Homokláp és csengőfrász

By Nádasdy Nikolits Andrea

A huszadik század egyik ismert történésze az 1990-es évek végén azt írta: „A kommunizmus szörnyű őrültsége véget ért.” Az őrültség sajnos még él. A milliókat megsemmisítő kommunizmus dokumentálása és felszámolása csak részben történt meg, a zöme tisztázatlan maradt. Reméljük, hogy lassan erre is sor kerül.
E könyv szerzője, Nádasdy Nikolits Andrea a saját, átélt tapasztala­tain keresztül mutatja be a magyar társadalom egy nagy részének a kommunista rendszer általi megsemmisítését, a második világháború utáni, ma már jól ismert „osztályharc” örve alatt. Ez a maga nemében minden tekintetben ugyanolyan kegyetlen, mint akármelyik faji megkülönböztetés alapján történt diszkrimináció. Lassú pusztulásra ítélve, olyan, mint amikor homokba temetnek valakit. Még a pórusain keresztül sem lélegezhet.
Ezen életrajz hihetetlen kurázsit és rátermettséget tükröz. Az írás stílusa nagyszerű, tele ironikus részletekkel, anekdotákkal és akasztófahumorral. Mint ő maga mondotta, ez utóbbi elengedhetetlenül szükséges volt a túléléshez.
Élénken adja vissza az elmúlt száz év egyik fontos fejezetének magyarországi eseményeit, ugyanakkor általános emberi problémákkal foglalkozik: otthon, összetartozás, család, barátság, számkivetés és reménység a hazatelepülésre. Elkötelezettség, kitartás, humor egy ellenséges környezet dacára, ami építi vagy megtöri az emberi szellemet.
Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik érteni szeretnék és tanulságot akarnak levonni múltunkból, hogy ezeket az örök érvényű emberi problémákat kezelni tudják a huszonegyedik században.
Nádasdy Ferenc

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639130

Book preview

Dokumentumregény

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztette és lektorálta: Marsall Ágnes

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A szerző portréját Szalay Csaba készítette

1963-ban, New Yorkban

© Nádasdy Nikolits Andrea, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 913 0

Támogatónk

A könyv megjelenését

az 1956-os forradalom és szabadságharc

60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta

„S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szívedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

(József Attila Hazám című verséből)

Előszó

Ez a könyv a forradalom ötvenedik évfordulóján jelent meg először magyar nyelven. Akkor úgy tűnt nekem, hogy ’56-ról nagyon sok tévhit él az emberek tudatában. A dolgok megértéséhez nem elég csak az eseményeket elemezni, hiszen mindennek van előzménye és következménye is. Ezekre épült a történetem. Sajnos az idő rövidsége miatt a kiadó nem tudta visszajuttatni hozzám a kötetet lektorálásra, így az számtalan zavaró hibával látott napvilágot. Ezt megpróbálom most korrigálni.

Szomorúan tapasztalom, hogy múltunk kapcsán a társadalomban még ma is sok a félreértés. A hatvanadik évforduló alkalmából ezért hirdette meg a politika az „előcsalogató" írások kiadásának támogatását. Ezzel lehetőség nyílott olyan emlékiratok megjelenésére, amelyek föltétlenül szükségesek ahhoz, hogy tisztuljon a kép.

A történelmi visszaemlékezések azért is fontosak, mert a jelen megértéséhez és a helyes döntésekhez elengedhetetlen a múlt ismerete. Az élet megy tovább, a problémák azonban nem szűnnek, csak átváltoznak. Most is olyan válságokat élünk át, amelyek a puszta létünket fenyegetik. Mi, magyarok, már csak hazánk földrajzi fekvése okán is a forgószél közepén élünk, s mivel nem vagyunk része a nagyhatalmaknak – elődeink tévedése folytán… –, folyamatosan zaklatott az életünk. A tanulságokat levonva, jó volna végre tisztán látni, és nem bedőlni a politikai szemfényvesztésnek.

Azért ajánlom szeretettel ezt a kötetet, mert személyes tapasztalatok alapján született, amihez semmit nem tettem hozzá, s amiből semmit nem vettem el. A meztelen igazságot írtam le, remélem, sokak okulására.

