Teleki Blanka

By Erzsébet Kertész

„Blankának boldognak kell lennie, azt akarom, hogy boldog legyen!” – rendelkezik unokája jövőjéről apai nagyanyja, Teleki Mária grófné. „A boldogságát keresi? Hát ez miféle újmódi hóbort? Létezik lány számára a családon kívül is boldogság?” – értetlenkedik az édesapa, Teleki Imre gróf. „Azt akarom, hogy önálló ember légy!” – inti anyai nagynénje, Brunszkvik Teréz grófnő.
Melyik utat választja Teleki Blanka? A nehezebbiket, amely végül Kufstein börtönébe vezet. Jól látja ifjú rajongója, Vasvári Pál: „Ez az asszony: ember! Ember, akinek akarata, célja van.”

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Mar 6, 2021
• ISBN: 9789634861041

Book preview

cover.jpg

KERTÉSZ ERZSÉBET

Teleki Blanka

img1.png

MÓRA KÖNYVKIADÓ

IMPRESSZUM

A borítón Békés Rozi rajza

A sorozat borítóját Lonovics Zoltán tervezte

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

© Kertész Erzsébet jogutódai, 2018

© Móra Könyvkiadó, 2018

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 486 104 1 (epub)

ISBN 978 963 486 105 8 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Sorozatszerkesztő: Balassa Anna

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

ELSŐ RÉSZ

1.

A Brunszvik Teréz érdeklődve nézett az íróasztalán fekvő levelek között egy hét pecséttel lezárt fehér borítékot. A lila tintával írt szálkás betűk ismeretlenek voltak, de ez még nem lepte volna meg, hiszen gyakorta kapott idegenektől levelet. Csak a hét hatalmas, sötétzöld pecsét keltette fel figyelmét, alig fért rá a szokásosnál nagyobb borítékra. És mialatt elsőnek a sokpecsétű levél után nyúlt, elmosolyodva gondolta, hogy írója mindenesetre elérte: elsőnek olvassa el levelét.

„Kedves Teréz sógornőm! – így kezdődött a levél, Teréz most még jobban elcsodálkozott. Sógora, Teleki Imre fordul hozzá levélben, húsz esztendő alatt először. Mi történhetett a különc gróffal, hogy felkeresi soraival? Hiszen az elmúlt húsz évben felesége családja nemigen érdekelte, és amennyire lehetett, feleségét is igyekezett távol tartani a „Brunszvikok-tól. Szegény kis Lotti, aki férjhezmeneteléig gyengéd gyerek és testvér volt, amióta elkerült a vad, kietlen pusztaságba, zord, erőszakos férje mellé, csak annak engedelmeskedett. Teleki Imre pedig nem óhajtott felesége családjával szorosabb érintkezést. Amikor Lotti első gyermekét várta, már hónapokkal előre kérte két nővérét, Terézt és Jozefint, jöjjenek el hozzá, legyenek mellette, és Teréz legyen a gyermek keresztanyja. Teréz és Jozefin örömmel vállalkozott a nagy útra. Jozefin, aki nemrég jutott özvegységre, egy pillanatig sem habozott, nevelőnőre hagyta négy gyermekét, Bécsből sietett Terézhez Martonvásárra, és vele együtt indultak el Erdélybe. Tudták, hogy nehéz és fáradságos útnak néznek elébe; két hétig tartott, míg Martonvásárról Hosszúfalvára érkeztek, és útközben gyakran nagyon szerény szállással kellett megelégedniük. De szívesen tűrtek minden kényelmetlenséget, fáradságot, boldogok voltak, hogy kis húgukat egy évvel az esküvő után újra láthatják.

Szatmárnémetibe Teleki Imre piros bársonnyal bélelt hatlovas üvegbatárt küldött eléjük, s a bakon két, sujtásos ruhába öltözött, kipödrött bajuszú huszár ült. Még egy ötlovas hintó várakozott a személyzetre. Amikor Domby úr, a tiszttartó mély meghajlással üdvözölte a hölgyeket, és érdeklődött, merre van a személyzet: a jungfer, fráj és pesztra, Teréz nyugodtan azt felelte, hogy személyzetük egy részét Bécsben, más részét Martonvásáron hagyták. Domby úr nagyot nyelt, és betessékelte kettőjüket a hatszemélyes batárba.

Órákon át kocogott velük a fogat, hiába volt eléje fogva hat fényes szőrű, hollófekete paripa, a hepehupás, hatalmas gödrökkel, mélyedésekkel feltépett úton csak lépésben tudtak haladni. És amikor végre megérkeztek a magas kőkerítéses kastély elé, megdöbbenve olvasták a főkapun a címerbe vésett latin feliratot: „Jól élt, ki rejtve élt!"

– Nem éppen vendéghívogató felírás! – jegyezte meg Jozefin kicsit megszeppenten.

– És nem is vendégmarasztaló! – tette hozzá Teréz. – De ne törődjünk vele! Lottihoz jöttünk, szüksége van ránk!

Igen, akkor kis húguknak valóban szüksége volt rájuk. Hiszen olyan egyedül volt a Telekiek között. Anyósa idegenkedve fogadta, nem volt megelégedve fia választásával; erdélyi és főleg gazdag lányt szeretett volna a Teleki birtokok egyetlen örökösének. És amit a Brunszvikokról hallott, azzal sem volt megelégedve. Az elhunyt apa, Brunszvik Antal a kalapos király, II. József császár bizalmasa, majdnem barátja volt, hivatalt is vállalt a kedvéért, a nyitrai kerület királyi biztosa lett, s a magyar nemesség ezért nyíltan haragudott rá. Az apa halála után az özvegy a két idősebb lányt Bécsbe vitte, s a fiatalabbat, Jozefint ott is adta férjhez egy nála harminc évvel idősebb emberhez, nyilván vagyonos férjet akart lányának szerezni. Hátha Lotti is csak a pénzéért lett a fia felesége?

