Szerelem karnyújtásnyira

By Kasie West

Charlotte Reynolds három bátyjával és rendőr apjukkal nő fel. A fiús kiképzésnek is vannak előnyei: Charlie mindenkinél klasszabb futó, jobb kosaras és focijátékos, a baseballról sem sokan tudnak nála többet. Amikor kénytelen megkeresni a gyorshajtásért kiszabott pénzbüntetését, egy butikban kap munkát, és hirtelen a ruhák, sminkek és egyéb lányos dolgok ismeretlen világában találja magát. És ami még ennél is furcsább, egy olyan fiúval tölti az idejét, aki még sohasem látta, mire képes a focipályán. A sok hazugság, amit annak érdekében eszel ki, hogy meg tudjon birkózni ezzel a nyomasztó, új világgal, nagyon megviseli, ezért éjszakánként kijár a kertbe, ahol (az őket elválasztó kerítés két oldalán ülve) a negyedik bátyként működő baráttal, Bradennel osztja meg a gondjait.
Vajon ezek a beszélgetések tudnak segíteni abban, hogy megküzdjön a rémálmaival, a múlttal, és mostani életével, ami nem olyan egyértelmű, mint a sportok játékszabályai?

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Aug 31, 2020
• ISBN: 9789634039082

Kasie West

Kasie West lives with her family in central California, where the heat tries to kill her with its 115-degree stretches. She graduated from Fresno State University with a BA degree that has nothing to do with writing. Visit her online at www.kasiewest.com.

Book preview

borito

Kasie West

Szerelem

karnyújtásnyira

Eredeti kiadás: On the Fence

Copyright © 2014 by Kasie West

support An Imprint of HarperCollinsPublishers

Minden jog fenntartva. A könyv sem egészében, sem részben nem másolható a jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül. Kivételt képeznek ez alól a könyvkritikáknál és recenzióknál felhasznált rövid idézetek.

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. ifjúsági könyvkiadója, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

2020

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.menokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

© Minden jog fenntartva.

Fordította: Nánási Yvette © 2020

Felelős szerkesztő: Csapody Kinga

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 403 806 1

Első fejezet

dekor

A motor felbőgött, ahogy ráléptem a gázpedálra, hogy még gyorsabban száguldhassak. A bal oldalamon gyakorlatilag összemosódtak az úttestre festett sárga vonalak, de a jobbra elterülő óceán látványa szemernyit sem változott. Ettől persze olyan érzésem támadt, mintha nem mennék elég gyorsan. Az út finom kanyarulatai szinte könyörögtek, hogy jó nagy sebességgel vegyem be őket. Még egy kicsit jobban ráléptem a gázpedálra, amitől a kocsi megugrott. A szívem hevesebben kezdett dobogni, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Az utasfülkébe becsapott a szél, amitől a hajam összevissza repkedett, és felszárította az iskolaév utolsó edzésének nyomát: a homlokomon gyöngyöző izzadságot.

A visszapillantó tükörben piros és kék fények villantak fel. Teljesen értelmetlen volt ugyan, mégis automatikusan levettem a lábamat a gázpedálról, mintha ezzel bármit is javíthattam volna a helyzeten. Kerestem egy helyet, hogy félrehúzódhassak, és közben máris egy jó kis sztorit raktam össze a fejemben. Mire a rendőr kezében a jegyzetfüzetével odaért az ablakomhoz, már két remek verziót is kitaláltam.

De amikor megláttam az arcát, minden kifogás messze illant a fejemből. Felsóhajtottam, és letekertem az ablakot.

– Charlotte Reynolds, hát újra találkozunk – mondta.

– Jó napot!

– Hányadik alkalom is ez? A harmadik?

– Valóban? – A csudába! Mennyi volt az esélye, hogy ugyanaz a rendőr állítson meg három alkalommal? – Az apám üdvözletét küldi.

A rendőr felnevetett.

– Az apád nagyon jó rendőr, de a neve ezúttal nem fog tudni kihúzni a csávából. Legalábbis olyankor nem, amikor huszonöt km/h-val léped túl a sebességkorlátozást.

– Tényleg? Nem lehetett az tizenöt.

– Annyi volt. Szeretném látni a jogosítványodat.

– Megnézhetem a traffipaxot, hátha csak rosszul olvasta le a számokat?

Felvonta a szemöldökét, mire morogva átnyújtottam neki a jogosítványomat. Az apám ki fog nyírni.

Beléptem a bejárati ajtón, és még mindig a hülye büntetésen bosszankodva az előszobai asztalra hajítottam a táskámat.

