Polgárnak lenni

By Tamás Kolosi

Életútinterjújában Kolosi Tamás szociológus, üzletember sorra veszi életének fontosabb állomásait: elmeséli, hogyan lett a magyar-filozófia-esztétika szakos bölcsészhallgatóból elismert társadalomtudós, majd a könyves szakma meghatározó alakja. A személyes élmények és tapasztalatok egy polgárosodó zsidó család 1950-1960-as évekbeli mindennapjain túl a hazai szociológia újraindulásába és működésébe, a rendszerváltás és a szabad piacgazdaság útvesztőibe, valamint az 1980-1990-es évek budapesti kulturális és művészeti életébe engednek bepillantást. A sikeres életpálya mögött felsejlenek azok a korlátok és adottságok is, amelyekkel egy Magyarországon született és itt élő kutatónak számolnia kell. Betekinthetünk a könyvkiadás és a könyvpiac műhelytitkaiba, szó esik a világban a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzetről, és ismert alkotók és közéleti szereplők is feltűnnek a könyv lapjain.
A Ferenczi Borbálával 2018-2020-ban folytatott beszélgetések szerkesztett változata fényképekkel, annotált névmutatóval és Kolosi Tamás legfontosabb tudományos publikációinak listájával teszi teljessé az életútról kapott képet.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9789631440553

Book preview

Borító

Kolosi Tamás

Polgárnak lenni

Beszélgetések Ferenczi Borbálával

Magveto_Logo2018

TÉNYEK ÉS TANÚK

---

© Ferenczi Borbála, 2020

© Kolosi Tamás, 2020

1. fejezet

„Könnyen lehet, hogy ennek az ismeretlen asszonynak köszönhetem, hogy megszülettem"

Mikor, milyen családban született? Beszélne a szüleiről, nagyszüleiről?

1946-ban, a második világháború után születtem Budapesten. A családunkban én vagyok az első tősgyökeres budapesti. A nagyszüleim mind apai, mind anyai ágról az első világháború elől menekülve jöttek Magyarországra. Apai nagyapám, Köstenbaum Sámuel, katonaszökevényként érkezett Bulgáriából Magyarországra, s Balassagyarmaton telepedett le. Itt ismerkedett meg a nagyanyámmal, Weiss Fánival, akit rövidesen elvett feleségül. Két fiuk született: édesapám, Miksa 1920-ban, majd öt évvel később Józsi, az öccse. Bár Balassagyarmaton több nevezetes Weiss család is élt – földbirtokosok, kereskedők, hitoktatók –, nagyanyám valószínűleg nem ezeknek a nagy múltú családoknak a leszármazottja volt. Az ő szüleiről csak annyit tudok, hogy az édesanyját, az én dédnagyanyámat¹ Balassagyarmatról vitték el lágerbe. A rákoskeresztúri temetőben van egy emlékmű az auschwitzi áldozatok neveivel, s köztük szerepel a dédnagyanyám is. Apai nagyszüleim a ’30-as években költöztek Budapestre. Mint zsidó menekültek, nagyapámék 1945-ig nem kapták meg a magyar állampolgárságot. Ennek következtében rájuk elvileg nem vonatkoztak a zsidótörvények, mivel külföldinek számítottak, ezért aztán a Horthy-proklamációig, a nyilasok hatalomra jutásáig viszonylag szerencsésen úszták meg a ’44-es esztendőt. Miután 1944. október 15-én a nyilasok hatalomra kerültek, novemberben nekik is be kellett menniük a gettóba. Itt érték meg Budapest felszabadítását. Amikor a nagyszüleim a gettóból felszabadultak, megbetegedett férje eltartására Fáni nagyanyám házmesterséget vállalt. Nagyapám korábban villanyszerelő volt. Állítólag még a Gellért Szálló építésén is dolgozott, ma úgy mondanánk, alvállalkozóként. A ’30-as években kezdett el gyengélkedni, és ettől kezdve nem tudta kivenni a részét a család eltartásából. Apámék nélkülözésben éltek, de őt és a testvérét is sikerült taníttatni. Mindketten polgárit végeztek, és szakmát tanultak. Édesapám optikus lett, Józsi öccse pedig kárpitos. Édesapám inas- és segédéveit is a Fehér Optika Kolosy téri üzletében töltötte, s innen jött az ötlet, hogy a család Kolosira magyarosítsa a nevét. Ez persze csak később, a vészkorszak elmúltával volt lehetséges, de hogy pontosan mikor, azt sajnos nem tudom. Nemcsak apám, hanem nagyapám is magyarosította a nevét. Nagyapám a Kolosi név mellé felvette a Sándor keresztnevet is. Később, amikor egyetemista voltam, a kiváló Bárczi nyelvészprofesszor, aki szemináriumvezetőm volt, többször szóvá tette, hogy ilyen név a magyarban nincsen, mert ez a Kolozsvárból származik, és Kolozsinak kell mondani. Nálunk azonban a Kolosi fonetikus név terjedt el a családban. Édesanyámat, Holländer Rózsát 1944-ben, nem sokkal a német bevonulás előtt vette feleségül apám. Édesanyám szintén csak polgári iskolát végzett, s édesapám is csak felnőttként szerzett főiskolai diplomát, ugyanabban az évben, amikor én érettségiztem. Együtt tanultunk. Én az érettségire, ő a főiskolára. Ezért aztán úgy szoktam mondani, hogy másfél generációs értelmiségi vagyok. Apám tette hozzá a felet. Ugyan kispolgári származásúnak számítok, de a családunkban éltek a polgári értékek és a polgári értékrend messzemenő tisztelete. Ez fontos kiindulási és viszonyítási pont volt a számomra.

