Ortutay Mária Elzabrált Szeretteink Interjúk, Visszaemlékezések, Családi történetek Szerkesztette Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére. Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné” (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görögkatolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Aug 22, 2020
• ISBN: 9781005563233

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ortutay Mária

Elzabrált szeretteink

Interjúk, visszaemlékezések, családi történetek

Szerkesztette Ortutay Péter

Smashwords Kiadó

Copyright@Peter Ortutay

2020

A nagykövet

Interjú dr. Nanovfszky Györggyel, a rendszerváltás utáni időszak első moszkvai nagykövetével

Arról beszélgettünk, hogy lett nagykövet, milyen feladatokat látott sürgősen megoldandóknak, hogyan készült a keleti és nyugati egyházfők nagy történelmi találkozójára, és hogyan támogatta személyes karizmájával is keleti nyelvrokonainkat, milyen tárgyalásokat folytatott II. Alekszij pátriárkával és hogyan szervezte meg az új Oroszország első elnökének, Borisz Jelcinnek történelmi jelentőségű felszólalását a magyar parlamentben, ahol…

– Talán az a helyes, ha megemlítem, hogy Magyarország és Oroszország is a rendszerváltás, illetve a Szovjetunió felbomlása után a hagyományos keresztény állami berendezkedést kívánta helyreállítani. Talán épp ezért is kapott nagyköveti megbízást Moszkvába. Vajon miért esett épp önre a választás?

– A rendszerváltás követően nyilvánvalóra vált, hogy az új Antall-kormány elsősorban új és az előző rendszerben nem kompromittálódott személyeket keres a legfontosabb beosztásokra. Az elhatározáshoz tartozott Antall József határozott kívánsága, miszerint kormánya nem tart igényt olyan személyek szolgálatára, akik az MSZMP apparátusában dolgoztak korábban, vagy akik közvetve vagy közvetlenül együttműködtek a titkos szolgálatokkal. Döntése különösen érzékenyen érintette a Külügyminisztériumot, ahol a személyi állomány nagyobb részéről ezt nem lehetett elmondani. Az új nagykövetek kiválasztásánál az ország számára fontosnak vélt nagyköveti posztokra, a miniszterelnök személyesen hozta meg a döntését. A megbízás előtt személyes beszélgetést folytatott a jelölttel, mielőtt azt a parlament külügyi bizottsága, az előírásoknak megfelelően, meghallgatta volna.  Kétségtelen, hogy a rendszerváltozást követően, az egyik legfontosabb nagyköveti poszt a moszkvai volt, ahol a kinevezett személynek bírnia kellett a miniszterelnök és kormánya személyes bizalmát. Egyben maximális segítséget kellett nyújtania az egykori szovjet-magyar (gyarmati jellegű) kapcsolatok átalakításához két egyenrangú, ha nem is egyforma fajsúlyú ország között.

– Sokszor nem volt irigylésre méltó a nagykövetek élete a magyar történelemben. Manapság a nagykövet fogalmával az az elképzelés is társul, hogy egy ország több évre küldi ki követét érdekeinek képviseletére, bizonyos célfeladatok elvégzésére. A rendszerváltozás időszakában – a rengeteg új feladatok megoldása előtt – nem volt az Ön kiküldetése sem éppen könnyen vállalható megtiszteltetés. Milyen sürgős megoldást követelő feladatok vártak Önre odakint?

– Nagyon sok. Számos azonnal rendezendő kérdés közé tartozott például a szovjet csapatok kivonulása utáni helyzet, a szovjet államadóság mielőbbi rendezése, továbbá a II.  világháború alatt elszállított magyar műkincsek és a Szovjetunióba elhurcolt magyar állampolgárok sorsának rendezése. Ide tartozott nemzetközi síkon a KGST és a Varsói Szerződés megszüntetését követő helyzet tisztázása is.  Ez a kérdés Magyarországon kívül súlyosan érintette az ún. szocialista tömb többi országát is. Az új szovjet – magyar, illetve orosz – magyar államközi szerződés aláírására kijelölt magyar kormány delegációt már személyesen Antall József miniszterelnök vezette, és ő is írta alá a ma már történelmi jelentőségű megállapodásokat 1991. december 7-én Moszkvában, melyeknek aláírói a másik részről Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin voltak.  A kérdéseknek új megközelítési módját, ill. az új szemléletet Antall József azzal is jelezni kívánta, hogy kiutazása előtt hazahívatta Moszkvából Györke Sándort, az akkor még regnáló nagykövetet, és így a hivatalos tárgyalásokon és az aláírásokon a magyar nagykövetség részéről már nem ő, hanem az ügyvivő vett részt.

