Szöveg.doc Szerelmeimnek

By Ágnes Fodor

Könnyedén otthagynék érted mindent – elmennék bárhová egy szál ruhában ha csak láthatnálak is, még ha üveglap lenne is köztünk, vagy rács… Te vagy, akiért oda tudnám adni az életem – és nem változott semmit az emléked, pont ugyanolyan, és nem is tud változni, mert a legtisztább érték, mert gyémánt. Tiszta, mint a víz, színes, mint a szivárvány, mindennél keményebb, s csak egy nem számit, hogy pénzben is mindennél többet érne. Hogy szeretek mindent Rád gondolva! Milyen tiszta, és erős lesz minden! Hát tűnj fel néha újra a képzeletemben, mint most is, hogy az öröm, ami átsugárzik, végtelen körré tágulva sugározzon tovább boldogságot minden irányba, és minden szenvedésre!
Ez a szöveg a Tiéd.
Én is Te vagyok.
A szerzőről: 1952 március 25-én született Budapesten. 1970-1999-ig a régi Magyar Televízióban dolgozott, rendezőként 4 filmet jegyzett az Árvai Jolán féle Fiatal Művészek Stúdiójában. 2000 óta Németországban él német férjével. Elérhetősége: [e-mail]"

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9786156066794

Book preview

Szöveg.doc

Szerelmeimnek

Fodor Ágnes

2019

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Könnyedén otthagynék érted mindent – elmennék bárhová egy szál ruhában ha csak láthatnálak is, még ha üveglap lenne is köztünk, vagy rács...

Te vagy, akiért oda tudnám adni az életem – és nem változott semmit az emléked, pont ugyanolyan, és nem is tud változni, mert a legtisztább érték, mert gyémánt. Tiszta, mint a víz, színes, mint a szivárvány, mindennél keményebb, s csak egy nem számit, hogy pénzben is mindennél többet érne.

Hogy szeretek mindent Rád gondolva! Milyen tiszta, és erős lesz minden! Hát tűnj fel néha újra a képzeletemben, mint most is, hogy az öröm, ami átsugárzik, végtelen körré tágulva sugározzon tovább boldogságot minden irányba, és minden szenvedésre!

Ez a szöveg a Tiéd.

Én is Te vagyok.

Lélek.doc

Amit kell, pontosabban azt, amit érdemes: csak azt kéne írni! Már hányszor kigondoltam...Tudtam, mi az első mondat, amiben ott rejtőzik minden, mint cseppnyi magban a teljes fa, gyökerestül, ágastul, – hogy a tengert már ne is emlegessem az ő számtalan cseppjeivel, melyeknek számát csak az tudja, aki mindent tud: a Teremtő, vagy a Buddha.

Tekereg a füst: göndörödik, kanyarog, karika lebeg, és száll, száll, emelkedik bodrosan felfelé.

Csak nem rég óta látom a füstöt: régebben sose vettem észre. Sem formáját, sem kék lebegését: régebben átnéztem rajta, sose néztem bele...Most mindig épp belelátok.

De a cigi még mindig észrevétlen...Az elejét alig bírod megfigyelni, a végén meg észre sem veszed, hogy elkezdted...Vajon ilyen a pia is? Nem tudod hanyadik pohár? Hányadik feles? Azt még nem próbáltam, talán nem is fogom.

Nehezen indul ez a szöveg. Nehezen, pedig már évek óta elkezdett ketyegni: jeleket ad, mocorog, – menetelne, zörög, morog, sziszeg, hogy meg akar szólalni, csak nem találja a szavakat az érzésekhez, melyek a mélyben hömpölyögnek, mint méltóságteljes, súlyos fellegek szélfútta őszi éjszakán a holdas égen...

Még egy-egy szó csak volna, hogy megbontsa az idő bogozta gombolyagot a szívben, mely ezer fonalból sző bábot az érzések meg nem alkotott szavai köré, hogy elrejtse, befogadja mindazt amit megmutatni szeretnénk, mindazt, amit oly könnyedén próbálunk belefecsegni a telefonüzenetrögzitőkbe a mobilunkról, – és amit oly gyorsan felejtünk el, mintha el sem hangzott volna, pedig valami szavak elhagyták ajkainkat, de ki emlékszik már arra, miért? Csak röpködnek a mondatok, és nincsenek. Nincsenek mondatok, csak voltak történetek – most is számítógépbe írok...

Szóval a szavak még csak előkerülnek, de a mondatok...Minek? Minek leírni egy mondatot is a könyvelési táblázatba, van-e mondat a kompjuterjátékban, a tévé éjjeli akció-szex-horrorr show-jában? Van-e egy igazi mondat?

„De örülök, hogy végre látlak!" Íme egy mondat. Rövid, igazi mondat. Emlékezetes is lehet egy életre akár. De legalábbis néhány évig mindenképp. Nálam például hét évig tart az az idő, amíg egy ilyen mondatra jól emlékszem: de már legalább kétszer hét éve nem mondtam ilyet, és nekem sem mondtak.

Vagy vegyünk egy másikat: „Ugye nem esett semmi bajod! Ezt sem mondtam, mert nincs kinek. Vagy: „Örülök, hogy jól érezted magad! Ezt sem.

Szóval: mondat. És igazi mondatok nélkül nincs igazi hallgatás sem.

