Sehol
By Bodor Ádám
5/5
()
About this ebook
Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.
Bodor Ádám 1936-ban született Kolozsváron.
„Higgadtan visszatekintve, valahányszor a történet szálait követve fölrémlenek a homályos kezdetek, a következtetés mindig ugyanaz: ez a máskor általában eseménytelen hétfői nap volt az, amikor valaminek másképp kellett volna történnie. Ahhoz, hogy az események ne itt tartsanak. Ahol most éppen tartanak.”
Read more from Bodor ádám
A börtön szaga: Válaszok Balla Zsófia kérdéseire Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSinistra körzet Rating: 5 out of 5 stars5/5Az érsek látogatása Rating: 3 out of 5 stars3/5Verhovina madarai: Változatok végnapokra Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsVissza a fülesbagolyhoz Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAz értelmezés útvesztői Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Related to Sehol
Related ebooks
A börtön szaga: Válaszok Balla Zsófia kérdéseire Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsNe haragudj, véletlen volt: Szükségnapló Rating: 4 out of 5 stars4/5Pillanatragasztó Rating: 4 out of 5 stars4/5Nílus Rating: 4 out of 5 stars4/5Az irodalom ellenségei Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsEgy kékharisnya följegyzéseiből Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsTündérvölgy: avagy az emberi szív rejtelmeiről Rating: 5 out of 5 stars5/5Fehér farkas Rating: 5 out of 5 stars5/5Világadapter Rating: 5 out of 5 stars5/5A maximalista (és más írások) Rating: 4 out of 5 stars4/5A harmadik híd Rating: 5 out of 5 stars5/5Vonalkód: tizenöt történet Rating: 5 out of 5 stars5/5Nyírj a hajamba Rating: 4 out of 5 stars4/5Egy nő Rating: 5 out of 5 stars5/5Nem félek Rating: 5 out of 5 stars5/5Hasítás: Egy lemur vallomásai V. Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHősöm tere Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsMondatok a csodálkozásról Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsJavított kiadás - Melléklet a Harmonia Caelestishez Rating: 5 out of 5 stars5/5A mi utcánk Rating: 5 out of 5 stars5/5Északról hegy, délről tó, nyugatról hegyek, keletről folyó Rating: 4 out of 5 stars4/5Budapesti skizo Rating: 5 out of 5 stars5/5Söpredék Rating: 5 out of 5 stars5/5Feri: Cukor Kékség Rating: 5 out of 5 stars5/5Nincs, és ne is legyen Rating: 5 out of 5 stars5/5Párducpompa Rating: 4 out of 5 stars4/5Lassú teher Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHajózni kell, élni nem kell Rating: 5 out of 5 stars5/5Az érsek látogatása Rating: 3 out of 5 stars3/5Nem kérdez, nem válaszol Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Related categories
Reviews for Sehol
3 ratings0 reviews
Book preview
Sehol - Bodor Ádám
Bodor
Ádám
Sehol
Novellák
Magveto_Logo2019© Bodor Ádám, 2019
MAGVETŐ
KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.
www.magveto.hu
www.facebook.com/magveto
magveto.kiado@lira.hu
Felelős kiadó Dávid Anna
Felelős szerkesztő Szegő János
Korrektor Tomka Eszter
Borító Bodor Anikó
Művészeti vezető Pintér József
Műszaki vezető Takács Klári
Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft., 2019
Elektronikus könyv Nagy Lajos
www.ekonyv.hu
ISBN 978 963 14 3917 5
Anikónak és Andrásnak
A Matterhorn mormotái
Aki nem járt Európa tetején, nem látta a Matterhorn égnek meredő jeges ormát, az alatta elterülő kis fennsíkot a komor sziklák között pajkosan hancúrozó bumfordi mormotákkal, az valamely tárgyszerű leírás alapján aligha képes átérezni a látvány nagyszerűségét. Jómagam az évszázad legtikkasztóbb nyarán mégis a fölemelő élmény felidézésére tettem kísérletet, amikor a Matterhorn mormotáiról szerzett személyes tapasztalataimat készültem egy úttörőnek szánt tudományos dolgozatban összegezni, nem mellékesen abban a reményben, hogy a téma alkalmasint székfoglalóként is komoly érdeklődést kelthet a Társaságnál, amelynek levelezői tagságára méltán számíthattam.
