A bosszú

By J. D. Hartley

Figyelmeztetés: A mű 16 év alattiak számára nem ajánlott!
Lucy éli a londoni fiatalok megszokott mindennapjait. Dolgozik, bulizni jár... Ám élete gyökeresen megváltozik, amikor megelégeli John üres ígéreteit, és kirúgja a férfit, aki mellesleg a főnöke.

Hogy bosszúja teljes legyen, John szeme láttára hívatja meg magát Rickkel, a jóképű biciklis futárral.
Amit Lucy akkor még nem tudott: nem ő az egyetlen, aki bosszút akar állni... 

• Language: Magyar
• Publisher: J. D. Hartley
• Release date: Jan 15, 2020

Book preview

Október

Első fejezet - Május

2018. május 14. Hétfő

Legszívesebben orrba vágtam volna Johnt, de csak sápadtan hallgattam a dörgedelmeit. Elképzeltem, amint törött szaglószervét markolászva, jajongva borul a rohadt aktái fölé és vér, vér mindenütt…

A tervem azonban már eleve halva született, két okból is. Az egyik, hogy John a főnököm volt. Mi több, a nagyfőnököm. A cég általános menedzserét nem illik bántalmazni, pedig az asztalán álló nonfiguratív szobrocska éppen passzolt volna az arcához. Ugyan csak érintőlegesen, de hevesen és sokszor ismételgetve a mozdulatot. A másik ok, hogy a pasas a szeretőm. Na, ja, hogy még komplikáltabbá tegyük a dolgokat.

– Lucy, most mi a baj?

A hülye! Még megkérdezi, miközben bárgyú tekintettel mered rám. Mintha nem tudná!

– Semmi – szűrtem a fogaim között.

– Látom, hogy valami nincs rendben. Túl jól ismerlek ahhoz, hogy eltitkold előlem…

Barátom, ha a micsodád is akkora lenne, mint az egód… Naná, hogy látod rajtam! Csak az nem látja a kivörösödött szemem, és a púder alatt viaszsápadttá vált bőröm, aki nem néz rám. Marha!

– Mondtam, hogy semmi!

– Oké, de ugye nem haragszol?

Ugyan miért is haragudnék? Csupán kétheti munkámat vágtad gallyra egyetlen tollvonással, te nyomorult féreg! De nem akartam balhét. Ott nem, még nem. Majd később megkapja tőlem a magáét.

– Semmi gond. Újrakezdem az iktatást, és frissítem a fájlokat is – húzódott hamis, merev mosolyra a szám. Szinte fizikai fájdalmat okozott a műkedvesség.

– Akkor rendben. Jut eszembe, a ma estét le kell mondanom. Elfelejtettem, hogy az iskolában ma lesz valami verseny…

Gratulálok, John! Ettől rosszabbul már nem is időzíthetted volna a lelki vesén rúgást! Még ez is?

– Persze, megértem. Bár szólhattál volna egy kicsit hamarabb is.

– Ne haragudj, elfelejtettem.

– Ezért találták fel a naptárt, a mobiltelefon emlékeztetőjét és még egy csomó hasonló vackot – jegyeztem meg epésen.

– Szóval mégis haragszol – kapta fel szőke fejét a főnököm.

– Mondtam, hogy nem! De ha más nincs, akkor megyek, mert még ezer a dolgom! – fordultam az ajtó felé, de John megállított.

– Várj! Mit szólnál hozzá, ha péntek este kicsit kirúgnánk a hámból? Margaret elviszi Bobbyt az anyósomékhoz, szombat délutánig miénk a világ.

Miközben beszélt, mögém lépett, átölelt és belelihegett a nyakamba. Old Spice arcszesz édeskés, ánizsos illata töltötte meg az orromat. Megdermedtem, de mikor keze megindult felfelé a testemen, dühös mozdulattal kiszabadítottam magam a karjai közül.

– Nyughass! Megláthatnak minket!

– Bánom is én – nyögte elpárásodó tekintettel. – Lássanak!

Máskor nagyon szexinek tartottam volna a felizgult férfit, de abban a helyzetben inkább szánalmasnak láttam. Önkéntelenül lepillantottam, majdnem felvihogtam. John nadrágja úgy dudorodott, mintha egy rolni aprópénzt dugott volna a zsebébe. Azt ugyan lesheted, kishaver! AZT akarod? Oké, szenvedj érte péntekig! Vagy még tovább! Én kibírom! Elcseszted egy csomó munkámat, hát miért ne viszonozzam a kedvességed?

Kisiklottam az ismét nyúlkálni készülő mancsai közül, és nagy lendülettel feltéptem az iroda ajtaját. Gonosz elégtétellel pillantottam vissza. John kackiásan meredező férfiasságát rejtegetve visszamenekült a félszobányi mahagóni íróasztala mögé.

