Vágy

By Hanne Orstavik

A Vágy című norvég regény Vibeke és Jon története. A fiatal egyedülálló anya és kilencéves kisfia nemrég költöztek egy kicsi és távoli északnorvég városba, ismerőseik alig vannak, magányosan élik életüket. E magány a kapcsolatukat és lelkük legmélyét is áthatja, noha mindketten görcsösen vágynának a szeretetre. A regényben Jon születésnapja előtti estét követhetjük nyomon. A szürke hétköznapokat élő városkába színes utazó vidámpark érkezett. Jon egyedül megy el otthonról, hogy a szomszédoknak eladja a helyi sportegyesületet támogató tombolajegyeket, ezalatt Vibeke a könyvtárba igyekszik – gondolatai egy férfi körül járnak. Anya és gyermeke nem tudnak egymásról – csak elbeszélnek egymás mellett, s nézik egymás és mások életét. Innen követjük nyomon kettejük különálló utazását egy fagyos téli éjszakán át. Østravik letisztult, sallangmentes nyelvezetének és különleges narrációjának feszültségteremtő ereje példátlan, művét szinte szétfeszíti az egyre növekvő nyugtalanság és nyers rettenet. Nem tudjuk, hogy krimibe fordul-e a rideg táj, a fagyott kapcsolatok és a meg nem értett vágyak leírása. Az írónő vibráló prózája tökéletesen érzékelteti a megfáradt, szerelemre vágyó anya és a szeretetéhes, feszültségekkel teli gyermek külön-külön világát, az emberek közötti és az emberen belüli mérhetetlen távolságot – s azt, hogy a távolságnak végzetes következményei lehetnek.

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635091959

Book preview

cover.jpg

Hanne Ørstavik

VÁGY

scolar

A mű eredeti címe: Kjærlighet

© Hanne Ørstavik

First published by Forlaget Oktober AS, 1997

Published in agreement with Oslo Literary Agency

Fordította: Szöllősi Adrienne

Második kiadás

Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 2001

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2001, 2019

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta.

Iratkozzon fel hírlevelünkre a www.scolar.hu honlapon,

vagy keressen minket a facebook.com/scolarklub oldalon.

Scolar Kiadó, 2020

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon: [phone]

[e-mail]

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Illés Andrea

Borítóterv és -fotó: Sebastian Stachowski

Tördelés: Hársfai László

Korrektor: Mikes Vivien

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette: Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-509-195-9

Vonatra ülünk és elutazunk, ha megöregszem, minél messzebbre. Repít bennünket a vonat, mi pedig nézzük az ablak mellett elsuhanó hegyeket, tavakat, városokat, távoli országok lakóival elegyedünk szóba. Együtt leszünk. Soha nem érkezünk meg.

Hetente három könyvet is elolvas. Olykor négyet, ötöt. Legszívesebben egyfolytában csak olvasna, ülne az ágyban, vastag hálóingben, betakarózva, mellette egy bögre kávé és cigaretta, jó sok cigaretta. A tévéről is le tudna mondani, nem is emlékszik, mikor kapcsolta be utoljára, Jonnak már nem menne ilyen egyszerűen.

Félreáll, egy idős hölgy kis kerekes bőröndöt húzgál el mellette a jeges járdán. Sötét van. Biztos a hófogók miatt, gondolja Vibeke, túlságosan belógnak és elfogják a fényt. Most veszi észre, hogy elfelejtette bekapcsolni a lámpákat, és világítás nélkül jött majdnem hazáig.

Legalább most eszébe jutott.

Jon próbálja abbahagyni a pislogást. Képtelen. Begörcsölnek szeme körül az izmok. Az ágyán térdel, és néz ki az ablakon. Csend van. Várja, hogy Vibeke hazaérjen. Igyekszik nyitva tartani a szemét, és a pislogást is szeretné abbahagyni, miközben folyamatosan ugyanarra a pontra bámul odakint. Legalább egy méter magas a hó. Odalent a domb alján egerek laknak a hó alatt. Valóságos járatokat vájtak maguknak. Ezeken át közlekednek, látogatják meg egymást, sőt talán még ennivalót is visznek egymásnak, gondolja Jon.