Szegény kis Lottinak nemcsak férje nehéz, indulatos természetét, hanem anyósa csípős megjegyzéseit is el kellett viselnie. Igaz, férje mindig, mindenben mellette állt, és ha másokkal indulatos volt is, a feleségét sohasem bántotta. Csak a nagy magányosságot nem tudta a fiatalasszony megszokni. Különösen nővérei hiányoztak. Azért is hívta őket olyan vágyakozva, olyan szenvedélyesen, hogy ha megszületik a gyermek, ne legyen egyedül anyósával. Teleki Mária ugyan Kendi Lóna-i birtokán lakott, de kötelességének érezte, hogy az első unoka születésénél jelen legyen. Amikor azonban meghallotta, hogy menye a nővéreit hívta, sértődötten tüntetett távollétével.

Aztán egy fekete szemű, fehér arcú kislány született; Teréz tartotta keresztvíz alá, s a Blanka nevet választotta számára, Teleki Imre azonban ragaszkodott édesanyja nevéhez, így végül Mária Blanka lett a kislányból; a nővérek nem akartak sógorukkal ellenkezni. Néhány nap után búcsút mondtak Hosszúfalvának. Nehéz szívvel hagyták ott kis húgukat, úgy érezték, Lottit is magukkal kellene vinniök a gyerekkel együtt.

Eleinte szorongva bontották fel a Hosszúfalváról érkezett leveleket, s csak az évek múlásával nyugodtak meg: Lotti boldog különc férjével. Igaz, amikor négy év múlva újabb gyermek született, már nem hívták egyiküket sem keresztanyának. Lotti házassága alatt egyszer hagyta csak el Hosszúfalvát, 1821-ben, amikor Jozefin meghalt. Húsz év alatt mindössze egyszer látták egymást a testvérek. És bár leveleikben igyekeztek részletesen beszámolni életük folyásáról, valójában igen keveset tudtak egymásról.

Teréz csodálkozása nőttön-nőtt a levél olvasásakor. Sógora arra kéri, vegye magához keresztlányát, Blankát, akinek Hosszúfalván csak igen hiányos nevelést adhatott. Szeretné, ha Pesten nyelveket, zenét és festészetet tanulna, de ami ennél is fontosabb: Teréz bevezetné a társaságba. Blanka húszesztendős, és itt az ideje, hogy férjhez menjen. Tudja, hogy sógornőjének előkelő és emelkedett szellemű a társasága, leánya itt nyilván talál majd rangjának és vagyonának megfelelő férjet. Lotti nagyon vágyódik nővére után, de ő nem meri vállalni a hosszú utat, az utóbbi időben sokat gyengélkedik; kérve kéri Terézt, ő utazzon hozzájuk. Húsz esztendeje nem járt náluk, nem ismeri azóta született két gyermeküket, akiknek már annyi szépet meséltek róla. Néhány hetet tölthetne náluk, s utána magával vihetné Blankát Pestre.

Teréz elmosolyodott a levél aláírása olvasásakor: „szerető és mélyen tisztelő sógora: Teleki Imre" – így írta alá a levelet a bogaras gróf, aki húsz esztendővel ezelőtt nyíltan kimutatta, mennyire terhére vannak sógornői. Úgy látszik, időközben megszelídült, és talán rájött arra, hogy kár volt húsz esztendeig elzárni feleségét testvéreitől. Bár annak idején elhatározta, hogy többet nem keresi fel Lottit Hosszúfalván, most mégis úgy döntött: amint lehet, útra kel. És közben parányi elégtételt is érzett: Teleki Imre éppen az ő gondjaira bízza Blankát. Nos, szívesen fogadja keresztlányát, és bevezeti abba a társaságba, amelyben él. Úgy látszik, sógora nem tudja, hogy ez a társaság nem a fiatal lányoknak alkalmas, szokványos társaság. Blankát nem bálozni viszi, egész más helyeket fognak felkeresni, és azokat a fiatalembereket, akiket bemutat, Teleki Imre nyilván nem fogadná szívesen vejének.

Átfutotta postáját: Pestalozzitól kapott egy kedves, szemrehányó levelet, miért nem ír? A nemrég megalakult nőegylet elnöke kérte, hogy felkereshesse: egyedül nem tud dönteni több fontos ügyben. Döbrentei Gábor a legújabb munkáját küldte – meleg hangú ajánlással. Néhány folyóirat is érkezett: a Tudományos Gyűjteményben Karacsné Takács Éva válaszolt a nők irodalmi működését támadó cikkre. Teréz gondosan végigolvasta az érdekes fejtegetést, s arra gondolt, milyen jó lenne megismerkedni Karacsnéval. Meg kellene hívni: látogassa meg. De aztán eszébe ötlött, hogy Karacsné visszautasította a nőegyleti működést. Kijelentette, hogy addig nem vesz részt az egylet munkájában, míg a jegyzőkönyveket németül vezetik. Tulajdonképpen Karacsnénak igaza van. De hát a lakosság nagy része, nemcsak az arisztokrácia, a polgárság sem tud magyarul. Valójában ő is csak törve beszéli a magyar nyelvet. Gyerekkorában kellett volna magyarul tanulnia. De ki tanította volna? A külföldi nevelőnők? Vagy édesanyja, Mária Terézia császárnő udvarhölgye, Seeberg Anna bárónő? Édesapja pedig, aki ugyan Magyarországon született, főleg a görög és latin irodalmat kedvelte. Hiszen még utolsó napjaiban is Homéroszt olvastatott vele. Igen, érzi, nagy hiba, hogy nem tud jól magyarul. Vajon Lotti megtanulta-e már a magyar nyelvet? Erdélyben a nemzeti érzés kifejezője a magyar beszéd, ezzel is tüntetnek a Habsburgok ellen. Akármilyen kevés időt tölt majd Hosszúfalván, azalatt csak magyarul fog beszélni. Nem baj, ha mosolyognak hibás szavain, Lotti bizonyára nem gúnyolja majd, talán csak a gyerekek. Gyerekek… Blanka már nem gyerek, s Lotti leveleiben inkább arról panaszkodik, hogy korához képest túlságosan komoly, „rád hasonlít, Terézem, anélkül hogy ismerne" – írja húga.