Az előtérben Sandra, a főnök titkárnője sokat sejtető mosollyal hajolt a billentyűzete fölé. Bennem ismét lobot vetett a düh, de csak egy pillanatra torpantam meg az asszisztens asztalánál. Azt beszélik, hogy a tavaly karácsonyi bulin még vele együtt tűnt el John valamelyik felsőbb szinten. Robogtam tovább, egyenesen megcélozva a mosdót. Ha véletlenül kitörnek belőlem a könnyek, akkor legalább ne a nyilvánosság előtt.

Berontottam az első fülkébe, és hirtelen HD élesen jelent meg lelki szemeim előtt a kép, amint a mikulás sapkás John éppen Sandrát döngeti a kis tárgyalóterem bőrkanapéján…

Oké, elbőgtem magam. De mi a francnak kezdtem egy nős pasival, aki ahányat lát, annyit szeret? Mit reméltem ettől a kapcsolattól? Hogy majd elválik a feleségétől? Miattam felvállalja a botrányt, és a szinte biztos kirúgatást? Hülye vagyok, méghozzá galaktikus méretben! Cseszd meg, John! Dögölj meg a rohadt Jaguároddal, meg a hatszámjegyű fizetéseddel együtt!

A fenébe…! Csak ne lenne olyan igézően kisfiús mosolya…

– Lucy! Lucy, itt vagy valahol?

Kolléganőm hangja tétován verődött vissza a mosdó fehér csempéiről.

– Itt vagyok! – nyögtem két szipogás között.

– Megjött a futár és két olyan küldeményt is hozott, amit csak te vehetsz át.

– A francba, hát már a vécén sem lehet nyugta az embernek? Írd alá te!

– Nem lehet, a küldönc ragaszkodik az aláírásodhoz.

– Mindjárt megyek, az a tahó meg várjon!

Dúlva-fúlva rontottam ki a fülkéből, nagyjából rendbe szedtem magam. A tükör ugyan nem teljesen igazolta vissza a maszatmentes arcomra vonatkozó reményeimet, de nem érdekelt. Megkeményítettem a tekintetem, és már siettem volna vissza az asztalomhoz, hogy puszta kézzel koncoljam fel azt a futárt, amikor belém villant a felismerés, miként tudok a legjobban bosszút állni Johnon. Kigomboltam a blúzom felső gombját, majd a biztonság kedvéért a következőt is. Elbűvölő mosolyra igazítottam a számat, és királynői testtartásban visszavonultam az asztalomhoz. Már előre elterveztem, milyen mozdulatokkal, milyen fensőbbséges hanghordozással fogom a fickót a helyére tenni. Ám amikor megpillantottam a fiatal biciklis futárt, minden addig összekapirgált önbizalmam porrá omlott. A kolléganő nem mondta, hogy Rick az a bizonyos küldönc!

A húsz év körüli, atlétatermetű srác alakját a passzos biciklisruha csak még jobban kihangsúlyozta. Enyhén napbarnított bőre és ébenfekete szeme sok nőnek tetszett a szinten. Rick hetente egyszer-kétszer felbukkant az irodában, és olyankor mintha kevesebb billentyűzetkopogást véltem volna hallani…

– Helló, Lucy! – mosolygott rám.

– Rick, mit hoztál ma? Remélem, jó híreket, mert a rosszból mára elegem van.

A srác a kezembe nyomott két nagyon hivatalosnak tűnő borítékot.

– Ennyire rossz? – kérdezte halkan.

– Inkább nem kezdek bele. Hacsak nincs doktorátusod pszichológiából, nem is ajánlom, hogy végighallgasd…

Rick nem felelt. Az asztalra hajolva éppen a kézbesítési íven próbáltam megtalálni a sok rubrika közül a nekem szólót, és a srác hallgatása gyanakvással töltött el. Felkaptam a fejem, és amikor megláttam, hogy a dekoltázsomat bámulja, idegesen a blúzom felső gombjaira rándultak az ujjaim. Rick céklavörös arccal hebegett valami bocsánatkérés-félét.

Bolond! Egy nő soha nem haragszik igazán azért, mert megnézik. Pláne, ha olyan lökött liba, mint én, aki szándékosan nem gombolja be a felsőjét, mielőtt nekiáll hajladozni egy férfi előtt.

A futár srác zavartan kapta fel a regiszterét, menekülőre fogta, de két lépés után megtorpant. Kotorászott kicsit az övtáskájában, majd egy szelet megnyomorodott Snickers csokival a kezében visszalépett az asztalomhoz.

– Talán ez segít. Hátha javít a hangulatodon…

Mit tagadjam, meglepődtem. Mire az udvariasabb énem felébredhetett volna, már a tenyeremben lapult a megviselt csomagolású édesség.

– Köszönöm, igazán kedves… – motyogtam. Arcom lassan felvette a sarokban álló tűzoltókészülék színét és piszok dühös voltam magamra. Mit pironkodok itt, mint egy elsőbálos leányzó? Normális vagyok én?

