Amíg lélegzem

By Julia RedHood

A történet a két háború között játszódik Németországban. Hans Reignier eredeti hivatása szerint ápoló, ki mikor kitört a háború, szolgálni kívánta a hazáját, ezért katonának állt. Most viszont mindez véget ért, s vissza kell rázódnia hétköznapi életébe, munkát talál egy birtokon, ahol egy beteg fiút kell ápolnia. Hans, ki már szembesült a zord halállal, ráébred arra, hogy az, aki valaha a lelkében létezett, odaveszett a fegyverek ropogásában. A fiút, kiről gondoskodnia kell, egy ismeretlen betegség támadta meg, sorsa végtelenül kétes és reményvesztett.
A regény a keserű halál leple alatt suttog lágyan, megbotránkoztatóan pimasz szavakat. Egy gyermek, aki kétségbeesetten hajszolja az át nem élt boldogságot, és egy férfi, aki önmagát kutatva a számára már élhetetlen világban, valaki másra talál.

• Language: Magyar
• Publisher: Julia RedHood
• Release date: Oct 29, 2020
• ISBN: 9781005635824

Julia RedHood

Az írás gyerekkorom óta az életem része. Az első történetemet tizenhárom évesen írtam. Széles az érdeklődési köröm, ezért több zsánerben is kipróbáltam magam. A kedvenc műfajom a regény, kisregény és novella.Húszévesen vettem fel a Julia RedHood nevet. Második regényemmel oklevelet nyertem egy pályázaton.Nyomtatásban megjelent egy kisregényem és egy novellám.A történeteim kamaszoknak, illetve fiatal felnőtteknek szólnak.

Book preview

Bevezető

Hans a hamutálban füstölő cigarettáért nyúl és beleszív. Kifújja a füstöt, közben az írógép billentyűit nézi. Egy bekezdés van hátra a regényből.

Kioltja a cigarettát, aztán hátradől a karosszékben. Ha kinyitja a gardrób ajtaját, és az egyenruhájára tekint, még most is hallja a fegyverropogást. De nem erről kell írnia, hanem egy ennél is borzasztóbb dologról. A papíron lévő szavak rengeteg szörnyű emléket juttatnak eszébe. Máris lelki szemei előtt van a nagy ház, a kert és a hideg szobák.

Első nap a birtokon

1918. november

Hans az ösvényen haladt a fák között. Volt nála egy táska, abban néhány ruhája. Már látta a szürke, kétszintes épületet a távolban. Amikor odaért jól megnézte a házat, aminek a falait benőtte a borostyán. Egy munka miatt jött, az egyik újságban olvasott róla.

Néhány perc múlva egy idős nő fogadta:

– Üdvözlöm önt! Gerda vagyok – mutatkozott be. – Jöjjön velem! Már vártuk magát.

– Üdvözlöm – bólintott.

Beléptek az előtérbe.

– Herr Weninger a dolgozószobában van – közölte Gerda.

Hans követte a házvezetőnőt az emeletre. Megálltak egy kétszárnyú, barna ajtó előtt.

Gerda kopogott, aztán benyitott a helyiségbe. Először ő ment be.

– Elnézést, Herr Weninger! Megérkezett a vendége – hozta a főnöke tudomására.

– Már nagyon vártam – mondta a férfi. – Szóljon neki, hogy fáradjon be!

Gerda bólintott, aztán távozott.

Hans belépett a dolgozószobába:

– Jó napot, mein Herr!

– Örülök, hogy itt van, Herr Reignier – mosolyodott el Gerald, aztán intett a szőke férfinak, hogy foglaljon helyet az íróasztal másik oldalán. – Tehát, ön ápoló?

– Az vagyok – válaszolta, majd leült.

– Azt képzeltem idősebb és tapasztaltabb. Amikor telefonon beszéltünk, nem tűnt ennyire fiatalnak a hangja alapján. Hány éves?

– Huszonöt. De higgye el, elég tapasztalt vagyok!

– Nemrég tért haza. Igazam van?

– Ahogy a telefonban említettem.

– Biztosan rengeteg sebesültet látott el a háborúban.

Hans      megtörte a szemkontaktust az idős és őszhajú Geralddal.

– Igen. Szanitéc voltam – hajtotta le a fejét.

– Igazság szerint, jobban örülnék egy hölgynek, viszont más nem jelentkezett magán kívül.

– Bocsásson meg, de ennek oka nem egészen világos.

– Mi nem világos? – kérdezte, összeráncolta a homlokát.

– Azt mondta, hogy fia van. Szerintem egy férfi kellene mellé, szem előtt tartva a nemiségét.