Néhány napba tellett, amíg Teréz felkészült a hosszú és kényelmetlen útra. Fájó szívvel gondolta, hogy most nem Jozefin lesz társnője, és így szobalányát kell magával vinnie. Az osztrák lányt Jozefin vitte el hazulról, amikor férjhez ment; a lány hűségesen kitartott mellette mindkét házassága alatt, és utolsó percéig ápolta – Teréz ezért ragaszkodott hozzá, bár Sophie zsarnokoskodott felette. Azonkívül mindig összehasonlította a fényes császárvárost az elmaradott Pesttel. Teréz már előre félt, mit szól majd Sophie, ha kocsijuk az erdélyi utakon döcög.

Amikor már benn ültek a kocsiban, csak akkor merte Teréz közölni, hogy az elkövetkező napokban apróbb kényelmetlenségekre számíthatnak. Sophie olyan megdöbbent arcot vágott, hogy Teréz nem folytatta a megkezdett témát. Remélte, hogy az út minden különösebb bonyodalom nélkül zajlik le, s a fogadókban nem találkoznak szegénylegényekkel. Igaz, a szegénylegényektől csak a lovakat kell félteni, az életüket nem, hiszen ruhájuk egyszerű, ékszert nem viselnek, nincs, amit elraboljanak tőlük.

Sophie nagyon sokat panaszkodott a fogadók kemény fekhelyei miatt, szerencsére élelemmel bőven ellátták magukat, tudták, hogy ennivalóra nemigen számíthatnak. Teréz azzal vigasztalta az elkeseredett teremtést, hogy a hosszúfalvi kastélyban dúsan megrakott asztal várja majd őket.

De mielőtt Hosszúfalvára érkeztek, Szatmárnémetibe maga Teleki Imre jött el értük üveges hintóján. Teréz megdöbbenten látta, hogy sógora az elmúlt húsz év alatt mennyire megöregedett. Fején kis bársonysapkát viselt, amely füleit takarta, s rá még egy báránybőr kucsmát húzott. Amikor kiszállt hintajából, és feléjük közeledett, kövérnek látszott. Csak amikor áttessékelte Terézt a hintóba, és helyet foglalt mellette, akkor látta, hogy rengeteg ruha van rajta.

– Nagyon örülök, kedves sógornőm, hogy eleget tett egy bogaras ember kérésének, és meglátogatott – kezdte a gróf, amikor már elindultak. Teréz tiltakozó mozdulatára indulatosan folytatta: – Csak ne tiltakozzék, kedves sógornőm, jól tudom, hogy bogaras vagyok, nem kímélem én magam, mint ahogy az anyámon és feleségemen kívül senkit sem kímélek. Miért is kíméljem az embereket? Tudom, hogy rajtam többen nevetnek, mint én a mások ostobaságain, én egyedül vagyok, ők meg nagyon sokan. Csakhogy én igyekszem elrejtőzni, ők pedig piacra viszik az ostobaságaikat!

Teréz szótlanul bólintott, elhatározta, hogy semmiben sem mond ellent Teleki Imrének. Kis szorongással gondolt rá, mi lett húgával az elmúlt húsz évben, s hogyan fejlődött Blanka. Mivé válhatik egy fiatal lány ilyen környezetben? Vajon látja-e apja furcsaságait? Teréz lopva egy pillantást vetett a grófra, és elámulva vette észre a kucsma és sapka alól kibuggyanó szőke hajfürtöket. „De hiszen Teleki Imre barna volt – villant át rajta –, mi történhetett vele?"

A gróf, mintegy válaszul visszasimította haját, és kesernyésen jegyezte meg: – Kopaszság ellen parókát hordok, kedves sógornő, a kolozsvári színház fodrásza készíti, évente két, gyakran három darabot is. Nos, most már elismeri, hogy bogaras vagyok?

Teréz nem felelt. Teleki Imre elismerően bólintott:

– Ön bölccsé vált az elmúlt évek alatt. Nyilván már megismerkedésünk idején is értelmes teremtés volt, csak az ifjúság szenvedélye ragadta el. Ezért is volt közöttünk… hogy úgy mondjam: némi nézeteltérés. De látom, most a legnagyobb harmóniában élhetünk. Bevallom, azóta már nagyon sokszor megbántam, hogy udvariatlan voltam önökhöz. Engem is az ifjúság féktelen indulata ragadott el. És mennyire sajnálom, hogy elhunyt sógornőmet, szegény Jozefint nem engesztelhetem ki. Higgye el, halála nagyon megrendített, nemcsak Lottit, engem is! Húga kiváló teremtés volt. Bár azt hiszem, helytelenül tette, hogy másodszor férjhez ment. Stackelberg báró nem volt megfelelő élettárs. De úgy tudom, gyermekei kedvéért szánta rá magát erre a házasságra. Legalábbis Lotti így mondotta.

