Belemenés: Futball és egyéb társművészetek

By Csepelyi Adrienn

A Belemenés egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Húsz év története. Benne van a megyei másodosztály nyersesége és a topfutball fényűzése - benne a katarzis és a totális megsemmisülés.
A szerző kellő öniróniával szemléli önnön reménytelenségét: az irracionális döntések sorozatát. Sajátos humorral meséli el a futball miatt született és tönkrement szerelmeket, az egész hátat beborító futballtetoválást és a párhuzamos dimenziót, ahol a legszánalmasabb hazugságokat is fapofával lehet előadni. Közben pedig felnő egy kislány, és eljut oda, ahová mindig is vágyott.

Csepelyi Adrienn
Junior Prima- és Népszabadság-díjas, Hüpátia médiadíjas újságíró. Az MLSZ Női Bizottságának tagja, Kötényblog néven évekig írta díjnyertes nőifutball-blogját. Odavan az operáért, testileg-lelkileg megnyomorított bulldogokat fogad örökbe, szatmári népviseletben ment a foci Eb-re, nehezen viseli az igazságtalanságot és nem tűri a nőkkel szembeni kirekesztést. 1996 óta Liverpool-szurkoló. Azóta minden jó és rossz döntése mögött a rajongás áll.
A szerző az ukrán és a román határ menti kis faluban, Penyigén nőtt fel. Tizenkét éves korában egészen valószínűtlen módon robbant be az életébe a futball, kiforgatva a négy sarkából azt az idilli és zárt világot, amelyben addig élt.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Feb 5, 2019
• ISBN: 9789634059837

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

NEKTEK, AKIK BENNE VAGYTOK

1. VILÁGBÉKE

– Utálom a Unitedet – mondom Stuartnak.

Az anyósülés melletti ajtó épp az előbb vágódott ki menet közben, amikor a kelleténél élesebben vette be a kanyart. Kis híján felkenődtünk az út menti kőfalra. Valahol félúton járunk Stoke-on-Trent felé. Kora reggel van és köd: vastag, nyúlós masszában kanyargunk, a lejátszóból Manic Street Preachers szól, a bal kezemmel fogom az ajtót, nehogy újra kinyíljon.

– Miért? – kérdezi Stuart.

– Hogyhogy miért? Liverpool-szurkoló vagyok. Ez nem elég indok?

Nem felel, csak néz előre. Nem az aszfaltra, hanem valahová mögé, mintha az út csak valamiféle allegória lenne, amelyen át eljuthatunk a nagyobb igazságok felé. Például a Britannia Stadionba. Lehetőleg egészben.

– Én nem utálok egyetlen csapatot sem – mondja Stuart nyomaték nélkül, mintha csak hangosan gondolkodna.

– Jó, de te nem is szurkolsz senkinek.

– Régen szurkoltam.

– Az nem múlik el csak úgy.

– Nem is. De amikor fotózni kezdtem, megváltozott.

– Mitől?

– Felkelsz szombat hajnalban, elindulsz egy tök ismeretlen kisvárosba, aztán egy másikba, és ha szerencséd van a sorsolással, négy-öt meccsre is eljutsz. Egy kicsit mindegyik ugyanolyan. És egy kicsit mindegyik más. Körbejársz, kattintgatsz, beszélgetsz a helyiekkel. Aztán mész tovább.

– Ezt nem értem.

– Hogyan utálhatnám bármelyik csapatot is, amikor látom, hogy milyen sok embernek jelent valamit?

A tájat bámulom. Vajon honnan szerezték azt a rengeteg követ az út menti kerítésekhez? Kiszántották a földekből, hogy aztán elboronálják a hepehupákat, mindent benőhessen a zöld gyep, s végre lehessen futballozni?

– Bazmeg, Stuart…

Még csak reggel kilenc van, és Stuart feltalálta a világbékét.

2. SOUTHGATE HAZATÉR

– Az ott Tony Adams – magyarázza Stuart tudálékos arckifejezéssel, mintha az Arsenal 1923-as kezdőcsapatának utolsó élő tagjáról beszélne. – Válogatott játékos volt a nyolcvanas-kilencvenes években.

