A nulladik év

By Rob Reid

Mi ​van akkor, ha kiderül, hogy az idegenek nemcsak köztünk vannak, de már évtizedek óta lopják a zenénket?
Nick Carter (nem, nem az a Nick Carter) a zeneiparban dolgozik (de tényleg nem az a Nick Carter), szerzői jogi ügyvédként. Egy nap a szokásos rocker-kuncsaftoknál is különösebb látogatók állítanak be hozzá: egy iszlám fanatikusnak kinéző fickó lángvörös hajjal, valamint egy telt idomú apáca testre feszülő hacukában. Két dolgot közölnek vele. Először is azt, hogy ők valójában földönkívüliek, másodszor pedig… nos, ez egy kicsit hosszabb lesz.
Szóval a helyzet az, hogy az ő új időszámításuk szerinti Nulladik Évben érték el a földi rádióadások az ő vevőkészülékeiket, és azóta a galaxis minden népe valósággal rákattant az emberiség könnyed popzenéjére. Csakhogy egy idő után kiderült, hogy a hallgatásáért, és főleg a továbbsugárzásáért szerzői jogdíjat kellett volna fizetni. És mire idáig jutottak, matematikusaik és számítógépeik azt is kikalkulálták, hogy a jogdíjak mindenkit koldusbotra juttattak. A Föld lakói pedig egyszeriben a világegyetem urai lettek. Anélkül, hogy tudnának róla. Mivel az idegenek nem képesek a szükséges, orbitális összeget előteremteni, kidolgoztak egy alternatív megoldást az emberiség lenyugtatására: békében kéne nyugodniuk.
Nick, a paragrafusturkász egyszeriben azt kapja feladatul, hogy 48 órán belül találjon valami megoldást az ügyre, különben a Földnek befellegzett. És akkor a dalnak minden értelemben vége lesz.
Aki szereti Douglas Adamset és a csípős indiai kajákat, az mindenképp vegye meg ezt a könyvet… és mellé esetleg valami csípős indiait.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9786155859144

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Rob Reid

Year Zero

Del Rey Books, 2013

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Sarkadi Zsuzsanna

Szerkesztette:

Scheirich Zsófia

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978-615-5859-14-4

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2012 by Rob Reid

© Hungarian translation 2018, Sarkadi Zsuzsanna

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Morgannek

Nulla

AZ IDEGENEK bénák a zenéhez. Nem mintha nem igyekeznének. Már eónok óta kísérleteznek vele, de még várat magára, hogy akár egyetlen tűrhető dallamot összehozzanak. Ha sikerrel jártak volna, már rég megtaláltuk volna őket. Végül is nemzedékek óta kémleljük az eget intelligens életformák után kutatva. És valójában több ezer idegen himnuszt, táncdalt és balladát befogtunk már. Csak hát ez a zene annyira borzalmas, hogy mindig azt hisszük, a távoli csillagok halálhörgését halljuk. Komolyan, ennyire rossz.

Vagy pontosabban: mi vagyunk ennyire jók. Tulajdonképpen az emberiség produkálja a legjobb zenét az univerzumban – messze a legjobbat. Ez véletlen egybeesések ijesztően hosszú sorának köszönhető. Például, a Naprendszerben található különböző égitestek együttes gravitációja éééépp a megfelelő módon lökdösi a belső fülünkben lévő folyadékot ahhoz, hogy a ritmusérzékünk egyedülálló legyen. Ráadásul néhány különösen elbűvölő tonális mintázat közvetlenül az agytörzsünkbe van bedrótozva, minthogy ezek történetesen egybeesnek azokkal a hangokkal, melyeket távoli őseink zsákmányai adtak ki annak idején. Ez a két tényező, összeadódva számos további valószínűtlen véletlennel, olyan zenei szupererőt ad az emberi fajnak, mellyel egyetlen más civilizáció sem versenyezhet.

Egyedül az a kínos, hogy minden olyan művészeti ághoz, ami számít a kozmosz többi lakója számára, teljesen sügérek vagyunk. A szobrászat, a divat, vagy a szinkronúszás szempontjából világegyetem szerte az utolsók között söprögetünk. A dekupázs és a pirotechnika errefelé még csak nem is számít művészetnek, ami nevetségesen hátráltatja fejlődésünket ezeken a területeken. És míg az ólomüveg-készítésben elég tűrhetően indultunk, az emberiség minden érdeklődését elvesztette iránta alig száz évvel a LED és a nanopigmentek feltalálása előtt, ami pedig radikálisan új irányt szabott volna ennek a művészeti ágnak. Eközben az általunk gyártott drámák, sorozatok és filmek az „annyira rossz, hogy már jó" kategóriában szerepelnek, és a műfaj csúcstermékei számtalan planétán biztosítanak paródiának ható, késő esti szórakozást a kuncogó hipsztereknek.

