Vissza a múltba

By Giuditta Fabbro

Jane Forrest Hargitai felébredve a kómából, pár emberen kívül, senkit sem ismer fel a múltjából. Györkös Zoltán, a rendőrfőkapitány, visszaviszi a rendőrségre dolgozni, remélve, hogy a munkája közben hamarabb visszatér az emlékezete, de a terve rosszul sül el. A nő senkire sem emlékszik és még arra is képtelen, hogy a csapata tagjainak a nevét megjegyezze. Ráadásul az önfejűségének köszönhetően meglövik és csak a rajta levő golyóálló mellény menti meg az életét.
A munkába való visszatérését nehezíti az is, hogy a férjétől érzelmileg egyre messzebb kerülő nőt megkísérti Renátó vonzereje, aki mindent bevet azért, hogy megszerezze Jane-t.
Közben eltűnik a besúgójának dolgozó egyik lány, akinek a megtalálásához Konrád Jane segítségét kéri. Valamint megjelenik egy szegedi nyomozó is, aki szintén Jane segítségére számít egy brutálisan meggyilkolt nő ügyében. Az amnéziás nyomozónő mindent megtesz azért, hogy a a legjobb tudása szerint lássa el a feladatát, úgy, hogy közben kiesett az életéből majd két évtized.

• Language: Magyar
• Publisher: Kovács Judit
• Release date: Mar 21, 2020
• ISBN: 9786158132329

Book preview

1. fejezet

Verőfényes napsütés fogadta az épületből kilépő nyomozónőt. Az évszakhoz képest sokkal melegebb idő volt ezen az áprilisi napon. Jane a padka mellett épp akkor leparkoló taxihoz sietett, beült hátra, majd bemondta a lakása címét. Hátradőlt az ülésben és lehunyta a szemeit. Megpróbálta a gondolatait rendezni, de most képtelen volt rá. Túlzottan feszült volt. Kinyitotta a szemeit, és a kezében lévő mappára szegezte. Ujjaival olyan görcsösen szorította az aktát, hogy az ujjbegyei teljesen elfehéredtek. A lélegzete közben egyre jobban felgyorsult. Mindig felzaklatta Lászlónál, a pszichológusnál tett látogatás, de most, hogy újságcikkekkel alátámasztva szembesítette a múltjával, teljesen kikészítette. Idegesen emelte a mappát szorító kezét a szoknyája széléhez és beletörölte izzadt tenyerét.

Már másfél hónapja járt az orvoshoz, akit állítólag előtte is ismert, méghozzá egész közelről. Legalábbis Györkös Zoltán, a rendőrfőkapitány állítása szerint. Jane viszont nem emlékezett sem rá, sem pedig az élete elmúlt éveire. Ő leragadt ott, hogy ő magánnyomozóként dolgozik most éppen Zélia Lambertnek, a barátnőjének, akinek a testőrével, Csabával egy nappal ezelőtt jöttek vissza Olaszországból, és előző este rendőrkézre adták Péternek, a bártulajdonosának a drogszállítmányát. De ahelyett, hogy ezt boldogan megünnepelték volna a szerelmével, Csabával, hirtelen belecsöppent egy számára teljesen idegen világba, amiben alig ismer pár embert. Szám szerint kettőt: Zoltánt, a rendőrfőnököt, a szomszédasszonyát, Ritát. A többiekről viszont fogalma sincs, hogy kicsodák. Persze Zoltánék próbálják elhitetni vele, hogy Tibor a férje és van tőle két gyereke, de Jane, ha nem is mondja ki hangosan, azt érzi, hogy átverik. Mintha valami rémálomba csöppent volna. Egyik pillanatról a másikra eltűnt az egész addigi élete, és kapott helyette egy újat. Bár a szíve mélyén tudta, hogy Zoltán sosem verné át őt, most mégis azt érezte, hogy megvezetik.

Ma, mikor László a kezelésen megmutatta neki azokat a régi újságcikkeket, Jane-t a rosszullét kerülgette. Felkapta az aktát, és faképnél hagyva az orvost kirohant a rendelőből. Minél hamarabb haza akart jutni és egyesével, egyedül átnézni az összes lapot, hátha talál rajtuk valami apró kis nyomot, amivel lebuktathatja a csalást.