Rick tétován mozdult, majd elkomolyodva az arcomat kezdte fürkészni. Nagy levegőt vett és egy szuszra kivágta.

– Lehet, hogy nem a legjobb időzítés, de arra gondoltam, mivel pénteken hamarabb végzek, munka után esetleg megihatnánk egy kávét, vagy ilyesmi…

Elakadt a lélegzetem. Itt áll előttem ez görög félisten-testű ifjú, és olyan könyörgő, reménykedő tekintettel várja a válaszom, mint egy elveszett kiskutya. Jesszusom, erre mit mondjak?

A srác félreértette a habozásomat.

– Oké, felejtsük el! Biztos van valakid, én meg itt nyomulok. Meg aztán én csak egy futár vagyok…

A kisördög azonnal ugrálni kezdett bennem. Egy ilyen jóképű fiatal férfi és nincs barátnője? Itt valami bűzlik! Meg ez, hogy van-e valakim… Nem, nem fogom kiteregetni az összes lapomat! Na jó, inkább azt mondom: még nem. Igyekeztem könnyed hangon megszólalni.

– Nem hiszem, hogy a barátnőd értékelné a dolgot.

Rick fanyar mosollyal megrázta a fejét.

– Janet két hónapja kirúgott, összeállt valami nagymenő pénzes pasassal…

A srác szavai kő alól támadó viperaként martak belém. Mintha a saját sztorimat hallottam volna vissza Rick szájából.

– Ó, sajnálom! Nos, még nem tudom, mi lesz péntek este, de ha csütörtök délután beugrasz, addigra eldől.

A fekete szemekben felvillanó öröm láttán majdnem visszaszívtam az utolsó megjegyzést.

– Köszönöm! Akkor csütörtökön négy körül itt leszek!

Bámultam távolodó alakját, és közben egyfolytában azon járt az agyam, hogy ebből hogyan mászok ki. Ezt jól megcsináltam! Lerogytam a székemre, idegesen játszottam kicsit a tollammal. Átgondoltam a történteket, és meglepően gyorsan megérett bennem az elhatározás. A telefonért nyúltam. Mikor meghallottam John hangját, csupán egy szívdobbanásnyi időre fogott el a kétség.

– A péntek nem jó, más programom van… Nem, az sem jó… Igen, én is sajnálom. Majd hívlak!

Nyuvadj meg, John! Mostantól dugdosd a guriga aprópénzedet más perselyébe!

Úgy terveztem, hazafelé még beugrom a sarki kisboltba. Mr. Patelt, a tulajt ismerve ez nem tűnt egyszerű feladatnak. A negyvenes, sötétbőrű férfit minden alkalommal, amikor betettem a lábam a sufni méretű üzletbe, mintha krónikus szómenés kapta volna el. A metrón ücsörögve megkísértett a gondolat, hogy mégis inkább a Woolworthsbe kellene mennem, de amikor a szerelvény nagyot rándulva megállt a két állomás között, gyanakodva kaptam fel a fejem.

– Hölgyeim és uraim, sajnálattal közöljük, hogy apró műszaki hiba miatt pár perc késéssel tudjuk csak folytatni az utunkat. Köszönjük a türelmüket!

„Rohadt London! Utállak!" – dühöngtem magamban.

Oké, Woolworths kilőve. Az legalább fél órás kerülőt jelent, és semmi kedvem sem volt szatyrok alatt görnyedezve, este kilencre hazaérni. Marad Mr. Patel és a lakásomtól kurta sétára eső boltocskája.

Az emberek rezignáltan vették tudomásul a fél perc alatt legalább tíz fokot emelkedő hőmérsékletet. Hiába voltak nyitva az ablakok, a levegőtlen, poklot idéző alagútban szellő sem mozdult. Lassan átnedvesedő blúzom lelkesen igyekezett a bőrömhöz tapadni. Inkább nem képzeltem el magam, amint csatakossá váló hajjal, hatalmas izzadságfoltokkal borítva meredek magam elé. Harisnyám, ami a légkondicionált irodában jó szolgálatot tett, fellázadt és ellenem fordulva tűzokádó sárkányként lehelte rám a hőt. Kezdtem sajnálni a mikróban elkészíthető gyorskajákat…

– Mi a franc van már?

– Tömegközlekedés, a seggem!

Az odakintről beszűrődő erősödő zümmögés, közeledő csattogás reménnyel tölthette el az utasok szívét, mert elégedett arccal pislogtak a mellettünk elkattogó szerelvényre. Alig húzott el a másik fémkígyó, a mi vonatunk is megrándult, nekilódult. A beáramló meleg, de legalább mozgó levegő körbetáncolta az embereket. A parfümöm már kezdte feladni a bőrömön kiütköző nedvességcseppekkel folytatott harcot. Két megállóval arrébb leszálltam, hagytam, hogy a tömeg sodorjon magával. A forgalmas utcára kilépve egy rendőrpárosba ütköztem. Nem láthattuk egymást, mert egyszerre fordultunk be az állomás sarkán. Motyogva elnézést kértem. Az egyik rendőr, korombeli, fiatal, szőke nő, futólag rám mosolygott.