Így áll a dolog a Kifinomult Társaság szerint – ez a földönkívüli civilizációk teljes univerzumot felölelő, visszataszítóan briliáns és békés szövetsége. A csatlakozáshoz a hozzánk hasonló primitív bandáknak legalább közepes szintű tudományos előrehaladást kell felmutatniuk. Ha ez megvan, már mehetünk is a kifinomultak közé. Akkor afféle kozmikus érettségi ajándékként a kezünkbe nyomják mindazokat a technológiai áttöréseket, amiket odáig nem valósítottuk meg mi magunk. Ennek köszönhetően pedig elég szabadidőnk marad, hogy az örökkévalóság hátralevő részét műremekek alkotásával és élvezetével töltsük – mint az összes többi kifinomult faj.

A rossz hír az, hogy a legtöbb faj még jóval a kifinomult státusz elérése előtt elpusztítja magát különféle biológiai, nukleáris vagy nanofegyverek segítségével. Ha ez bekövetkezik, a kifinomult megfigyelők nem tesznek semmit, hogy megakadályozzák a teljes megsemmisülést. Ez talán szívtelenül hangzik, valójában azonban az önvédelem előrelátó formája: ha egy társadalom van annyira erőszakos és ostoba, hogy kinyírja magát hidrogénbombákkal, akár az egész világmindenséget is elpusztíthatná, ha elég sokáig megmaradna ahhoz, hogy kieszeljen valami tényleg veszélyes fegyvert.

Az emberiség akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a Pioneer–10 űrszonda átlépett egy bizonyos küszöböt a Jupiter pályáján túl. Ha egy bolygó ilyen messzire hajít valamit, az többnyire azt jelenti, hogy megjelent rajta az intelligens élet. Így aztán a Kifinomult Társaság, mondjuk úgy, felvételi irodája – amely egyébként már nagyjából tudott a Föld létezéséről{1} – úgy döntött, megnézi, rejlik-e bennünk művészi tehetség (meg hogy tervezünk-e egyéb szemetet hajigálni az űrbe, mert előbb-utóbb még eltalálunk valamit). Hamarosan belépett a Naprendszerbe egy felderítő jármű. Számos távközlési jelet befogott, és a legerősebbet (a New York-i WABC-TV-ét) továbbította egy távoli antropológuscsapatnak, akiknek a képernyőjén megjelent az Üdv itthon, Kotter című sikersorozat egyik premierepizódja (az, amelyikben Arnold Horshack csatlakozik egy nevetséges ifiszektához).

Mielőtt a továbbiakba belemennék, meg kell említenem, hogy a zene a legszenvedélyesebben szeretett művészet a negyven ú.n. „nemes művészet" közül, amelyeket a kifinomult lények a leginkább tisztelnek, és amelyeknek az életüket szentelik. Valójában sokszorta nemesebbnek gondolják, mint a másik harminckilenc nemes művészetet együttvéve. És ne feledjük: az ő zenéjük pocsék.

Az első földönkívüli Kotter-nézők eleinte nem feltételezték, hogy egyáltalán tudjuk, mi az a zene, mert abban a műsorban minden azt sikította, hogy kulturális és esztétikai zoknik vagyunk. A primitív képi humor láttán csak hörögni tudtak. A slendrián vágástechnikán kuncogtak. A szereplők öltözködésén megborzongtak.

És akkor – megtörtént.

A rész véget ért. Elindult a végfőcím, együtt a végefőcímzenével. A csökött agyú idióták pedig, akiket addig csak szánni lehetett, hirtelen kiárasztották a kozmoszba a legnagyobb kreatív teljesítményt, melyet széles e világ valaha megismert.

Üdv itthon, üdv itthon, üdv itthon. A Földön ezek a szavak mindössze arra figyelmeztettek szerényen, hogy irány a fürdőszoba, mielőtt kezdődik a következő sorozat (a Mi van itt?!). Mindenütt máshol azonban úgy tekintettek rájuk, mint egy lélekemelő műremek magjára – olyannyira, hogy a Kifinomult Társaság új időszámítást kezdett, és a továbbiakban mindent onnantól dátumoztak, amikor először meghallották e muzsikát. Így aztán az univerzum többi lakója számára keleti parti idő szerint 1977. október 13. 20:29 perckor köszöntött be a Nulladik Év.

Mielőtt az új korszak akár csak az egy percet is megérhette volna, máris számtalan kifinomult lény lelte halálát. A Kotter-dal keltette örömmámor annyi endorfinszerű anyagot pumpált az agyukba, hogy gutaütést kaptak, és abban a pillanatban elpusztultak a gyönyörűségtől. Üdv itthon, üdv itthon, üdv itthon! Mások abba haltak bele, hogy nem aludtak, nem ettek, de még WC-re se mentek ki, miközben kényszeresen újra és újra lejátszották a Kotter-dalt a következő hetek során.