N. N. A.

Prológus

Harmincöt éves észak-amerikai tartózkodásom alatt számtalanszor szögezték nekem a kérdést: miért hagytad el Magyarországot? Erre a kérdésre természetesen nem lehet kielégítő választ adni, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ezek az emberek néha még azt sem tudták, mi a különbség Budapest és Bukarest között, vagy legfeljebb a puszta és a paprika ismeretéig terjedt a velünk kapcsolatos műveltségük. Amikor New Yorkban először mondtam valakinek, hogy magyar vagyok, felcsillant a szeme, és cinkosan mosolyogva mondta: ááá, persze, Zsázsá Gabór! – így ejtették. Értetlenül néztem rá, mert sejtelmem sem volt, hogy kiről beszél. Akkor még nem ismertem a hollywoodi hírességeket.

Fontosnak tartottam, hogy az emigrációban született második magyar nemzedéknek is információval szolgáljak, mivel ők már sok esetben nem olvasnak magyarul, de mégiscsak érdeklődnek a gyökereik iránt, ezért úgy határoztam, hogy megírom ezt a könyvet, ami némi nehézség árán sikerült is. 1999-ben jelent meg angol nyelven.

Sokan arra biztattak, hogy adjam ki magyarul is, hiszen itthon is szívesen olvasnák, de kevesen tudnak angolul. Miért nem fordítod le? – kérdezték.

Először el sem tudtam képzelni, hogy újra nekiálljak megírni azt, amivel egyszer már megbirkóztam. Lefordíttatni pedig költséges lenne, és talán túlságosan triviálisnak tűnnének azok a részletek, amelyek a tájékozatlan amerikai olvasók kedvéért kerültek a könyvbe. Végül úgy határoztam, hogy újraírom, kezdve a gyerekkorommal, folytatva a háborús évekkel, a sötét sztálini időszakkal, majd a forradalommal, az első emigrációs évekig.

Talán arra a kérdésre is fény derül majd, hogy miért is nem tudjuk, illetve akarjuk feledni a múltat. Múlt nélkül nincs jövő, és aki a múlt tapasztalataiból nem képes okulni, az a jelent sem tudja megérteni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel sok-sok honfitársammal együtt, negyven évet éltem más kultúrák tagjaként, talán több rálátásom van a dolgokra, a különböző nemzetek polgárainak lélektani beállítottságára, nagyobb az összehasonlítási alapom, mint azoknak, akik végig be voltak zárva a szűk kádári világba. Ennek ellenére, az a negyven év úgy tudott elmúlni a fejem felett, mintha csak ideiglenes állapotban lettem volna, és az a sajátos érzés, amit úgy hívnék: hazaszeretet, egy pillanatra sem hunyt ki bennem. Élő példája ennek, hogy azonnal visszatértem, amint a hazám elhagyására kényszerítő körülmények megszűntek.

Ahogyan az angol nyelven megjelent könyvemnek az előszavában is írtam, az alapvető emberi tulajdonságok nem változnak. A mai napig viseljük azon következményeket, amelyek az emberi kapzsiságból, hatalomvágyból, felsőbbrendűségi képzetekből, rasszizmusból fakadnak, nagy néptömegek kényszervándorlását idézve elő. Sokan ma is vagy a bőrüket mentik, vagy csak azt képzelik, hogy zöldebb a fű a kerítés másik oldalán. Mindennaposak a hírek tömeges öldöklésről, bombákról, vallási fanatizmusról, vagy akár csak pitiáner politikai cselszövésekről, és ez valószínűleg így is fog maradni. Ha nem itt nálunk, akkor másutt a világban.

Jobban tesszük tehát, hogyha megállunk egy pillanatra a mindennapi hajszában és elgondolkodunk. Nézzük csak meg, hogy mi minden történt velünk, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Hasonlítsuk össze a mai helyzetünket a régebbi időkkel, és nézzünk szembe az igazsággal. Csakugyan annyival jobb világ volt a szovjet megszállta Magyarországon, a sokak által nosztalgiával felidézett Kádár-korszakban? Mit szentesített az a rendszer? A megélhetésünk érdekében „ügyeskedni (lopni) szabad, az igénytelenség, a színvonaltalan fusimunka elfogadható, a társadalom eldurvulása tolerálható, az úri viselkedés szégyelleni való. Az udvariasság, figyelmesség, szolidaritás polgári csökevény. Az üzletekben hol ez, hol az hiánycikk. A lakások lerobbantak, kis lyukakra „leválasztattak, mert egy személyre csak meghatározott tér jár. A titkosszolgálatok ügynökei minden lépésünket figyelik, a háztömb-megbízottak minősíthetetlenül beszélnek a kisemmizett, idős lakókkal, mert az ő kezükben van a (spicli) hatalom. Általános a kiszolgáltatottság egy nálunknál alacsonyabb rendű, diktatórikus rendszernek, tehetetlenül tűrve a bebörtönzést, a kitelepítést, a teljes vagyonelkobzást, és sorolhatnám napestig. Nappalainkba és éjszakáinkba egyaránt rettegés költözött. Hivatkozhatnék itt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című ismert versére.

