sem a régi. Egészségedre Matyi! – mondta magának, és nagyot kortyolt a pohárból. Az erős kávé és a pia majd feldobja, és talán a kézremegés is alábbhagy. Így mennek a dolgok, tudta jól.

Este fél tíz. Elment az asszisztens, végre együtt lehetnek ő és a whisky. Ezt nem értették soha a családjában. Ha inni kell, akkor inni kell. A felesége sose ivott, csak könyörgött, hagyja abba. Nem értette, hogy ezt nem lehet csak úgy abbahagyni. A függőség nagy dolog, erős ellenfél, ott motoszkál az agyadban, és lassan rávesz, hogy folytassad, pedig tudod, hogy nem ez a jó út, de ha gyenge vagy, nem tehetsz semmit.

Hogyan kezdődött? A katonaság volt az első lépcsőfok. Annyi hülyével előtte még nem találkozott. Valahol tudta, hogy munkás-paraszt államiságunk csak úgy ontja a barmokat, de félig gyerekként aránylag jó családból származva ez még akkor nem volt túl feltűnő. Azt mondták, a parancsot nem szabad megbaszni, mert csak szaporodik. Ezen még ma is mosolyog, de a lényeg benne van. A felülről jött dolgokat akkoriban nem volt ildomos esetleg átgondolni, mert gyorsan rájöttél, mekkora állatság, és csak saját magadat idegesítetted fel rajta. Persze a legtöbben nem foglalkoztak vele, hiszen azzal a néhány agysejttel, amijük volt, mit tehettek volna? Sajnos az országot itt hagyta több százezer ember, többségük értelmiségi, pont az a polgáriasodott értelmiség, akire ennek az országnak most is akkora szüksége