Az ú.n. „Kotter-pillanat" utáni időszak elég ködös. Mindenki úgy megdöbbent, hogy hónapok teltek el, mire eszükbe jutott közelebbről is megvizsgálni a tévéadásainkat. Mikor ez megtörtént, újabb rapszodikus örömhullámok söpörtek végig a kozmoszon. Szép idők. Jó napok. Sanford és fia. Minden új főcímzene tovább fokozta az eksztázist – és növelte az áldozatok számát. Nemsokára felfedezték a slágerlistákra specializálódott rádiókat az AM hullámsávban. Meghallgatták a Stayin’ Alive-ot a Bee Gees-től, a Seasons in the Sun-t Terry Jackstől, és a halhatatlan Boogie Oogie Oogie-t a Taste of Honey-tól. További mámoros elragadtatás. További agyvérzések.

A túlélők azonban minden új, halálos felfedezéssel egyre merészebbek lettek. A Kotter olyan volt, mint valami védőoltás, ami mindenkit felvértezett Olivia Newton-Johnnal szemben, aki pedig Billy Joel számára készítette elő a kozmoszt. Így aztán, miközben a zene apránként egyre kevésbé lett pocsék, a halálozási ráta paradox módon csökkent. Mire a kifinomult lények eljutottak az FM hullámsávok felfedezéséig, a legtöbben készen álltak arra, amit ott találtak. Addigra 1978 közepén jártunk. Az FM sávok tömve voltak a manapság „klasszikus rocknak" nevezett zenével, és egyes állomások olykor egész albumokat lejátszottak, az első számtól az utolsóig. Az utolsó nagy kihalási hullám akkor jött, amikor a WPLJ lejátszotta a Led Zeppelin IV mindkét oldalát. Aki azt túlélte, annak mindene megvolt, ami ahhoz kellett, hogy biztonsággal hallgathassa a legelvetemültebb rock’n’rollt is.

Ahogy teltek az évtizedek, a zenénk keltette lelkesedés alig csökkent. Ugyanakkor az univerzum népe évtizedek óta nem törődött a bejövő üzenetekkel, teendőkkel és feladatokkal. Végül aztán, vonakodva bár, de lassan mindenki visszatért a dolgára. A politikusok visszatértek a kormányzáshoz, a könyvelők a könyveléshez. És, ami fontosabb, az idegen antropológusok nekiálltak megismerkedni az emberi társadalom egyéb aspektusaival is.

És ekkor esett le nekik. Hogy istentelen sok pénzzel lógnak nekünk.

EGY

Astley

MÉG HA észre is vette volna, hogy a látogatók földönkívüliek, akik azért jöttek, hogy kapcsolatba lépjenek az emberiséggel, Barbara Ann akkor is zokon veszi a rossz időzítést. A mi ügyvédi irodánknál a jogi asszisztensek 17:30-kor lelépnek, akár esik, akár fúj – és ez már egy egész perccel elmúlt.

– Nálam senki nincs beírva – válaszoltam neki, mikor szólt, hogy a késői vendégek miatt zsörtölődjön. – Kik ezek?

– Nem tudom, Nick. Nem voltak bejelentve.

– Úgy érted… csak úgy megjelentek az asztalod előtt? – Magamba fojtottam egy tüsszentést. Egész héten a meghűléssel küszködtem.

– Nagyjából.

Ez fura. A recepció két, beléptetőkártyával védett emelettel felettünk van, és senki nem jön be kísérő, főleg nem bejelentés nélkül.

– Hogy néznek ki?

– Furán.

– Lady Gaga-furán? – A Carter, Geller & Marks irodának számos különc ügyfele van, és Gaga igazán nem szokta visszafogni magát, ha mély benyomást akar tenni a közönségre.

– Nem… valahogy annál is furábbak. Bizonyos szempontból. Úgy értem, úgy néznek ki, mint a… szektások.

Hogy mi?

– Milyen szektások?

– Az egyik határozottan katolikusnak tűnik – felelte Barbara Ann. – Mint egy… papnő? A másik meg olyan… talibánus. Tudod… köntösben meg miben?

– És nem mondták, honnan jöttek?

– Nem tudták megmondani. Süketek.

Már épp megkértem volna, hogy próbáljon meg mutogatással kiszedni belőlük valami információt, de aztán meggondoltam magam. A munkaidő lejárt. És legtöbb kollégájához hasonlóan Barbara Ann abban is emlékeztet a francia postai dolgozókra, hogy a kizárólag munkaidőn belüli munkavégzést istentől eredő jogának tekinti. Ez abból következik, hogy négy junior ügyvédre jut egy junior asszisztens, ami monopolhelyzetbe hozza őket kétségbeesett „ügyfeleikkel" szemben a felvett telefonok, feladott csomagok, és más elengedhetetlen irodai feladatok ellátása tekintetében. Úgyhogy, mint mindig, beadtam a derekam.