Az autó hangja. Várja, hogy megérkezzen, de nem tudja felidézni a hangját. Elfelejtettem, állapítja meg. És akkor megüti a fülét. A nagy tűnődésben majdnem elmulasztotta a várva várt pillanatot. Felismeri a hangot, gyomorból. A gyomra emlékszik, nem ő. Kicsit később már látja is, az ­ablak egyik sarkából, látja, ahogy Vibeke kék autó­ja megkerüli a hótorlaszt, bekanyarodik, majd felhajt a ház előtti feljáróra. A motor még egyszer belezúg az estébe, mielőtt Vibeke leállítaná. Jon hallja, ahogy becsukja a kocsi ajtaját, kinyitja a bejárati ajtót, Jon még azt is megszámolja, hány másodperc telik el addig, amíg becsapódik az ajtó.

Minden áldott este ugyanezek a hangok.

Vibeke becipeli az előszobába a bevásárlószatyrokat, lehajol, leveszi a csizmáját. Elgémberedett a keze a hidegtől, nem működik a fűtés a kocsiban. A kollégája, akit még múlt héten hazavitt a bevásárlás után, azt mondta, hogy ismer valakit, aki olcsón megjavítaná. Megörült a hírnek, hiszen nincs túl sok pénze, és ami van, azt igazán nem a kocsira szeretné elkölteni. Megy, ameddig megy.

Összeszedi a tükör előtti asztalkán heverő leve­leket. Milyen merev a válla. Nem csoda, amennyit mostanában az íróasztalnál ült! Álldogál még egy kicsit a tükör előtt, megropogtatja csontjait, jobbra, balra, előre-, hátrafordítja a fejét, és közben felnyög.

Most vetkőzik le, gondolja Jon, és lelki szemei­vel látja, amint Vibeke felakasztja kabátját a fogasra, és közben a tükörben nézi magát. ­Biztosan ­nagyon fáradt, gondolja Jon, majd előhúz két gyufát a gyufásdobozból. A gyufákkal szabályosan kitámasztja a szemét, nehogy megint pislognia kelljen. Vibeke, ha jókedvében van, azzal vigasztalja, hogy kinövi majd. A két gyufaszál vastag botnak tűnik, alig lát ki mögülük. Azután eszébe jut a vonat, képtelen megfeledkezni róla, a vonat, ami fülsiketítő sípolással kanyarog, zúg végig a gondolatain. Mi lenne, ha megmasszírozná Vibeke fejét, igen, a homlokán, ahogy a fitneszklubban tanulták. Jólesne neki.

Vibeke kiviszi a bevásárlószatyrokat a konyhába, a postát az asztalra teszi, majd a hűtőbe pakolja az élelmiszert. Eszébe jut a mérnök. A műszaki osztályról. Egy barna szemű férfi, vele szemben ült, amikor a kulturális tervet megvitatták. Ez volt az első önálló munkája. Mindent megtett azért, hogy színes fedőlappal nyomtassák ki a tervet. Végül egy helybéli művész elgondolkodtató képe került a fedőlapra.

Megáll a konyhaszekrény előtt, iszik egy pohár vizet.

Minden nagyon jól sikerült. Kollégái utána egytől egyig odajöttek hozzá, és gratuláltak neki. Elmondták, hogy új gondolatokat ébresztett bennük és új lehetőségeket tárt fel előttük. Az a barna szempár pedig mindvégig figyelte a program ­ismertetése alatt. A mérnök is odajött hozzá, és elmondta, milyen gyümölcsöző lenne a két osztály együttműködése.