– És szerencsére már italproblémái sincsenek – próbálom mondani minél természetesebb hangsúllyal, de érezhető a sértődöttség a hangomon. Ez most komolyan azt hitte, nem tudom, ki az a Tony Adams?

A St. George’s Park elülső edzőpályájánál, a lelátó mögött ólálkodunk a fényképezőgépünkkel, a szövetség külön, mindenre kiterjedő engedélyével. Ez némileg még Stuart számára is hihetetlen lehet, mert két példányban kinyomtatta és laminálta az erről szóló dokumentumot, ami így egyikünk zsebébe sem fér bele. Az edzőközpont egy évét kell dokumentálnunk – igazából neki, én csak amolyan utánfutó vagyok, még ha VIP utánfutó is –, gyakorlatilag szabad kezet kaptunk. Így most próbálok a lehető legkisebb feltűnést keltve ráközelíteni Tony Adams arcára. Képzeletbeli Lutra-albumomba gyűjtögetem a megbízó szempontjából teljességgel használhatatlan felvételeket. Ha az a sapkás ott a korlátnál tényleg Sol Campbell, akkor pillanatokon belül maga alá temet a gyerekkorom.

Az angol U21-es válogatott játszik felkészülési meccset Horvátországgal. Stuart rutinos, filmre dolgozik, nem kattintgat ész nélkül. Figyel, akár egy ornitológus a madárlesen, és épp a megfelelő pillanatban nyomja meg a kioldógombot, elképesztő ritmusérzékkel. Bízom abban, hogy nem akarja elmagyarázni, egy másik edzőpályát a tizenkettő közül miért neveztek el Alan Shearerről, ebben a pillanatban azonban egy angol gentlemantől meglehetősen szokatlan módon pisszegni kezd.

– Pszt… Előttünk… Ott távolabb, látod?

– Persze – felelem fapofával, miközben hirtelen kétszeresére emelkedik a vérnyomásom és elhomályosul a tekintetem.

– De azt is tudod, hogy ki ő? – kérdezi Stuart, s hangjából tulajdonképpen nem számonkérés, inkább őszinte és ártatlan érdeklődés cseng ki, az önérzetem azonban feltartóztathatatlanul átveszi az uralmat a szakmai alázat fölött.

– Ezt most komolyan kérdezed? – nyögöm az indokoltnál némileg hangosabban, néhányan hátra is fordulnak. Stuart nem érti a dühömet, ő csak segíteni akart, mintha hazája őshonos állatfajait mutogatná, amelyeket én bizonyára nem ismerek, hisz mifelénk más az éghajlat.

– Magyar vagyok, Stuart, nem idióta! – zárom rövidre a dolgot, hogy zavartalanul koncentrálhassak, és ne veszítsem el az eszméletemet.

A diskurzus tárgya Gareth Southgate. Közeledik. Előttem pedig, mintha egy rettenetes mély szakadékba zuhannék, lepereg az életem.

„Gareth Southgate stood on the spot

Couldn’t believe the chance he got

He’d be a hero with one toe punt

But sent it at the keeper oh what a cunt

Southgate’s going home, he’s going home

Southgate’s going home, he’s going home

Southgate’s going home – oh no, he’s missed the bus!"{1}

Sokat gondolkodtam azóta, vajon futballszurkoló leszek-e, ha a meccs másmilyen véget ér. Mondjuk, Möller hibázik, vagy Southgate bődületesen nagy gólt fejel a száztizenkilencedik percben. (Lehet, hogy a németeknek szurkolnék? Te jóságos ég!) Hogy vajon a síró angol játékosok mérhetetlen fájdalma fölött érzett sajnálatom pecsételte-e meg a sorsomat, vagy akkor már mindegy volt, hiszen a meccs maga kerített hatalmába.

Hajlok rá, hogy az utóbbi. Akárhogy is: azzal az elhibázott Southgate-tizenegyessel 1996. július 26-án gellert kapott az életem.