Az embereket kerülgetve csendesebb utcába fordultam, és azon töprengtem, vajon mi visz rá egy nőt, hogy egyenruhába bújjon? A vágy, hogy a közt szolgálja? A magas, izmos rendőr pasik? Talán valamiféle kisebbrendűségi komplexus? Túltengő férfihormonok?

– Hé, Miss Lucy! Jössz ma te vásárolni?

A vaskos indiai akcentusra összerezzentem. Észre sem vettem, hogy már a kisbolt előtt járok. Mr. Patel pókhasú alakja várvédő katonaként tornyosult az ajtóban. A kezében szorongatott partvis csak élesebbé tette az agyamba férkőző láncinges, dárdás harcos képét.

– Helló, Mr. Patel! Igen, vennem kell pár dolgot.

– Csak tessék, tessék! – intett befelé a boltos. – Nekem most van dolgom itt, de a fiam, Prakash, szíves-örömest kiszolgálja magát.

Sóhajtva léptem át a küszöböt. A pult mögött ácsorgó, tizenhat körüli, rettenetesen girhes, pattanásos képű kamasz csábosnak szánt műmosollyal fordult a melleimhez. Máskor ezt akár megtiszteltetésnek vettem volna, de aznap bosszantott a dolog.

„Minden pasi egyforma! Még ez a kis taknyos is csak egy dologra tud gondolni. Akárcsak John… Az első merevedéstől kezdve csak a szex jár a fejükben. Disznók!"

Ha megölnének, és Prakash lenne az egyetlen tanú, az arcom alapján garantáltan nem tudna azonosítani, mert egy pillantást sem vetett rá.

A srác szolgálatkészen ugrott, amikor felsoroltam, mire van szükségem, és két percen belül már ott hevert a pulton a leendő zsákmányom.

– Szatyrot kér? – kérdezte Prakash a bal mellemtől.

Egy szívdobbanásnyi időre eltűnődtem. Nem a szatyron, hanem azon, vajon mi történne, ha csak úgy, viccből, hirtelen kigombolnám a blúzomat? Elképzeltem, amint a kölyök elájul és a pult mögött a padlóra hanyatlik. Alig bírtam visszatartani a nevetést.

– Igen, kérnék… Köszönöm!

Fizettem, majd menekülőre fogtam a dolgot. Gyorsan búcsút intettem a bolt előtt sepregető Mr. Patelnek.

– Jöjjön holnap is, Miss Lucy!

Na persze! A feminista hangulat eluralkodott rajtam, és nem is múlt el, amíg apró lakásom konyhájában el nem pakoltam a szerzeményeimet.

Örömmel szabadultam meg a ruháimtól. Különösen az átkozott új melltartótól, ami már órák óta azon mesterkedett, hogy mellkasomba belemarva, előbb-utóbb átharapja a bőröm, miközben, amúgy mellékesen, anakondaként kiszorítja belőlem a szuszt. Miközben a harisnyámat igyekeztem legörgetni magamról, az jutott eszembe, hogy a filmekben milyen könnyedén megy az ilyesmi. A pingvinlépésekben bemutatott vetkőzőszámom tuti Oscar-díjat nyert volna a vígjáték kategóriában.

Kényelmes melegítőbe, pólóba, kitaposott papucsba bújva klasszisokkal jobban éreztem magam. Ez is micsoda egy aljasság! Nekünk, nőknek mindenféle idétlen ruhadarabot meg sminket kell viselnünk, csak hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Mintha nem lenne mindegy, hogy szabadidőruhában vagy kiskosztümben ülök az irodában az asztalom mögött. A kopott, kissé rojtos nadrág még nem tesz kevésbé hatékony munkaerővé. Munka… Gyors pillantást vetettem az előszoba fogasára akasztott laptoptáskára. Ha időre szeretném a főnököm által tökéletesen szétbarmolt munkámat befejezni, kénytelen leszek ma este még dolgozni.

– Meg a jó büdös francot! Bocs, John, de nem vagy császár, hogy hajbókolva, buzgón lihegve teljesítsem minden óhajod. Vársz! Kész lesz, amikor kész lesz! – dohogtam, miközben összekevertem az előre csomagolt salátát a szósszal. –Nyomorult rabszolgahajcsár!