– Jól van, küldd be őket!

Az ajtón elsőként belépő vendégemnek sötét szeme és bozontos szakálla volt. Fehér kaftánt és fekete turbánt viselt, valamint a csuklóján egy fánk méretű búvárórát. A karórától eltekintve pont úgy festett, amilyennek Hollywood képzeli a fatvát rikoltozó fanatikusokat… de aztán észrevettem a turbánja alól kikandikáló harsány vörös fürtöket. Emiatt viszont halványan az írekre emlékeztetett, ezért fejben O’Samának kereszteltem. A partnere apácaruhát viselt – habár a rajta levő szűk habitus bármely egzotikus táncosnőt megszégyenítő idomokat sejtetett. Csodálatos, napbarnított bőr, ragyogó, kék szem, hozzá olyan fiatal, hogy nincs az a kocsma, ahol el ne kérnék a személyijét.

O’Sama gyermeki áhítattal bámult rám, míg a nővér higgadt maradt. Próbálta elkapni a férfi tekintetét; de az csak bámult tovább. Ezután megkocogtatta a vállát, majd a fejére mutatott. Erre mindketten benyúltak a fejfedőjük alá, ahol megigazítottak valamit.

– Most már hallunk – jelentette be az apáca, miközben megigazította a nyakában lógó hatalmas, középkorinak kinéző feszületet.

A különös kijelentéstől eltekintve azt hittem, tudom, mi történik. Pár napja volt a születésnapom, és persze egyik bátyám se hívott fel. Jellemző lenne rájuk, hogy elfelejtik – az viszont még jellemzőbb, ha csak úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, aztán letámadnak valami rémesen kínos üdvözléssel a vaskalapos New York-i irodámban. Úgy számítottam, nagyjából két másodpercem van, mielőtt O’Sama beatboxolni, az apáca pedig vetkőzni kezd. Mivel az ember sose tudhatja, mikor sétál be az egyik főnök, már ott tartottam, könyörögni kezdek, hogy menjenek el. De aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg egyébként is hamarosan kipenderítenek. Akkor meg miért ne törjek YouTube-babérokra és vegyem fel az egészet videóra?

Amíg ezen morfondíroztam, az apáca ünnepélyesen megszólított.

– Mr. Carter! Mi egy távoli csillagról érkeztünk.

Ez eldöntötte a kérdést.

– Akkor jobb, ha megörökítem a NASA számára. – Az asztalomon heverő iPhone-omért nyúltam.

– Azt már nem. – Az apáca a telefonra mutatott, mire az felugrott a helyéről, egyenesen felé. Aztán váratlanul megállt a levegőben, rikító zölden felragyogott, és hirtelen nem maradt belőle más, csak egy csillogó porkupac a padlón.

– Mi a…? – Gyakorlatilag abból élek, hogy jártatom a számat, de most csak ennyit sikerült kinyögnöm.

– Szégyenlősek vagyunk. – Az apáca leengedte az ujját, mintha a fegyverét tenné el. – Amint mondtam, egy távoli csillagról érkeztünk.

Némán bólintottam. Az iPhone-trükk egy csapásra hívőt csinált belőlem.

– És azt szeretnénk, ha képviselne minket – tette hozzá O’Sama. – A Carter, Geller & Marks híre az univerzum legtávolabbi csücskébe is elér.

Ez az állítás olyan abszurd volt, hogy visszazökkentett az „átverés" forgatókönyvbe – még ha tartozott is hozzá pár bűvészmutatvány.

– Akkor tudják, hogy a gatyájukat is leperelem magukról, ha nem kapom vissza az iPhone-omat két parszeken belül – morogtam, igyekezve elfojtani a taknyos, málé hangot, amit a nátha rám kényszerített. Arról sejtelmem se volt, mi az a parszek, de a Csillagok háborújában mondták.

– Akkor tolj csövet az orrodba! – sziszegte az apáca. Amíg én ezen a különös mondaton merengtem, ujját a kupac por felé fordította. Az megint zölden felragyogott, és forogni kezdett, mint egy kisebb tornádó, rendesen, villámlással-mennydörgéssel. Felemelkedett derékmagasságig, majd összeállt telefonná, és gyengéden visszaült az asztalomra. Ez szépen rácáfolt az átveréselméletre – engem meg visszarántott az ufóhívők táborába.

– Nagyon szépen köszönöm – feleltem, és eltökéltem, hogy soha de soha nem fogom felidegesíteni Xénát, a harcos ujjú hercegnőt.