Azt, hogy az édesapja magyarosította a nevét, tudta már gyerekként is?

Igen. Arra nem emlékszem már, hogy konkrétan mikor és hogy került szóba, de ez egy pillanatig sem volt titok előttem. Tudtam róla. Mivel én már eleve Kolosiként születtem, ezért nekem ez a név volt természetes, ahogy az is természetes volt, hogy zsidó vallású a családom, és zsidóként születtem én is. Nem volt különösebben beszédtéma a zsidóságunk, mint ahogy a háború után nagyon sok családban nem volt beszédtéma. De titok sem volt köztünk. Az apai nagyszüleim például kóser háztartást vezettek. Amikor gyerekként az apai nagyszülőknél voltam, akkor ott kóser koszt volt. Az anyai nagyszüleim nem voltak kóserek, de náluk meg a zsidó vallási ünnepeket tartották, és én ezt gyerekként ott, náluk éltem meg. A zsidóságunk egy pillanatig sem volt tabutéma vagy ismeretlen, rejtélyes dolog. Még gyermekként sem gondoltam így rá, sohasem. Természetes volt. Ráadásul az én családom viszonylag szerencsés körülmények között úszta meg a holokausztot, egyedül a dédnagyanyám halt meg lágerben.

Hogyan élték túl a családtagjai a vészkorszakot, a deportálásokat?

Úgy gondolom, mindkét ágon leginkább a szerencse és a véletlenek segítették a családomat. Ilyen kritikus és kiszolgáltatott helyzetben ugyan lehet hozni napi szinten racionális döntéseket a megmaradásért, de ez a túléléshez valószínűleg kevés. Ehhez nagyon nagy mértékben kellett a szerencse. Apai nagyszüleimnek azzal, hogy átköltöztek Budapestre, nagyobb esélyük volt a túlélésre, hiszen Horthy 1944 nyarán felfüggesztette a fővárosi deportálásokat. Szerencséjük volt rendezetlen állampolgárságuk ügyével is, mert ennek következtében csak később kerültek kényszerlakhelyre, a pesti nagy gettóba, mint a magyar állampolgárként nyilvántartott budapesti zsidók, akik már nyár eleje óta csillagos házakba voltak zsúfolva. Ezzel sokat nyertek, hiszen a többieknél némileg jobb egészségi állapotban, kevesebb megalázó nyomorgással tudtak megmaradni a gettó felszabadításáig. A gettóban való túlélésért, a helyzet adta lehetőségeken belüli kényelemért Fáni nagyanyám, apám meg az öccse tették a legtöbbet. Ilyen élmények után nem meglepő, hogy apám a felszabadulás után belépett a kommunista pártba, öccse a baloldali cionista mozgalmakhoz húzott.