Félresimít a homlokából néhány hajfürtöt, hátul összefogja a haját, majd előrehúzza, és elégedetten simogatni kezdi, végre megnőtt!

Jon koppanó lépteket hall odafentről. Cipő van rajta. Vibekének van egy cipője, amit otthon, a lakásban hord. Olyan szandálféle, kicsit magasabb sarokkal. Félredobja a gyufaszálakat. Az egyiket a doboz széléhez dörzsöli, a gyufa meggyullad, nem fújja el, meg akarja várni, amíg egészen leég. Vibeke szoknyában jár dolgozni, és kirúzsozza a száját, odahaza szürke, cipzáros tréningruhát hord. Talán éppen most öltözik át. Olyan puha itt belül, gyere és érintsd meg. Kapott Vibekétől egy papucsot, amikor ideköltöztek, még a legelején, virágmintás papírba volt csomagolva. Odadobta neki, amikor meghozta, úgyhogy Jonnak a levegőben kellett elkapnia a csomagot. Gyapjúból készült, a szélén bőrszegéllyel, egészen a bokájáig ér, fémcsattal lehet összefogni. Ha nem kapcsolja össze, zörög a lábán a fémkapocs.

Vibeke leteszi a poharat az asztalra. Kinéz az ablakon. Sötét van. Már égnek odakint a lámpák, és megvilágítják az út két oldalán sorakozó házakat. Az utca, ahol laknak, északon az országútba torkollik. Olyan, mint egy kör, gondolja Vibeke. Ha valaki bemegy a városközpontba, elmegy a városháza és az üzletek mellett, keresztülmegy a lakótelepen, majd északi irányban kikanyarodik az országútra, és azután elindul dél felé, hamarosan megint a városközpontban találja magát. A legtöbb ház nappalijának az útra néz az ablaka. A tervezők egységre törekedtek. A várost erdő fogja körül. Vibeke gyorsan lejegyez néhány szót: identitás, önérzet. Esztétika. Információ.

Kimegy a nappaliba. Szürke, fehér szalagmintás gyapjútakaró hever a pamlagon. A takaró hátulja éppen ellenkezőleg, fehér alapon szürke szalagmintás. Vibeke felemeli a takarót, majd megfogja a hintaszéket, és odahúzza az ablakhoz. Végül felvesz a kis kerek asztalról egy könyvet.

Milyen kellemes megérinteni a viaszolt borítót. Bal kezével végigsimít rajta, mielőtt kinyitná. Elolvas néhány sort, majd hátradől a karosszékben, és behunyja a szemét. Megjelennek előtte a munkahelyéről ismert arcok, kollégái, amint benyitnak hozzá, minden olyan jól alakult. Újra végiggondolja az egészet, látja maga előtt saját arcát, mire hogyan reagál.

Jon az ajtóban áll, és figyeli. Hiába, nem tudja abbahagyni a pislogást. Szeretne kérni tőle valamit a születésnapjára. Holnap lesz kilencéves. De ahogy megpillantja Vibekét, rájön, hogy várnia kell még a kéréssel. Nem akarja felébreszteni. Könyv fekszik az ölében. Jon már hozzászokott a látványhoz. Egy könyv, az állólámpa erős fénye. Olykor rágyújt egy cigarettára is, ilyenkor a kisfiú elnézi, ahogy a füst a mennyezet felé kígyózik. Hosszú, sötét hajából átnyúlik egy kevés a karos­szék peremén, a többi oldalt lóg lefelé. Simogasd meg a hajam, Jon.

A kisfiú megfordul, és kimegy a konyhába. Keksz után kutat. Majd egy egészet beletöm a szájába, és megpróbálja csendben megenni, úgy, hogy nem roppantja szét.

Visszamegy a szobájába, letérdel az ágyára, és a kekszeket egyenként az ablakpárkányra helyezi.

Kinéz a hóba, megpróbálja elképzelni, hogyan lesz a hópelyhekből