Teréz némán bólintott. Nehezére esett volna bármit is válaszolnia. Érezte ugyan, hogy sógora minden szava igazi jóindulatból fakad, mégis fájdalmasan érintették a megjegyzések. Szeretett volna a hosszú úttól elfáradva, a kényelmes hintóban kicsit pihenni, a tájat nézni, amely már húsz év előtt is magával ragadta. A fehéren kígyózó keskeny úton csak lépésben tudtak haladni, az út egyik oldalát sebesen nyargaló folyó szegte, a másik oldalon szeszélyes formájú, sötétzöld hegyek ágaskodtak az ég felé, tetejükön – noha március volt – még hósipka fehérlett. Teréz emlékezett rá, hogy amikor Svájcban utazott húgával, gondolatban összehasonlította a helvét tájat Erdéllyel. És bár a svájci hegyóriások, a kristályos hegyi patakok, a smaragdzöld legelők, a hegyoldalba simuló, fényes ablakszemű kis házak elbűvölték, mégis úgy érezte: az erdélyi tájnak minden elhanyagoltsága mellett is nagyobb a varázsa. Svájcban minden rendezett volt, szabályos, még a hegyvonulatokban is harmóniát fedezett fel, míg az erdélyi hegyeket mintha egy játékos óriás összevissza dobálta volna. Most, hogy újra látta a szeszélyes hegyeket, amelyeken haragoszöld erdők tajtékoztak, újra érezte a húsz év előtti igézetet. És kicsit szégyenkezve vallotta be magának, amit Svájcban annak idején nem tudott szavakba foglalni: a hazai táj meghitt varázsa ejtette meg akkor is, most is.

A kastély magas kőkerítése még szürkébb, még komorabb lett az évek folyamán. És a latin mondás ma is ott díszelgett a kapun, a Telekiek címere alatt. Furcsa címer volt, egy függőleges és kétszeres harántos metszéssel hat udvarra osztott vért, a közepén lángokból kiemelkedő vadkecskével, amely mellső lábaival fenyőgallyat tart. Teleki Imre követte vendége pillantását, s kicsit büszkén jegyezte meg:

– Családom 1409-ben kapta a címerlevelet, akkor csak a címer középső része volt meg. Az elmúlt századok alatt került hozzá a többi rész. Ha érdekli, megmutathatom az adománylevelet, én őrzöm!

– Nagyon érdekel – felelte Teréz udvariasan, nem akarta házigazdáját megsérteni. Nem mondta, hogy sok száz év előtt kelt, elsárgult okleveleknél minden élő dolog jobban érdekli.

Amikor a hintó a kapu elé ért, egész lakájsereg sorakozott fel. Terézt ketten emelték ki a kocsiból, s ez annyira meglepte, hogy tiltakozni is elfelejtett. Csak amikor leszállt, akkor vette észre, hogy hintójukat még hány fogat, kocsi, bricska, cséza követi. De ezen már nem volt ideje csodálkozni, mert a kapu kitárult, és egy fiatal lány sietett feléje. Aztán két kar átfogta, üde bőr érintését érezte, s egy mély, dallamos hang szólt hozzá magyarul:

– Édes Teréz néném, édes keresztanyám, mennyire örülök neked!

– Blanka, Blanka! – Teréz csak ennyit tudott mondani meglepetésében. És nézte a fekete hajú, fehér bőrű, eleven tekintetű, szép teremtést. Csakugyan ez lenne Blanka, kis keresztlánya? Milyen örömmel sietett feléje, milyen szeretettel öleli át! Teréz, aki eddig szorongva gondolt az itt-tartózkodásra, most hirtelen mélyet, nagyot lélegzett. Mintha a közeledő tavasz leheletét érezte volna meg, amely feltartóztathatatlanul jön a hegyek felől, és mindent megszépít. Most már a kőkerítést sem látta ridegnek, sőt a komoly, vastag falú kastély sem riasztotta el, mint annak idején, inkább valami megnyugvással töltötte el. És a kastély előcsarnokában felé siető húgát szépnek és fiatalnak találta, fiatalabbnak, mint öt év előtt, Jozefin temetésén. Lotti szeméből patakzottak a könnyek, szólni sem tudott meghatottságában. Csak ölelte, csókolta Terézt, ezzel a néma öleléssel boldogságát és háláját mondotta el. Lotti mögött állt a tizenöt éves Emma és a tizenhárom éves Miksa. Emma megszólalásig hasonlított a régi Lottira, a kandi, örökké izgő-mozgó kislányra, aki mindig féltékeny volt két nénjére, s azon igyekezett, hogy megbontsa a két nővér barátságát, vagy ha már ez nem sikerül, legalább vegyék be harmadiknak. A kisfiú szelíd tekintetű, komoly gyermeknek látszott; míg Emma szelesen borult ismeretlen nagynénje nyakába, addig Miksa meghajolt, kezet csókolt, és németül köszönt. Teréz meghatottan ölelte magához a kisfiút.

– Nagyapádra hasonlítasz – mondotta gyengéden, majd látva Miksa meglepetését, hozzátette: – Brunszvik nagyapádra!