– Ha jól értem az elmondottakat, akkor ebben az időszakban a „diplomáciai nagyüzem az előkészítés stádiumában volt, és elsősorban a diplomáciai „zátonyok mielőbbi eltávolításával kellett sürgősen és minden erővel megbirkózni.

– Igen. Viszont 1991 decemberétől a következő év májusáig hazánknak nem volt moszkvai nagykövete. A mintegy öt hónapos „szünet alatt, itthon lázasan keresték a megfelelő embert erre a rendkívüli fontos posztra, aki szakmailag rátermett, perfekt tud oroszul, és politikai szempontból is alkalmas a rendszert váltó kormány elképzeléseinek és követeléseinek eleget tenni és azokat teljesíteni. Antall József híres mondása szerint: „Ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, akkor mi azt baráti jobbként fogjuk odanyújtani… Meggyőződésem szerint a magyar-orosz kapcsolatok, mindkét fél számára, nagyon fontosok. Az együttműködést a barátság, a jó szomszédság és a közös érdekek alapján kell rendezni, tisztázva minden korábbi problémát.

– Kik voltak a jelöltek?

– Tudomásom szerint, három komoly név merült fel a poszt betöltésére. Az első jelölt nem igazán tökéletes nyelvtudása miatt és arra való hivatkozással utasította el az ajánlatot, hogy nem ismeri jól ezt a terepet. A második jelölt, korábban magas pozíciót töltött be az MSZMP PB-ben. Kinevezéséhez a miniszterelnök nem járult hozzá a már említett elvei alapján. A harmadik jelőlt egy nagy magyar vállalat vezérigazgatójaként döntött úgy, hogy inkább marad eddigi állásában. Így merült fel az én nevem, aki a Magyar Gazdasági Kamara akkori főtitkár helyettese voltam, és mind gazdaságilag, mint pedig politikailag megfelelő tájékozottsággal rendelkeztem, egyet értettem az új kormány elképzeléseivel, és nem voltam kommunista. Korábbi nemzetközi tapasztalataim, többek között az ENSZ-ben is, garanciát jelentettek arra, hogy jól el tudom látni feladataimat. A miniszterelnökkel és a külügyminiszterrel folytatott rövid beszélgetést követően az illetékesek döntöttek. Öt hónap szünet után, ami teljesen szokatlan volt, mivel Budapest és Moszkva között mindig is volt diplomáciai kapcsolat, az új nagykövet 1992.májusában, átadhatta megbízólevelét a Kremlben azzal a különbséggel, hogy már Magyarországot képviselte, s nem a Magyar Népköztársaságot, és a megbízólevél átadására nem a Szovjetunióban, hanem Oroszországban került sor. Emlékezetes az időpont is: 1992. május 25. Annakidején Nedeczky Sándor követ, 1705. május 15-én adta át megbízólevelét Rákóczi Ferenc aláírásával Nagy Péter cárnak.

– Voltak-e diplomáciai tapasztalatai, kapcsolatai azelőtt, hogy elfoglalta volna ezt a felelősségteljes posztot?

– Képzettségemet tekintve, igen, hiszen tanulmányaimat Budapesten az ELTE-n, majd a Moszkvai Lomonoszov Egyetemen, valamint a diplomataképző Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolán végeztem Moszkvában. Helyismeretem és nyelvismeretem is a megfelelő szinten volt. Úgy foglaltam el a nagyköveti posztot, hogy előtte szovjet diplomáciai kapcsolataim nem voltak.  Ezért feladataim között a kapcsolatok újra kiépítése rendkívül fontos volt.

– Mi volt az első gyakorlati sikerélménye? A tények, források, a kezdeti diplomáciai kapcsolatok hiányában milyen segítséget kapott?

