A vörös zoknis menyasszony

By Adela Greceanu

Meghökkentő és felkavaró történetfoszlányok egy esküvőjére készülő nő szerelmi életéből, amely mindvégig titokzatos, kifürkészhetetlen marad. Pillanatok és hangulatok szűrődnek át jelenéből és múltjából, miközben el-elhomályosul a valóság és fikció közti határ. És miközben haját rituá­lisan, éjszakába nyúlóan fésülik az asszonyok, nem csupán a menyasszony, de a fésülőnők titkai is feltárulnak előttünk. Zajos, aztán el-elnémuló csevejük néhol nevetésre, elgondolkozásra, máskor pironkodásra készteti az olvasót. Adela ­Greceanu regénye magával ragadó lírai utazás, amely egyszerre játszik a nyelv szabadságával és az olvasó képzelőerejével. Valószerű és abszurd, humor és melankólia fonódik benne össze észrevétlenül, míg kellemesen lebegünk a hétköznapok egyszerűsége és rejtelmei között.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632638218

Book preview

menyasszony

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szenkovics Enikő, Vincze Ferenc

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borító Bánhegyesy Antal

fényképének felhasználásával készült

Forrás

Adela Greceanu: Mireasa cu șosete roșii

Polirom, Iaşi, 2008

Fordította: Albert Dorottya

© Adela Greceanu, 2018

© Albert Dorottya, 2018

© Napkút Kiadó, 2018

ISBN 978 963 263 821 8

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta:

A kötet megjelenését a Román Kulturális Intézet

(Institutul Cultural Român) támogatta.

A fordító a műfordítás ideje alatt

az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott

Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjban részesült.

I.

Egész éjjel fésülték: Lena keresztanya, Pulheria unokanővér, Zizi nénje és Sofica néni. Fonják a haját. A haja fekete. Napfényre bevörösödik. Még az a néhány fehér hajszála is. Néhány – egy kezemen meg tudom számolni. Régóta nem alszik. Egyik-másik el-elszundított fésűvel a kezében, s ő felébresztette:

– Gyerünk, ne vacakolj már annyit! Hisz jól tudod, hogy ötpercenként be kell fonnotok egy tincset. Tudod jól, hogy titeket is beosztottunk és az időt is beosztottuk, hogy hajnalra, mire megérkezik a vőlegény, mint egy bárány, kész legyen a fonatom. A vőlegényemet azt követően választottam ki, hogy három napot és három éjjelt mozdulatlanul álltam egy mezőn, birkák közt.

A vörös zoknis menyasszony mesélni kezd:

– És a vőlegény apja megkérdezte: „Tudod, ki volt Platón? És elindult Platón után. A vőlegény anyja pedig ezt mondta: „A fiam túl fiatal ahhoz, hogy elvedd az anyja mellől. Már csak ő maradt nekünk. A vörös zoknis menyasszony hibátlan – mondta a menyasszony. – Egocentrikus, gőgös, olykor arrogáns… Ám ezek nem hibák. És nem egoista. És nem igaz, hogy túlságosan szeretem magam. Meg hogy a férfiak ezt érzik. És hogy emiatt kerülnek. Beleszerettem egy öngyilkos behemótba. Csak úgy lézengett, álmélkodva, tátott szájjal, okos volt. Társaságban hangosan nevetett vagy mosolygott, közben egyik lábáról a másikra állt. Azt hittem, hogy szükségem van az agya barátságára. „Nem vagyok olyan rendkívüli, mint amilyennek tűnök, mondta nekem a behemót mintegy mentegetőzve. Olykor télen a görbe orrából egy csepp fityegett. Sétálás közben elnézegettem, hogyan imbolyog a csepp az orra hegyén, anélkül hogy leesne. Talán félig megfagyott, ki tudja. Gyötört a hiánya. Míg azt nem mondtam magamnak: de hisz én erős vagyok. Már vége annak, hogy idióta legyek. Túl sokan vannak. És túl kevesen. Nem éri meg idiótának maradni. Olyan öreg vagyok. Egy vén menyasszony. Ezelőtt kirakatrendező voltam sok más kirakatrendező közt, akiknek a kirakat-, munka- és oktatásügyi miniszter asszonyok nap mint nap parancsokat osztogattak. Az egyik ezt mondta: „Nem tetszik, ahogy elrendeztétek ezt a kirakatot. Bontsátok le, és csináljátok így meg így! És mi csináltuk. Aztán jött a másik, s ezt mondta: „Ez meg mi? Bontsátok, és csináljátok, ahogy mondom. És mi csináltuk. Volt egy üzletsor a hatalmas körúton, éppen építették. Egy árva lélek sem járt arra. Csak néhány munkás lézengett nagyon magasan, az állványzaton. A műszak végén odajött az első miniszter asszony: „Hát ez meg mi? Megmondtam, hogy csináljátok így meg így! Addig nem mentek haza, míg nem teljesítitek a parancsomat! Régen volt már ez. A báránynak, aki reggel vőlegényként érkezik, és akire annyira nehezen akadtam rá, volt egy nővére. Szebb, fiatalabb nálam. Apjuk katona volt. Egy napon aztán többé nem teljesítette a parancsokat – nála nem kirakatokról, hanem emberekről volt szó. Lefokozták, letartóztatták, megkínozták. A rendszerváltás idején főbe lőtték a lányát, a bárány nővérét. A lány kivonult az utcára, hogy ő is váltsa a rendszert. Most fényképes márványtábla áll halála helyszínén. Apja visszakapta a rangját, előléptették. Ám a bárány azóta halkabban és vékonyabb hangon beszél, és gyakran elpirul. Az első dolgok egyikeként ezt mondta nekem: „Aki szeret mesélni, élni is szeret. A bárány macskaeledelt árult egy üzletben, a házamhoz közel. Egyik nap azt mondtam neki: „De szép az öltönye! Maga nem tűnik nősnek. Lehorgasztott fejjel, vörös arccal odanyújtotta nekem a zacskó macskaeledelt: „Kér még valamit? „Kérnék, de nem engedhetem meg magamnak – mondtam.

Lena keresztanya így szól:

– Jaj, amikor tényleg hallottam, hogy férjhez mész, rögtön azt mondtam anyádnak és apádnak, hogy vágjunk le egy disznót. De az uramnak nem engedtem, hogy bármire is rátegye a kezét. „Angyalom, te csak maradj nyugton, tudod, hogy beteg vagy. Inni se kapsz, csak ezzel a pohárkával, ni. S az üveget eldugtam. De mivel nyakig benne voltunk a disznóvágásban, senki sem figyelt rá, és a kis drága megtalálta az üveget a ruhásszekrényben, és látom, hogy csak úgy csillog a szeme. „Mit csináltál, virágszálam? Hát nem megmondtam, hogy csak egy pohárkával ihatsz? Mi van, ha rosszul leszel? Befektettem az ágyába, lehúztam a cipőjét, és tényleg elaludt az én virágszálam.

– Mesélj még, drágám – mondja Zizi nénje –, mert olyan szépen mesélsz!

És a menyasszony mesél:

– Annyira szégyelljük megmutatni a szépségünket… Már-már gyerekesen viselkedünk, mint a bárányom, vagy könnyelműek vagyunk, mint én. Csak az igazán erősek hagyják felszínre törni a szépségüket. Legelőször akkor mutattam meg a báránynak a szépségemet, amikor énekeltem neki. Úgy szégyelltem magam, és úgy féltem… Egy szót sem szólt. Csak egy rendkívül érzéki mozdulatot tett, amit akkor ki se néztem volna belőle. Többnyire nem vagy más, csak egy ruganyos fal, egy dobhártya kint és bent között. Tudni szeretném, mit gondolt volna a barátom mindezekről: vörös zokniról, bárányról, a szépség megmutatása miatt érzett szégyenről. Azok közé tartozott, akiket közel akartam tudni magamhoz. A barátom olyan volt, mint egy szép fa. Csakhogy én elmenekültem a városomból, elmenekültem a szép fa-barátom elől, és olyan emberekbe botlottam, akik elől újra el tudnék menekülni… Azonban ezt a barátomat már sohasem találom meg köztük, még ha meg is fogadom, hogy többé nem menekülök el előle. Milyen különös, amikor olyan volt, mint egy szép fa, nem neveztem barátomnak. Most mondom annak, amikor már egy vonal – legyen az bármilyen vékony – sincs kint és bent között. Ez a barátom olyan volt, mint egy szép fa, de bölcs is volt. Bár ő sem volt valami erős. Mindig megmutatta a szépségét, de csak úgy lézengett, csengettyűvel. Ez a csengettyű akkor is megszólalt, ha csak egy hajszál is hozzáért. Néhányszor lemondott miattam a csengettyűről. Én meg kigúnyoltam. Mert féltem. Ezért nem nevezhettem akkoriban barátomnak. Már nem gúnyolom ki, neki sincs már csengettyűje. Végre egy család lehetnénk.

– Mondjak valamit? – kérdezi a menyasszonytól Pulheria unokanővér. – Felhívott. Hehe!… Costel. Akihez szinte hozzámentem! Hehe! De hát apa – teszi hozzá, s megvonta a vállát – nem engedte. Megnősült. Van neki – mondja, miközben úgy tesz, mintha gyereket ringatna – egy kisbabája. Főhadnagy. És mondjak még valamit? Elvált. Hehe! Szóval felhívott – teszi hozzá, mutatóujjával a füle körül körözve – telefonon. Leesett az állam. Halló! Semmi. Belefújtam a kagylóba. Apám – rázza a mutatóujját tagadólag –, ő nem hiszi.

– Mit nem hisz? Hogy Costel volt? – kérdezi a menyasszony.

– Hogy Costel volt! – ismétli Pulheria bólogatva. – És akkor mi van? Talán randira akart hívni. Hehe! Hallod? Amikor sétálni mentünk… Érted? Valaki bámult minket…

– Tízéves voltam, amikor mi ketten sétálni mentünk, Pulheria, és te mindig azt mondtad, hogy ki tudja, hányan bámulnak minket – mondja a menyasszony.

– Neeem! Volt ott egy alhadnagy, hát nem érted? Láttam! Egyszer… A teraszról… Követett. Hehe!

– Lehet, hogy a szemben levő kaszárnyába ment – mondja a menyasszony.

– Neeem! – ellenkezik Pulheria, nevetve rázva a mutatóujját. – Neeem! Mondom, hogy bámult! Engem… A teraszon! Hehe! Leesett az állam.

– Na de mesélj te, drágaságom, hisz te vagy a menyasszony – kéri Zizi nénje.

És a menyasszony mesél:

– Még hogy vörös zokni, még hogy bárány, még hogy barát, aki szép fához hasonló!… Néhány napja megint belebotlottam a behemótba, jött a hullaszagú aurájával. Annyira okos, hogy megszépül tőle. Dünnyögő hangja ellenére kész kamasz, amikor nevet. Hullámos haja mindig úgy áll, mintha most ébredt volna fel álmából. Mindegy, milyen mozdulatokat tesz, az ujjbegyét mintha sose használná. Mintha lebénult volna. Mintha az ujja hosszabb lenne, mint amekkorára szüksége van. Mintha zseni ősök hosszú sora nyomasztaná. Ásítás, nyújtózkodás közben magyarázta: „A mi családunkban öröklődött a zsenialitás, apai ágon. A zsenialitás és a termet. Dédapám 2,10 volt." Ha öngyilkos lenne, nem lenne öngyilkos egy egész család. A behemótnak van egy fia. Minél többet mesélek róla, annál kevesebb közöm van hozzá. De ha elfelejtem, abban a városban ébredek vele, ahol nyaralok. Úgy biz a! Ki bámulta egyik télen a vonatok menetrendjét a szebeni állomáson? A tagbaszakadt. Orra hegyén a megfagyott cseppel. Ezzel a behemóttal olyan voltam, mint egy íj, melyet addig feszítenek, hogy kilövésre nem kerül sor, hanem egyszerűen leesik a vessző. Az íj pedig, mint elnyűtt gumi, lekonyul.