Optimista alaptermészetű vagyok, de gyanítom, hogy már régen alulról szagolom majd az ibolyát, mire itt elülnek a hullámok, és végre konszolidált körülmények lesznek. Az első lépés megtörtént. Az Európai Unió tagjai vagyunk. Szapulhatják tőlem azok, akik ezt katasztrófaként emlegetik, de gondoljunk csak arra, hogy hová tartoztunk és milyen kilátásaink voltak – mondjuk az 1970-es években…

Természetes, hogy negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után, az akkori időkre emlékeztető szólamokat hallva, kiver a hideg veríték. Persze akkor nem kellett felelősséget vállalni a saját sorsunkért. Nem is lehetett. Kényelmesebbnek tűnt ráhagyni a döntéseket az államra, akármilyen nívótlan életkörülményeket nyújtott is az a rendszer. Az emberek elfogadták, és már maguk is elhitték, hogy ez az élet normális.

De sokan emlékszünk még a múltra, és örömmel látom azt is, hogy azok, akik még gondolatban sem fogalmazódtak meg az ötvenes években, tisztában vannak annak mivoltával és szomorú következményeivel. Tudják a szülőktől, és kibogozták az igazságot a hamis történelmi interpretációkból. Akik viszont nem jutottak el idáig, talán tanulságosnak fogják tartani ezt a könyvet, amely saját személyes tapasztalatomból merít, és számtalan sorstársam életét is híven tükrözi.

Előrebocsátom, hogy ne számítson a kedves olvasó egy lamentáló, tragikus szólamokkal terhes történetre. Mi ugyanis elég gerinces és jó akasztófahumorral rendelkező emberek vagyunk. Az ún. „osztályidegen, a nép ellensége" titulus nemcsak hazug, de alaptalan megbélyegzés is volt. Minket úgy neveltek, hogy tisztelni kell embertársainkat, tekintet nélkül a származásukra. Az az ún. uralkodó társadalmi réteg – kivételek persze mindig akadnak – sokkal demokratikusabban gondolkodott, mint az őt kirekesztő kommunista nómenklatúra. Az úri gondolkodás alapja éppen az volt, hogy becsüld meg az alkalmazottaidat, pártold a tehetségeseket, gondoskodj róluk, segítsd őket, hogy tanulhassanak és esélyük legyen az előrejutásban. Ez az én személyes tapasztalatom, így nőttem fel, és ez az értékrend egész életemre megszilárdult bennem. A név kötelez!

I. fejezet

Gyermekkor

Egy értelmiségi, középosztályba sorolható polgári családban születtem 1933-ban. Négy évvel Péter bátyám után, aki következetesen tartotta előnyét a testvéri hierarchiában, mert úgyszólván mindenben jobb volt nálam.

Születésem után nem telt el öt perc, nagyanyám máris rátelepedett a telefonra, és körbekürtölte egész ismeretségi körét, hogy megszületett a baba, lány lett, és „én még ilyen ronda gyereket nem láttam" – mondta. Ezt egy lélegzetre hadarta el, mert minél hamarabb el akarta terjeszteni a hírt.

Péternek előre a fejébe verték, hogy lesz egy kistestvére, akire vigyázni kell, mire ő tiszta jóindulatból meg akarta osztani velem a vajas zsemléjét, amitől majdnem megfulladtam. Az életemet a frissen importált osztrák nevelőnő mentette meg. Őt azért alkalmazták, hogy azonnal megtanuljak németül, amint a beszédre hajlandóságot mutatok, a magyar majd magától megy! – felkiáltással.