– Említettem, hogy több sürgős megoldást igénylő feladat is volt, amely nem várathatott magára. Például, a szovjet csapatkivonással kialakult helyzet rendezése, a magyar műkincsek visszaszolgáltatása, a hősi halottak sírhelyeinek felkutatása és még sok más. Helyi források segítették munkámat. Például: Deseő László tábornok hamvainak felkutatásában, hamvainak haza szállításában. Ő először a katonai elhárításnál dolgozott, majd katonai attasé lett Oroszországban. 1941-en hazahívták, majd később a szovjet fronton részt vett a II. világháborúban. 1943-ban Voronyezsnél fogságba esett. Érdekes, hogy nem is mindig hivatásos diplomaták voltak azok, akiket Horthy Miklós kormányzó és bizalmas munkatársai felkértek például a nyugati szövetségesekkel történő tárgyalásokra. Így 1944-ben, Moszkvába küldött fegyverszüneti delegációt is „csak egy rendőr tábornok vezette. A volt katonai attasék jelentős része sokkalta fontosabb szerepet töltött be, mint az a beosztásuktól várható lett volna. Voltaképpen már korábban voltak fegyverszüneti tárgyalások, de ezekről kevesen tudtak. Az első sikeresen megoldott feladatom azért is volt emlékezetes, mert lehetőségeimhez képest igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni az eddig elhallgatott múlt felfedésében.  Munkámat, többek között, inspirálta kollégám Deseő László, a tábornok fia, aki abban az időben Stokcholmban volt nagykövet. Ő és Antall József miniszterelnök kért meg arra, hogy keressem meg Deseő tábornok hamvait Oroszországban. Nagy feladat volt. Orosz, japán, német kutatások és rajzok alapján sikerült megtalálnom. Tiszteletadás mellett hazahozattuk és a család kérésére Sárospatakon temettük el. A másik sikeres hazatalálás Bethlen István, egykori miniszterelnöké volt. A háború idején Magyarországon élt. Ő mindvégig hű maradt a kormányzóhoz. Horthyval jó kapcsolatban voltak. A háború idején Magyarországon élt. 1944-ben, ő saját maga jelentkezett a szovjetparancsnokságon azzal a szándékkal, hogy segítsen a szovjet-magyar kapcsolatok rendezésében a háború után. Aktív tevékenysége a magyar-orosz kapcsolatokban nem a szolgai végrehajtás, hanem az alkotói közreműködés lett volna. A helyzetet úgy ítélték meg, hogy Horthy kormányzó, a németek által, akadályoztatva van az államfői feladatok ellátásában. Ezért a kormányzó és Kállay kormányfő által kinevezett követeknek tekintették magukat, a világ felé tovább képviselték az addigi magyar külpolitika vonalvezetését. Bethlen Istvánt, amikor felkereste tárgyalás céljából, a szovjetparancsnokságot, rögtön letartóztatták és Szovjetunióba hurcolták. A börtönben volt egy külön „elit cellája, ott lakott. 1944-ben, ismeretlen körülmények között halt meg. Hamvait nagyon nehéz volt megtalálni, mert aki a börtönben halt meg, azt elhamvasztották, majd közös sírba temették. Szerencsére voltak konkrét feljegyzések, s így sikerült megtalálni abban a közös sírban, ahol Wallenberget is eltemették.

– Hogyan alakultak a nagyköveti posztra való kinevezése után az úgynevezett magyar-orosz „népi diplomáciai" kapcsolatok?

– Ez kapcsolataink történetének egy újabb fejezete. Egyáltalán nem hasonlítható az elő Varsói-szerződési és KGST-időszakához. Két egyenlő országról, népről volt szó, még akkor is, ha az egyik nagy, a másik pedig kicsi. Én a normális, kiegyensúlyozott irányvonalat követtem: se nem „lekopni, se nem „imádni. Nagyon sok orosz értelmiségi, tudós, művész ember ismerte jól Magyarországot. Szimpatizáltak velünk. Tudták, hogy országunk nagy történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkező ország, melynek van múltja, jelen és lesz jövője. Velük kezdtem kiépíteni a kapcsolatokat. 1992. május 25-én adtam át megbízó levelemet. Attól kezdve hat és félévig voltam Moszkvában nagykövet. Én voltam az a nagykövet, aki harmadikként, a leghosszabb időt töltötte Oroszországban. Szerencsém volt abban is, hogy a két, leghíresebb egyetemet végeztem, így megfelelő hely-, és emberismerettel rendelkeztem. Tudtam, hogy a Szovjetunióban sem mindenki volt kommunista. Az orosz embereket, így tájékozottságukban, emberi tulajdonságaikban és világnézetileg is ketté tudtam választani. Jól ismertem az ott élő emberek mentalitását. E nélkül nem lehetett sikeres diplomáciai munkát végezni. A mi korosztályunk, sajnos, „kettős nevelésben nőtt fel. Én is egy polgári családban nevelkedtem: anyám tanár volt, apám orvos. Nem a politika volt nálunk a legfontosabb, hanem az, hogy az emberi normákhoz, hogyan viszonyulunk. Ezt az „örökséget vittem magammal Moszkvába is. Ellátogatott a követségünkre például a Nobel-díjas író, Jurij Szolzsenyicin is, jó kapcsolatban voltam II. Alekszij patriarchával. Akkor kezdtem el a magyar katolikus egyház és az orosz ortodoxia közötti kapcsolatok kiépítését, amelynek történelmi eseménye volt II. Alekszij magyarországi látogatása. Nem, mint magánszemély, hanem mint az orosz ortodox egyház feje jött el hozzánk Pannonhalmára. Személyesen is jó volt a kapcsolatunk. Gyakran találkoztunk, sokat beszélgettünk, leveleket váltottunk és még anyám születésnapjára is gratulált. Hazajövetelem után is megmaradt a jó kapcsolatunk.