A taxi lassított, majd megállt a nő kétszintes családi háza előtt. Jane fizetett, majd kiszállt és besietett az épületbe. A házba belépve meg sem állt a nappaliig. Ledobta az aktát az üvegasztalra, majd a bárszekrényhez lépett és kinyitotta. Kikapott belőle egy poharat, majd a whiskys üvegért nyúlt. Töltött a pohárba egy keveset, majd kólával felöntötte. Kortyolt belőle egyet, közben a tekintetét a bárszekrény üvegére emelte. Mindig megdöbbent, mikor meglátta benne magát: mintha egy nap alatt egy évtizedet öregedett volna, vagy még többet.

Egy szuszra megitta az italát, majd készített még egyet, és a kezében a poharával lassan a kanapéhoz sétált. Leült rá szemben az ajtóval, és szemeit a bejáratra emelte. Most is, mint az elmúlt napokban, hetekben, várta, hogy Csaba belépjen rajta és mosolyogva közölje, hogy csak egy rossz vicc volt ez az egész, de ahogy eddig sem, ez most sem történt meg. Remegő kézzel emelte a szájához a poharat, és kortyolt belőle egyet. Bal kezével letörölte a szeméből előtörő könnyeit, majd egyszerre lehúzta az italt és a szekrényhez indult. Pár lépés megtétele után viszont megállt, és tekintetét először a szekrényre, majd a falra emelte. Tudta, hogy ez az ő háza, az elrendezése nem is változott, de azon kívül minden más igen. Az összes bútort lecserélték, és minden egyes helyiséget átfestettek.

A gondolatait egy éles hang zavarta meg. Jane összerezzent. Tekintetével a hang forrását kereste, ami egy mobiltelefon volt. A nő csak egy pillantást vetett rá, de mivel nem ismerte fel benne a saját nyomógombos telefonját, így nem nyúlt érte. Amúgy sem tudta volna kezelni, hisz’ ezen nem voltak gombok, egyetlen üvegfelület volt az egész.

A bárszekrényhez ment és töltött magának egy pohár italt, majd visszasétált a kanapéhoz. Leült rá, lerakta az üvegasztal jobb szélére a poharát, majd a mappaért nyúlt és maga elé húzta. Hosszan nézte a becsukott aktát, majd vett egy mély levegőt és lassan széthajtotta. A szíve végig a torkában dobogott, miközben átolvasta az első cikket, ami róla, Csabáról és az azóta halott Dobó Sándorról szólt. A cikk végére érve Jane szeme megtelt könnyel. Tekintetét a képekre emelte, amin Csabát felismerte, de a Sándor nevű férfit már nem.

– Ez hazugság! – suttogta, és megrázta a fejét. Felkapta a mappát, és hátrafordult vele az ablak irányába. Feltartotta a fény felé és alaposan áttanulmányozta. Próbált valamit találni rajta, ami azt bizonyítja, hogy csak átverés az egész, de nem tudott. Az újságcikk nagyon is valóságosnak tűnt. Visszarakta az asztalra, majd mielőtt lapozott volna egyet, elvette a poharát és kortyolt belőle párat. Mélyet sóhajtott, majd továbbhajtott. A következő cikk Sándor haláláról szólt, amiben név szerint őt is megemlítették, hogy önvédelemből lelőtte az éjszakai élet vezérét. Jane tágra nyílt szemekkel olvasta végig a cikket, majd remegő kézzel áthajtott a következő oldalra, ahol Csaba haláláról számoltak be. Jane képtelen volt rá, hogy végigolvassa. Hangos zokogás tört fel belőle. A homlokát a térdére hajtva, rázkódva sírt. A szíve mélyén tudta, hogy Zoltánék nem űznének vele ilyen gonosz tréfát, mégis képtelen volt elhinni, hogy Csaba tényleg meghalt. Ráadásul egy olyan nő ölte meg, akinek a neve neki semmit sem mond.