Édesanyám családjában anyai nagyapám, Laci nagypapa első világháborús katonai kiskeresztje biztosított mentességet az első zsidótörvények alól, és így a család ezen ágának is kevesebb atrocitást kellett elszenvednie. Anyai nagyapám és nagyanyám Erdélyből, Besztercéről jött át, ők szintén a háború elől menekültek. Nagyapámat Holländer Lászlónak hívták, még Besztercén ismerkedett meg a nagyanyámmal, Freifeld Izabellával, s családostul érkezett Budapestre. Laci nagypapa az első világháborúban két évet szolgált az olasz fronton, de a Piavénál megsebesült. Az egyik keze lebénult a sérülés következtében, ezért kapta kitüntetésként azt a katonai kiskeresztet, ami tehát egy ideig mentességet biztosított a családjának. Ők a vészkorszakban – édesanyám elbeszélése szerint – egy védett házba tudtak beköltözni a Lujza utcában, ami csak néhány tömbnyire volt az eredeti lakásuktól. A védett házakban viszonylag kevesebbet razziáztak a nyilasok. Ennek ellenére az igazoltatásokat, razziákat nem lehetett teljesen elkerülni. Édesanyámat például egy utcai razziában valamikor 1944 októbere után elfogták, s több zsidó társával együtt, csoportosan kísérték őket, ahogy anyám mondta, a Hajógyári-sziget felé. A Duna-korzón menetelő csoport mellett ment egy fiatal nő babakocsival, s mikor anyám mellé ért, odasúgta neki, hogy fogja meg a kocsit, és menjenek, sétáljon ki vele a menetből. Amikor messzire értek a csoportot kísérő nyilasoktól, a nő visszavette a babakocsit, és szót sem várva távozott. Fogalmunk sincs, hogy ki volt ő: egy bátor anya vagy dada? Mindenesetre könnyen lehet, hogy ennek az ismeretlen asszonynak köszönhetem, hogy megszülethettem. Anyám megmentésének és megmenekülésének a történetét én is sokat hallottam, de a gyerekeim és az unokáim is jól ismerik. A vészkorszakban átélt események a családunkban élnek tovább. Nemrég Márk unokám választotta egy iskolai dolgozata témájául azt, hogy a családja hogyan élte túl a holokausztot, úgyhogy vele részletesen is beszélgettünk erről.

Miként élték meg a háború és a holokauszt után a családtagjai a zsidóságukat?

Azt hiszem, minden generációnak megvolt erre a maga válasza. Nemcsak apámék, de anyai nagyapám neve is magyarosított. Igaz, ő még apámék előtt, a ’30-as években magyarosította a Holländer nevet Hidasira. A Holländerek a XX. század első évtizedeiben kerültek el Erdélyből. Az egyik fiú állítólag csokoládégyáros lett Amerikában, de a dédnagyapámról nem tudok semmit. Dédnagyanyámról még homályos emlékképeim vannak, amint Laci nagypapa Lujza utcai lakásában ott ül a kandalló előtt. Laci nagypapa nagyon törekvő és művelődni vágyó ember volt, nemcsak túlélni, de boldogulni is akart. Ő hadirokkantként nem tudta folytatni az eredeti szakmáját – szabó volt –, így kereskedő lett a Teleki téri piacon. Laci nagypapa boltja, vagy ahogy akkor nevezték, a sátor biztosította, hogy a szocializmus éveiben az átlagnál jobban éltünk. Bár a második világháború és a zsidótörvények elvettek mindent anyám családjától is, a boltot pedig 1956-ban még ki is rabolták, mégis ez jelentette nekünk a biztosabb megélhetéshez az alapot. Laci nagypapa nemcsak a boltot vitte jól, de dalárdába és biliárdozni is járt. Késő délutánjait gyakran a környék kávéházaiban töltötte. Nagy mozi- és színházrajongó volt. Haláláig – kilencéves koromig – ő volt rám a legnagyobb hatással.

Csak a véletlen műve, hogy a Líra Zrt. székhelye a Teleki téri piachoz közel, a Dankó utcában van?

Igen. Nem valamiféle nosztalgia miatt választottuk ezt a helyet. Persze örülök, hogy itt vagyunk a közelben, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.

Meséljen még Laci nagypapáról!

Sok mindenbe ő vezetett be engem még gyerekként. Ilyen emblematikus élményem, amikor valamikor 1954-ben vagy 1955-ben azt mondta: Tomika, gyere, elmegyünk, megnézzük a televíziót! És elmentünk a Corvin áruházhoz, aminek a kirakatában volt az első televízió Magyarországon. Ott lehetett megnézni. A tömeg nézte az utcáról, a kirakaton keresztül, és mi is néztük mint a technika és a fejlődés új vívmányát. Ez az élmény nagyon megmaradt bennem. Laci nagypapa polgárosult gondolkodású ember volt, de hát azért az ő esetében is inkább a kultúra, a tudás tisztelete, mintsem a megszerzett tudás játszott meghatározó szerepet.