Az élet evésből, játékból, alvásból és szabályok betartásából állt, az utóbbit nevelésnek nevezhetjük, hogy majd később elmondható legyen, „jó gyerekszobánk volt. Anyám szerint Péterről kellene példát vennem, mert ő sokkal könnyebben kezelhető, mint én, legalábbis ez volt az ő véleménye. Ha apámat valaki megkérdezte volna, ő valószínűleg engem favorizál, de az igazság érdekében meg kell jegyeznem, mindig arra törekedtek, hogy ne tegyenek különbséget közöttünk. A drákói szigor mindkettőnknek kijárt. Saját szobánk volt, az időnk nagy részét ott töltöttük, kivéve ha sétálni mentünk, vagy „megmutattak bennünket a felnőttek vendégeinek, amikor aztán viselkedni kellett, jól nevelten köszönni, és csak akkor beszélni, ha kérdeznek. „Papi, kérem, hány óra van?, volt az előírásos modor, a „hány óra? helyett. Nagy súlyt fektettek arra, hogy megtanuljak úrilányhoz méltóan viselkedni, szépen enni, másokra tekintettel lenni – önző magatartás és affektálás kizárva –, nem válogatni. A spenótot, vagy akármit, ami az aznapi menüben szerepelt, zokszó nélkül meg kellett enni, vagy ha nem, akkor megértően bólogattak: látom, nem vagy éhes – mondták, majd a legközelebbi étkezésnél megkaptuk ugyanazt. Ezzel az egyszerű módszerrel jó étkezési szokásokat alakítottak ki, nem vitás. A mai napig sem vagyok faksznis, jóformán mindent szeretek.

A gyermekek természetes ösztönével, hogy a dolgok középpontjában legyenek, és mindenki rájuk figyeljen, édesanyám egyszerűen bánt el. Emlékszem, amikor egyszer panaszkodtam: „mami, fáj a torkom, ha nyelek, azt válaszolta, hogy „akkor ne nyeljen! Itt meg kell állnom egy pillanatra. A családon belüli magázódás némi kedvességet volt hivatva jelképezni. Ez a szokás családonként változott. Atyám egy idő múlva megelégelte a dolgot, és simán letegezett bennünket, de természetesen, mi nem tehettük ugyanazt. További vita erről nem volt. Sok gyerek idegesítően szereti magát előtérbe helyezni (ezt nevezem én feltűnési viszketegségnek), de belőlem hiányzott ez a hajlam. Külön tréningeznem kellett azért, hogy az érdekeimet valamelyest érvényesíteni tudjam, amire – mint később kiderült – nagyon nagy szükségem is volt, a szimpla túlélés érdekében.

A budai várnegyedben laktunk. Nyaranként és karácsonykor a nagyszülőket boldogítottuk, akik vidéken éltek. Nagymama ugyan azt állította, hogy kétszer örült nekünk: amikor jöttünk, és amikor elmentünk. Anyai nagyapám, Széchenyi Baghy Gyula jómódú földbirtokos volt, ötezer holdon gazdálkodott. Két kastély tulajdonosaként és az országos agarászverseny megrendezőjeként nagy tiszteletnek örvendett. Versenylovak és díjnyertes agarak tenyésztésével is foglalkozott. Nem nézte jó szemmel a pazarló életmódot. A nyereség túlnyomó többségét visszaforgatta a birtokba, cséplőgépeket vásárolt, és korszerűsítésre törekedett, nagymama bosszúságára, aki szerette a társadalmi életet, de úgy érezte, hogy erre nem kap elég pénzt. Nagypapa maga volt a józanság és bölcsesség köve, nem lehetett eltéríteni a frivolitás irányába. Egyszer Andris nagybátyám nagy lélegzettel fordult hozzá:

– Papa, pénzre van szükségem!

– Mire kell, fiam? – kérdezte az öregúr.

– Autót szeretnék venni.

– Hová akarsz utazni?

– Párizsba – mondta Andris bácsi.

– Miért pont Párizsba?

– Hát azért, mert ott még nem voltam – türelmetlenkedett Andris bá.

– Miért nem mégy Debrecenbe? Ott sem voltál még – volt a válsz, és ezzel el is dőlt a kérdés. Egyelőre nem lett autó. Mindazonáltal nagyon kedves és békés természetű ember volt, soha egy rossz szó nem hagyta el a száját.