Gondolatait újra a telefon csörgése zavarta meg. Vakon kereste meg az asztalon lévő poharát, majd a szájához emelte és egy szuszra kiitta a tartalmát. A hirtelen elfogyasztott whisky mennyiség valamennyire tompította az agyát és csillapította a szíve fájdalmát. Remegő kézzel lapozott egyet, és a következő cikkekre próbált koncentrálni, amelyek akkor születtek róla, amikor testőrként dolgozott különböző híres, befolyásos és gazdag embereknek. Jane mereven a cikkek melletti képeket nézte. Felismerte ugyan rajtuk magát, de képtelen volt elhinni, hogy ő ilyen munkákat elvállalt. Mikor ahhoz az újságkivágáshoz ért, amiben Péterfi András haláláról írnak, a nő szívébe egy hatalmasat nyilallt. Jane hirtelen nem is értette, hogy miért, hiszen a férfi arca egyáltalán nem volt ismerős neki. Hosszú percekig nézte a róla készült fényképet, közben próbált kutatni az emlékezetében, de nem talált semmit, ami őt és Andrást összeköthette volna.

A szekrényen lévő telefon újra megszólalt. Ettől Jane úgy megijedt, hogy ugrott egyet ültében.

– A francba már! – morogta. Felállt, odament a készülékhez és kivitte a konyhába, hogy még csak ne is hallja, ha újra megcsörren. Töltött magának még egy pohár italt, majd visszaereszkedett a kanapéra. Áthajtott a következő oldalra, és belemerült az olvasásba.

Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó és Tibor rohant be rajta, a nyomában Zoltánnal. Jane ijedten kapta fel a fejét.

– Jól vagy? – szaladt oda hozzá Tibor. Térdre vetette magát a felesége mellett, és szorosan magához ölelte. – Úgy megijesztettél, azt hittem, történt veled valami – suttogta elcsukló hangon.

– Mi a frászért nem veszed fel a telefont, ha hívunk? – támadta le a nőt Zoltán.

– Mert nem hívtatok.

– A francokat nem! – dühöngött a kapitány. – Hol a telefonod?

– Mit tudom én – vonta meg a vállát Jane, és kiszakította magát Tibor öleléséből.

A férjnek nagyon rosszulesett ez a mozdulat, de valahol meg is értette, hisz’ a nő számára ő most csak egy idegen.

Zoltán elővette a telefonját és elkezdte vele csörgetni Jane mobilját, majd elindult a hang irányába. Pár pillanattal később a telefonnal a kezében tért vissza.

– A konyhában volt – tartotta a nő elé.

– Ez nem az enyém – rázta meg a fejét Jane.

– Most hívtalak róla – emelte meg a bal kezében lévő készüléket a kapitány.

– Nem tudom, hogy kit hívtál, de ez nem az én telefonom. Nekem egy Nokiám van, ez meg egy… egy… azt sem tudom, mi ez – intett felé indulatosan.

Zoltán mély levegőt vett és lassan kifújta, közben próbálta magát nyugtatni. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolguk a kissé önfejű nővel, de azt sem hitte, hogy ennyire nehéz lesz.

– Jane, ez egy iPhone, és a te telefonod – magyarázta el neki nyugodt hangon.

– Hogy lenne az enyém? Még az életemben nem láttam, és kezelni sem tudom.

– Megtanítalak rá – szólt közbe csendesen Tibor.

– Nem kell – húzta el a száját Jane. – Inkább adjátok vissza az én telefonomat.

– Ez a te… – emelte meg kissé a hangját Zoltán, de rögtön meg is bánta. Inkább félbehagyta a mondatot és átsétált az asztal másik oldalára. Leült a nő mellé, és letette a telefont maga elé. – Ne csinálj ilyet még egyszer, hogy nem veszed fel, ha hívunk!

– Mondtam már, hogy nem is hívtatok…

– Jó, akkor maradjunk abban, hogy bármilyen telefon cseng itt a házban, te azt mindig felveszed – magyarázta el a lehető leghiggadtabban Tibor.

– Nem is értem, mire ez a nagy telefonmizéria – dünnyögte az orra alatt Jane.

– A frászt hoztad ránk, hogy nem tudunk elérni! – tört ki hirtelen Zoltánból.

– László hívott minket, hogy egy szó nélkül elrohantál az újságcikkekkel együtt – mondta nyugodtabb hangon Tibor. – Próbáltunk hívni, de nem vetted fel, és azt hittük, hogy valami bajod történt.

– Mi bajom történhetett volna? – tárta szét a két kezét a nő, közben hol az egyik, hol a másik férfira nézett, de ők kerülték a szemkontaktust vele. – Áh, már értem! – sóhajtott fel fájdalmas hangon Jane. – Azt hittétek, hogy öngyilkos lettem Csaba miatt.