Vacsora közben a telefonomat piszkáltam. Mazochista énem késztetett rá, hogy megnézzem, hátha John írt valamit… Semmi. Anyámtól jött egy üzenet meg vagy húsz fénykép, hogy milyen jól érzik magukat a Kanári-szigeteken. Szülőm fürdőruhás, mosolygós fotóin fanyalogtam egy sort. Bruce, anyám legújabb áldozata, bamba vigyorral bámult a lencsébe. Ahányszor eszembe jutottak, mindig hitetlenkedéssel vegyes értetlenség fogott el. Anyám késő negyvenesként is bicskanyitogatóan jól nézett ki, ezért is nem értettem, mit eszik a kelttészta testű Bruce-on. Persze, mondják, hogy a szerelem elfeledi az apró hibákat, de még talán a nagyobbakat is, de Bruce… Tavaly karácsonykor kénytelen voltam két napot velük tölteni az éves családi összeröffenésen. A pasasba még annyi kedélyesség sem szorult, mint egy teáskannába. A béna, erőltetett vicceiért pedig már az első este meglincselnék még a legutolsó műsoros bárban is.

Gina írt még, hogy szombat este elmehetnénk a Focusba. Mindannak ellenére, hogy messze esett a lakásomtól és nagyon drága bár volt, kedveltem azt a helyet. Igaz, mostanában egyre több friss húsra éhező dögkeselyű bukkant fel, és az utóbbi néhány alkalommal szinte mindig a kidobóemberek védőszárnyai alá kellett menekülnünk. Hihetetlen, hogy egyes kanos pasik képtelenek megérteni a „csaj-buli szó értelmét. De még a többször, határozottan elismételt „Nem! kifejezésre sem veszik a lapot. Bezzeg, amikor Mike vagy Luke megjelenik, a biztonsági emberek százkilónyi izomtömege láttán hirtelen sürgős dolguk támad a bár legtávolabbi sarkában.

Már éppen válaszoltam volna Ginának, amikor eszembe jutott Rick. Ki tudja, mi történik majd péntek este. Persze, még ha lesz is belőle valami, másnap aligha szeretnék vele találkozni. Kell majd egy kis idő, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Ha úgy alakul…

A hűtőben találtam egy üveg bontott vörösbort. Már nem is emlékeztem rá, mikor nyitottam ki, de a szaga alapján ihatónak véltem. Pohárral a kezemben kiléptem az aprócska erkélyre. Késő májushoz képest döglesztően meleg, párás éjszaka ígérkezett. A magukhoz térő utcai lámpák beragyogták a ház előtti parkolót, fényük megcsillant az autók ablakain, felkúszott a szemközti ház falára.

Mások is érezték a közelgő nyarat, mert majd’ minden ablak tárva-nyitva állt. Valahonnan tompa basszus dübörgött bele a beköszönő éjszakába. Időnként beszélgetés, gyereksírás, edénycsörömpölés hangfoszlányai keveredtek a zenébe. A távolból hallatszott a város forgalmának mormolása.

Figyeltem a szemközti, alig harminc méterre álló, modern épületet és megpróbáltam elképzelni, mit csinálnak a lakói. A harmadikon az egyik nyitott franciaablakban meztelen nőalak tűnt fel. Hamarosan egy férfi csatlakozott hozzá és heves csókolózásba kezdtek. Szemmel láthatóan nem foglalkoztak vele, hogy akárki megláthatja őket. Szerettem volna másfelé fordítani a tekintetem, de képtelen voltam rá. Bámultam a szerelmespárt, majd amikor a nő az ölelő karok közül kibújva térdre ereszkedett a férfi előtt, felnyögtem. Erőszakkal rántottam el a tekintetem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a combjam között érzett forró bizsergést.

A francba a feminizmussal! Amúgy sem tudom, igazából mi az! Hol van ilyenkor az én pasim? Vagy akármilyen pasi?

Aznap éjjel kénytelen voltam megelégedni Mr. Ezüst Rúd társaságával az ágyban.

2018. május 17. Csütörtök

Két napon át játszottam a jégkirálynőt. Johnnal kizárólag nyitott ajtó mellett voltam hajlandó beszélni, csupán a feltétlenül szükséges mennyiségben, és azt is szigorúan munkáról. Öröm volt látni a szenvedését. Ma reggel nem bírta tovább, és miután beléptem az oroszlán barlangjába, bosszúsan becsapta mögöttem az ajtót.

– Oké, ez így nem mehet tovább! Lucy, drágám, mi a baj? Ha megbántottalak valamivel, akkor bocsánatot kérek! Hogyan tehetném jóvá?

Néztem a jóvágású férfit, és hirtelen nagyon távolinak éreztem. Alig többnek, mint egy kollégát, egy ismerőst. A szenvedélyes hónapok apró ponttá zsugorodtak az emlékeimben. Hogy a jövőben ez a kis pont teljesen eltűnik, vagy ősrobbanásként ismét elborítja az agyamat, azt még nem tudtam, de nem is érdekelt. Egyetlen dologban voltam biztos: vele nincs jövőm. Nem akarok évekig bujkálva rettegni a lebukástól. A legszebb éveimet áldozzam fel egy nős pasas miatt? Nem!

