Gabriel bűne

By Anita Weaver

Gabriel, az angyal, találkozik a végzetével: beleszeret egy halandó nőbe. Ava viszontszereti őt, mégis ellene fordul, mikor Gabriel nem menti meg az öccsét – elkeseredettségében eldobja az életét. Az angyal nem akarja, hogy a lány sorsa örök kárhozat legyen, ezért felborítva élet és halál egyensúlyát, életre kelti szerelmét. Tettével magára vonja az alvilág ura, Tenebris haragját. Gabriel ugyan túléli kettejük összecsapását, viszont nagy árat kell fizetnie. Arcán örökre ott marad Tenebris dühének nyoma. Száműzik a Földre, hogy emberként éljen tovább, folyamatosan üldözve a gonoszt. Melina váratlanul lép a férfi életébe. A lány Ava szöges ellentéte, és pont ez vonzza Gabrielt. Tenebris azonban bosszút esküdött. Megfogadta, hogy azonnal lesújt arra a személyre, aki valaha is fontos lesz a Gabriel számára.

• Language: Magyar
• Publisher: Anita Weaver
• Release date: Oct 8, 2020

Book preview

bűne

1. fejezet

Gabriel megállt néhány percre kedvelt helyén. Nagyon régen járt itt utoljára. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol szeméből eltűnt a szigorú árnyalat, amely annyira jellemezte finom vonásait. Óriási felelősség nehezedett a vállára, a figyelme lankadhatatlan volt. A világ sorsát bízták rá. Csupán néhány percet engedett magának. Ingjén a pár legfelső gombot kigombolta. Karjait oldalt kinyújtva gyönyörködött az előtte elterülő tájban. Szerette az embereket, sok félét ismert belőlük, jót is, rosszat is, mégis többségében hálásak voltak azért, amit az Úrtól kaptak, miattuk döntött úgy, hogy védelmezi őket. Ennek ellenére nehezen viselte az emberi alakot, alkalmanként mégis magára öltötte. Az Úr parancsára hibátlanul kellett kinézniük idelent, ezért is adott minden angyalának olyan külsőt, amely tökéletes volt. Hátul rövidre nyírt, elől kicsit hosszabbra hagyott frizurája ugyancsak beleillett ebbe a képbe. Ő nagyon ritkán élt a földi alak lehetőségével, egyébként sem lett volna rá szüksége, mivel angyalként senki sem láthatta ebben a formában, mégis eleget tett a kívánalmaknak. Sokkal fontosabbnak tartotta, ami a háttérben van, a külsőségek mindig felületesek, ő pedig szeretett a dolgok mélyére látni. Ilyennek ismerte az embereket is. Nem volt két ugyanolyan, még az iker szülöttek között sem, hiszen ha külsőre hasonlítottak is, belsőleg mind különböztek. A jót lehetett rossz irányba terelni, a rosszat pedig a jó irányba. Számára az volt a cél, hogy mindenkit a helyes irányban vezessen, ha szükséges.

Magába itta a fákkal övezet völgy látványát a következő látogatásig, ami számításai szerint megint elnyúlik jó néhány hónapra, ha nem többre. Már épp indulni készült, mikor olyan érzése volt, mintha valaki nézné, ami lehetetlen volt. Vagy még sem? Mikor hátra nézett, egy fiatal lányt látott a távolban kerékpáron, aki valóban őt nézte. A lány elindult és egyre közelebb ért hozzá. Próbált nem figyelni rá, mégis, mikor már olyan közel járt, hogy szinte megérinthette volna, ránézett és megdöbbent a tekintetén. Ez volt a veszte. Ő is tudta. Ha egy angyal, földi ember tekintetében látja magát, az a legnagyobb átok egy angyal életében. A szemébe nézett és olyan tisztán látta magát, ahogy nem lett volna szabad. Mégis. Azonnal el is tűnt, mintha ezzel meg sem történt volna az iménti pillanat. Akármennyire is próbált nem gondolni a történtekre, az mély nyomott hagyott benne. A lány tekintete egyre ott lebegett előtte. Életében először történt, hogy valami elterelte a figyelmét a feladatáról, ami ez nagyon zavaró volt a számára. Egyébként is sötét tekintete még mélyebb árnyalatot vett fel. Arca a szokottnál is elgondolkodóbb, komorabb lett. Úgy döntött évszázadokig nem megy az emberek közé.