– Ide hallgass, Sofica kisasszony – mondja Lena keresztanya –, te mér’ nem házasodtál még meg? Tényleg, hány éves is vagy?

– Ősszel leszek hatvan – dünnyögi Sofica néni, mintha csak magában beszélne.

– Mennyi?! – csodálkozik Lena keresztanya.

– Hatvan – ismétli meg valamivel hangosabban Sofica néni, anélkül hogy a szemébe nézne.

– Szépnek szép, mérnöknőnek mérnöknő… Figyelj, te! – mondja Lena keresztanya. – Ugye megengeded, hogy tényleg tegezzelek? Szóval én, aki látod, milyen vagyok, hogy egyik kezemről három ujjam hiányzik, mert hát így születtem tényleg, szóval még én is férjhez mentem. És még a lábam is hibádzik. Nézd! – s azzal felemeli hosszú szoknyáját: a jobb lába vékonyabb, mint a bal. – Még így is találtam férjet. És méghozzá milyet! Angyalkám! Te meg, ilyen lábakkal, s mérnöknő is vagy, magas is… No, gyere csak a tükör elé, nézd, milyen az én lábam, és milyen a tiéd!

– Nem, nem! – tiltakozik Sofica néni.

– Nézd! – mondja Lena keresztanya, és azzal felemeli Sofica néni szoknyáját. – Nézd, micsoda lábak! Gyere csak a tükör elé, hogy lásd!

– Tudom, hagyjál már! – ellenkezik Sofica néni rémülten.

– Ide hallgass, amikor én azt mondom, hogy gyere, akkor gyere tényleg! – és a karjánál fogva odarángatja a tükörhöz. – Nézd, micsoda lábak! – és azzal csípőig emeli a szoknyáját.

– Igen, igen… – feleli Sofica néni rémülten, majd lassan leereszti a szoknyáját.

– Tényleg látod?

– Igen, látom.

– És akkor hogy nem voltál képes eddig férjhez menni? – csapkodja a tenyerét Lena keresztanya.

Sofica néni megigazította a szoknyáját.

– Mikor tudunk egyet kávézni és négyszemközt beszélgetni tényleg? – kérdezi Lena keresztanya.

– Nem tudom. Elég sok a dolgom.

– Mér’, mégis mi dolgod van? Urad tényleg nincs, nevelni való gyermeked sincs. Csak bemész dolgozni, és hazajössz. Ezt csinálod egész nap. Maholnap nyugdíjba vonulsz.

– Rendezgetem a lakásom.

– Ide hallgass! Amikor befejezted a rendezgetést, akkor majd találkozunk, és ne nevezzenek Lenának, ha nem tanítalak meg tényleg, hogy kell szert tenni egy rendes férfira – olyat, mint az én virágszálam, már nem találsz, de legalább rendes legyen, neked való. Jaj! – kiált fel, majd leül. – Elállt a nyakam.

– Masszázs! – kiáltja Pulheria.

– Hagyjál már, Pulheriám, nem kell nekem olyasmi.

– Dehogynem! Hisz tanultam!

– Mit tanultál, te? – kérdi kétkedőn és sajnálkozva Lena keresztanya.

– Tanultam! Masszírozni. Hehe! Fogásokat – és azzal beledöfi az ujját Lena keresztanya vállába.

– Á! – kiáltja az. – Nem megmondtam tényleg, hogy hagyjál! – tiltakozik.

– Csak egy kicsit, no, hogy lássátok! Hogy helyrehozlak! Hehe! Bio… energiám van – próbálkozik újra Pulheria.

Lena keresztanya hirtelen feláll:

– Ide figyelj! Hagyj békén! És hozzám ne érj még egyszer tényleg! Mer’ nem tűröm, hogy egy nő hozzám érjen. Hadd fájjon! Ne haragudj tényleg,