Tibor egy nagyot nyelt. Iszonyúan fájtak neki ezek a szavak. Nem is igazán az, hogy a saját felesége nem emlékszik rá, sokkal inkább az a tudat, hogy Jane mást szeret.

– Ezt adta László? – mutatott rá az asztalon lévő mappára Tibor, közben leereszkedett a nő mellé a kanapéra. Megköszörülte a torkát, de az a fojtó szorítás, amit érzett, csak nem akart engedni.

– Igen, de szerintem egy nagy kamu ez az egész – tolta arrébb az aktát.

– Szerinted átverünk téged? – kérdezett rá Tibor.

– Nem – vágta rá Jane, majd a következő percben halkan beismerte, hogy tényleg erre gondolt.

– Értem – sóhajtott fel csalódottan a férj. Pár pillanatig mereven bámult maga elé, majd felállt és elindult kifelé. Jane érezte, hogy most nagyon megbántotta a férfit.

– Én nem úgy… – habogta a nő. Remélte, hogy Tibor elfogadja a bocsánatkérésnek szánt szavait, de a férfi meg sem hallgatta. Úgy ment ki a helyiségből, hogy vissza sem nézett. Jane a könyökével megtámaszkodott a térdén, és a fejét a tenyerébe hajtotta. Szörnyen érezte magát. Nem akarta megbántani Tibort, aki mióta hazakerült a kórházból, minden kívánságát leste.

– Még nem akartam megmutatni – állt meg pár pillanattal később a nő mellett a férje. Jane riadtan kapta fel a fejét.

– Az micsoda? – mutatott rá Tibor kezében lévő DVD-lemezre.

– Te vagy rajta munka közben.

A nő csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Tekintetével követte a férfit, aki a lejátszóhoz ment, berakta a lemezt, majd miután elindította a felvételt, visszasétált a kanapéhoz. Zoltán idegesen ugrott fel és odament a barátjához.

– Ez még korai.

– Nyugi, azok nincsenek rajta – tett célzást azokra a felvételekre, amikben a nőt testőrként meglőtték.

Jane, mikor meglátta magát rendőrségi egyenruhában a tévé képernyőjén, kissé előredőlt. Mereven a felvételt nézte, ami egy sajtótájékoztatón készült. Tudta, hogy ő van rajta, de mégis olyan ismeretlen volt az a nő, aki határozattan beszél és keményen helyre teszi az őt támadó újságírót.

Jane majd’ egy órán keresztül mozdulatlanul nézte a különböző helyekről összevágott anyagot. Furcsa volt így kívülről látnia önmagát, főleg úgy, hogy nem is emlékezett rá. Nem értette, hogy miért nem emlékszik rá, ha ennyi akcióban részt vett.

– Mit szólnál hozzá, ha visszavinnénk dolgozni? – súgta oda a barátjának Zoltán. Tibor idegesen kapta oldalra a fejét.

– Normális vagy? – támadta le a kapitányt. – Még ránk sem emlékszik, nemhogy a csapatára vagy a munkájára.

– Lehet, hogy hamarabb visszatérne az emlékezete, ha visszacsöppenne a dolgos hétköznapokba.

Tibort elgondolkodtatták a férfi szavai, de még túl korainak tartotta a dolgot.

– Amíg itthon ül azok között a falak között, amelyek folyamatosan Csabára emlékeztetik, addig nem fog visszatérni az emlékezete – győzködte a barátját Zoltán.

A férj továbbra sem szólt egy szót sem, de az agya közben sebesen járt. Nem tudta, mitévők legyenek. Egyik percben azt érezte, hogy talán meggyorsítaná a dolgokat, ha visszatérne a felesége életébe a napi rutin, de a másikban már azt érezte, hogy még túl korai.

– Félek, ha továbbra is itthon marad, akkor egyre depressziósabb lesz, és hülyeséget tesz – folytatta csendesen a kapitány.

Tibi gyomra görcsbe rándult. Igaz, hangosan nem mondta ki, de ő is folyamatosan attól rettegett, hogy Jane kárt tesz magában.

– Igazad van – értett egyet a barátjával. – Jobb, ha visszamegy dolgozni.

– Dolgozni? – kapta hátra a fejét az utolsó szóra a nő.

Tibor a feleségére szegezte a tekintetét. Nem gondolta, hogy Jane meghallja. Igyekezett halkan válaszolni, de a benne dolgozó ideg hatására mégis kissé hangosabban felelt Zoltánnak.