– Igazán nincs mit. Mindenesetre, ahogy azt a kollégám említette, a Carter, Geller & Marks híre az univerzum legtávolabbi csücskébe is elér, mi pedig szeretnénk igénybe venni a szolgálatait.

Most, hogy már bevettem a földönkívüli dumát, az egész más megvilágításba került. Az univerzum legtávolabbi csücske jó messze van ide, még a hozzánk hasonló seggfejeknek is. Úgy értem, a „világhír" egy dolog, persze – már amennyire világhíres lehet egy szerzői jogokra és szabadalmakra specializálódott ügyvédi iroda. Mi voltunk azok, akik majdnem kirúgattunk egy országot az ENSZ-ből, amiért nem fektettek elég energiát a DVD-kre vonatkozó szerzői jogi törvények betartatásába. De talán jobban ismernek minket az internet ellen folytatott dzsihádunkról.{2} Arról pedig konkrétan hírhedtek vagyunk, hogy gyakorlatilag kinyírtuk az amerikai autógyártást egy egyszerűen nevetséges szabadalmi követelés alapján.{3} Szóval igen, a földi hírnévről tudtam. De sejtelmem se volt róla, vajon miért hallhattak rólunk a Zørkan 5-ön, vagy honnan jött ez a kettő.

– Nos hát, a jog mely területén van szükségük segítségre? – kérdeztem most már nyugodtan, szinte közönyösen. Az, hogy bármikor hihetően tudok nyugalmat színlelni, egy még gyerekkoromban tökéletesített túlélési taktika, ugyanis négy fiú közül vagyok a legfiatalabb (Vagy hét közül, ha az unokatesóimat is számítjuk, akik három ajtóval lejjebb laktak. Én mindig kénytelen voltam számolni velük). Ennek köszönhetően unalmas volt piszkálniuk, és gyakorlatilag nem volt értelme a beugratásommal próbálkozni, mert a leghajmeresztőbb helyzetekre is úgy reagáltam, mintha egészen hétköznapiak és teljességgel előreláthatóak lettek volna. Ez persze abban is rengeteget segített, hogy ügyvéd legyen belőlem (habár önmagában ahhoz nem volt elég, hogy sikeres is legyek).

Vénusz nővér gyanakvó pillantást vetett rám.

– Ez egy ilyen… szellemi tulajdonnal kapcsolatos dolog.

– Hogyne. Média? Szabadalom? Védjegy?

– Ez egy… zenei dolog. – Ő és O’Sama lopva összenéztek.

– Értem. Jogdíjakkal kapcsolatos? Kalózkodással?

Erre O’Sama akcióba lendült. Mármint szó szerint: talpra ugrott, és gyakorlatilag az arcomba ordított.

– Ki mondott bármit kalózkodásról?

Az apáca tekintete szinte felnyársalta.

– Fogd be! – sziszegte. A férfi visszahuppant a székére, és sértetten, duzzogva, de engedelmesen nézett vissza rá. Szép, gondoltam magamban. Pont, mint mikor az a kutya-suttogó pasas leültet egy dühödt pitbullt.

– Valóban jelentős tapasztalattal rendelkezem a zenei jog területén. – Igyekeztem összeszorítani az orrlyukamat, nehogy a tüsszentésmolekulák kitörjenek belőle.

Vénusz nővér a plafonra emelte a szemét.

– Na ne mondja, Mr. Carter! Megcsináltuk a házi feladatot.

Nos igen, mondhatni. Való igaz, egész ügyesen kiválasztottak egy jó irodát, méghozzá elég messziről. De lassan az a gyanúm támadt, hogy azt hiszik, én vagyok a Carter a Carter, Geller & Marksból – nem csak egy alantas alkalmazott, akinek a vezetékneve történetesen megegyezik az alapítóéval. És jól hallottam, hogy „na ne mondjam"?

– Emellett – tette hozzá O’Sama lelkesen – egyszerűen oda vagyunk a Show Me the Meaning of Being Lonelyért, és az összes többi daláért is!

– Tessék?

Persze pontosan tudtam, miről beszél. Ahogy minden, 1984 és 1988 között született nő is tudja, valószínűleg. Mások remélhetőleg csak halványan emlékeznek a Backstreet Boysra – a fiúzenekar-gyártósor leghitványabb termékére. Hozzám hasonlóan, az egyik úgynevezett énekesüket Nick Carternek hívták. Persze két évvel fiatalabb nálam, szóval én voltam itt előbb. És egészen huszonegy éves koromig a nevem csodálatosan semmitmondó maradt. Aztán Nick és a srácok rászabadították a világra a Millennium nevű förtelmet, melyet több mint negyvenmillióan vásároltak meg. Még mindig heti átlag tizenkét BSB-viccet kapok…

Ezzel együtt valamiért az volt az érzésem, O’Sama nem viccel. Ahhoz túlságosan is… őszintének tűnt.