Lovagolhattam a nagypapa által számomra kijelölt lovon, aránylag szabadon szaladgálhattam és játszhattam a falusi gyerekekkel, az úszómedencével is megismerkedhettem. Bár szabályszerűen tanítottak volna úszni, de gyáva voltam és hisztiztem, ezért aztán egyszerűen belelöktek a vízbe, amitől azonnal beindult az életösztönöm, miszerint képes voltam tempózni. Azóta úszom. Az életem folyamán sokszor találtam magam szembe megoldhatatlan szituációkkal, amelyek a fent említett helyzetre emlékeztettek. Ez a példa valahogy iránymutatónak bizonyult az életben.

Nagyon szerettem az aratást. Olyankor egész nap kint lábatlankodtam a földeken, és a szénaboglya tetejéről élveztem a kilátást. Még most is emlékszem az illatára, és hallom az aratók dalolását: „Nem idevalósi születééésű vagyok én. / Messze födrűl vááándoroltam ideee én, / így jár, akiii hazájábú elváándoról, /nincsen babája, / ki válláára boruljon." Ezt a nótát csángó vendégmunkások énekelték. Sokszor eszembe jutott az emigrációban…

Az agarászverseny emléke mély nyomokat hagyott bennem. Szabad volt lóháton részt vennem az eseményen. Nagyanyám ragyogó arccal tündökölt a legelöl haladó hintó ülésén, egy prominens orrú úriember mellett, aki, mint kiderült, vitéz nagybányai Horthy Miklós volt. Felesége, Purgly Emília szegről-végről rokona volt a nagymamának. Engem akkor cseppet sem érdekelt, hogy kik ülnek a hintóban, és hogy a kormányzó milyen fontos szerepet tölt be az ország életében. Az sem tűnt fel, hogy őt admirálisnak titulálták, miközben Magyarországnak nem is volt tengerpartja, mert attól megszabadítottak minket a nagyhatalmak, amikor megkötötték a fejünk fölött a trianoni „békeszerződést".

Természetesen az agarászverseny nagy jelentőségű társadalmi esemény volt, rengeteg vendéggel. Számomra mindennél érdekesebb volt az egyik vendég fiú, aki nagyon délcegen ült a lovon, és szép szeme volt. Bárczay Gulunak hívták – hatévesek lehettünk akkor.

Boldogok és szabadok voltunk. A felnőttek valószínűleg tudatában voltak a felettünk tornyosuló háborús veszélynek, ami Németország felől fenyegetett, de ez a mi életünkre akkor semmilyen hatással nem volt.

1940-ben Zsófia, anyám jóval fiatalabb húga férjhez ment. Gyönyörű esküvő volt, sok unokatestvér, rokon és barát részvételével. Rám esett a megtiszteltetés, hogy a sleppet vigyem. A fényképek szerint mindannyian díszmagyarban voltunk. Péternek nem volt megfelelő csizmája, ezért nagypapától kapott egyet kölcsön, ami túl bő volt neki, ezért úgy tartotta meg a lábán, hogy ujjaival keményen kapaszkodott a talpához. Én pedig éppen az előző napokban hagytam el két tejfogamat. Az elöl lévő lapátok mellett jókora hézag keletkezett, amitől elég nevetségesen néztem ki. A vendégek által az asztalon hagyott fél pohár pezsgőket kiürítettem, és ebből bátorságot merítve, állandó széles vigyorral közlekedtem, ami csak kiemelte a foghíjamat. De ez elenyésző ahhoz képest, hogy szegény Zsófia az idegességtől árpát növesztett a szemére, és ezt nem lehetett álcázni. Szerencsétlenségére, az első gyermekétől vörhenyt kapott, ami ráment a veséjére, és harmincéves korában meghalt. De előtte még, az orvos szigorú figyelmeztetése ellenére, szült két gyermeket. Három árva kislányt hagyott hátra.