– Igen – bólintott egyet a kapitány, látva, hogy a barátja nincs most épp a helyzet magaslatán.

– Azt sem tudom, hogy milyen üggyel bíztak meg. Az utolsó emlékem, hogy Zéliának nyomozok.

– Jane, te már nem magánnyomozó vagy. Visszajöttél a rendőrséghez.

– Tudom, hogy te mennyire szeretnéd, ha visszamennék – szakította félbe Zoltánt. – De én már nem vagyok rendőr!

– Nem rendőr vagy, hanem nyomozó. A gyilkosságiak vezetője – javította ki a kapitány.

– Mondod te! – pattant fel a kanapéról a nő. – Én viszont csak arra emlékszem, hogy otthagytam a rendőrséget, és magánnyomozó lettem.

– Te is láthattad az elmúlt órában, hogy mit csináltál, hogy dolgoztál az elmúlt években – mutatott rá a tévé képernyőjére Zoltán.

– Nem tudom, hogy honnan vettétek ezt az összeollózott, meghamisított felvételt, de akárhogy igyekszel, nem tudsz rávenni, hogy újra egyenruhát öltsek! – kiáltotta dühösen, majd az asztalt megkerülve kirohant a lakásból.

Az utcára kiérve vett pár mély levegőt, majd a járdán megindult jobbra, a szomszédjába, Ritához. Zoltánon kívül ő volt az az ember, akire még emlékezett. Kopogás nélkül lépett be az ajtón, és meg sem állt a nappaliig. A léptei kissé lassultak, amikor Ritát nem találta egyedül.

– Szia, Jane! – köszönt rá egy fekete hajú nő, akit ő még az életében nem látott.

– Helló! – nyögte ki a nyomozónő, majd a fejét szomszédja felé kapta. Tőle várt választ a fel sem tett kérdésre.

– Ő itt Helga – mutatott rá a Jane számára idegen nőre a szomszédasszonya. – Vele van közös cégetek.

Jane értetlenül nézett rá. Összeráncolt szemöldökkel Rita arcát vizsgálta. Próbált rajta felfedezni valami hazugságra utaló kis jelet, de nem talált.

– Nem tudom, miről beszélsz – rázta meg a fejét a nyomozónő.

– Jobb, ha én most inkább elmegyek – emelkedett fel a fotelból Helga. – Később beszélünk! – szólt oda Ritának, majd elköszönt és sietve távozott.

Jane egy hatalmasat sóhajtott, majd az asztalhoz ment és leereszkedett az ott álló kanapéra.

– Van valami gond? – ült le mellé Rita.

– Csak az van – válaszolta gondterhelten a nyomozónő. – Semmit sem értek – rázta meg a fejét. Rita hallgatott. Várta, hogy a barátnője folytassa a megkezdett mondatát. – Csak téged és Zoltánt ismerem a körülöttem lévő emberek közül. – Csendben volt egy kicsit, majd folytatta: – Ma kaptam Lászlótól egy csomó újságcikket, amik tele vannak olyan emberekkel, akiket az életben nem láttam. Aztán Tibi hozott egy olyan lemezt, amin rólam összevágott felvételek voltak. Azt állítják, én vagyok rajta munka közben, de szerintem át akarnak verni. Most meg kitalálták, hogy menjek vissza dolgozni a rendőrségre, pedig én nem is ott dolgozom… – suttogta könnyes szemmel, és a fejét a tenyerébe hajtotta. – Istenem! Meg fogok bolondulni!

– Óh, Jane! – ölelte magához a nőt. A hátát simogatva próbálta nyugtatni. Szeretett volna mondani valamit, de igazából nem is tudta, hogy mi lenne ilyenkor a helyénvaló.

– Ugye nem versz át te is? – kapta fel hirtelen a fejét Jane, és egyenesen Rita szemébe nézett. – Ugye nem segítesz nekik ebben az átverésben?

– Te azt hiszed, hogy hazudunk neked? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a szomszédasszony. – Úgy gondolod, hogy megvezetünk?

Jane hallgatott, beismerve ezzel azt, hogy tényleg ez a sejtése.

– Mi okunk lenne rá? – kérdezte csendesen Rita. Igyekezett nyugodt maradni, nehogy az idegességét hazugságnak érzékelje Jane.