*

Ha most, húsz évvel később beütöm a YouTube keresőjébe (ami 1996-ban értelemszerűen nem is létezett), hogy „Southgate", a legelső találat az lesz: kihagyott tizenegyes. Nem tudom, van-e ennél kegyetlenebb: egy egész karriert ír fölül egyetlen elhibázott mozdulat, évtizedek verejtékes munkája sűrűsödik mindörökre két, egyébként nem reprezentatív szóba: missed penalty.

Azon a délutánon a St. George’s Parkban lopva Southgate arcát lestem, mintha legalábbis lenne valamiféle egyetemes megkülönböztető jelzése a kihagyott tizenegyeseknek, akárcsak, mondjuk, a szem alá tetovált könnycsepp a gyilkosoknál.

Régen, még jóval azelőtt, hogy bezárták Lipótmezőt, a piros 56-os busszal jártam munkába. Minden reggel utazott rajta egy férfi, akinek százszámra borították az arcát és a kézfejét különféle méretű és formájú apró daganatok. Neurofibromatózis. Jól megfigyelhettem, mert még a legnagyobb tömegben is légüres tér keletkezett körülötte: az emberek erőltetett közönnyel húzódtak félre, erősen koncentrálva, hogy leplezzék az arcukra kiütköző undort. Pedig nyilvánvaló volt, hogy nem fertőz. Ha szembekerültünk egymással, egy darabig igyekeztem állni a pillantását, ekkor azonban rendre felbátorodott – vagy ki tudja, tán elkeseredésében a cinizmus fűtötte –, és kacsingatni kezdett. Ilyenkor aztán lesütöttem a szemem, és gyűlöltem magam a Vadaskerti utcáig.

Minden reggel megfogadtam, hogy végre megnézem az arcát, de sohasem jutottam tovább a daganatoknál. Valahogy így lehet ez Southgate-tel, Baggióval meg az összes, döntő pillanatban tizenegyest hibázó futballistával: az eposzi jelzővé állandósuló kihagyott büntető betüremkedik a bőrük alá, és örökre eltorzítja vonásaikat.

*

Ez a jelenet pörög le előttem, miközben Southgate közelít, s próbálom elmagyarázni Stuartnak, miért remeg még az állkapcsom is.

– Ezerkilencszázkilencvenhat, Stuart.

– Mi van vele?

– Németország–Anglia. Az volt az a meccs.

– Melyik?

– AZ a meccs. Az első – magyarázom, vélhetően olyan arccal, mintha azt közölném, hogy Gareth Southgate vette el a szüzességemet. És ez lényegében nem áll messze a valóságtól. Először furcsa volt, aztán pedig eléggé fájt is.

Southgate már egész közel jár, a kezében egy mappa, azt bámulja, mígnem az utolsó pillanatban, épp, amikor annyira közel ér, hogy érezni kezdem az illatát, rám néz. Vajon akkor is ezt a parfümöt használta, amikor kihagyta a tizenegyest? Vagy utána lecserélte az akkorit, mert nem hozott szerencsét?

Zavartan rámosolygok, és kiadom a parancsot a sejtjeimnek: láthatatlanná válni. Most. A félidei tömeg szerencsére elsodor, így egyedül maradok a lüktető halántékommal meg a torkomban dobogó gyermekkorommal.

3. FEJEMBE SZÁLL A VÉR

Mondhatjuk egyébként, hogy eleve elrendeltetett. Hogy nem meghülyültem tizenkét éves koromban, csupán visszatértem önmagamba, egyesültem azzal, aminek eredetileg készültem.

Hiába mondom persze, majd legyint mindenki, hogy ez csak balladagyártás, az ember nem emlékszik arra, mit csinált kétévesen.

Hát, én emlékszem.

Ülök az etetőszékemben a nappali közepén. A közepén, ez fontos: Apa úgy állított be, hogy a kvadrofon hangfalak mind azonos szögből és távolságból bámuljanak rám, akár négy hatalmas, tágra nyílt pupilla. Ha akkoriban tudtam volna, mi az a térfigyelő kamera, egészen bizonyos, hogy meg sem merek moccanni. Így viszont kézzel-lábbal eszem a csőtésztát, és fültől fülig pörköltszaftos vagyok. A hangfalakból a Pink Floyd Fearless című száma szól, és a Kop{2} a You’ll Never Walk Alone-t{3} énekli. Nincs semmi, ami rossz lehet. A szoba, a hangrendszer és az egész világ összes pontjainak a létező legtökéletesebbikén ülök, mindenhonnan azt éneklik a fülembe, hogy sosem leszek egyedül.