Ava sem volt képes kiverni a fejéből a férfit. Még sohasem látott szemekben ekkora mélységet. Sőt, még életében nem találkozott ilyen gyönyörű arcú férfival. Amint hazaért, ledobott mindent, ceruzát ragadott, azonnal le is rajzolta, amíg még friss volt az emléke róla. A keze és az elméje mintha összejátszott volna, olyan aprólékosan jöttek elő benne a részletek, mintha fotót másolt volna. Fél órával később, ahogy a kész rajzra nézett, a férfi pontos mása nézett vissza rá. Tökéletes lett. Ahogyan a férfi is az volt. Legalábbis kinézetre. A szépség sokszor megragadja az embert, és a vesztét is okozza. Neki eddig ilyen élményben nem volt része. Tetszett neki, valahogy mégis zavarta a férfi tekintete, ahogyan ránézett. Olyan különös volt, megkapó, mégis hihetetlen. A tükörhöz lépett és megnézte magát benne. Hullámos barna haja selymesen hullott a vállára, barna tekintete tiszta és őszinte. Alakja a korának megfelelő, ennyit látott magából. Ő, a mindennapi külsejével, nem értette miért is akadna meg rajta egy ilyen férfi szeme, mert úgy érezte, oka volt annak, hogy összekapcsolódott a tekintetük, ha csak egy pillanatra is. Minél többet tépelődött rajta, annál inkább elbizonytalanodott, míg végül lezártnak tekintette az egészet. Azért napról napra ugyanazon az úton kerékpározott, hátha újra látja őt, de nem így történt.

Gabriel többet nem ment arra a helyre. Vívódott magával. Kíváncsi volt, ugyanakkor tartott is tőle, hiszen akkor a nő a végzete. Hogy kíváncsiságát kielégítse, figyelni kezdte. Nem volt nehéz dolga, minden lehetősége megvolt rá, hogy észrevétlen maradjon. Megismerte a szokásait, barátait, a lakását, mely nem meglepően tele volt rajzokkal, némelyen saját magára ismert. Megtudta, hogy szülei néhány évvel korábban elhunytak, jó anyagi helyzetük miatt maradt utánuk annyi, hogy új életet tudjon kezdeni és az öccsét is ellátni, aki nem volt egyszerű eset. Problémás viselkedése miatt több iskolából is eltanácsolták, majd idő előtt be is befejezte tanulmányait. Idejét csavargással töltötte, ami azt eredményezte, hogy rossz társaságba keveredett és rászokott a drogra. Ava sokat küzdött azért, hogy ettől a függőségtől megszabadítsa, de mindaddig nem járt túl nagy sikerrel. Mégsem adta fel, szerette az öccsét, erről árulkodtak a tettei és a rajzai is. Mikor úgy érezte, hogy teljesen kielégítette a kíváncsiságát, akkor határozott úgy, hogy ideje újra szemtől szemben állnia a lánnyal. A tudás hatalommal jár, ezért gondolta, képes lesz irányítani a dolgokat kettejük között.