– Merre vagytok? – kiáltottam. Követtem a konyhából kiszűrődő nevetés hangjait. A konyhasziget közepén állt a turmixgép, körülötte egy üveg tabascoszósz, ketchup, és pár tojáshéj. Gage felnézett, és elkapta a pillantásomat.

– Charlie! Épp időben érkeztél!

Már az ajtóból megcsapott a gusztustalan kotyvalékuk bűze. Olyan szaga volt, mint a rothadt paradicsomnak.

– Jaj, ne!

– Jaj, de! – Nathan a vállam köré fonta a karját, és közelebb húzott a pulthoz. – Vegyetek elő még egy poharat!

Egy újabb pohár került a pulton sorakozók mellé.

– Háromra mindenki felhajtja – közölte Gage, és öt pohárba töltötte szét a turmixgépben lévő, levesszerű trutyit.

– Miért is csináljuk ezt pontosan? – kérdeztem a konyhasziget körül álló négy fiúra nézve. Közülük három a bátyám volt – Jerom, Nathan és Gage –, és a negyedik – Braden – is simán az lehetett volna. Életem tizenhat évéből tizenkettő alatt a szomszédunkban lakott, és valahogy mindig jelen volt.

– Egy, hogy bebizonyítsuk, hogy meg tudjuk csinálni. Kettő, hogy megacélozzuk a hasunkat a holnapi futballmeccsre, ahol majd jó pár ütést kell elszenvednie.

– Egyszóval azért, mert idióták vagytok.

– Hát, azért is – ismerte be Gage, és magasba emelte a poharát. – Készen állok.

– A vesztesnek pedig magára kell öntenie a maradékot – mondta Braden.

– Ja, persze, ne már! Még el akarok menni futni, mielőtt besötétedik. – Beleszimatoltam a löttybe. Nem kellett volna. Rosszabb szaga volt, mint Gage szekrényének.

– Nem fogja meginni. Charlie-nak inába szállt a bátorsága – szólalt meg Nathan rám mutatva.

– Nem, csak húzod az időt. – Igaza volt. Nem akartam meginni a kotyvalékot. De tudtam, hogy ők sem. Ez volt az egésznek a lényege. Már játszottuk ezt. Vagyis nem pontosan ugyanezt, de az évek során ennek különböző verzióit már igen. Háromig számolok, háromra mindenki ugorjon be a medencébe! Háromig számolok, háromra mindenki kiáltsa, hogy „vesztes vagyok!" a bevásárlóközpont kellős közepén! Háromig számolok, háromra mindenki megnyalja azt, aki tőle jobbra áll! Ez a játék a blöffre épült. Ha bármelyikünk teljesítette a feladatot, a többieknek valami hülyeséget kellett csinálniuk büntetésképp. Ha senki nem teljesítette, akkor mindenki megúszta.

Csak egy ember volt közöttünk, akiben nem lehettem biztos: Braden. A három bátyámon olyan könnyű volt átlátni. Amint beléptem a konyhába, láttam rajtuk, hogy nem fogják meginni a löttyöt. Rá volt írva az undorodva fintorgó arcukra. De Braden – még ennyi év ismeretség után is – kiszámíthatatlan volt. Végigmértem, de ő csak mosolyogva bámult vissza rám.

– Csak nem félsz? – tátogta felém.

Megráztam a fejem, és a szemébe néztem. Zöldesbarna szeme volt, ami néha zöldnek, néha meg inkább barnának tűnt. Ebben a pillanatban inkább zöldnek. Próbáltam rájönni, hogy ez vajon elárul-e bármit is arról, hogy mit tervez. Meg fogja inni?

– Oké, hunyjátok le a szemeteket! – utasított mindenkit Jerom. – A poharak készen állnak.

Behunytam a szemem. Nem akartam, hogy én legyek a vesztes, magamra kelljen öntenem a szlötyit, és kétszer kelljen ma zuhanyoznom – futás előtt és után is.

– Egy…

Braden megköszörülte a torkát mellettem. Ez arra utalt, hogy blöfföl, nem? Szóval ezek szerint nem fogja meginni.

– Kettő…

Könyökével meglökte az enyémet. A fenébe, megpróbált összezavarni! Akkor ezek szerint lehet, hogy mégis meg fogja inni?

– Három.

Inkább megiszom, mintsem hogy én legyek a vesztes. Három nagy korttyal felhajtottam a kotyvalékot, és közben alig öklendeztem.

– Charlie! – jajdult fel Nathan. – Ez most komoly?

Mindegyikük előtt ott állt a teli pohara.