– Végül is, igaza van.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Egy vékony, világosbarna hajú, tizenéves fiú jelent meg. Fehér pizsamát viselt.

– Menj a szobádba, Josef! – parancsolt rá Gerald.

– Vedd fel ezt a kirúgott katonát! – kiabálta a fiú.

– Először is, a katonákat nem kirúgják, hanem leszerelik, másodszor, ne emeld fel a hangodat a jelenlétemben!

– Nekem ő kell, papa! Láttam a szobám ablakából, amikor megérkezett.

– Most távozz, kérlek!

– De papa! – könyörgött.

– Menj!

Josef durcás arcot vágott, aztán elrohant.

– Sajnálom, Herr Reignier – sóhajtotta Gerald.

– Nem történt semmi – felelte Hans.

– A fiam egy ritka betegségben szenved. Azt még nem fejtettem ki, mi lesz a feladata, ha elvállalja a munkát.

– Tehát, felvesz?

– Azt akarom, hogy Josef boldog legyen. Mivel nincsen szobalányunk azok a tevékenységek is önre hárulnak, melyeket egy ilyen hölgy beosztott végezne. Természetesen kizárólag Josef tekintetében.

– Nem jelent problémát – mondta elszántan.

– Amint észrevette Josef még nem érte el a felnőttkort. Attól tartok nem is fog felnőni.

Ez szörnyen hangzott. Hans elgondolkodott azon, hogy egy ennyire fiatal fiú, szinte gyerek, hogy kaphatott ilyen borzasztó sorsot?

– Szóval, a betegsége… – folytatta Gerald.

A beszélgetést egy hang szakította félbe:

– Mein Herr! Jöjjön kérem! – rontott be Gerda.

Hans a házvezetőnő és Gerald után ment a homályos, festményekkel teli folyosón. Beléptek Josef szobájába.

A kamasz a baldachinnal fedett, kétszemélyes ágyon ugrált. A rugók recsegtek a talpa alatt, miközben próbálta elérni a sötétbarna ágykeret tetejét, amin egy madár volt.

– Azonnal hagyd abba! – szólt rá Gerald.

– Hogy teheted ezt velem? – Josef az apjára meredt. Továbbra is ugrált.

– Mit művelsz?!

– Képes vagy elvenni tőlem az örömömet? – kérdezte, szinte szemrehányóan.

– Megütöd magad! Bevered a fejedet!

– Úgysem lesz rá több esélyem. Sem arra, hogy megüssem magam, sem arra, hogy ugráljak.

Gerald megragadta a fia karját, és leültette őt az ágyra.

– Meg akartam fogni a madarat – magyarázta Josef.

– Nehéz megfogni, itt pedig rendkívül megrémült.

– Biztosan azért, mert sosem volt bent a házban.

– Lehetséges. – Gerald mély levegőt vett. – Csak addig maradj nyugton, amíg beszélek Herr Reignierrel!

– Felveszed? – örült meg Josef.

– Igen. Felveszem.

Ezután mindhárman elhagyták a szobát. Gerald megállította a mellette sétáló Hanst a folyosón:

– Biztos, hogy elvállalja?

– Természetesen.

– Rendben – bólintott. – Gerda megmutatja a szobáját.

Hans csak annyit tudott a munkáról, hogy egy beteg fiút kell ápolnia. Most sem volt sokkal tisztább számára a helyzet, de legalább megismerkedett Joseffel.

A hálószobájában egy heverő és egy szekrény volt. Kipakolta a dolgait a táskájából. A ruháin kívül nem volt több holmija. Amióta visszatért a háborúból az unokatestvérénél húzta meg magát, mert a szülei háza kigyulladt, amíg harcolt. Semmije és senkije sem maradt.

Az első éjszaka alig tudott aludni, mert vihar volt odakint. Bár nem bánta, így nem kínozzák rémálmok. Csak feküdt és bámulta a mennyezetet. Hallgatta, ahogy a szél rezegteti a régi ablakokat.

Suttogást hallott. Mintha valaki közvetlenül a füléhez hajolva mondta volna:

– Hans...

Hans felült, szétnézett a szobában. Már megszokta a képzelgéseket, a fegyverropogás hallucinált hangját éjjelenként. De most libabőrös lett a karja és a hideg futkosott a hátán.

Inkább lefeküdt, nagy levegőt vett, és lehunyta a szemét.

Furcsa betegség

Hans másnap reggel arra ébredt, hogy valaki kopog. Gerda volt, és megkérte, hogy menjen le a nappaliba.

A férfi inget és fekete nadrágot vett fel. Egy darabig nézte magát a gardrób ajtaján lévő tükörben. Nem ismerte már azt a