És hát nem is lettem. Volt dal, lett csapat. A Pink Floyd az én madeleine-em.

Olyan tisztán hív elő bennem mindent – a szőnyeg mintáját, a kis fehér, aszimmetrikus műanyag tányéromat, a pörköltillatot meg azt, ahogy Apa szokás szerint kiselőadást tart a Pink Floyd nagyszerűségéről –, hogy egyenesen szükségszerűnek érzem a hátamra tetovált Liverpool-jelmondatot.

Vajon brazildrukker leszek-e, ha apám inkább bossa novát hallgat?

*

Egyik pillanatban még fogalmad sincs, hogy a világon van. A következőben úgy érzed: meghalsz, szétszakadsz belülről nélküle. Éjszakánként álmatlanul hánykolódsz az ágyadban meg minden ilyen közhelyes szarság – ami persze nem fáj kevésbé attól, hogy közhelyes.

Hogy próbálsz odafigyelni arra, mit mond a tanár. Szétnézni, mielőtt lelépsz az úttestre. Nem elfelejteni, mit kell hoznod a boltból. Normális mederben tartani az életedet.

De nem megy.

Előbb tudtam meg, milyen érzés a szerelem, mint hogy valaha is szerelmes lettem volna valakibe. Mert persze mondhatják, sőt el is fogják mondani, hogy szurkolni egészen más, mint szerelmesnek lenni, ne bagatellizáljuk el a legnagyszerűbb érzelmet. Régebben, ha valaki így okoskodott, gúnyos mosollyal azt feleltem: hát, haver, szerintem se. De persze kurvára soha nem értette.

*

Mánd olyan apró falu, hogy mire az ember észreveszi, már át is hajtott rajta. Ha magunk mögött hagyjuk a Szekeresi út mind a tíz házát, kitátja száját és bekebelez a legelő. Ameddig a szem ellát, száraz gyep. Csupán néhány csenevész kökénybokor és nyeszlett vadkörtefácska cakkozza a teljesen sík terepet. Meg a kútágas, amelytől a családi legendárium szerint az embertelen ködben hazafelé botorkáló nagyapám udvariasan megkérdezte: hová vezet ez az út, atyafi? Valahol messze, átellenben fekszik Nagyszekeres és Kisszekeres. Többnyire csak este láthatóak, amikor a közvilágítás gyatra, sárgás fénye feldereng a látóhatáron. Nappal legfeljebb nagyon tiszta időben, ha nincs túl meleg, mert nyáron, amikor izzik az agyagos föld a naptól, a felforrósodott levegő hullámzása elmossa a horizontot, s vele a két falu körvonalait is. Csak a puszta meleg lehelete marad meg a kolompok a távolban, akár egy Petőfi-versből itt felejtett zárvány.

Itt, ebben a tízháznyi boldogságban töltöttem gyermekkorom legszebb nyári napjait, a két öles birsalmafa közé rögzített rúdon csüngve fejjel lefelé, meggyfoltos ruhában, kusza főttkukorica-csöveket szorongatva a sós létől viszkető kezemben. Fejedbe száll a vér, mondogatták, a dédnagyapádnak a testvére is úgy némult meg örökre, hogy fejen állva kiabált, és elpattant valami benne. De én csak lógtam, hagytam, hogy a térdhajlatomat vörösre dörzsölje az apró gyerekkezek által fényesre koptatott rúd, és azt akartam, hogy soha ne legyen vége a nyárnak.

Aztán tényleg a fejembe szállt a vér.

Csak nem egészen úgy történt, ahogyan figyelmeztettek rá.