– Nem vagyok, soha nem voltam, és soha nem is leszek semmiféle kapcsolatban a Backstreet Boys-zal – jelentettem ki azt remélve, hogy ezzel a téma örökre lekerül az intergalaktikus napirendről.

– Nem? – O’Sama nyilvánvalóan lesújtott arca megerősítette, hogy az előbb halálosan komolyan beszélt.

Vénusz nővér döbbenten nézett rá.

– Ugye nem gondoltad komolyan…?

És ekkor ütött be a rickroll. Ha valaki nem ismerné ezt a korosodó viccet: e szónikus merénylet lényege, hogy egy váratlan helyről megszólal a bájgúnár Rick Astley nyolcvanas évek végi slágere, a Never Gonna Give You Up. A rickroll aranykorát a legutóbbi Bush-kormány alatt élte. De mint a trapéznadrág, időről időre ez is feltámad, és most is épp egy ilyen periódusban voltunk. Feltételeztem, hogy a tettes az én elérhetetlenül gyönyörű szomszédom, Manda Shark. Előző este együtt iszogattunk, és egy ponton alattomban átállíthatta a telefonom elsődleges csengőhangját. Most pedig, ha valaki felhívott, az irodát betöltötte a szirupos refrén.

A rickrollra adott reakciók skálája általában a bosszús fejcsóválástól a gúnyos éneklésig terjed. Az én két látogatóm azonban reszketni kezdett, mint akinek rohama van. Ahogy a székükbe kapaszkodtak, az arcuk mégis valami eksztatikus, már-már kéjes élményről árulkodott. Ösztönösen felkaptam a telefont és lenémítottam a csengést.

– Szeretik… a zenét? – kérdeztem tétován, mikor lecsillapodtak.

Az apáca zihálva bólintott.

– Az önök szinte minden zenéje képes ehhez hasonló reakciót kiváltani belőlünk. Ezért választottunk fejfedővel kiegészülő öltözékeket. A fejfedő eltakarja az eszközt, amely képes teljesen kiiktatni a hallásunkat, amikor nem egy lezárt szobában vagyunk, hogy megvédjen a társadalmuk köztereit betöltő környezeti zenétől.

O’Sama benyúlt a turbánja alá, és csavart egyet az ujján.

– Látja, most nem hallok semmit! – ordította, majd megismételte a mozdulatot a másik irányba.

– Akkor jobb, ha átállítom a számítógépemet – húztam a székem a billentyűzet elé. – Különben még rázendít egy Michael Bolton-számra, ha levelem érkezik. – Ez persze hazugság volt. Egyikük se látta, mi van a képernyőmön, és valójában egy programot indítottam el, amivel a vallomásokat vagy más beszélgetéseket szoktam felvenni. Ha nem hagyják, hogy a telefonommal rögzítsem a találkozót, a hangfelvétel még mindig jobb, mint a semmi. – Szóval. Önök már tudják a nevemet. Megkérdezhetem, önöket hogy hívják?

– Tegeződhetünk? A nevem Carly – mondta az apáca.

Nyájasan bólintottam, habár ennél valamivel egzotikusabb névre számítottam.

A molla jámboran elmosolyodott.

– Az enyém pedig Frampton.

– Nagyon örvendek. Szóval még egyszer: ha jól értem, szeretitek a zenét. És ügyvédre van szükségetek. Egészen pontosan miben lehet a segítségetekre a Carter, Geller & Marks?

Carly előrehajolt, majdnem úgy, mint valami összeesküvő.

– Meg kell szereznünk az emberiség zenéjére vonatkozó jogokat. Azokat, amiknél megengedik… hogy egy elég nagy populáció hallgathassa. Magán- és közterületeken egyaránt. És szabadon másolhassa. És sugározza, megossza, tárolja.

Az, hogy évtizedeken át bámultam a Hollywood által kitermelt idegeneket, nem készített fel erre a száraz kérésre. A hegyes könyökű szabadalmi és szerzői jogi ügyvédek között eltöltött évek sora viszont igen.

– Tulajdonképpen megoldható – feleltem, egészen úgy, mintha Carly lenne a harmadik földönkívüli lény, aki ma nekem szegezi ezt a kérést. – És a zene mely területeihez van szükségetek ezekre a jogokra? – Igyekeztem nem szipogni. Hiába.

– Minden számra, amit a New York körzetében működő rádióállomások 1977 óta leadtak. És amit valaha meg lehetett venni vagy be lehetett szerezni az interneten.