– Ha! Vesztettetek, most pedig öntsétek magatokra! Mindannyian. – Bradenre pillantottam, aki önelégült arccal nézett vissza rám, függetlenül attól, hogy épp veszített. Meg kellene tanulnom jobban olvasni az arcából, hogy a jövőben védve legyek a pillanatnyilag a nyelvemen gusztustalan réteget képező, rettenetes íztől. A gyomrom sem volt valami boldog. – Hm, olyan az íze, mint valami hiperegészséges biozöldségtrutyinak.

– Fúj, Charlie, soha ne randizz olyan pasival, aki szereti a zöldséglevet! – mondta Gage.

A szememet forgattam. Amióta betöltöttem a tizenhatot – amikor is hivatalosan is megszűnt a randizást tiltó szabály –, a bátyáim folyamatosan azzal traktáltak, hogy szerintük mely tulajdonságoktól lesz egy pasi randira alkalmas. Meggyőződésem szerint, ha összegyűjtöttem volna az elmúlt hat hónapban általuk felsorolt összes jellemző tulajdonságot, akkor a világon egy pasi sem akadt volna, akivel randizhattam volna.

– És miért is ne? – kérdeztem.

– Mert nem bízhatsz meg olyan pasiban, aki megissza a zöldséget. Ráadásul a paradicsomlé-szagú száj visszataszító.

A szám egész belseje kezdett felforrósodni a tabascoszósztól. Azután megéreztem a kis borsos utóízt, amitől öklendezni kezdtem.

– Brrr. Mi a bánatot tettetek ebbe, srácok? – Hátat fordítottam nekik, és a konyhai csapnál alapos, magasnyomású mosást végeztem a nyelvemen. – Nem hallom, hogy bárki öntene bármit is – mondtam, szanaszét köpködve a vizet. Hallottam, ahogy morognak és nyavalyognak, mialatt a fejükre borították a rettenetes kotyvalékot. Ez csekély elégtétel volt a számban uralkodó förtelmes ízzel szemben. Gargarizáltam, majd kiköptem a vizet. – Oké, ez vicces volt. Holnap foci. Le foglak nyomni titeket!

A konyhából kifelé menet meglöktem Bradent, aki csak nevetett, nyilvánvalóan tudva, hogy csakis ő volt az oka, hogy megittam a turmixot.

– Várj! – kiáltotta Jerom. – Én is megyek veled futni.

– Nem fogom megvárni, amíg lezuhanyozol. – Lehajoltam, és szorosabbra kötöttem a cipőfűzőmet.

Jerom hátrasimította az arcából a tincseit. A fekete haját pirosra festette a tabascoszósz.

– Ki beszélt itt zuhanyozásról? Várj, hozom a cipőmet!

Futás közben felkavarodott a gyomrom a Jeromot körülvevő szagtól. Valószínűleg azért, mert ez a bűz eszembe juttatta a gyomromban lötyögő kotyvalékot. Az sem segített, hogy igazi fülledt, nyári este volt. Ha futni mentem, a hőségnek és a párás levegőnek ez a kombinációja nem tartozott a kedvenceim közé.

Azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy igyekeztem beazonosítani a parkban álló fákat. A nagyokról tudtam, hogy eukaliptuszok. A tengerparton végig mindenütt megtalálhatóak voltak. Minden bizonnyal szerették a sós levegőt. Még ott is jól megéltek, ahol mi laktunk, tizenöt kilométernyire az óceántól.

– Nyolc hét nyári szünet – szólalt meg Jerom, félbeszakítva a nem különösebben sikeres próbálkozásomat a fák beazonosítására. – Azután újra elkap majd minket az elnyomás gépszíja.

– Ne is mondd! Te legalább valamennyire szabad vagy.

– Szerinted az egyetem egyenértékű a szabadsággal?

– Hát… Igen!

Felnevetett.

– Jó, oké, valahol igen. De még akkor is ott vannak az órák, meg a foci, szóval nem akkora a szabadság, amekkora lehetne.

– Erre figyelmeztetted már Nathant? Azt hiszem, hogy ő már nagyon várja, hogy kicsit szabadabb legyen.

– Ja, persze. Ha nem lennének szabályok, amik pontosan megszabják a határokat, akkor Nathan azt sem tudná, mihez kezdjen magával.

– Ez igaz.

Jerom kicsit kifulladva felém pislantott. Jó érzés volt, hogy még mindig le tudom futni a bátyámat. Én még csak nem is lihegtem.

– És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Van bármi téves, romantikus elképzelésed arról, hogy milyen lesz felsőévesnek lenni, amit romba kellene döntenem?

– Jaj, kérlek, már két éve felsőéves vagyok, figyelembe véve, hogy egész gimis karrierem alatt Nathannel, Gage-gel és Bradennel lógtam.