Fájó emlékem, amikor egy őszi kora estén a délutáni iskolából hazajőve édesapám a kapuban várt, s elmondta, hogy meghalt a nagypapa. A lakásban minden tükör fehér lepedővel volt letakarva, a rokonság női tagjai kis sámlikon süvét ültek.² Laci nagypapa váratlanul, infarktusban halt meg, mégpedig azon az éjjelen, amikor egy rokoni látogatás után nagyanyám bátyja, Márton és a családja elmentek tőlünk. Ez 1955-ben volt. Azért emlékszem rá ilyen élesen, mert ezen az estén, amikor a rokonok lementek a szomszédos Pilvaxba, én és a nálam egy évvel fiatalabb Ári – aki látogatóban volt a szüleivel – kiskamaszok módjára egymást ijesztgettük a felnőttek nélkül üresen maradt lakásban, majd lelopóztunk utánuk a szórakozóhelyre. Ezen az éjjelen érte Laci nagypapát az infarktus. A rokonok a Freifeldek, azaz Bella nagyanyám családjának a tagjai voltak. Ennek a Freifeld rokonságnak a sorsa is érdekes, hiszen ők az izraeli–román üzlet keretében vándoroltak ki Izraelbe. Ha jól tudom, ez valamikor a ’60-as években lehetett, amikor Ceauşescuék kiengedték a zsidókat, s Izrael fejpénzt fizetett cserébe, s ez a Freifeld fiú is így tudta elhagyni az országot.³ Már Izraelben élt, amikor agytumorban meghalt. Szüleim még tartották a kapcsolatot a feleségével, Erzsivel, s tudom, hogy a fiuk – az előbb már említett Ári, akivel ijesztgettük egymást – sikeres számítógépes mérnök lett. Amikor utoljára hallottam róla, családjával épp Amerikában élt. Laci nagypapa halála után édesanyám addig ügyeskedett, amíg Bella nagymama lakását elcserélte ugyanabba a házba, ahol mi laktunk, a negyedik emeletre. Így aztán közel voltunk egymáshoz, ami anyámat megnyugtatta.

Mit tud anyai nagyanyja családjáról, a Freifeldekről?

Nagyanyám besztercei zsidó családban született. Hárman voltak testvérek. A Freifeld ággal először az ’50-es években találkoztam, amikor a szüleimmel előbb Besztercére, majd Bukarestbe utaztunk. Bukarestben lakott ugyanis nagyanyám másik testvérének két fia: Heri és Emil. Emil jogot végzett, és bíró volt a Ceauşescu-rendszerben. Többgenerációs bukaresti zsidó orvoscsaládba nősült be, a felesége is orvos volt. Tizenkét évesen náluk vendégeskedve ittam először forró csokoládét, amire azért emlékszem ilyen élesen, mert ez nálunk, Budapesten a szülői háztartásban ismeretlen volt. Ilyen úri finomságot mi nem engedtünk meg magunknak. A másik testvére, Heri autómérnök lett, nagy szerepet játszott a Dacia gyár felépítésében és működtetésében. Vele később sokszor találkoztunk, néha Bukarestben, de többnyire Budapesten, ahol a felesége, Koka Parkinson-kórját kezelték. A ’90-es évek közepén Koka meghalt, édesanyám pedig 1992-ben távozott el közülünk. Haláluk után Herivel még egy-két telefonhívást váltottunk, de egy idő után aztán senki sem vette fel a kagylót. Nem tudom, hogy velük mi lett.

Milyen asszony volt a nagyanyja, Freifeld Izabella?