Ha nem is minden elfogultságtól mentesen, de megvallhatom, hogy a szelektől sepert sziklák, nyirkos fűcsomók között étlen-szomjan, vacogva eltöltött napokat, melyeket a hazai tájainkon nem sokra becsült jószág megfigyelésével töltöttem, azóta is pályafutásom legtartalmasabb időtöltéseként tartom számon. Nem csoda tehát, ha alig titkolt izgalommal fogtam a munkához, és a tomboló nyár kísértései elől elzárkózva, otthonom hűs falai közé vonultan reméltem tudományos eszköztáramat mozgósítani.
Köztudott, hogy tudósember sem reménykedhet vállalkozása sikerében, ha szellemi erőfeszítéseivel párhuzamosan nem fordít kellő gondot a megfelelő testi erőnlétre, így egy kora délelőtt elballagtam a sarki közértbe, lépéseket tenni némi rozskenyér, kacsazsír, zöldhagyma és néhány palack sör beszerzése tárgyában. Aki valamelyest ismeri azt a fajta megszállottságot, amely megszabja egy szenvedélyes kutató mindennapjait, bizonyára megérti, hogy az utca zajos forgatagában sem bírtam kilépni az alkotói hevület kedélyállapotából, így történhetett, hogy kissé kábultan a szó szoros értelmében nekimentem egy járókelőnek. Kiderült, azért nem egészen véletlenül. Régi kollegám, a kópé Seyszberger Feri volt az, aki fölfigyelve holdkóros támolygásomra, egy hirtelen mozdulattal tréfásan elállta utamat, én pedig puff!, nekiütköztem.
Tény, hogy évek óta nem találkoztunk. Ferivel egy időben szomszédos asztalunk volt a továbbképzőben, így előfordult, hogy a pihentető szivarszünetek alatt, vagy éppenséggel a férfimosdó meghitt légkörében kicseréltük napi tapasztalatainkat, melyek olykor érintették magánéleti gondjainkat is. Most, sok év múltán, a járda szélén álldogálva újra valami ilyesmivel próbálkoztunk. Úgy egy órácska elteltével, amikor már érezni lehetett, lanyhul a társalgás, kifogyóban a közös téma, a magam részéről úgy véltem, hogy az illendőség határain belül kölcsönös elvárásainknak eleget tettünk, ezért a búcsú határozott jeléül kezemet nyújtottam. Ám ekkor Feri kezemet félretolva megmarkolta zakóm két szárnyát, magához húzott, és hangját lehalkítva ezt kérdezte:
Te kikérted már?
Hogy én? Mit? Honnan?
Akkor hát ide figyelj!
Ott, a járdaszegélyen állva, tőle tudtam meg, hogy létezik egy titokzatos műhely – ahogy ő nevezi, „bánya" –, tömve a múlt rejtett kincseivel, ahol a rám vonatkozó egykori bizalmas följegyzéseket, nem kizárt, akár a különböző mosdókban elhangzottakat megörökítő paksamétákat is őrzik. Kifejezett kérésemre ezekbe most már – kedvező elbírálás esetén – magam is belelapozgathatok.
Szó, ami szó, a hír mellbevágott. Itt tartanánk?
Nos, ha eddig ez nem történt volna meg – így Feri –, és esetleg szándékomban állna az említett helyen tárolt irományokba betekinteni, egyszersmind múltunk talányoktól homályos évtizedeinek légkörébe beleszippantani, keressem fel az intézményt, ahol ügyintézőként nem mást találok, mint Spináth Jolit. Nem tévedés, az egykor oly szemrevaló, exkluzív Spináth lányok egyikéről van szó, bizony. A három „Spencsi" közül – ahogy őket akkoriban neveztük – a legkisebbik mostanság szakmájába vágóan a múlt föltárásán fáradozik.