– Ez igaz. Lehet, hogy nem tettek vele valami jó szolgálatot neked. Talán jobb lett volna, ha hagynak kicsit vergődni, mielőtt bevesznek maguk közé.

– Talán jobb lenne, ha versenyt futnék veled a domb tetejéig. – Előremutattam. A domb jelezte az ötödik kilométer kezdetét. A gyomrom nagyot kordult, jelezvén, hogy nem ért egyet a tervemmel, de amikor Jerom azt felelte, hogy „indulhatunk", már nem tudtam kifarolni a dologból.

Csak amikor a bátyám teljes erőből megindult felfelé a domboldalon, akkor tűnt fel, hogy az idő nem pusztán fülledt volt. A fejünk felett sötét felhők gyülekeztek. Viharfelhők. Jerom vezetett az első kábé ötven méteren, de a domb magas volt. Én szándékosan visszavettem a tempóból, várva, hogy elfogyjon az ereje, és akkor elszáguldottam mellette. A dombtetőre érve – most már lihegve – próbáltam lélegzethez jutni.

– Elkényelmesedtél attól, hogy csatár vagy – mondtam. – Szinte hallom, hogy röhögnek rajtad a középpályások.

– Kit érdekel!

– Úgy látom, hogy esni fog – mondtam, és megint az ég felé sandítottam. – Jó lenne, ha azért holnap tudnánk játszani.

– Ó, biztosan fogunk. Csak lehet, hogy iszapfoci lesz belőle. – A pólója ujjára nézett, és lepöckölt róla egy kis piros trutyit.

A látványtól felfordult a gyomrom, és éreztem, hogy a gyomorsav kezd felkúszni a torkomon.

– Álljunk meg egy percre! – Az út széléhez botorkáltam, és belehánytam a bokrokba. A hányás szagától úgy éreztem, hogy mindjárt megismétlem ezt a műveletet, ezért gyorsan odébb sétáltam.

– Ez undorító – kommentálta Jerom.

Megtöröltem a számat a kézfejemmel.

– Hát, igen, a nyers tojás és a tabascoszósz keveréke kicsit megülte a gyomromat. De most már sokkal jobban vagyok. – És jobban is voltam. – Menjünk! – Újra futni kezdtem az úton, ami megkerülte a parkot, és utána visszavitt a környékünkre.

– Nem szoktad néha úgy érezni, hogy kicsit túlerőlteted magad? – kérdezte Jerom, amikor sikerült utolérnie.

– Mondja ezt Mr. UNLV Futball Ösztöndíjas? – Jól emlékeztem rá, milyen volt, amikor megkapta az ösztöndíjat. Bár Jeromnak a nevadai iskola volt az álma, én reméltem, hogy valahová közelebbre megy majd egyetemre. Nem volt könnyű elengednem a bátyáimat. Szerettem volna, ha mindannyian a közelemben maradnak. Biztonságban. Örültem, amikor Jerom úgy döntött, hogy itthon tölti a nyarakat. – Nem. Nem hinném, hogy túlerőltetném magamat. Mert fontos, hogy a legtöbbet hozd ki magadból, nem?

– Gondolom.

– Gondolod? De hát te voltál, akitől folyton ezt hallgattam! Ez a mondat évekig ott lógott a hálószobád falán. Szóval ne gyere most nekem azzal, hogy „gondolom"! Ráadásul – mutattam a hátam mögé, a bokrok irányába – ennek semmi köze nem volt a túlerőltetéshez, és ezt te is nagyon jól tudod. Még csak fáradt sem vagyok. Ez kizárólag annak a löttynek köszönhető, amit megittam, és amiből még mindig jócskán van a pólódon.

– Ez igaz. – Kocogtunk még pár méternyit. – De miért?

– Mit miért?

– Miért ittad meg? Tudtad, hogy mi nem fogjuk.

De azt nem tudtam, hogy Braden sem fogja.

– Mint, mondjuk, akkor, amikor tudtam, hogy nem fogtok lesmárolni egy random járókelőt? De megtettétek. Mindannyian. Még Nathan is, én meg kénytelen voltam utána büntetésből odamenni négy emberhez, és elmondani nekik, hogy azt hiszem, beleszerettem a kutyámba, és megkérdezni, hogy nem tudják-e, hol kaphatnék segítséget.

Jerom annyira nevetett, hogy egy percre abba kellett hagynia a futást.

– A büntetés szívás volt, de a kihívás vicces. Ezért csináltuk meg mindannyian. Neked mi is volt a bajod? Nem tetszett az a random idegen, akit választottunk neked?