A gyermek udvariasan bólintott, arckifejezése elárulta, hogy igen keveset tud anyai nagyapjáról. Emma azonban, akin látszott, hogy szereti, ha csak vele foglalkoznak, gyorsan közbeszólt:

– Igen. Miksa hasonlít a nagypapára, én pedig édesanyára, ugye, Teréz néni?

Teréz mosolyogva adott igazat a pergő beszédű kislánynak, bár valójában nem is tudta pontosan, mit mond. Emma és Blanka kiejtése teljesen újszerű volt számára; a pesti emberek beszédét könnyebben értette. Kicsit zavartan, segélyt kérően nézett húgára, aki most szólalt meg először, ő azonban tapintatosabb volt gyermekeinél, németül beszélt.

– Fáradt lehetsz, drága Thési! (önkéntelenül a gyerekkori becenevet használta) Blanka majd felvezet szobáidba, s beküldöm a szobalányokat. Vagy csak a saját szobalányoddal boldogulsz?

– Nem, köszönöm, senkire sincs szükségem – felelte Teréz –, tudod, drága Lottim, otthon sem szerettem a sok személyzetet.

– Ha megengeded, Teréz néni, majd én segítek! – mondta Blanka, most már ő is németre fordította a beszédet, és nagy, kérő szemmel tette hozzá:

– Engem, ugye, nem utasítasz vissza?

– Nem, Blankám, és kérlek, beszélj csak magyarul, majd meglátjátok, én is hamarosan belejövök a magyar beszédbe!

Blanka karon fogta nénjét, és vitte magával a hatalmas, boltíves termeken keresztül. A színes üvegablakokat nehéz selyemfüggönyök fedték, a dúsan faragott karosszékeket, pamlagokat ugyanolyan selyemmel vonták be, a hosszú márványlapú asztalokon súlyos ezüst- és ónedények álltak. A falakon régi aranykeretekben az ősök képei függtek. Teréz elmosolyodva nézte a sok Teleki rokont. Egy sötét tónusú arckép előtt kicsit meghökkenten állt meg, és kérdőn nézett Blankára. Blanka elégedetten mondotta:

– Éreztem, Teréz néni, hogy azonnal felfedezed. Igen, mindenki Rembrandtnak tartja. Édesapa még Göttingában vásárolta egy diáktársától. A diák gazdag holland kereskedőcsaládból származott, de mindig tele volt adóssággal. Végül annyira eladósodott, hogy el kellett adnia ezt a képet. Könnyelműen csak annyit kért érte, amennyivel adósságait kifizethette volna, de apa nem engedte, rendes árat adott érte. Nekem is legkedvesebb képem. Már le is másoltam. Nem sikerült nagyon jól, el is dugtam. Majd… majd ha Pesten festeni tanulok, bizonyára könnyebben megy a másolás! Ugye, elviszel magaddal?

– Elviszlek, kislány – felelte Teréz, és tovább nézte a képeket. Előbbi fáradtsága teljesen elmúlt, könnyedén lépkedett Blanka mellett. A lány mosolyogva jegyezte meg:

– Milyen friss is vagy, Teréz néni! Édesanya mindig mondotta, hogy bár te vagy az idősebb, mégis minden tekintetben fiatalabb vagy nála. Annyi, de annyi szépet beszélt rólad. Nem is hiszed, mennyire örülök, hogy Pestre mehetek veled!

Egy pillanatig csend volt. Aztán újra Blanka szólalt meg:

– Nem akarlak most végigvezetni a kastélyon, majd ha kicsit kipihented magad! Menjünk már fel a szobádba, a szobalányok türelmetlenül várhatnak! A fürdővized talán el is hűlt már!

– Köszönöm, kedves! Igazad van, majd később nézzük meg a kastélyt! Kíváncsi vagyok a könyvtárra. Tudom, édesapád nagyon szereti a könyveket. Már fiatal korában is gyűjtötte őket. Amikor megismerkedtünk Bécsben, Deymék házában, ő Göttingából jött, s poggyásza nagyrészt könyvekből állt. No meg valószínűleg ezt a gyönyörű Rembrandt-képet is hozta. Kérdeztem is tőle, nem terhes-e ennyi könyvvel utazni. Csak legyintett, és azt felelte, hogy így legalább nem támadják meg a betyárok, vagy ha megtámadják is, hamar faképnél hagyják, könyvekre nincs szükségük.

– Ugye mesélsz majd, Teréz néni, édesapáról meg édesanyáról, amikor fiatalok voltak? Őket hiába kérdezem, faggatom, sohasem beszélnek saját magukról. Remélem, te nem leszel ilyen zárkózott, ilyen hallgatag! Édesapa nagyon keveset beszél, és édesanya is mind szótlanabbá válik. Néha úgy érzem, hogy…

Blanka kis, suta mozdulattal hirtelen elhallgatott. Érezte, máris túl sokat mondott. Olyan mohón, szomjasan várta nagynénjét, annyi mondanivaló feszítette, hogy csak a legnagyobb fegyelemmel tudta visszaparancsolni az ajkára toluló szavakat. De érezte, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas a beszélgetésre. Így szótlanul vezette fel Terézt az emeletre, s kinyitotta előtte szobája ajtaját.

Óriási, teremnek is beillő szobába léptek. Bronzveretes, empire mahagóni bútorral volt a szoba berendezve, merev és ünnepélyes volt minden. Teréz kicsit ijedten állt meg az ajtóban. Martonvásári otthonukra gondolt, a könnyed, kecses, hajlékony vonalú karosszékekre, világos színekre, lágyan süppedő szőnyegekre. Igen, Martonvásárt édesapja mindenütt derűt, harmóniát kereső lénye tette könnyeddé, derűssé. Igaz, ott a táj is más, a Dunántúl szelíd lankáin, friss, zöld mezőin megpihen az ember szeme, itt a természet is éppen olyan komoly, kicsit meghökkentő, mint a kastély hangulata.