Alig van emlékem arról a napról. 1996. június 26. A forróság. Az izomláz a bokámban, ahogyan terpeszállásban ugrálunk az árok betonlapjain. A sok-sok csókolom, ahogy illemtudóan biccentünk boldog-boldogtalannak, miközben végigvonulunk a falun. Nem akarok bemenni, még világos van. Lehetne játszani. De Annus keresztanyu úgy vezényel bennünket a tévé elé, mintha a világ legtermészetesebb és egyben legfontosabb dolga volna, hogy családilag beülünk focimeccset nézni. Érezhető, hogy nagyon szereti, ha ott nyaralunk: lesi minden kívánságunkat. Csak épp akkor ne akarjunk az udvaron játszani, ha meccs van.

Nem érdekel az egész, nem akarom, hogy megérintsen, de szófogadó vagyok. Mindenkivel szófogadó vagyok, aki kedves velem. Ez azóta sem változott.

Az első percek rémesen lassan telnek. A kanapé fekete alapon kékben és ciklámenben cikázó mintájára emlékszem meg Annus keresztanyu mérhetetlen izgalmára, ahogyan a szabályokat ecseteli a maga szeretetteljes módján. A nulláról indulunk.

1–1.

Nem tudom, hogy ez sok-e vagy kevés. Csak azt tudom, hogy amikor a hosszabbításban Gascoigne elcsúszik a kapu előtt, és kihagyja a helyzetet, amelyből aranygól lehetett volna, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Aranygól! Már maga az elnevezés is csodálatos! Annus keresztanyu szerint akármelyik csapat jut is tovább, megérdemli, hát micsoda meccset játszottak!

A büntetőpárbajnál a tenyerembe mélyednek a körmeim. Amikor Southgate kihagyja a tizenegyest, nagy, kövér könnycseppek kezdenek görögni az arcomon.

Az alapvető szabályokkal együtt a dac is belém vésetett. Tüntetőleg egyetlen további percet sem nézek az Európa-bajnokságból, de semmi másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy a lehető legtöbbet nyomozzam ki az angol válogatottról. És főleg Steve McManamanről. Szeptemberben már úgy megyek vissza az iskolába, hogy kijelentem: Liverpool-szurkoló vagyok.

Akármit is jelentsen ez.

(Akkor még nem tudom, hogy mindent.)

A családom legyint. Majd elmúlik. Még nem merem kimondani, de érzem: nem fog. Fejembe szállt a vér.

4. HIFITORONY

„Énnekem a kedvenc sportágam a foci, mert sok gólt rugnak benne, a síbe meg a lóba viszont egy gólt se rugnak. A foci gyönyörü."{4}

Ha a fürdőszobában felhangosítom a magnót és becsukom a szemem, egészen olyan, mintha a stadionban lennék. Néha még ma is ez villan be, amikor meghallom, mondjuk, a Crystal Palace vagy a Bolton Wanderers nevét: rideg, égszínkék, szocreál csempe, penészfoltos fuga, műanyag keretes tükör, a sarokban szebb napokat sosem látott teatűzhely, amiben szép lassan kialszik a parázs.

A magnót a piacon vettük. Valójában a húgom, Boglárka vette, de miután a szobánk közös és aggasztóan apró, egy idő után úgy érzem: épp elég Natalia Oreirót kényszerített rám ahhoz, hogy bizonyos időközönként kisajátíthassam magamnak a szerencsétlen, lázadásom jeléül összematricázott egykazettást. A Play gomb mellé hurkapálcát kell dugni, hogy működjön, mert ha nem peckeljük ki, visszaugrik alapállásba, és megáll a lejátszás. Néha a gomb beragad középen, olyankor torz hangon, lassítva szól a felvétel, mi meg fetrengünk a röhögéstől; máskor beletörik a pálca; olyankor ki kell húzni a konnektorból, és körömollóval kipiszkálni a faszilánkokat. Bizarr módon ennek a magnónak köszönhetem életem első és egyben legfontosabb futballélményeit.

Pedig a faluban az elsők közt lett videómagnónk: az óvodában iszonyatosan menőnek számítottunk, mert akkora Hupikék törpikék-gyűjteményünk volt, mint senki másnak. Csakhogy a rendszerváltás után beütött