Ava hétvégéje szabad volt, a gyönyörű időt kihasználva ő is a természetben tervezte azt eltölteni. Nem szerette a sűrű embertömeget, ezért általában olyan helyeket keresett ahol alig voltak néhányan rajta kívül, vagy ép senki. Azon a napon is egy ilyet választott a városon kívüli magaslaton. Leült egy padra, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílott a közeli hegyvonulatra. Kislánykora óta szeretett rajzolni, nagyon ügyes keze volt, így a rajzolás szenvedélye végig kísérte az egész életét. Eleinte csak élvezte a nap melegét az arcán, majd elővette a vázlatfüzetét, húzott néhány vonalat a lapra, majd meggondolva magát lapozott és azt rajzolta, ami valóban foglalkoztatta. Mivel jó néhány hét eltelt a találkozás óta, már letett arról, hogy bármikor újra látja, mégis erősen élt benne a férfi emléke, tekintete. A keze szinte magától tette a dolgát, egyszer csak az idegen arca kezdett körvonalazódni a fehér felületen, egyre jobban kiemelve a részleteket, míg végül teljes egészében kész nem lett. Kicsit távolabb tartotta magától, hogy szemügyre vegye. Elégedett volt a végeredménnyel, a képen a férfi épp fölé hajolt és az ajkuk összeért. Ekkor megszólalt egy hang a háta mögött.

- Elég kifejező lett – Ava hirtelen hátrafordult és a férfival találta magát szemben. Érezte, hogy elvörösödik, szinte szóhoz sem jutott a meglepetéstől és a zavartól, amit csak tetézett a kép témája. Gyorsan összezárta a füzetet.

- Sajnálom – hadarta gyorsan szemét lesütve.

- Mit is?

- Nem hallottam senkit sem közeledni – terelte másra a szót.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.

- Nem hittem, hogy újra találkozunk – vallotta be a lány.

- Miért? – húzta fel a szemöldökét az angyal.

- Nagy ez a város, sok a véletlenszerű, egyszeri találkozás – magyarázta Ava.

- Ez igaz. Mi mégis újra találkoztunk, ilyen a sors – mondta, bár tisztában volt vele, hogy azért ez így nem teljesen igaz. Néha a sorsnak is kell egy kis segítség.

- A nevem Ava – hadarta gyorsan a lány, mivel a beszélgetés kezdett kissé kényelmetlenné válni a számára.

- Gabriel. Leülhetek?

- Persze.

- Nagyon ügyesen bánsz a vonalakkal – dicsérte az angyal.

- Köszönöm. Ha többet gyakorolnék, jobb is lehetne, de csupán kikapcsolódásként rajzolok, valahogy megnyugtat.

- Tudom, milyen. Nekem is van olyan szokásom, amivel levezetem a felgyülemlett feszültséget.

- Megkérdezhetem mi az?

- A repülés.

- Az biztosan jó lehet, legalábbis annak, akinek nincs tériszonya – húzta el a száját a lány, hiszen magáról beszélt.

- Pedig csodálatos érzés.

- Még nem repültem, jobban szeretem, ha szilárd talajt érzek a lábam alatt.

- Nem is próbálnád meg soha?

- Nem tartom valószínűnek.

- Értem.

- Szerinted ez gyávaság?

- Úgy véled annak tartom? – kérdezett vissza az angyal.

- Sokan annak vélnék.

- Mindenki mástól tart. A félelem nem szégyen.

- Nem is azt mondtam, hogy félek. Csupán szédülök a magasban.

- Ez igaz. Egyébként mivel foglalkozol? – kérdezte, mintha nem lett volna nagyon is tisztában vele.

- Egy könyvelőirodában dolgozom.

- A számok időnként nagyon bosszantóak tudnak lenni – mosolygott a férfi.

- Nagyon is – vette a lapot a lány.

- Veled mi a helyzet?

- Sokat vagyok úton, amolyan őrző-védő szolgálatot végzek, mikor, mire van szükség- magyarázta Gabriel.

- Az elég nagy felelősséggel járhat.

- Időnként valóban, de erre születtem, megoldom.

- Nem is tudom, ismerek-e olyan embert, aki úgy érezte, hogy a munkájára született.

- Ezek szerint én a kivételek egyike vagyok – nevetett a férfi, és nem is ember, tette még hozzá magában.

- Úgy tűnik.

- Gyönyörű város, sajnos ritkán van szerencsém gyönyörködni benne.

- Akkor most is csak ideiglenesen tartózkodsz itt? – kérdezte Ava, mert így már világos volt a számára, miért nem találkozott olyan sokáig vele.