Két tüzes fekete szemű, fekete varkocsú, nevető fogú fiatal lány várt Terézre és Blankára. Amikor nyílt az ajtó, arcuk elkomolyodott, illedelmesen meghajoltak, s várakozóan néztek a belépőkre. Blanka románul szólt hozzájuk, Terézhez fordult:

– Azt hiszem, Teréz néni, nem sok hasznát veszed Anicának és Marioarának. Csak románul tudnak. Majd küldök két másik szobalányt!

– Nem, drágám, hagyjad – Teréz tiltakozó kézmozdulatot tett –, nem vagyok szokva effajta luxushoz! Sophie mindjárt rám bukkan, nyilván már keres is, s majd elboldogulunk egymással! Nálatok minden, hogy úgy mondjam, túlméretezett! Nemcsak a kastély és a termek, hanem a személyzet is! Egész megdöbbentem, amikor megérkeztünk, és láttam, hogy legalább tíz kocsi kísért bennünket. Majd ha Pestre jössz, meglátod, mennyivel egyszerűbb ott az élet! Nemcsak pénzem, helyem sem volna ekkora szolgahad részére. Aztán meg… minek?

– Igazad van, minek? – Blanka arca elkomolyodott.

Intett a két lánynak, akik nesztelen léptekkel kifelé siettek. – De hát nálunk ez évszázados hagyomány, s a hagyományok szentek. Édesapa híven őrködik felettük, és szeretné, ha mi is tisztelnénk őket.

Blanka beszélgetés közben könnyed mozdulattal csomagolta ki az útiládákat, segített Teréznek a levetkőzésnél, és bevezette a szomszédos fülkébe, ahol színes faragású fakádban gőzölgött a forró víz. A kád melletti lócán két, hideg vízzel teli ezüstkancsó állott.

– Magadra hagylak, Teréz néni, mosd le az út porát! Itt várlak a szomszéd szobában, amelyet még meg sem néztél. Pedig ez lesz a dolgozószobád! – mondotta Blanka, és kisietett.

Teréz egy pillanatig tűnődve nézett utána. A legszívesebben visszahívta volna, hogy még tovább lássa finom vonású arcát, figyelje könnyed, gyors mozdulatait, hallja kellemes, mély hangját.

„Milyen bájos, milyen szeretetre méltó" – gondolta, és érezte, hogy máris megszerette Blankát. Kicsit szégyenkezett miatta, hogy milyen hirtelen lobban fel benne még ma is, ötvenegy éves korában a szeretet, milyen meggondolás nélkül engedi át magát érzéseinek. – De hiszen ez nem baj – mondta félhangosan –, azt jelenti, hogy ha megőszültem, és a szemem köré szarkalábakat vont is az idő, szívben-lélekben fiatal maradtam!

2.

Blanka türelmesen várta, míg nénje elkészül, s közben a fésülködőasztalkára kirakott holmit rendezgette. Sophie is megjelent, kétségbeesetten érdeklődött úrnője felől, és egyben kijelentette, hogy ő nem vendég, ő Teréz kisasszony szobalánya, neki felesleges külön szobalány. Szigorú tekintettel nézett a már üresen álló ládákra, majd a fésülködőasztalt vette szemügyre. Aztán szinte parancsolóan szólalt meg:

– Úrnőmnek dolgozószobára van szüksége! Itt nincs egyetlen asztal sem, ahol írhatna!

– Íme, a dolgozószoba! – mutatott Blanka a félig nyitott ajtón keresztül a másik szobába, ahol az ablak előtt finom művű, lehajtott fedelű íróasztal állott, és kihegyezett tollak sorakoztak rajta. Sophie megenyhülten bólintott.

Blanka mosolygott, és oldalról lopva nézte a szürke ruhás, pergamen arcú, keskeny szájú teremtést. Szokatlan és újszerű volt számára az osztrák nő öntudatos viselkedése. Meghökkentette, és egyben mulattatta. „Nyilván nagyon szereti a nénémet, és aggódik érte" – gondolta.

Mire Teréz elkészült, már Lotti is megjelent. S mikor látta, hogy Blanka is várja nagynénjét, kicsit lemondóan jegyezte meg:

– Látod, Thesim, most sem lehetsz teljesen az enyém. Annak idején szegény Pipsz foglalt le, most meg, látom, már itt van Blanka. Én újra csak második helyre szorulok. Pedig… úgy szeretnélek kicsit a magaménak mondani. Amióta tudom, hogy jössz, mindig gyerekkorunkról álmodom. Álmomban együtt vagyunk mindannyian. Ferenc bátyám is velünk van, s Pipsz olyan eleven, vidám, amilyen még férjhezmenetele előtt volt. Ugye, Teréz, míg itt leszel, sokat beszélünk a múltról; Martonvásárról, apánkról és…

Lotti már-már kiejtette Jozefin nevét, de látta, hogy nővére arca apja említésére megrándul. Elhallgatott. Csak egy kis idő után szólalt meg újra:

– Hát akkor nem is zavarlak tovább! Nemsokára vacsorázunk, addig talán, ha nem vagy fáradt, nézz körül a kastélyban vagy a parkban! Blanka majd kalauzol.

És Telekiné már indult is kifelé. Még hallotta, amikor Teréz utánaszólt:

– De miért sietsz, Lotti? Maradj, majd együtt járjuk be a parkot!