Hazatérve otthonom leghomályosabb zugában, a pamlagra roskadva, nem tagadom, kissé zaklatottan, önmagammal viaskodva próbáltam a váratlan találkozás távlatait bemérni. Biztos, hogy nekem való ez a dolog? Becsszóra? Vagy már nem is tudom? Vagy talán mégis? Mert akkor mire való kitárt kapuival a bánya, ha most habozok a tárna mélyén szövétneket gyújtani! Merthogy a kor különc szokásait figyelembe véve, bizonyára settenkedett körülöttem valaki, talán nem is egymaga, aki közvetlen kitárulkozásaimra volt kíváncsi, és ellesett gondolataimat körmölgette szorgosan. Aztán meg, ki tudja, miket műveltem én akkoriban! Az ám! Még megtudok magamról is valamit!
Néhány nappal később sorszámot szorongatva a hivatal fogadótermében topogtam. A kijelzőn megjelent utasítás alapján egy komor ábrázatú úr pultjához kerültem, de határozott kérésemre, gyanakvó pillantások kíséretében átigazított egy másik helyiségbe, ahol teljes testi valójában már maga Spináth Jolán ült a fogadóasztal mögött. Amikor megálltam előtte, arcát pirosló hullámokban lepte el a bizonytalanság. Rövid vizsgálódás után megkérdezte:
Te vagy az?
Hát. Ja. Szia.
Spináth Joli fölött kétségtelenül elsuhant majd másfél évtized, de az idő kíméletesen bánt vele, amúgy jolánosan kitelt itt-ott, ám jótékonyan, inkább csak az olyan tanulmányozásra méltó helyeken, ahol egyébként is szívesen elidőzik a magamfajta tudós ember vizsgálódó tekintete. Mi tagadás, nem túlzok, amikor azt állítom – talán kissé profán módon, ám igazságosan kilences alá osztályozva –, ha nem is éppen jackpot, de még mindig luxuskategória. Most, hogy megpillantott, kicsit ki is húzta magát.
Azért jöttél? Érdekelne a dolog?
Aha. Ja.
Úgy. És? Meggondoltad?
Hogy én? Meg hát. Asszem.
Ugye kitöltötted a papírokat.
Hogy én? Papírokat mondtál?
Ha komolyan gondolod a dolgot, úgy értem. Az űrlapok, meg a nyilatkozat.
Hm. Hát ezt nem tudtam. Nem mondták.
Szóval, mondta valaki, hogy ide gyere…
Csak úgy szóba került…
Biztos járt már nálunk az illető… Azért szólhatott volna. Mert anélkül nem tudunk hozzányúlni…
Aha. Értem…
Ez a módja, ettől nem tudunk eltekinteni. Négy példányban.
Jó, hát persze…
Adhatok én is, ha komolyan gondoltad.
Kösz, akkor lécci…
Egyébként tudod mit? Megvárhatnál fél kettőkor. Biztos akad a környéken még valami dolgod. Itt ebédelek szemben, a Szűz Macskában. Lesz majd nálam néhány űrlap. Péntek van, rövid nap, ma már nem is kell visszajönnöm. Beszélünk a dologról. Ha tényleg komolyan gondoltad.
Körülnéztem. Ja. Persze, ott leszek.
Megbeszéljük a dolgot. Majd megmutatom, hogyan kell kitölteni. Tudod, ezek itt rendszerint elszúrják. Mi meg hibásan nem tudjuk elfogadni. Aztán másodszorra rendszerint már nem is jönnek. Feladják. Elmegy a kedvük. Tudod, ugye, miről beszélek… akkor fél kettőkor.
Fél kettő után tíz perccel, alig hogy leteszik elém a csapolt Heinekent, a nemtő Spináth Jolán belép a Szűz Macskába. Szeme körül kékes árnyék, ajka kontúrja lila ceruzával kihúzva, meglegyint valami fanyarkás, mondén illat is, keveredve a levéltárak rideg, távolságtartó mezeipoloska-szagával.