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Talán az, hogy visszavigyen a rendőrséghez.

– Ismersz engem évek óta, de Zoltánt még tőlem is jobban ismered. Ő egy nagyon jó és korrekt ember. Sosem hazudna neked és sosem tenne olyat, amivel neked árthat. Ártatlan gyerekeket meg főleg nem rángatna bele egy átverésbe – tett célzást Jane ikreire.

A nyomozónő egy pillanatra elszégyellte magát. Az egy dolog volt, hogy a felnőttek hazudhatnak, de az ikrek tényleg olyan rajongással szeretik őt, amit nem tudna két ilyen kicsi gyerek megjátszani, azért, mert a felnőttek megkérik rá.

– Igazad van! – ismerte be. Felpattant a kanapéról és kirohant a házból. Egyenesen hazaszaladt. A két férfit ott találta, ahol hagyta. A nappaliban beszélgettek. Mindkettőjük arcán látszott a tanácstalanság.

– Legyen! – állt meg velük szemben Jane. – Eljárok dolgozni, de csak ha megmondjátok, hogy mit is kell ott csinálnom.

– Holnap mindent végigveszünk – felelte megkönnyebbülten Zoltán. – Holnapután pedig kezdesz.

– Mi lesz a dilidokival? – érdeklődött a nő.

– Áttetetem az időpontjaidat délutánra.

Jane csak némán bólintott egyet, majd szó nélkül sarkon fordult, és felment az emeletre a szobájába.

Kedden reggel Zoltán pont akkor érkezett meg, amikor Tibiék munkába indultak. Az ajtóban a két férfi váltott pár szót egymással, majd a kapitány bement a nappaliba Jane-hez. A nő a kanapén ült, s a két lábát felhúzva maga mellé a tévét nézte. Az interneten fellelhető reality show ment rajta, amiben Jane és a csapata szerepelt. Ezek már új felvételek voltak, azok, amiket a Pálmáék testére szerelt kamerák rögzítettek. Zoltán leült a nő mögé a kanapéra, és letette a kezében hozott laptopot az asztalra. A tévé felé fordult, és ő is a felvételt nézte. Hosszú ideig egyikük sem szólt egy szót sem, majd váratlanul az egyik rész végén Jane megállította a lejátszót és a mögötte ülő férfihoz fordult.

– Ez lenne a csapatom? – kérdezte a kapitánytól.

– Igen – bólintott a férfi.

– Soha nem láttam még ezeket az embereket – rázta meg a fejét Jane.

– Most még nem emlékszel rájuk, de az ország legjobb és leghűségesebb csapata a tied. Az életüket adnák érted, és minden parancsodat szó nélkül teljesítik. A végsőkig kiállnak melletted még akkor is, ha törvénytelen dolgokról van szó. Az pedig nálad akadt rendesen – tette hozzá nevetve. Ezen már Jane is elmosolyodott.

– Mi az, amit hoztál? – mutatott rá az asztalra letett laptopra.

– Ez egy hordozható számítógép – kezdte el magyarázni nagyon nagy türelemmel. – Áron segítségével ráraktam mindenkit, akit ismerned kell.

– Ez konkrétan hány ember is?

– Sok – sóhajtott egy mélyet a férfi. – Viszont nem kell mindenkit megjegyezned. Ott lesz melletted Pálma és a csapatod, akik azonnal a segítségedre sietnek, ha nem tudnád, ki is áll veled szemben.

– Rendben – fújta ki lassan a levegőt Jane. – Kezdjünk bele!

Zoltán szétnyitotta a laptopot és bekapcsolta. Miközben az adatok betöltésére vártak, Jane az ujjaival idegesen dobolt a térdén. Mindig jó volt az arcmemóriája, de most mégis attól félt, hogy képtelen lesz megjegyezni az arcokhoz társított neveket.

– Nyugi! – fogta meg a nő kezét Zoltán. – Nem kell vizsgáznod belőle!

– Kösz, most aztán megnyugtattál.

– Viszont – tette hozzá komolyan – mivel rajtunk és a csapatodon kívül senki sem tudja, hogy amnéziás vagy, így jó lenne, ha minél több embert és a hozzájuk tartozó nevet megjegyeznéd.

– Miért nem elég csak a csapatomat megismerni? A többiek nevét meg idővel majd megtanulom.