Lotti visszafordult az ajtóból, és kis, sértődött mosollyal mondta:

– Nincs rám szükség, Teréz! Blanka jól ismeri a parkot, s nyilván Emma is csatlakozik hozzátok! Most is alig tudtam visszatartani. Mindenáron fel akart jönni hozzád. Hiába magyaráztam, hogy fáradt vagy a hosszú úttól. Folyton csak azt hajtogatta: ha Blanka ott lehet, miért nem lehetek én is?

– Igaza van, Lotti! Miért nem hoztad magaddal? Látod, én örülök, hogy együtt akartok velem lenni! Tudod, milyen magányosan élek Pesten? Igaz, jó barátom akad elég, de amikor a barátok elmennek, egyedül maradok. Nincs körülöttem család. Én pedig vágyom, nagyon vágyom család után.

– Mindjárt felhozom Emmát! Édesanyám, te pedig, kérlek, maradj itt! – simította végig Blanka kérően anyja kezét. Lotti kis sóhajjal visszafordult.

Teréz enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, míg elnézte húgát. Visszaemlékezett a szabályos, babaarcú Lottira, aki gyakran megsértődött, és édesanyjához szaladt, ott keresett orvoslást sérelmeire. De édesanyjuk nagyon elfoglalt asszony volt, különösen apjuk halála után, amikor a birtok minden gondja a nyakába szakadt, nem ért rá a kislány bánatát pátyolgatni. „Ilyen mély sebet ütöttünk akaratlanul rajta – gondolta eltűnődve –, hogy ennyi év után sem változott meg? Képzelt sérelmét most is valódinak véli? Nem nevelték kellőképpen. Édesanyánk nemigen hitt a nevelés erejében. És Lotti még nagyon kicsi volt, amikor apánk meghalt. Ha ő életben marad, mindannyiunk élete másképpen alakul…"

– Terézem, már másodszor szólok hozzád, s nem figyelsz rám – biggyesztette le ajkát durcásan Lotti. Bár Terézt furdalta a lelkiismeret, alig tudta visszafojtani mosolyát. Lám, még a szájmozdulata sem változott… most is gyermek maradt, pedig három gyermek anyja, és a legidősebb, Blanka, már nem is gyermek, ahogy elnézi nyugodt mozdulatait, komoly tekintetét, viselkedésében egészen felnőtt.

– Dehogynem figyelek rád, Lotti, kicsi Lotti – azt kérdezted, hoztam-e kottákat magammal? Bevallom, nem. És azt is bevallom, hogy mostanában alig ülök a zongorához. Annyi minden más dolog foglalkoztat, hogy zongorázásra nincs időm! De ha kívánjátok, hogy játsszam, remélem, találok nálatok kottát!

– Ó, van kotta elég, több is a kelleténél – és Lotti sóhajtva gondolt a dohányzóban mindenütt szanaszét heverő kottákra.

Férje ragaszkodott ahhoz, hogy a zongora a dohányzóban álljon, ott tartotta hegedűjét is, s ha elszívta ebéd utáni pipáját, valakinek a családból kísérnie kellett zongorán. Ha Lotti nem ért rá, vagy nem érezte jól magát – különösen az utóbbi időben gyakran szédült és heves fejfájás kínozta –, Blankára hárult a zongorakíséret. Blanka pedig, bármennyire szerette is a zenét, nem szívesen vállalta ezt a szerepet. Különösen akkor nem, ha éppen festett. Csak egyszer kérte apját, hogy halassza a hegedülést későbbre, amikor az alkonyat miatt amúgy is abba kellett hagynia a munkát, Teleki Imre ezen úgy megsértődött, hogy hetekig nem nyúlt hegedűjéhez, sőt Blankához sem beszélt. Csak Lotti hosszas könyörgésére bocsátott meg lányának, aki ezentúl még ennyi ellenvetést sem mert tenni. És folytatódtak az ebéd utáni hangversenyek. Az apa átszellemülten, boldogan játszott, s közben nem vette észre, hogy lánya mennyi visszafojtott indulattal ül órák hosszat a zongora mellett, és szótlanul, minden lelkesedés nélkül követi játékát. Emma nem volt olyan muzikális, mint édesanyja vagy Blanka, s így szerencséjére nem kellett részt vennie a délutáni zenélésben. Emma úgy viselkedett, mint akit bánt apja visszautasítása, de titokban nagyon örült a szabad délutánoknak. Ilyenkor kedvére csavaroghatott a parkban, vagy olvashatott a könyvtárban tilos könyveket is. Csak arra kellett vigyáznia, hogy mire befejezik a játékot, simára fésült hajjal, kifogástalan ruhában, cipőben várja az ebédlőben szüleit. Ez bizony elég nehéz volt, mert néha a zenedélután belenyúlt az estébe is, néha pedig alig tartott egy órát. Előfordult, hogy Emma lihegve érkezett vissza a parkból, eszeveszetten száguldott, hogy rendbe hozza magát, aztán még órákig kellett várnia, míg asztalhoz ülhettek. Ilyenkor csak Blankát sajnálta, hiszen tudta, milyen fárasztó nővére számára a mindennapos muzsikálás. Különösen azért, mert Teleki Imre ragaszkodott néhány zenedarabhoz, és mindig azokat játszotta. Blanka egyszer kérte, hogy játsszanak Beethovent, de apja erre nem volt hajlandó. Később édesanyja zavartan magyarázni kezdte, hogy édesapjuk nem szereti Beethovent, amikor Bécsben találkoztak, úgy érezte: a művész barátságtalan volt hozzá.