– Nem bántottál meg, de az egész projektet elölről kell kezdenem, és ez rengeteg energiát kivesz belőlem. Ezúttal szeretném, ha jól sikerülne, és mivel alig két hetem maradt a határidőig, igyekeznem kell vele.

– Értem, igazad van. De ha ennek vége, azt megünnepeljük. Mit szólnál egy tengerparti hétvégéhez? Csak mi ketten, a halkan mormoló óceán, naplemente…

Na hja! Meg egymillió turista, sirályszar, döglötthal szag… Kösz, de a romantikus leányálomnak vége! Legalábbis, veled vége.

– Jó lenne, de majd meglátjuk. Júliusban már készülnünk kell az auditra is – vetettem oda.

John kelletlenül megigazgatta a szemüvegét. Ezt a tanárbácsis mozdulatot régebben nagyon szexinek tartottam. Aznap viszont szinte semmi hatással nem volt rám.

John megértően bólogatott.

– Igaz, de addig azért még lesz egy kis időnk, és az élet nem csupa munkából áll. Szeretném, ha kicsit lazítanál, mert mostanában rengeteg dolgoztál. Látom, hogy fáradt vagy, megérdemelsz egy kis kikapcsolódást.

– Ebben teljesen egyetértünk – mosolyogtam rá álnokul, majd kilibbentem az irodából. Az atyáskodó főnököt éreztem ki John utolsó megjegyzéséből, nem az aggódó szeretőt. Persze, lehet, hogy csak túlreagáltam a dolgot.

Negyed négykor kirohantam a mosdóba gyors sminkellenőrzést tartani. Rick mindjárt itt lesz! Az eredményt kielégítőnek találtam, és úgy döntöttem, nem is olyan rossz az összhatás. Jó, a hajam már lassan elérte a fodrászérett stádiumot, de még elmegy. Miközben a külsőmet szemléltem, rájöttem: ideges vagyok. Majdnem annyira izgultam, mint tizennégy évesen, az első randim előtt.

„Lucy, higgadj le! Csupán megbeszéltek egy időpontot holnapra, és kész!" Próbáltam megnyugodni. Hasztalan. Igazából nem is az aznap, hanem a másnap miatt voltam kicsit kétségbeesve. Nem tudtam, mit várjak, mit reméljek Ricktől. De végül is, mit veszíthetek? A szüzességemet már biztosan nem. Aztán az is lehet, nem lesz semmi az egészből. Mi van, ha mondjuk kiderül, Rick valami UFO-hívő vagy ilyesmi?

„Akkor legalább jó okod lesz elsétálni" – torkoltam le magamat.

És mi van, ha teljesen normális? Ha kiderül, hogy egyezik az ízlésünk és jó a humora és… Basszus, ha csak a fele is bejön annak, amit remélek, hát két perc alatt kidumálhat a bugyimból! Ettől a gondolattól megrémültem. Nem, nem a szex miatt. Semmi kifogásom nem volt egy átviháncolt éjszaka ellen, elvégre, független fiatal nő voltam. Inkább a másnap reggeltől féltem. Tapasztalataim szerint, érzelmileg az első reggel dől el minden. Lesz-e folytatás, és ha igen, milyen lesz…

„Még nem tartasz ott, te hülye liba! Majd akkor ráérsz ezen filózni, addig meg… hagyd, hogy történjenek a dolgok, persze csak óvatosan!" – szólalt meg a józanságom hangja a fejemben.

Könnyű azt mondani!

Rick négy óra előtt két perccel, a szokásos futárszerelésben toppant az asztalomhoz. Mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt, mint aki eddig futott. Vagy biciklizett.

– Elnézést, de nagyon sietnem kellett, hogy időben ideérjek. Az utolsó pillanatban rám sóztak egy fordulót a Mauritz és Fiához… – kapkodott levegő után.

– Nem lett volna semmi baj, ha késel. Általában megértő vagyok – legyintettem tettetett könnyedséggel.

– Ó, értem… – biccentett Rick, de tekintetében sürgetést véltem felfedezni.

Na, igen, most az enyém a porond. Komoly arccal a számítógép képernyője felé fordultam és tanulmányoztam az éppen megnyitott eladási statisztikát. Szerencsére Rick az asztal túloldaláról nem láthatta, mi van a képernyőmön. Nem akartam, hogy elbízza magát, hát szigorúra vettem a figurát.

– Nos, azt hiszem, fél kilencig szabad leszek. Fél hat körül végzek. Van valami terved?

A fiatal férfi arcán enyhe csalódás villant fel, majd elmosolyodott.

– Ez remek! Tudok egy jó kis kávézót, nem messze innen, nem több, mint húsz perc séta. Ha megfelel, akkor érted jönnék és a bejáratnál megvárlak.