– Ezzel csak téged akarunk védeni. Ha valaki megsejti, hogy nem emlékszel az elmúlt évekre, abban a percben veszélybe kerül az életed. Az ellenségeid azonnal támadásba lendülnek, és ha nem ismered fel őket, akár meg is ölhetnek.

– Értem – suttogta komoly arccal Jane. – Akkor vegyük sorra azokat a képeket!

– Kezdjük a csapatoddal! – lépett rá az első képre Zoltán. – Pálmát már ismered, őt nem kell különösebben bemutatnom. Menjünk is tovább! – kattintott a következő fotóra, amin egy fekete hajú, jóképű férfi volt. – Ő Patrik, a team legjobb nyomozója. Míg szülési szabadságon voltál, ő vitte a csapatodat helyetted – adott rövid leírást, majd várt egy keveset, hogy Jane alaposan meg tudja nézni a férfit. Mikor a nő bólintott egyet, Zoltán tovább lépett. Egy szőke hajú nyomozó jelent meg a képen. – Ő Kristóf, Patrik társa, a csapatod másik férfi tagja – foglalta össze egy rövid mondatban. Jane őt is alaposan megfigyelte, majd a fejével jelzett, hogy jöhet a következő. – Zita – mutatott rá a vörös rövid hajú nőre Zoltán, majd pár pillanattal később továbblépett egy szőke nőre –, és a társa, Bea. – Nem fűzött hozzá többet, nem akarta felesleges információkkal terhelni a nő agyát. Tudta, hogy épp elég lesz neki ma megjegyezni ezt a rengeteg arcot és nevet.

Zoltán ezután a rendőrségen dolgozó kollégáit vette sorra. Kezdve Mihállyal, a boncmesterrel, majd folytatva a technikus csapattal, legvégül rátérve Egonra és a csapatára. A férfin hosszan elidőzött, közben elmondott mindent, amit a nőnek tudnia kell a nyomozóról. Több történetet is elmesélt, csakhogy még jobban érzékeltesse Jane-nel, milyen is volt a viszonya Egonnal. A nyomozó után rátért a nő besúgóira, majd az ügyvédjére és azokra az emberekre, akikkel az eltelt több mint egy évtizedben munkakapcsolatban állt.

Délben tartottak egy kis szünetet, elmentek abba az étterembe ebédelni, ami régen a nő tulajdona volt. Zoltán reménykedett benne, hogy evés közben rátörnek majd Jane-re az emlékek, hisz’ ez az épület nagyon kedves volt a szívének, de nem így történt. A nő váltott ugyan pár szót Gáborral, mivel Zoltántól tudta, hogy régen jóban voltak, de érezhetően távolságtartóan viselkedett a szállodavezetőjével. A rendőrkapitány a kedvenc ételét rendelte Jane-nek, hátha a fogyasztása közben beugrik neki valami emlék az ízéről, de a nőnél egy elismerő bólintáson kívül mást nem tudott elérni. A férfit legbelül ez nagyon elszomorította. Jane nem az az ember volt, akit az elmúlt évekből ismert. Olyan volt, mintha egy teljesen idegen nő ülne ott vele.

Ebéd után hazamentek, majd a laptop elé ülve gyakoroltak. Jane meglepően kevés embert ismert meg a délelőtt átnézettek közül, és ez Zoltánt teljesen kétségbe ejtette. Már maga sem volt biztos benne, hogy tényleg jó ötlet visszavinnie a nőt a rendőrséghez. Felvetődött benne az is, hogy a robbanásnál olyan sérülés érte Jane agyát, ami miatt már soha nem is lesz a régi. Igyekezett nem kimutatni, de ez a gondolat nagyon megrémítette.

Szerdán Zoltán személyesen ment el a nyomozónőért. Jobbnak látta, ha mellette van a munkába állása első napján. Jane szörnyen ideges volt, ami a kapitányt is feszültté tette. Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz. A nőn látszott, hogy nincs kedve beszélgetni, és Zoltán ezt tiszteletben tartotta.

A kapitány leparkolt az épület előtt, majd kiszállt. Jane viszont nem mozdult. A szemével idegesen a környéket pásztázta. Olyan távoli volt neki az az idő, amikor ő még itt dolgozott! A hírnév és a több pénz utáni vágya nagyobb volt a szakma szereteténél, ezért egyik pillanatról a másikra otthagyta a rendőrséget, amivel Zoltánnak hatalmas fájdalmat okozott.