Apám, Nikolits Mihály karrierjét itt Budapesten, a Pénzügyminisztériumban kezdte. Az ő családja Erdélyből származott. Nagyapám Krassó-Szörény vármegyében volt képviselő. A szerencsétlen versailles-i megegyezés után a sorsuk gyökeresen megváltozott. Mint tudjuk, a románok nem nézték jó szemmel, hogy a magyarok ragaszkodtak a nemzetiségi jogaikhoz. Az iskolában románul kellett tanulni, a jogaikat csúful megnyirbálta a történelem. Akkor sem volt jobb a magyar kisebbségek sorsa, mint most, ezért apám úgy döntött, hogy áttelepszik Magyarországra, és itt végzi el az egyetemet. Egy vasa sem volt. Korrepetált és egyéb mellékállást vállalt, hogy fenntartsa magát. Nem tudom, hogy mikor és miként, de Lipcsében is tanult egy darabig. Lényeg, hogy közgazdaságtant tanult és jogi doktorátust szerzett. Idősebb bátyja, Arthúr bácsi, aki orvosnak készült, emigrált Amerikába. Öccse, Iván bácsi szintén Budapesten kötött ki. Apámmal szöges ellentétben, ő inkább az éjszakai szórakozóhelyeket frekventálta, jobban mondva, a gyönyörű színésznőkkel barátkozott, kevésbé ambicionálta a tanulást. Az ő filozófiája eltért az átlagostól, miszerint fiatalon keményen kell dolgozni, hogy az öregkorban majd élvezhessük a gondtalan létet. Szerinte a sorrend hibás, inkább fiatalon kell mulatni, és öregkorban dolgozni, amikor már úgysincs másra lehetőségünk. Ez érdekes módon pont így is valósult meg. Idősen dolgozott szegény az emigrációban, Amerikában, ahová később vetette az élet. Apámnak néha fejfájást okozott ezzel a felfogással, mert felelősnek érezte magát öccse jólétéért, de mi, gyerekek imádtuk őt, mert szeretetre méltó volt, és mulatságos.

A szüleim egy bálon találkoztak. A „valamirevaló" családok leányait első bálozóként dobták be a köztudatba. Apám, aki akkoriban az állóbüfékben virslit vacsorázott, és csak ritkán engedte meg magának a pohár sört hozzá, azonnal megállapította, hogy ő nem képes olyan életszínvonalat biztosítani anyámnak, amilyenhez szokva van. Ráadásul nagymama valahol egy vigyázatlan megjegyzést tett arra, hogy nincs pozíciója és vagyona, s ez elég volt ahhoz, hogy apám egy évig feléjük se nézzen, pedig fülig szerelmes volt.

Nagymama közben addig ügyeskedett, amíg anyám eljegyezte magát egy gróffal, aki kétszer olyan magas volt, mint az én apró anyám, és mint később kiderült, nagyobb volt az adóssága, mint a birtokai. Anyám szerint rettenetesen unalmas is volt, ezért nem is említem a nevét. Baghy nagypapa a gazdasággal volt elfoglalva, nem vette azonnal észre, mi folyik az orra előtt, de az feltűnt neki, hogy a lánya kedvetlen, és valami bántja. Amikor rájött az okára, hívatta apámat egy beszélgetésre. Ennek nem állhatott ellent az apám anélkül, hogy udvariatlan viselkedéssel ne vádolják. Rövidre fogva, győzött a józan ész és a szerelem, a vőlegény szűrét kitették, a szüleim pedig összeesküdtek. Ez okos döntés volt – anyám bölcs asszony volt.

Talán azért szeretem annyira a magyar parasztot, mert nagyapám ősei is azok voltak. Szorgalmas, tisztességes és okos fajta, a Kunhalmok világában, Jász-Nagykun-Szolnok megyében.

Apámat 1938-ban kinevezték főispánnak Pécs városába, és kisvártatva Baranya vármegyére is kiterjesztették a hatáskörét. Mindössze harminchét éves volt. A legfiatalabb főispán az országban. Persze ez gyökeresen megváltoztatta az életünket, hiszen el kellett hagynunk a fővárost, és Pécsre kellett költöznünk. Mi, gyerekek élveztük a kalandot, s hogy lakásból egy egész házba költözünk. Péter első gimnáziumba a ciszterciekhez került, ezzel egy csapásra új barátokra tehetett szert. Később én is profitálhattam ebből fiúismerőseim számát illetően. Tíz esztendeig éltünk Pécs városában, amely felnövekedésünk fontos állomása lett, az időszak történelmi jelentőségét is beleértve.