– Hogyne, de tisztázzuk előre: amit fogyasztok, kifizetem.

Rick szemöldöke felszaladt a homlokán.

– Én hívtalak meg, hát úgy illik, hogy én fizessek. Azért ennyire nem keresek rosszul… – dünnyögte zavartan.

A francba! Lehet, hogy kissé túlzásba vittem az óvatoskodást? Már mindegy, ezt nehéz lesz visszacsinálni. Hülye Lucy, ebből, hogy mászol ki?

– Nem erről van szó. Csupán nem szeretném lekötelezettnek érezni magam.

– Rendben, ahogy akarod – kapta fel Rick a sisakját. – Most viszont mennem kell, még két fordulóm hátra van. Holnap fél hatra itt leszek érted!

„Süsd meg, Lucy! Ez a beszélgetés nagyon nem úgy ért véget, mint ahogy elképzelted!" – csaptam le a hirtelenjében felkapott vékony mappát.

Mikor elfordultam az asztaltól, elakadt a lélegzetem. John alig pár lépésnyire a fénymásoló mellett állt, és gyanakvó tekintettel felváltva hol engem, hol a Rick mögött rég becsukódott liftajtót bámulta. Ijedtségemet hamar felváltotta a gonosz elégedettség. Nesze neked, Johnny fiú! Ideje ráébredned, hogy nem te vagy az egyetlen férfi a világon!

Dacos, megvető arckifejezést produkálva a már majdnem ex szeretőm felé, heves mozdulattal visszafordultam az asztalomhoz. Aztán sziszegve markolásztam a térdem, mert én hülye nem toltam be a fiókot. Tuti, hogy az asztal hímnemű és titokban Johnt támogatja!

Főnököm aggodalmas ábrázattal termett mellettem.

– Lucy, minden rendben?

Naná! Éppen térdkalácstörést szenvedtem, ez a szerencsétlen meg jön nekem a nagy szánakozó hangnemével.

– Semmi gond, apró baleset – vágtam rá gyorsan.

Tekintetemet a monitorra függesztve hevesen kattogtatni kezdtem az egérrel. Lássa csak, hogy roppant elfoglalt vagyok!

– Ez nem a múlt évi statisztika? Azt hittem, az új projekten dolgozol…– hajolt közelebb John.

A francba! Persze hogy az! Miért kell neki minden apróságot észrevenni? Bezzeg arra még akkor sem jönne rá, hogy a lelkembe gázolt, ha valaki eltáncolná neki.

– De az. Kellett belőle pár adat – feleltem nyersen. Szép, nagy hazugság volt, de úgy tűnt, bejött.

– Oké, nem tartalak fel – egyenesedett fel John, de továbbra is tétován ácsorgott mellettem.

Szinte éreztem a vívódását, lelki szemeimmel láttam, amint hatalmas izzadtságcseppek gurulnak végig a hátán. Talán fél percig hagytam pácolódni, majd könnyednek szánt hangon rászóltam.

– Van még valami, vagy folytathatom a munkám?

– Hát, izé… – makogta a férfi. – Hallottam, hogy beszéltél azzal a kölyökkel, és…

Nem fejezte be a mondatot, azonban bennem már örömódákat zengett a kisördög. Csavartam még egyet a pasas lelkén:

– És mi?

– Hogy találkoztok…

– Igen. Remélem, nem baj. Elvégre független nő vagyok, te a családoddal leszel, Rick meg rám ér… – Hoppá! Hatalmas nyelvbotlás! – Akarom mondani: ráér.

– Hogyne, hogyne… – nyögte John, azzal megvert kutyaként eloldalgott.

Egy null a javamra! Gonosz elégedettséggel figyeltem a főnököm távolodó alakját.

Vidáman ballagtam a metróállomás felé, ám alig húztam le a kártyámat a bejáratnál, eszembe jutott, hogy szinte semmi sincs otthon. Ráadásul már vagy két hete nem takarítottam, a mosást is elhalasztottam múlt héten! Ezzel még nem is lett volna akkora gond, de mi lesz, ha túl jól sikerül a pénteki kávézás Rickkel és esetleg nálam kötünk ki? Na, nem! Az egész apartman úgy néz ki, mintha barbár hordák vonultak volna végig rajta, kétszer! Jó londoni szokás szerint meg sem várva a leszállókat, már törtettem is befelé a szerelvénybe, de az egyetlen szabad helyet elhappolta előlem egy agyonsminkelt vénasszony. Magamban százféle csúnya és mihamarabbi halált kívántam neki, de aztán a gondolataimba ismét beférkőzött a pánik.