- Igen, így is mondhatjuk – válaszolta, hiszen ez így pontosan megfelelt a valóságnak. Néhány pillanatnyi csend állt be közöttük. Ava azon töprengett vajon, hogy jutott oda fel a férfi, hiszen a ruházata ezúttal is makulátlan volt, ám sem autót, sőt, semmilyen közlekedési eszközt nem látott a közelben, azonban nem mert rákérdezni. Érezte magán a férfi tekintetét, odafordította a fejét és ugyanazt érezte, mint első alkalommal is. Valamit, ami összeköti őket, aminek még sincs semmi értelme.

- De van – szólalt meg hirtelen Gabriel, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, ami ugyebár lehetetlen volt.

- Tessék? – kérdezte megerősítésként.

- Vannak dolgok, amik mindig okkal történnek.

- Nem hiszek az ilyesmiben.

- Valóban? – nézett rá kicsit félre hajtva a fejét a férfi. - Akkor a találkozásunk puszta véletlen.

- Csakis. Mindketten egyszerre voltunk ugyanazon a helyen.

- Vagyis pont jó helyen voltunk – mosolygott ellenállhatatlanul a férfi.

- Jó időben, jó helyen.

- Sajnos, nincs sok időm, de ha megadod a számod, hívlak, amint legközelebb megint a városban leszek. Természetesen, csak ha te is szeretnéd.

- Persze, van mire felírnod?

- Csak mond, nagyon jó a memóriám. – Ava elmondta a számokat, de valahogy mégsem bízott benne, hogy a férfi meg is jegyzi azokat.

- Köszönöm. Most már mennem kell, jelentkezem, amint tudok – ígérte, és kezet nyújtott a lánynak. Ez volt az első alkalom, hogy testi kontaktus alakult ki közöttük, és a hatás pont az volt, amire számított. Amint megérintette, sok minden futott át rajta. Mivel a jövőt ő sem látta, csupán érzéseket volt képes érzékelni. Mind annyira erős volt. Éltető szerelem, mély fájdalom, emberfeletti szenvedés. A sorrenddel sem volt tisztában, bármelyik lehetett a múlt és a jövő. Abban a percben nem számított a sorrend, csak a pillanat. Ava ekkor érezte úgy, hogy nem ennyi volt, ez csupán valaminek a kezdete.

Attól a naptól a lány boldog mosollyal az arcán járt-kelt, hiszen bízott a férfi szavaiban, hitte, hogy hívni fogja és így is történt. Körülbelül másfél héttel a találkozásuk után jelentkezett, igaz, csak rövid időre, alig pár óra állt a rendelkezésükre, de ez is sokat jelentett mindkettejüknek. Ott találkoztak, ahol előző alkalommal, végig járták szinte az összes ösvényt, mindenről beszélve. Az idő hihetetlenül gyorsan telt, szinte pillanatok alatt eljött a búcsú ideje. A lány remélte, hogy búcsúzásnál közelebb kerülhet a férfihoz, ám ez elmaradt. Gabriel megfogta a kezeit, visszafogottan csókot lehelt rájuk, majd a szemébe nézett.

- Nem szeretnék semmit elsietni. Újra keresni foglak, akkor talán több időm lesz, és beszélünk a továbbiakról.

- Értem – mondta némi csalódottsággal a hangjában a lány. A férfi az álla alá nyúlt és megemelte azt, hogy a szemébe nézzen.

- Kérlek, bízz bennem!

- Hiszen alig ismerlek.

- Mit érzel, amikor velem vagy? Őszintén!

- Bizsergést, melegséget – nézett rá – és bizalmat.

- Akárcsak én. Vissza fogok jönni.

- Tudom – mosolygott most már Ava is.

- A nap minden percében gondolni fogok rád – ígérte az angyal és futó csókot nyomott a lány szájára, viszont szinte abban pillanatban el is szakadt tőle.

- Várj rám! – kérte és