– Ez elég… bonyolultnak hangzik, de lehetséges. – Ez a sziporka egyenesen a cég fortélyos értékesítési forgatókönyvének megfelelő szövegből származott. Az iroda szemérmetlen méretű bevételének jelentős részét köszönheti olyan beszélgetéseknek, amik ehhez nagyon hasonlóan kezdődnek (bár többnyire földlakókkal). A leendő ügyfél azt hiszi, zenével átitatott társadalmunkban nyilván racionális és könnyen átlátható szabályok vonatkoznak a zenei jogdíjakra. Azért jön hozzánk, mert híresek vagyunk róla, hogy mindenkit ismerünk az iparágban. Vagyis nyilván egy szempillantás alatt meg tudjuk szerezni nekik a szükséges engedélyeket… ugye?

Bárki ezt hihetné. A zenei engedélyeztetés azonban a kétértelmű fogalmazás, az átfedő hatáskörök és a tyúkperek misztikus melegágya. A helyzet katasztrofális mind a zenészek, mind a zenekedvelők, mind számtalan üzletág számára. Valójában egyáltalán senkinek sem jó – kivéve a cinikus ügyvédeket, akik a kiadókat, a lobbicsoportokat, a képviselőházat, a szenátust, és az enyémhez hasonló számtalan élősködő ügyvédi irodát irányítják. Ha összefognánk, minden adott lenne, hogy rendet tegyünk ebben a dzsumbujban. De akkor értelmetlenül elveszítenénk számtalan mértéktelenül jól fizető ügyvédi munkaórát. Így aztán ügyfeleink előtt méltatlankodva átkozzuk a helyzetet, nyilvánosan az öklünket rázzuk egymásra, esténként pedig alattomban kuncogunk az italunk felett.

Egy ilyen környezetben a reménybeli ügyfelekkel folytatott beszélgetések során az embernek nagyon meg kell válogatnia a szavait. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy utólag azt mondhassák, lehetetlent ígértünk egy megnyerhetetlen helyzetben. De nyilván nem is akarjuk lebeszélni őket arról, hogy megpróbálják a lehetetlent.

– Miért lenne bonyolult? – kérdezte Carly. – Talán… nehéz megszerezni egy ilyen engedélyt?

– Nem, nem mondanám, hogy nehéz. – A beetetés ezen szakaszában általában érdemes bevezetni némi félrevezető megkönnyebbülést. De mikor épp áttértem volna erre, belém nyilallt, hogy a cég állományritkításra készül, és én is a valószínű áldozatok között vagyok. Senki nem utál; egyszerűen csak senki nem tart különösebben előléptetésre érdemesnek, és esélyes, hogy pár héten belül kitessékelnek. Akkor meg minek támogassam hűségesen kapzsi terveiket egészen a keserű végkifejletig? Főleg két földönkívülivel szemben, akiknek valószínűleg egyébként sincs amerikai valutájuk?

Carly türelmetlenül szorongatta a feszületét.

– Akkor, ha nem nehéz, hát micsoda?

– Teljességgel lehetetlen – feleltem azzal a vakmerő hetykeséggel, ami a nemes nagyvállalati renegátokra jellemző (ami nem vagyok). – Egy ilyen mindenre kiterjedő szerződésnek csak a közelébe jutni lehet. De egy vagyonba fog kerülni. És legalább hónapokba telik… vagy inkább évekbe. És ha az ember azt hiszi, megvan, akkor is mindig maradnak elvarratlan szálak. Legalább pár ezer. És bármelyik miatt beperelhetnek. Ha meg beperelnek, az ügy évekig elhúzódhat… óránként négy–kilencszáz dollárért.

– De ha mi olyan helyre akarunk jogokat, ahol épeszű ember nem számítana rá, hogy valaha is eladhatná, vagy egyáltalán lejátszhatná a földi zenéket? – erősködött Carly.

– Úgymint?

Frampton erre talpra ugrott, és áthajolt az asztalom fölött.

– Túl a Townshend-vonalon – énekelte olyan komolyan, mint valami nagy varázsló, aki épp ködlő hegyeket és mély barlangokat idéz meg.

Carly rámeredt.

– Honnan tudhatná, mi az a Townshend-vonal? Te meg én vagyunk az egyedüliek, akik valaha átléptük! – Ezzel visszafordult felém. – Azt az átkozott vacakot egyébként is túlértékelik.

– Teljesen – értett egyet Frampton, aki közben visszaült a helyére.

– Mindegy – vette vissza a szót Carly. – Nekünk olyan helyekre kellenek a jogok, amik a ti kiadóitokat nem érdekelhetik. Egészen konkrétan a világ minden, a naprendszeretektől száznegyven fényévnél távolabb eső pontjára.

Frampton szélesre tárta a karját.

– Ez több mint száz billliószor akkora táv, mint ide Staten Island!