– Erőnk a hagyományainkban, kultúránkban, lelkületünkben van. Nagyköveti tevékenysége is ezt az irányt követte. Megosztana velünk egy pár kiemelkedő, konkrét élményét?

– Ezzel a megállapításával kimondottan egyetértek. Az orosz-magyar kultúrában otthonosan mozogtam. Rengeteg író, művész ismerősöm volt. A kultúra eszköze nélkül létezni, nemhogy kapcsolatot kialakítani, nem tudunk. Kis ország lévén fenyegetni, elfoglalni nem tudunk senkit és semmit (nem mintha ez lenne a vágyam), viszont kulturális kapcsolatok révén sokat tudunk nyújtani egymásnak. A gazdasági kapcsolatokba nem nagyon akartam beleszólni, ez egy külön téma. Volt ott egy erős kereskedelmi képviseletünk, 800 fős személyi állománnyal, végezzék ők a feladatukat! A rendszerváltozás időszakában, a gazdaság területén, nagyon sok probléma merült fel. Egyrészt, az oroszok nem tudtak konvertibilis valutában fizetni, másrészt, nem mindent tudtunk megvenni, amire kölcsönösen szükségünk lett volna. A rendezésre különböző technikákat alkalmaztak. Nem akartam rész venni ebben a munkában. A feladatot a már említett nagy létszámú, évek óta ott dolgozó szakemberekre bíztam. Én a társadalmi, politikai, kulturális kapcsolatokra koncentráltam. Különösen foglalkoztatott a finnugor rokonságunk története. Tudom, manapság a kérdés körül folynak a viták. Általában török, baszk, zsidó és egyéb nemzetet rokonítanak velünk. Ez mind nagyon jó, csak nem igaz. Mivel nyelvrokonaink nagy része a Szovjetunió területén élt, ahol katonai bázisok, hadi üzemek és zárt városok voltak, nem lehetett nagyon boncolgatni, kutatni ezeket a kérdéseket. Ide még az orosz embereket is csak engedéllyel engedték be, mert főként a nemzetiségi területen fejlesztették ki a hadiipart és gyártották a rakétákat. A Szovjetunió felbomlása után, az ott élő nemzetiségek kissé fellélegezhettek. Emlékezetes számomra az 1993-as júniusi dátum. Akkor sikerült megrendeznem, közös történelmünkben először, egy Ural-menti finnugor kőrútat, köztársasági elnökünk, Göncz Árpád vezetésével. A Komi köztársaságtól kezdve a mordvinokig, az udmurtokig és a hanti-manysikig, végig jártuk, ezt a magyar államelnökök által még sohasem látogatott, területet. Óriási esemény volt ez a finnugor földeken, de még Tatár-. és Baskírföldön is. Rokon népeknél ez volt az első, ilyen magas szintű látogatás. Néhány nagyon szép jelenetnek voltam a tanúja, amit még ma sem tudok meghatottság nélkül elmesélni. Ez a következőképpen történt: Udmurt területen, egy idősebb, fejkendős asszony odajött hozzánk és az államelnökünkhöz a következő kérdést tette fel. „Megengeded, hogy megfogjam a kezed, elnök úr? Hiszen rokonok vagyunk.  „Természetesen! válaszolta Göncz Árpád. „Vegyél el engem feleségül! Jól főzök, jó háziasszony vagyok. folytatta. „Nem tudlak, mert már van egy feleségem, válaszolt az elnök. „Van még egy kérdésem, elnök úr. Nálatok a rádió magyarul beszél? „Magyarul. A TV, a színház, a rádió…  reagált az elnök. „Nálatok, nincs egy kötelezően használt második nyelv. Nem mondják nektek, hogy ne beszéld azt a „csúnya nyelvet, ami az anyanyelvem?  kérdezi az asszony. „Beszélj csak oroszul, mert az a tudomány és a kultúra nyelve! De most, hogy tudom, nálatok ez másként van, számomra ez megkönnyebbülés, mert remélem, nálunk is egyszer így lesz!" válaszolt az asszony. Megható látogatások voltak, nem mindennapi eseményekkel.