Blanka Beethovenre gondolt, amikor édesanyja a kottákat említette, s Teréznek is a neki ajánlott Fisz-dúr szonáta jutott eszébe. Ezt kellett volna elhoznia, sógora bizonyára örülne neki. Fogalma sem volt arról, hogy Teleki Imre milyen sértődött haraggal gondol a művészre. Nemcsak azért, mert egyetlen találkozásuk alkalmával Beethoven figyelemre sem méltatta, hanem azért is, mert feleségét nem tanította a mester, csak a két idősebb nővérét. Lotti hiába magyarázta férjének, hogy ő még kicsi volt, amikor édesanyjuk Terézt és Jozefint Bécsbe vitte Beethovenhez. Teleki Imre megmaradt amellett, hogy Lottit a családban mellőzték.

Blanka visszaérkezett Emmával, aki kiscica módjára törleszkedett nagynénjéhez, s még édesanyja francia nyelvű rendreutasítására sem tágított Teréz mellől. Pedig Lotti csak akkor beszélt franciául, ha szavainak különös nyomatékot akart adni. Egyébként enyhén idegenes kiejtéssel, de hibátlanul beszélt magyarul.

Emma nem sokat hederített édesanyjára. Teréz rövid itt-tartózkodása alatt is megállapította, hogy Lottinak nincs nagy tekintélye lányai előtt. Vajon milyen viszonyban vannak apjukkal? Látják furcsaságait? Mindenesetre jó lesz, ha Blanka kikerül ebből a környezetből; tulajdonképpen Emmát is magával kellene vinnie.

A vacsoránál lopva figyelte a három testvért. A hatalmas ebédlőben a hosszú asztal mellett csak hatan ültek. Lotti meg is jegyezte, hogy most csak Teréz tiszteletére étkeznek velük a gyerekek, egyébként a szülők kettesben költik el vacsorájukat, csak az ebédek közösek. Lotti az asztalfőn ült, állandóan a személyzetet figyelte, olyan volt, mint egy karmester, csak pálca helyett szemével kormányozta a kiszolgálást. Teréz észrevette Lotti arcán a feszültséget, s újból csak sajnálta húgát. Miért él ilyen állandó szorongásban, miért érződik minden szaván a visszafojtott panasz, miért ilyen riadt a tekintete? Kitől vagy mitől fél?

A társalgás nagyon vontatottan folyt, bár a házigazdán látszott, hogy igyekszik vendégét szórakoztatni. De ingerültségét nehezen tudta elfojtani. Bosszantotta, hogy ezen a délutánon elmaradt szokásos zenélése, bár ő maga adott engedélyt Blankának a távolmaradásra. Megpróbálkozott Valentin Mari kisasszonnyal, a lányok nevelőnőjével, de Mari nem bizonyult engedelmes kísérőnek. Sőt, megmondta, ha a gróf néha hamis hangot fogott. Teleki Imre nem mutatta sértődöttségét, de abbahagyta a muzsikálást. Egyébként is kifárasztotta az út, szeretett volna mihamarabb lefeküdni, s most nyájas arccal a szívélyes házigazdát kellett játszania. És semmi sem esett olyan nehezére, mint ha erőt kellett vennie önmagán.

Teréz csendesen fogyasztotta el a felszolgált ételeket, mindenből nagyon keveset vett, mert a szalvétája mellé helyezett ételkártya nyolcfogásos vacsorát jelzett. Igen, Lotti mérhetetlen gazdagságba került, ez kétségtelen. Ezért mondotta bátyjuk annak idején, amikor megkérdezték Lotti házasságát illetően, hogy „az alkalomnak csak egy üstöke van, tehát meg kell ragadni". Édesanyjuk sietett megragadni az alkalmat, s ezúttal nem is csalódott, mint annak idején Jozefin házasságánál, amikor azt hitte, hogy Deym József nagyon vagyonos ember. Nem, Teleki Imre valóban gazdag, de mit jelent ez a gazdagság Lottinak? Boldog-e? Ahogy elnézi, attól fél, hogy a húsz év alatt írt derűs, elégedett hangú levelekkel félrevezette családját és talán saját magát is.

Már a vacsora végénél tartottak, amikor idősebb Teleki Imréné megérkezett. Noha annak idején megsértődött, hogy menye nővéreit hívta első gyermeke születésekor, később megengesztelődött, sőt amikor a testvéreket fia mintegy elüldözte Hosszúfalváról, ő hívta meg mindkettőjüket a Kolozsvár melletti Kendi Lóna-i kastélyába. Telekinének különösen Teréz tetszett. Értelmesnek, nyíltnak, minden tekintetben kiválóbbnak tartotta menyénél és Jozefinnél is. A testvérek elutazása után heves szemrehányást tett fiának, amiért udvariatlanul bánt sógornőivel, s felszólította, hogy engesztelje ki őket. Teleki Imre szótlanul hallgatta a szemrehányást, meg is ígérte, hogy ír sógornőinek, de húsz évnek kellett eltelnie, amíg rászánta magát a levélírásra. Lotti boldogan újságolta anyósának legutóbbi látogatásakor, hogy nővére hamarosan megérkezik, s néhány heti itt-tartózkodás után magával viszi Blankát.

– Ennek igazán örülök – mondotta Telekiné –, Blankának igen nagy szüksége van rá, hogy elkerüljön innen.

Lotti némán bólintott. Belülről kicsit berzenkedett, hogy már megint miféle hibát lát anyósa a hosszúfalvi környezetben, ami káros Blanka számára, de megkérdezni nem