„Oké, Lucy! Ma este takarítasz! A kisboltban beszerzed, amire feltétlenül szükség lehet egy egyszerű reggelihez, a többit meg majd meglátod!" – adtam ki magamnak a parancsot. Villámgyorsan összeraktam a fejemben az amúgy rövid listát: vaj, kenyér, kávé, tej… Mire a metró nagyot rándulva meglódult, már ismét úgy-ahogy megnyugodva meredtem az ablaküvegben halványan visszatükröződő képemre. Talán csak két megállóra járt a szerelvény az otthonomtól, amikor valaki megfogta a fenekemet. Nem durván, vagy tolakodóan, de akkor is! Dühös mordulással fordultam meg, hogy aztán elképedve bámuljak John arcába.

– Mi a fenét keresel te itt? És főleg, mit fogdosol?

A kérdésem talán túl hangosra sikerült, mert hirtelen tucatnyi tekintetet éreztem magamon. John vigyora gyorsabban hervadt le az arcáról, mint ahogy én esnék ki az X-Faktor tehetségkutató műsorból. Pipacspiros arccal hebegett egy sort.

– Meglepetést akartam okozni.

– Sikerült! Miért követsz? Kémkedsz utánam?

– Nem, dehogy! – tiltakozott a főnököm. – Csak gondoltam…

– Hé, haver! Nem látod, hogy nem jössz be a hölgynek? – ragadta meg egy nagydarab néger férfi John vállát. – Hagyd békén, amíg szépen mondom!

– Félreérti, én a főnöke vagyok, és…

– Aha, én meg a pápa álruhában! Na, szállj le szépen, amíg megteheted, és nem a szellőzőablakon át passzírozlak ki két megálló között, te perverz!

A megtermett férfihez két idősödő asszony is csatlakozott.

– Ilyenek ezek! Felszállnak a metróra meg a buszra, aztán nyúlkálnak, meg fogdosnak. Mocskos állatok!

– Szálljon le, ember, ha nem akarja, hogy megverjék! – vihogott fel egy feketére festett hajú tinédzser srác.

Nagyot villant a belső világítás, megállóhoz közeledtünk. John rémülten pislogott az ellenséges hangok kereszttüzében.

– Lucy, nem segítenél? Mondd már ezeknek az embereknek, hogy tényleg a főnököd vagyok!

– Ja, persze! A főnök, aki a metrón fogdossa a beosztottját? Takarodj kifelé, mert tényleg begurulok! – dörmögte sötétbőrű védelmezőm, azzal a szétnyíló ajtószárnyak felé lökte Johnt. – Hé, engedjék leszállni ezt mocskos disznót!

Mire megmukkanhattam volna, a főnököm behúzott nyakkal már a peronon iszkolt.

– Rohadék tapizó! – sivított utána egy asszony.

Huh! Oké, gonoszkodó hangulatban voltam, de azért nem szerettem volna, ha a tömeg agyonveri. Egy pillanatra megsajnáltam. Szegény, a féltékenységtől hajtva utánam jött, megpróbált meglepetést szerezni, erre kis híján meglincselték. Futó gyengeségemet legyőzte John feleségének és kölykének gondolataimban felbukkanó, negédesen mosolygó képe. Úgy kell neki! Ahelyett, hogy szólt volna, fogdosni kezdett!

Hálát rebegtem kéretlen megmentőmnek, mire az rám villantotta hófehér fogsorát.

– Ugyan, nem tesz semmit, kisasszony!

A következő megállónál kiszálltam, és bár én áldozat voltam a markolászási merényletben, mégis, valahogy megkönnyebbülten léptem ki a forgalmas utcára. Újból elkapott az enyhe pánikroham, ám ezúttal nem a lakás állapota, sem az alapvető élelmiszerek hiánya miatt, hanem a másnapi ruha kapcsán. Mi a fenét vegyek fel, ami megfelel a munkahelyre is, de egy barátságos beszélgetéshez is alkalmas. Valami, ami szolid, de azért mégiscsak kacér és persze jól áll… Jaj!

Hálát adtam az összes szentnek, hogy aznap Mr. Patel anyósa állt a kisbolt pultja mögött. Az erősen őszülő vénasszony tiritarka szárijában úgy festett a modern pénztárgép és kártyaolvasó mellett, mintha a múlt századból felejtették volna itt. A nyanya angol nyelvtudása talán, ha ötven szóra rúgott, de szerencsémre nem kellett sokat magyarázkodnom. Összeszedtem gyorsan, amit kellett, majd a pénztárhoz zarándokoltam a szerzeményeimmel. Már a pénztárcám után kotorásztam, amikor megdermedtem.

Oké, hogy ha lesz valami, akkor ugye másnap reggel kell valami ennivaló, meg mifene, de az éjszakára is kellene egy bizonyos dolog… John volt olyan lovagias – már, ha ezt annak lehet nevezni –, hogy ő szolgáltatta a védekezés eszközét, de mi van, ha Rick nem készül? Vagy kiszakad és nincs másik? Nem, nem! Ebben az esetben nem bízhatok semmit a véletlenre! Nem is annyira a terhességtől tartottam, mint