Családom néhány tagja 1932-ben, a Baghy-majorban. Balról jobbra:

Ómi, anyai dédnagymamám, apám, Nikolits Mihály, Baghy Gyula nagypapa, anyám, Baghy Márta, nagybátyám, Baghy András, anyai nagymamám, Pheiffer Mária, nagynéném, Baghy Zsófia és Péter bátyám

Édesanyámmal egyévesen, 1934-ben

Erna kisasszony, az osztrák nevelőnő elnevezése: „a kis mosónő". Lugoson, 1936-ban

Péter bátyám Pécsett, 1938-ban, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának elsőéves diákja

Péter bátyámmal, Samuval és a macskával 1938-ban

Apám 1939-ben, egy trófeával

Zsófia nagynéném esküvőjén a Baghy-majorban, Péter bátyámmal és a szüleimmel 1940-ben

Elsőáldozóként, 1942-ben

Cinkosok. Péter bátyámmal Pécsett, 1942-ben

A Biedermann gyerekekkel Mozsgón, 1943-ban. Mellettem balról jobbra Lilly barátnőm, Netti, Dénessel az ölében, Blaci és Péter bátyám, valamint Svindli, az okos tacskó

Tizennyolc évesen. Akár egy fogpasztareklám. Budapesten, 1951-ben

Laci, az első szerelem, aki megúszta sérülés nélkül, hogy kiugrott az ablakon, 1951

Kalas Márta sógornőmmel 1952-ben a Margitszigeten

Áldott állapotban, a hetedik hónapban. Első férjemmel, Kalas Péterrel 1952-ben

Márti, a kislányom, aki a gondosan kipucolt fehér cipőjét letaposta a fotózás előtti utolsó pillanatban, 1954. december

II. fejezet

Pécsi korszakunk

Pécs egyike az ország legszebb vidéki városainak, részben földrajzi fekvésének köszönhetően, a Mecsek lábánál. Történelmi múltja folytán török minaretekkel és öreg várrommal tarkított látképe egyedülálló és jellegzetes. A parkkal körülvett püspöki palota mellett áll a gyönyörű szép négytornyú katedrális, hatalmas öreg fákkal övezett sétányok mentén padok, romantikus találkákra vagy flangálásra alkalmas hely még a mai napig is. A katedrálissal szemben áll a Miasszonyunk temploma és zárdaépülete, amely a város egyik legrangosabb leányiskoláját adta. Onnan már csak egy ugrásnyira, a Zárda utca végén találjuk a Széchenyi teret, török stílusú templomával. Mögötte a Mecsek oldala emelkedik. Akkor még nem volt beépítve, szőlők, kertek és erdőség borította. A hegy tetején a Kikelet szálló ovális homlokzata látszott, s a mecseki kilátótorony tette jellegzetessé a tájat. Számunkra mindennél fontosabbnak bizonyult a tér oldalán végighúzódó ciszterci rendház és fiúgimnázium, ahová Péter járt.

Amikor az érett hétéves kort elértem, engem a Miasszonyunkba írattak be. Mindkét iskola kitűnő reputációval rendelkezett, persze az onnan kikerülő diákok eredménye nemcsak az iskolán múlott, hanem a diákok igyekezetén is. Meg kell jegyeznem, hogy Péter kitűnően jeleskedett ezen a téren, velem szöges ellentétben, mert én mindig is szétszórt és minden irányban érdeklődő, haszontalan gyerek voltam, nem vettem tudomásul, hogy a jó tanulás később hasznomra válhat. Egyik iskolában sem volt szempont a gyerekek származása, apjuk esetleges befolyása a közéletre. Mindenki magára volt utalva. Szerencsés voltam, vagy talán leleményes és gyors észjárású, ami miatt nem buktam meg soha, sőt egyes tantárgyakból kitűnően szerepeltem, de nem a száraz és unalmas tudományok érdekeltek. Arra például soha senki sem tudott rávenni, hogy a matematika szépségét elismerjem. Ehhez különös adottság kell. Énekelni szerettem és rajzolni, jól sportoltam, és a földrajzot, természetrajzot kedveltem. Az apácák szigorúak voltak. Később tűnődtem el azon, hogy sokkal egyszerűbb lett volna egy kicsit tanulni, és ezzel elkerülni a sok izgalmat, amit ki kellett állnom feleléskor és vizsgák alatt. Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötetében megírta a diáklélektan típusait, ezzel nekem már nem kell foglalkoznom. Egy biztos, hogy egész életemben ún. „vizsgafrászban" szenvedtem, a mai napig is elsötétül az agyam, ha valami konkrét kérdésre kell válaszolnom. Bár a bátyám és a közöttem