– Hogyan élte meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor Jelcin, orosz elnök – bocsánatkéréssel – a magyar Parlament szószékére lépett? Beszélne nekünk erről a történelmi eseményről? Hiszen Ön volt, moszkvai nagykövetként a látogatás előkészítője, szervezője!

– Az élet nem adja olcsón a megoldásokat. Sokat kellett tőrnőm a fejem és dolgoznom, hogy ez megtörténjen. Egy ilyen jellegű munka, egy ország elnökének a fogadása, 4-5 hónapot igényel. A mi esetünkben pedig, három héttel a magyar kormány meghívása után, Jelcin gépe leszállt a budapesti repülőtéren. Hogyan történt? Az előkészítő tárgyalások során az orosz elnöknek két kérése volt, amely prioritást élvezett. Az első: Jelcin elnök szeretett volna felszólalni a parlamentben és bocsánatot kérni, 1956-os forradalom leverése miatt a magyar néptől. A másik prioritást érintő kérése pedig az volt, hogy kimehessen a temetőbe, Nagy Imre sírját megkoszorúzni. Ezek mellett még volt egy további személyes kérése is az orosz elnöknek, hogy látogatásának hírét egyszerre jelentsék be, október 23-án a magyar és az orosz közszolgálati rádióban, a déli hírekben. Minden feltétel teljesült. Még nyolc államközi szerződés aláírására is sor került. E történelmi látogatás és az új megállapodások teljesen új viszonyokra helyezték az orosz – magyar kapcsolatokat. Ezekről az eseményekről Oroszország 1995-tő című könyvemben számoltam be. Ez jelenleg a legnagyobb, e korszakot összefoglaló mű, tényekkel és adatokkal alátámasztva. A külügyminisztériumban dolgozók „orosz bibliájuknak" nevezték el ezt a könyvet, ebből tanulnak, készülnek, benne van minden, ami fontos, még az orosz alkotmány is. Számomra óriási lehetőséget jelentett, hogy a 90-es évek elején lehetett kutatni a levéltárakban, könyvtárakban.

– Úgy tudom, hogy A kereszténység, katolicizmus és ortodoxia című munkája is hiánypótló mű. Rendkívül hasznos mind a hívó, mind a nem vallásos olvasóknak. Hogyan született ez az unikálisnak nevezhető ritka alkotás?

–  A könyv az 1996-os szeptemberi egyházfői találkozóra készült, amely sajnos nem jött létre, mert a Szent Szinódus az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy még ebben az időben korai lenne a két egyházfő: II. János Pál pápa és II. Alekszij pátriárka találkozója. A könyv története azonban ezzel nem fejeződött be. Az egyházfői találkozó ugyan elmaradt, de mindkét érintett egyháza nevében enciklikát (egyházfői nyilatkozatot) jelentetett meg, amelyben kifejezték és jellemezték történelmi álláspontjukat. Az én remélt célom és feladatom az volt, hogy összehozzam a keleti és nyugati egyházat. Nem csak azt szerettük volna, hogy II. Alekszij eljöjjön Magyarországra, mert ez megvalósult, eljött. Mi azt akartuk elérni, hogy a Szentatya és a Pátriárka találkozhassanak. A keleti és a nyugati kereszténység 1054-ben vált ketté. Azóta az egyházfők nem találkoztak és nem „szerették" egymást. Az ügy iránt való tisztelettel és elhivatottsággal kerestem fel II. Alekszij pátriárkát, megkérdeztem, mit szólna, ha találkozhatna a pápával. Örülne neki! – volt a válasz. II. János Pál nyilatkozata pedig az volt, hogy élete egyik legnagyobb vágya találkozni Minden oroszok pátriárkájával. Örömmel vette a Pannonhalmai Apátság helyszínére való javaslatot is. Szerencsém volt a pápai látogatás során is, hiszen lengyel – orosz szakon végeztem, így sehol sem volt szükségem tolmács segítségére. Most is szó szerint emlékszem a Szentatya szavaira: „Milyen jó, hogy ezt maga csinálja és szervezi. Maga