– Valami olyasmi. – Igazából az a srác egész helyes volt. Az volt a bajom, hogy nem hittem, hogy örülne a közeledésemnek. A bátyáim menők voltak. Vonzóak. A legtöbb lány azt mondta volna rájuk, hogy dögösek. Magasak voltak, izmosak, és viharos égre emlékeztető, szürke szemük volt. Biztosra veszem, hogy a lányok, akiket aznap megcsókoltak, még most is emlegetik őket.

Én meg… Én egy igazi vadóc voltam. Azon a napon, a bevásárlóközpontban, a „csókolj meg egy random idegent" napon a kosárlabdaedzésen hordott melegítőm volt rajtam, a zsíros hajamat copfba kötöttem, a szám cserepes volt. Szó sem lehetett róla, hogy megcsókoljam az első szembejövő helyes fiút, aki minden valószínűség szerint elhányta volna magát tőlem.

– Nem tudott volna mit kezdeni a tökéletességemmel – mondtam ki hangosan, amikor láttam, hogy Jerom válaszra vár.

– Nem sokan tudnának mit kezdeni ekkora tökéletességgel.

A röhögőgörcse óta már nem futottunk, csak sétáltunk. Most kicsit gyorsabb tempóra váltottam.

– Azt hiszem, ezt valójában sértésnek szántad, de én úgy veszem, mintha egyetértettél volna velem. Na, haladjunk! Nincs több lazsálás!

– Igenis, edző!

Amikor hazaértem, ragadtam, és a lábam remegett, de a tüdőm mintha kinyílt volna, és a testemet átjárta az adrenalin. Pont ez volt az egyik ok, amiért annyira szerettem a futást. Hogy annyira fel voltam dobva utána.

Aznap este, miután összerogytam az ágyamon, azon nyomban elaludtam, és úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak. Nem álmodtam semmit.

És ez volt a másik ok, amiért futottam.

Második fejezet

dekor

Úgy látszik, hogy egész éjszaka esett az eső – nem mintha hallottam volna –, amitől a park sártengerré alakult. De ezzel – ahogy Jerom előre megjósolta – tökéletes terepet szolgáltatott az iszapfocinak. A csapatom tagjai fejüket összedugva értekeztek. Jerom rám nézett.

– Szóródjatok szét, rátok fognak menni. És Charlie, sokat segítene, ha ezúttal kifelé fordulnál ahelyett, hogy befelé.

– Te foglalkozz a saját technikáddal, én meg az enyémmel – válaszoltam.

– Ez csak egy javaslat volt.

– Tudom, hogy kell játszani.

– Ja, Jerom. Charlie tudja, hogy kell játszani – ugratott Gage, és megbökte a vállamat a vállával. – Nem kell megmondanod neki, mit csináljon!

– Gage! – A három bátyám közül ő állt a legközelebb hozzám, és ő volt az egyetlen, aki megúszhatta, hogy így beszéljen rólam. Legfőképpen azért, mert elég volt, hogy rám villantsa a nyálas mosolyát, és már nem is tudtam rá haragudni.

– Rendben, akkor kezdjük! – Jerom összecsapta a kezét, és felálltunk a helyünkre.

Döntetlenre álltunk, és már csak öt perc volt hátra. A zoknim csöpögött a sártól, és amikor tenyeremmel megtámaszkodtam a térdemen, lecsúszott róla a kezem. De akkor is el voltam rá szánva, hogy elkapom ezt a labdát. Nekiiramodtam, amint a center hátradobta a labdát a lábai között, és Jerom tökéletes passzot hajtott végre. Elkaptam a labdát, és rohantam. Valaki megragadta a pólóm hátulját, de leráztam magamról, miközben kis híján elcsúsztam a nyálkás füvön.

Amikor már egy védő sem volt köztem és a narancssárga bóják között, elkezdtem fennhangon kommentálni a saját játékomat.

– Átugrik egy pocsolyán, és bepördül a célterületbe. Touchdown! – Hátrafordultam, és úgy tartottam magasba a labdát, mintha valami trófea lett volna. – Ez az! Mi vagyunk a legjobbak!

– Ne hencegj! – mormogta Braden, és feltápászkodott a földről. – Szörnyen ellenszenves.

– Savanyú a szőlő – mondtam, amit igyekeztem egy köhögéssel leplezni. Pont olyan volt, mint az összes bátyám: utált veszíteni.

Elkapta a nyakamat, és a hóna alá szorította, majd a kézfeje bütykeivel megdörzsölte a fejemet.

Az orromat megcsapta a nedves fű, az izzadság és