– Attól tartok, a zeneipar nagyon is törődik még a legtávolibb piacokkal is. Valójában majdnem minden szerződés tele van efféle szövegekkel. – Találomra felvettem egy papírt az asztalomról, és ránéztem. – „Jelen szereződés hatálya kiterjed az idők végezetéig és a Föld bolygó határain túlra, az univerzum egészére, az örökkévalóságig, minden ma ismert és később feltalálandó médiumra, valamint minden ma ismert és később feltalálandó adathordozóra." – Valójában fejből tudom ezt a cikkelyt, és úgy tudom darálni, mint rendőrjárőr a Miranda-jogokat. De ha nem teszek úgy, mintha olvasnám, az emberek azt hiszik, viccelek.

Rövid, nyomasztó csend következett.

– Hát ebben az esetben – szólalt meg végül Carly – sokkal nehezebb lesz megmenteni a dallamos seggeteket, mint hittük.

Megmenteni a seggünket?

– Mitől? – A tesztoszteronpiramis alján nevelkedett gyermekként élesre fent akaraterőm minden cseppjére szükségem volt, hogy ezt szakavatott higgadtsággal kérdezzem.

– Az önmegsemmisítéstől – válaszolt Frampton komoran.

– Na ja – tette hozzá Carly, és két keze ujjaival gúnyosan idézőjelet imitált. – Az „önmegsemmisítéstől".

– Ja, attól – feleltem bágyadtan, a pánik határmezsgyéjén tántorogva. – De ezzel miért hozzám jöttetek?

Carly zsémbes álcája szertefoszlott, és arcát egy pillanatra elöntötte a csodálat.

– Mert ehhez a Föld legnagyobb szerzői jogi ügyvédjére van szükségünk! Vagy inkább… az univerzuméra.

Pár pillanatig megengedtem magamnak, hogy ízlelgessem ezt a kijelentést. De semmi értelme nem lett volna úgy tenni, mintha jó helyen kopogtatnának.

– Ez esetben érdemes lenne megkeresnetek Frank Cartert, aki a céget alapította, még a hetvenes években. Vénember, kőgazdag. Két emelettel felettünk ül egy sarokirodában. Bár manapság alig havonta egyszer jár be. Attól tartok, semmi közünk egymáshoz.

Carly elborzadt. Frampton halálosan megrémült. A lány rám mutatott, és tekintetével szinte felnyársalta a társát.

– Azt mondtad, ő a cégvezető!

Frampton hápogott.

– Azt hittem.

Carly hallgatott; szinte látszott, ahogy forognak az agyában a fogaskerekek.

– Nem, te azt hitted, ő az egyik Backstreet Boy, és csak kifogást kerestél, hogy találkozhass vele!

– Hát, nem egészen.

Carly úgy nézett rá, hogy azt hittem, mindjárt megüti.

– De hát ez a cég neve! Carter! És valami és valami! – Frampton rám mutatott. – Nick Carter!

– Te komolyan azt hitted, hogy az egyik Backstreet Boy másodállásban jogász?

– Zenei jogász!

– Komolyan?

Frampton csak meghunyászkodva vigyorgott, és riadtan vállat vont.

Carly felém fordította gyilkos pillantását.

– Miért mindig én tudok meg mindent utoljára? – kérdezte, mintha én is részese lennék valamiféle összeesküvésnek.

Semlegesen vállat vontam, és Framptonra néztem, hogy visszairányítsam rá a reflektorfényt.

Carly csak bámult rám tovább.

– Mr. Carter – folytatta, miután valamelyest felülkerekedett a dühén. – Hányadik helyen áll az itteni ranglétrán?

– Hát, nehéz lenne pontosan megmondani. De a mintegy százharminc jogász közül azt mondanám, benne vagyok… – Itt elgondolkoztam egy pillanatra. – Az első százban.

Frampton megint megborzongott. Carly úgy villogtatta a tekintetét, mintha az egészet direkt azért alakítottam volna így, hogy neki keresztbe tegyek.

– Ez esetben úgy tűnik, a munkatársam és én olyan mély vízbe rángattuk, ahol könnyen összecsaphatnak a feje fölött a hullámok.

Bárki bármit is mond, az nem vicc, ha egy földönkívüli lény arról beszél, hogy esetleg vízbe fojt; még ha csak képletesen szólva is.

– De szerencsére van mentőövünk, nevezetesen Frank Carter személyében – feleltem vidáman. – A régi asszisztense biztos tudja, hol lehet elérni. Vagyis akár meg is kereshetjük, hogy átadjuk neki a stafétát, nem igaz?

– Nem, mert ha jól értem, már visszavonult, és valószínűleg szenilis – csattant fel Carly. – És erre egyébként sincs időnk.