A nőt a gondolatvilágból az ajtó zárjának a kattanása térítette magához. Ijedten emelte tekintetét a kapitányra.

– Zoltán, mit keresek én itt? – szólalt meg csendesen.

– Jöttél dolgozni.

– Én nem… nem dolgozom már itt.

A férfi egy mélyet sóhajtott, majd kinyújtotta a kezét Jane felé.

– Gyere! – suttogta.

A nő viszont nem mozdult.

– Jane – mondta csendesen, és leguggolt a nyitott ajtóban. – Tudom, hogy mit gondolsz most. Azt hiszed, hogy átverlek és így akarom kierőltetni, hogy vissza gyere dolgozni a rendőrségre.

– Én nem… – védekezett erőtlenül.

– Te vagy nekem a világon a legfontosabb! Soha, érted, soha nem hazudnék neked és inkább meghalnék, mint átverjelek.

A nő könnybe lábadt szemmel hajolt oda a kapitányhoz, és két karját körbefonva a nyakán szorosan megölelte. Zoltán olyan volt neki, mintha az apja és a bátyja lenne egy személyben. Soha senkiben sem bízott meg annyira, mint benne. Az életét is adta volna érte, most mégis kételkedett a szavaiban. Ettől szörnyű lelkiismeret-furdalása támadt.

– Mennünk kellene – köszörülte meg a torkát a férfi, és óvatosan kiszabadította magát a nő öleléséből.

Jane-nek ekkor jutott eszébe, hogy Zoltán nem nagyon szereti az ilyen jellegű testi kontaktusokat. Nem tett jót a magáról kialakított kemény vezető képének.

– Menjünk, csak maradj végig mellettem! – válaszolta remegő hangon a nő.

– Melletted leszek – mosolyodott el a férfi.

Jane nagy nehezen kikászálódott az ülésből, majd elindult a rendőrség irányába. Reszkető lábakkal lépett be az épületbe. A lifthez tartva csodálkozva nézett szét. Pár dolog megváltozott azóta, mióta ő utoljára itt járt.

– A lift balra lesz – súgta oda neki, és jobb kezét óvatosan a nő derekára csúsztatva útba igazította.

– Forrest – kiáltott rá egy férfi, majd mikor meglátta a nővel érkező kapitányt, csak ennyit tett hozzá: – Jó reggelt!

– Helló! – nyögte ki Jane, majd belépett az épp akkor érkező felvonóba.

Egon előreengedte Zoltánt, majd ő is belépett. Megnyomta mindkét emelet gombját, majd szótlanul az ajtóhoz fordult, és mereven a fémet bámulta.

A kapitány arcán halvány mosoly jelent meg. Tudta, hogy míg Jane mellette van, addig biztonságban tudhatja, hisz’ előtte senki, még Egon sem meri betámadni. Mikor a nyomozó felért az emeletére elköszönt, majd kilépve a liftből elsietett.

– Ő volt a Fekete viperás fickó? – fordult oda Zoltánhoz a nő.

– Edmundnak hívod – bólintott egyet komolyan a férfi, akit nagyon aggasztott az, hogy hiába gyakorolták egy egész napon keresztül a neveket, Jane még a legszükségesebbeket sem tudta megjegyezni.

Mikor újra megállt a felvonó, a nyomozónő egy mély levegőt vett és kilépett a folyosóra. A válla felett egy óvatos pillantást vetett hátra. A tudat, hogy Zoltán ott áll a háta mögött és mindenben támogatja, kissé megnyugtatta.

– Merre? – kérdezte tőle csendesen.

– Jobbra – intett a kezével, majd előreindult, mutatva az irányt.

Mikor a férfi elfordult balra, majd pár lépés után megállt az íróasztalok előtt, a nő szíve heves dobogásba kezdett. Jane nem értette, hogy mi az oka ennek, de azzal nyugtatta magát, hogy biztos az ismeretlentől való félelem miatt történik ez vele.

– Jane – lépett felé mosolyogva egy szőke nő, de abban a percben megtorpant, amint a nyomozónő hátrálni kezdett.

– Nyugi! – emelte fel a kezét Zoltán. – Ő itt Bea, a csapatod egyik női tagja. Zita! – mutatott rá a vörös hajú nőre. –