Az én szememben ő volt a „tipische jiddische mame megtestesítője. Igazi családot összetartó, jólelkű, szerető, de egyszerű asszony volt. Tartotta a hagyományos zsidó ünnepek egy részét, és hitközségi tagok voltak nagyapámmal. Bella nagymama nem volt olyan haladó szellem, mint a férje, de ő is tisztelte és nagyra tartotta a tudást. Rendszeresen kaptam tőle zsebpénzt – valószínűleg a konyhapénz egy részét csippentette le nekem –, amiből aztán könyveket vettem, és úgy hatodik-hetedik osztályos koromban elkezdve a rendszeres könyvvásárlást, megalapoztam vele a családi könyvtárunkat. Édesanyám, Holländer Rózsa 1944. március végén a Nagyfuvaros utcai imaházban házasodott össze apámmal, s náluk kezdték az életüket, abban a Lujza utcai védett házban, amiről már beszéltem. Kétszoba-konyha, vécé a folyosó végén. A szülőkön kívül ott élt anyám öccse, a tizenkilenc éves Rezső is. Nagyanyám mindent megtett a családjáért és a gyerekeiért. Laci nagypapával segítették anyámékat a felszabadulás után is, hiszen az ő anyagi támogatásukkal tudta apám megnyitni az első fotó-optika üzletét. A fényképezőgép a háború utáni idők legális és feketekereskedelmének egyaránt az egyik kedvelt terméke volt. Apám vezetésével az üzlet jól ment, s különösen felvirágzott, amikor a Petőfi Sándor utcában megnyitották a Belvárosi Optikát, majd néhány hét után anyu talált egy háromszobás lakást a Petőfi Sándor utca 11.-ben, pont az üzlettel szemben. Ide költözött akkor a családom. Annak ellenére, hogy apám megállta a helyét akkor és később az államosítások után is, Bella nagyanyám előszeretettel hangsúlyozta, hogy „a Misi keresete még bablevesre sem lenne elég. Azt hiszem, ebben inkább a jiddische mame szokott zsörtölődése, mintsem bántó szándék volt.

Gyerekként nem érezte a szülein, hogy a zsidóságuk teher a számukra? Esetleg megnehezíti a boldogulásukat, és ezért aztán igyekeznek ettől a kultúrától, hagyománytól távolságot tartani?

Azt, hogy belerokkantak volna a zsidóságukba, nem mondhatom, mert nem lenne igaz. De valami érezhető volt, ami talán a zsidó valláshoz való viszonyukban látszódott a leginkább. A szüleim már nem voltak vallásosak. Édesapám, amikor én gyerek voltam, egyáltalán nem foglalkozott a zsidó vallással, ateista volt. Ehhez képest az öccse, Józsi, még 1944-ben hozzácsapódott a cionista ellenállási mozgalomhoz. Józsit innen egyenes út vitte az alakuló rendőrséghez, de idővel cionista múltja miatt leszerelték. Üzemi rendész lett, s csak 1956 után vették vissza a budapesti rendőrkapitányságra. Ezután gyorsan emelkedett a ranglétrán. A kábítószerosztály vezetőjeként, alezredesként ment nyugdíjba a ’70-es évek végén. Apám és az öccse között nem volt mindig felhőtlen a viszony. Józsi nagybátyám irigykedett apámra. Az irigység oka talán az lehetett, hogy apámék, ha nem is gazdagon, de viszonylagos jólétben, rendezett körülmények között éltek, s anyám oldaláról mindig kaptak szülői támogatást. A két fivér viszonya csak idősebb korukra rendeződött, nyugdíjas éveikre békültek össze.

Édesapám 1945-ben belépett a kommunista pártba. Ez a viselkedés teljesen természetes, úgy is mondhatnám, hogy jellemző volt a felszabadult zsidók esetében. Édesanyám egészen máshogy látta a párttagság ügyét, 1956-ra pedig már nagyon határozott lett a véleménye ezen a téren. Ekkor mondta apámnak, hogy szó sem lehet további párttagságról, úgyhogy apám kénytelen volt kilépni. Édesanyám se volt vallásos a szónak a hagyományos értelmében, de gyerekkoromból emlékszem, hogy péntek esténként azért gyertyát gyújtott. Nem volt kóser konyhánk, mindenevők voltunk, de bizonyos ünnepeket édesanyám fiatalabb korában is megtartott. Idősebb korára apám is visszatért a valláshoz. Ezek a változások nem voltak rejtegetve a családban. A szüleim természetesen élték meg és kezelték. Igyekeztek alkalmazkodni a körülményekhez, és ezen belül a lehető legjobban boldogulni. Apám például félt az államosítástól, ezért aztán önként adta vissza az iparengedélyét, és helyezkedett el az Ofotértnál. Anyám meg kettéválasztatta a Petőfi Sándor utcai háromszobás lakásunkat – mert nekünk a lakásrendelet alapján csak két szoba járt volna –, és elkezdett maszek napközit