Ha nincs mondat, és nincs hallgatás: mi van hát akkor? Mi van? Van valami? És mióta? Hányszor hét éve? Számoljuk még a hét éveket? Miért hagytuk abba? Hogy mi van? Számok, azok vanak. 2000. 80 ezer a fizetésem. 130-cal repesztett, mikor kisodródott a padkára. 19-77-08-28/14 az adószámom. 83-11-29-13-81 az adóazonositó jelem. 06-30-952-03-25 a mobilom. Új telefonszámot akarok. A telebankkódom a szülinapom. A bankkártyám PIN-kódja megváltozott. A folyószámlaszámom kétszer nyolc jegyű. Kettes, négyes és hatos villamossal járok. Már nyolc éve nincs autóm. Még érvényes 065 947 355 számú TAJ-kártyám. 39 éves vagyok. A kutyám két, a macskám négy éves. 14 évig aikidóztam. Hét évig hegedültem. Kétszer hét évig szerettem, kétszer hét évig szomorkodtam utána. Mindent elmondtam, nem? Minek ide még mondatok? És minek megtartani őket?

Már sokszor megvolt az első, de mindig elfelejtődött. Nem könnyű megtalálni, mert nem egy sztoriról van szó: az egészről, arról, hogy miért, és mi marad, mi van, mi kell legyen, és mi ez az egész, amit élünk?...

„Még soha nem láttam ilyen szépnek!"– mondta aznap egy idősebb férfi kollegája, pedig csak egy levelet kapott. Persze nem tudta hogy szép – fiatalon az ember ezt nem szokta tudni. A szépség akkor kezdi igazán izgatni az embert, amikor már múlik. Azt tudta, hogy boldog, de hogy ez így kisugárzik, arról fogalma sem volt. A levélben az állt, hogy a marokkói fiú egy hétig kereste őt Madridban, mert a Chamartin pályaudvaron nem talált üzenetet. Nincs ott üzenetközvetités.

„Minden nap más múzeumba mentem, és bejártam az összes turistagyanus helyet, remélve, hogy valahol csak belédbotlom! Több, mint egy hétig maradtam, türelmetlenül és izgatottan várakozva a találkozásra, beleremegtem, ha csak eszembejutottál..."

Ő is egy hétig sétálgatott Madrid főutcáin az afrikai melegben bankok és biztositótársaságok multireklámjai közt, s közben minden nap kiugrott a Chamartinra vonatot, vagy üzenetet várni. És tényleg nem működött üzenetközvetitő...

„Nagyon örültem, hogy írtál, mert igazában azt hittem, hogy amit a vonaton mondtál, nyomban elfelejted, amint Madridba érsz. Nem tudom, mit műveltél velem azon a vonaton, hogy ilyen rengeteget gondolok Rád azóta!"

Majdnem négy hónapba telt, amíg a levél megérkezett: úgy látszik kevés volt rajta a bélyeg, és nem légipostán hozták. Több heti érzelmi lángolás után ő is már majdnem kezdte elfelejteni az egész dolgot, pontosabban kezdte józanul úgy ítélni, mint egy véletlen kalandot. Pontosan ugyanazt gondolta, mint a fiú: talán csak egy álom volt az a holdas éjszaka, talán nem volt komoly belőle egyetlen szó sem...

„Azt gondoltam, akár beléd is szerethetnék, ha akarnám, mert életemben először éreztem magam teljes lelki egyensúlyban, amíg együtt voltunk...„

Ő nem tudta ilyen világosan megfogalmazni ami történt, de úgy érezte, amit a fiú ír, csodálatosan igaz, ő is írhatta volna, ha ilyen jól le tudná írni.

Elég üres volt a feje, amikor a vonat mellett a fiú megszólította, a párizsi ősz zsongott benne, meg Endre harmincadik születésnapja, mert épp az volt az a nap.

Sehogy sem tudott megszabadulni Endre árnyékától, – bár talán nem is akart, és valószinűleg nem is lett volna képes rá. A kis lila öngyújtó jutott eszébe egy pillanatra, ami pont Párizs közepén, a Luxemburg kert egyik szökőkútjánál adta ki a lelkét hangos sivitozással, mintha Endre épp oda küldte volna, Párizs szívébe – de hisz oda is küldte. Sokat segítettek az ajándékai induláskor, mert mikor kiderült, hogy Anna mégsem jön vele, majdnem otthon maradt. Akkor érkeztek meg Endre ajándékai – térkép, tantusz, öngyújtó, meg ilyesmik, és mondott is valamit, amit sose felejt el: „Aki olyan, mint te, meg én, hogy jókedvű, ha virágzanak a hársak, az akárhol jön föl Párizsban a metróból, jól fogja érezni magát!" A baj csak az volt, hogy csupán néhány ilyen felejthetetlen mondatban volt te meg én, különben csak évek óta tartó hajsza, meg menekülés, – de hát ezzel is eltelhet néhány év.

Szóval persze Endre harmincadik születésnapjára gondolt, meg arra, hogy ott kell hagynia Párizst, Endre szerelmetes Párizsát.

Lehajtott fejjel bandukolt a madridi vonat mentén. A csomagjai nem voltak túl nehezek, de nem tudta, hová kell felszállnia. Épp csak a szeme sarkából