Péntek van, ez a Szűz Macskában hústalan nap. Ilyen tartalmú figyelmeztető felirat lóg a bejárati ajtón, a falakon. Kánikula ide vagy oda, a ventilátorok porba dermedten szunnyadnak, fullasztó, csirizes gőz üli meg a termet, plusz a kizsigerelt mirelit főzelékeké… Az asztalokon ketchuposüvegek, minden jóravaló spagetti rettegett réme. Spináth Joli szabógallérlevest rendel, vargabélest. Az evőeszközt egyenként beletörli az ölébe lógó abroszba. Aztán fölnéz:
Nem is kérdeztem, mivel foglalkozol.
Talán emlékszel, biológusnak készültem… rágcsálók, mókusfélék, ez a szakterületem.
Komolyan? Pont a rágcsálók? Az azért elég vicces lehet.
Ahogy vesszük. Mert azért, mondjuk, úgy tudományos szinten… Khm. Te meg, ugye, itt. Gondolom, hó végén jó pár száz lepedőt hozzád vágnak. Úgy értem, bizalmas természetű meló…
Hát, majdnem eltaláltad. Bizalmas ám, de nagyon. Tudod, nem kell éppenséggel mindenről tudni…
Spináth Joli elé leteszik a szabógallérlevest. Kissé túlfőzték, a táskák egyike-másika kibomolva úszik a paprikás zsírpacnik között. A szomszéd asztalnál lila gyümölcsleves, mellette cáfolhatatlan metafizikai jelenség, egy irdatlan halom túrós csusza. Péntek, az önkény napja. Spináth Joli körülnéz:
Ahogy mondod, bizalmas természetű, mit is tehetnék hozzá. Egyébként kívülről ilyen, amilyennek látod. A többit hagyjuk. Ha ledoktoráltam, egy szobával bennebb kerülök. Ott majd inkább csak iratokkal, emberi sorsokkal foglalkozom. De hidd el, itt az ablaknál nagyon tud telni az idő, ahogy jönnek, egyik a másik után. Vannak napok, amikor mintha csak közbűntényes majmokkal lenne dolgunk, csupa vadabbnál vadabb pofa áll elszántan ökölbe szorított kézzel a pult előtt. Nem is tudom, egyesek mit képzelnek magukról… Azt hiszik, annak idején a fiúk pont rájuk voltak kíváncsiak. Aztán pofára is esnek, lógó orral elhúznak. Szóval, unalmasnak éppen nem mondható. Kitölti az egész napomat. Egyébként elváltam.
Tényleg? Megesik. Hoztál nekem olyan papírokat?
Nézd, most egyelőre csak egy ilyet. Hogy lásd, valami ilyesmiket kapsz majd te is. Ezzel óvatosan, két ujja közé csippentve elővesz táskájából egy kétrét hajtott fénymásolt lapot. Kukkants bele!
Spináth Joli még javában a szabógallérlevest kanalazza, amikor leteszik elé a vargabélest is. Nem remeg lazán, izgatóan, finom vaníliaillatú párákat eregetve, inkább úgy fest – ha szabad benyomásomnak engedve megnyilatkoznom –, mint a mulandóság komor hírnöke, valami sötét titokkal fénytelen, szikkadt kérge alatt. A metélt rejtekéből néha megtörten kipereg egy-egy szem életunt mazsola.
A gépírással sűrűn teleírt papírlap fölött csak úgy vibrálnak a betűk. Amikor gépelték, a szalag már jócskán kopott lehetett, a fénymásoló tintája minden foltocskában megkapaszkodik, az írásjelek körvonala olykor hézagos, máshol pacniban kikövéredik, soronként fekete tussal áthúzott szavak, félmondatok. Ha jól értem, a fekete tus alatti illető találkozik a másik fekete tus alatti illetővel a Műegyetem rakparton… Aztán váratlanul egy név: Süni. Aztán egy másik: Vadász. Úgy látszik, Vadász és Süni történetét olvasom.
Mire észbe kapok, Spináth Joli már a vargabélesnél tart. De hamar leteszi a villát, abbahagyja, gondterhelten kérődzve mered maga elé. Kivárom, míg a falatot némi vívódás árán lenyeli.
Itt az áll, hogy Vadász, aztán meg hogy izé, Süni. Kik